Ifjúkori tapasztalat. — Az őszinte megtérés valósága olyan világossá vált előttem, hogy szerettem volna, ha fiatal barátaim is megismerik Krisztust, s minden alkalommal megpróbáltam az Igéhez vezetni őket.

Összejöveteleket rendeztem barátaimmal, akik közül többen idősebbek voltak nálam, néhányan már házasok is. Sokan közülük hiúk és üresfejűek voltak. Tapasztalatom mesének tűnt előttük, könyörgéseimet nem vették szívükre. Azonban elhatároztam, hogy mindaddig fáradozom értük, amíg át nem adják magukat Istennek. Több teljes éjszakát komoly imában töltöttem, hogy dolgozhassam értük és imádkozhassam velük.

Néhányan csak azért jöttek el, mert kíváncsiak voltak, mit szeretnék mondani. Mások azt hitték, elment az eszem, mert kitartottam igyekezetemben, főleg ha ők semmiféle érdeklődést nem mutattak. Azonban minden egyes kicsiny összejövetelünkön folytattam figyelmeztetéseimet, imádkoztam külön-külön mindegyikükért, amíg átadták magukat Jézusnak, s elfogadták megbocsátó szeretetét. Mindegyikőjük megtért Istenhez.

Éjszakáról éjszakára álmaimban mindig mások üdvösségéért dolgoztam. Ilyenkor különleges esetek vonultak el előttem; felkerestem bizonyos embereket, és imádkoztam velük. Szinte minden esetben odaszentelték életüket az Úrnak (Life Sketches, 1915, 41–42. o.).

Huszonkét évvel a magvetés után. — Miután az előadás véget ért (tábori összejövetel Michiganben), odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, nagyon örül, hogy ismét találkoztunk. Megkérdezte, emlékszem-e arra, hogy huszonkét évvel ezelőtt egy erdei faházban látogattam meg valakit. Ő akkor frissítőket szolgált fel nekünk, én pedig odaajándékoztam neki a Tapasztalatok és látomások című kis könyvemet.

A testvérnő elmondta, hogy ezt a könyvecskét kölcsönadta a szomszédainak, és szeretné megszerezni egy újabb példányát. A szomszédokat is nagyon érdekelte a könyv, s az íróját is látni szerették volna. Elmondta, hogy amikor meglátogattam, Jézusról és a menny szépségeiről beszéltem vele, s szavaim olyan lelkesek voltak, hogy azóta sem felejtette el. Azóta az Úr más lelkészeket küldött hozzájuk, akik az igazságot hirdették nekik, s már egész szép csoport ünnepli a szombatot. Ez a kis könyv, amely már egészen elrongyolódott a sok olvasás során, elvégezte csendes munkáját, míg a talaj készen állt az igazság magvai számára.

Jól emlékszem arra a hosszú útra, amelyet huszonkét évvel ezelőtt Michiganben tettünk. Útban voltunk Vergennes felé, hogy ott előadásokat tartsunk. Rendeltetési helyünktől már csak 15 mérföldnyire voltunk. Kocsisunk többször megjárta már ugyanezt az utat, jól ismerte, de be kellett ismernie, hogy eltévedt. Aznap negyven mérföldet utaztunk, erdőkön, kidőlt fákon át, útnak pedig nyomát sem láttuk…

Nem tudtuk megérteni, hogy miért kell a vadonban ezt a rendkívüli vándorlást megtennünk. Nagy örömünkre észrevettünk egy tisztást és rajta egy fakunyhót: itt találkoztunk a testvérnővel. Szívesen fogadott bennünket, frissítőket hozott. Mialatt megpihentünk, beszélgettem a családdal, s átadtam nekik a kicsiny könyvet, megőrizték a mai napig.

Huszonkét éven keresztül ez a vándorlásunk titokzatosnak tűnt fel előttünk, de itt találkoztunk ezzel a szép csoporttal, akik hiszik az igazságot, s akik első élményüket, a kis könyv befolyásának tulajdonítják. A testvérnő, aki akkor olyan szívesen szolgált nekünk, ma szomszédjaival együtt az időszerű igazság világosságának örvend (The Signs of the Times, 1876. X. 19.).

Tapasztalat Nimes-ben, Franciaországban. — Amikor Nimes-ben dolgoztunk, feladatunkká tettük emberek megmentését. Volt ott egy fiatalember, aki Sátán kísértései következtében s testvéreink egyes hibái miatt elcsüggedt, akik nem értették a fiatalokkal való bánásmódot. Felhagyott a szombatünnepléssel, gyárvállalatnál dolgozott, hogy az órásmesterségét teljesen kitanulja. Az órám javításra szorult, így találkoztunk.

Bemutattak neki, s amint rátekintettem, tudtam, hogy ő az, akit az Úr megmutatott nekem látomásban. Az egész ügy minden körülménye világosan kibontakozott előttem.

