A megosztott munkaerő következtében sokak vesznek el. — Egyes lelkészeink közül abban az időszakban szentelték idejüket az írásnak, amikor határozott vallási érdeklődés mutatkozott. Gyakran alig volt kapcsolatuk írásaiknak a folyó munkákkal. Ez kiáltó hiba, mert ilyenkor az a lelkész kötelessége, hogy minden erejét Isten műve előbbre vitelére szentelje. Elméje legyen tiszta, és erejét összpontosítsa kizárólag emberek megmentésére. Ha gondolatait más tárgyak jobban foglalkoztatják, esetleg sokan elvesznek, akik időben adott segítéssel megmenthetők lettek volna (Testimonies, 4., 1876, 265. o.).

Veszteség a megosztott munka következtében. — Hibát követsz el, mert amint előadás-sorozatot indítasz, azonnal sok íráshoz látsz. Nos, ha munkarészed az írás, ha Isten azt mondta neked is, amit Jánosnak: „Írd meg!”, akkor szenteld magad annak, ne kísérletezz mással. Ha azonban előadásokat kell tartanod, elméd nem eléggé erős ahhoz – bár feszülten tevékeny –, hogy az előadások, a látogatások és az írásmunkák elkészítésének terhét hordozza. Elmédet nagyon is pihentetned kell, ha előadásra készülsz, hogy új és megdöbbentő igazságokat tárj az emberek elé, amelyeknek elfogadása áldozatot jelent. Gondosan meg kell választanod beszéded tárgyát. A tantételek pontjai legyenek világosak, előadásaid pedig rövidek.

Munkád eredményességének érdekében egyszerre csak egyet végezz, összpontosítsd minden képességedet arra az egyre. Ez irányban ítélőképességed hibás. Ha előadás-sorozatot kezdesz, legyen ez a fő dolgod. Ne kezdj levélírásba, se cikkeket ne írj lapok számára, mert szétforgácsolod ezzel erődet. Egyes testvérek már javulnak e tekintetben. Az Úr megmutatta nekem, hogy az igazság feltárása fontos munkájának ártottak; erejük felét sem fektették a munkába, mert sok időt szenteltek levelezésre. A munka fontos része a látogatás, azonban ezeknek a testvéreknek majdnem minden idejét az írás foglalja el, ami kifárasztotta őket, nem a folyó munkát segítette elő, hanem akadályozta abban. Megfosztotta az embereket az Írások világos, meggyőző magyarázatától, a munka hitvonalát pedig egészen elhanyagolták.

A szószéken kívüli idejük nagy részét írással töltötték, mentségül hozva fel, hogy ezért nem tehetnek látogatásokat, ezért elfoglaltak és fáradtak. Ennek következtében már fáradt volt az agyuk, amikor a szószékre léptek; nem voltak felkészülve, hogy olyan csodát végezzenek, amelyre Isten pecsétjét rányomhatta. Semmit sem világítottak meg. De ha felcsigázták magukat, azt hitték, hogy előadásaikhatásosak. Itt-ott érintették a lényeget, s az anyag óriási tömegét zúdították hallgatóikra, amelyeket meggyőző, sőt lenyűgöző bizonyítékoknak tekintettek, a valóságban az igazságot a többi mondandójuk tömege alá temették. Mindaz, amit előadtak, bonyolult és zavaros volt. Egyetlen előadásba annyi anyagot sűrítettek, hogy egyetlen pontot sem ismerhettek fel tisztán és érthetően azok, akik még nem ismerték az igazságot. Egyetlen tárgykörnek s csupán néhány pontnak a megvilágítása, megértetése értékesebb a hallgatóság számára, mint az a tömegnyi anyag, amelyet bizonyítéknak nevezel, melyről feltételezed, hogy alátámasztja mondanivalódat (Letter, 1886, 47.).