Eljött az előadásokra, ha tudta, hogy én beszélek. Ott ült, egyenesen rám szegezte tekintetét az egész előadás alatt, amit Bourdeaut fordított franciára. Kötelességemnek éreztem, hogy ezért az ifjúért munkálkodjam. Két órán át beszélgettem vele, s helyzete veszélyes voltára figyelmeztettem. Mondottam neki, hogy mert testvérei hibát követtek el, nem ok arra, hogy Krisztus szívét szomorítsa, aki annyira szerette Őt, hogy meghalt a megmentéséért.

Elmondtam neki, hogy ismerem élete történetét és tévedéseit, melyek egyszerűen ifjúkori meggondolatlanságok voltak, melyeket nem kellett volna szigorúan venni. Majd könnyek között kértem, hogy térjen meg, hagyja ott Sátán és a bűn szolgálatát, mert alaposan visszaesett, s térjen vissza, mint a tékozló fiú az atyai házba, atyja szolgálatába. Jó alkalmazásban állt, mesterségét tanulta. Ha szombatot tartana, elvesztené állását. Néhány hónap múlva lejárna tanulóideje, ami után jó mesterségét folytathatná, azonban én azonnali elhatározásra buzdítottam.

A legkomolyabban imádkoztunk vele, mondtam neki, nem merem átengedni az ajtó küszöbén, míg Isten, az angyalok s a jelenlevők előtt ki nem jelenti: „A mai naptól kezdve keresztény akarok lenni.” Mennyire ujjongott szívem, amikor ezeket elmondta is. Azon az éjszakán semmit sem aludt. Mondta, hogy amint az ígéretét tette, élete új kerékvágásba került. Gondolatai megtisztultak, tervei megváltoztak, a felelősség pedig, amelyet vállalt, annyira ünnepélyesnek tűnt, hogy nem tudott aludni. A következő nap értesítette munkaadóját, hogy nem dolgozhat nála tovább. Három éjszakán át csak igen keveset aludt. Boldog volt, hálás volt az Úrnak, hogy bizonyította bocsánatát és szeretetét (Letter, 1886, 59.).

Kiadványaink hatásos felhasználása. — Volt egy férfi, akit családjával együtt igen becsültünk. Az olvasás embere, egy nagy farm tulajdonosa volt, melyen narancs, citrom és más nemes gyümölcs termett. Azonban kezdetben nem állt ki teljesen az igazságért, s visszaesett. Erről engem értesítettek. Éjszaka, mintha az Úr angyala lett volna mellettem, mondván: „Menj … testvérhez, add át neki könyveidet, az üdvösségét szolgálja majd.” Meglátogattam, s magammal vittem néhány nagyobb könyvet. Úgy beszélgettem vele, mintha még mindig hozzánk tartozna. Beszéltem felelősségeiről, mondtam neki: „Hagyd a felelősséged, testvérem. Itt vannak körülötted szomszédaid. Felelős vagy mindegyikükért. Te ismered az igazságot, s ha szereted az igazságot és becsületesen megállsz, lelkeket nyersz majd Krisztusnak.”

Furcsán nézett rám, mintha azt mondaná: „Nem tudom, vajon tudod-e, hogy lemondtam az igazságról; megengedtem lányaimnak, hogy táncoljanak, vasárnapi iskolába járjanak, s mi nem tartjuk meg a szombatot.” Igen, én mindezt tudtam. Mégis úgy beszéltem vele, mintha közénk tartozna. „Segíteni szeretnénk – mondtam –, hogy megkezdhesd munkádat a szomszédaidért. Néhány könyvet hoztam neked ajándékba.” Így felelt: „Van könyvtárunk, ahonnan könyveket kölcsönzünk.” Azt feleltem: „Itt ugyan nem látok könyveket. Lehet, hogy kedveled a könyvtári könyveket. Én azért jöttem, hogy ezeket a könyveket neked adjam, hogy a gyermekeid olvashassák, számodra pedig megerősítésül szolgáljanak.” Letérdeltem és imádkoztam vele, s amikor felálltunk, könnyek peregtek az arcán, s így szólt: „Örülök, hogy meglátogattál. Köszönöm a könyveket.”

Mikor legközelebb elmentem hozzá, azt mondta, hogy részben elolvasta már a Pátriárkák és próféták című könyvet. Így szólt: „Nincs egyetlen betűje sem, amelyen változtatnék. Minden szakasza egyenesen a szívhez szól.”

Kérdeztem a testvért, hogy könyveim közül melyiket tartja a legfontosabbnak. Így felelt: „Mindegyiket kölcsönzöm a szomszédaimnak, a szállodatulajdonos szerint A nagy küzdelem a legjobb. Azonban – mondta reszkető ajkakkal – úgy gondolom, hogy a Pátriárkák és próféták a legjobb. Ez húzott ki engem a sárból.”

Röviden annyit, hogy szilárdan állást foglalt az igazság mellett, egész családjával együtt. Általuk több család is az üdvösség útjára lépett (General Conference Bulletin, 1901. IV. 5.).