Illő méltósággal és egyszerűen. — Akik a nagyvárosokban az Úr munkáját végzik, nyugodt, állandó, odaszentelt igyekezettel fáradozzanak a nép nevelésén. Míg komolyan törekszenek arra, hogy hallgatóik érdeklődését felébresszék és lekössék, ugyanakkor kerülniük kell minden feltűnéshajhászást. A költekezés és kérkedés e korszakában az emberek a siker érdekében szükségesnek tartják a külszín ápolását. De Isten választott hírnökei mutassák be, hogy a hatás érdekében felesleges pénzt költeni. Míg egyszerűen, alázatosan és illő méltósággal munkálkodnak, mellőzve mindazt, ami színpadias jellegű, munkájuk tartós és eredményes lesz a jóra.

Igaz ugyan, hogy szükséges pénzt fordítani arra, hogy az előadásokat ésszerűen hirdessük meg, s a művet előbbre vigyük. De tapasztaljuk majd, hogy a munkás ereje nem a külső eszközökben, hanem abban rejlik, ha Istenben bízik, ha komolyan imádkozik segítsé-géért, s ha Igéjének engedelmeskedik. Az Úr művében több imára, több krisztusi lelkületre, akaratához való komolyabb alkalmazkodásra van szükség. Csupán a tetszetős formaságok, külsőségek vagy nagy anyagi áldozatok nem végzik el a ránk váró munkát.

Isten művét hatalommal kell előbbre vinnünk. Szükségünk van a Szentlélek keresztségére. Szükséges megértenünk, hogy Isten tehetséges és befolyásos emberekkel gyarapítja majd sorainkat, akik elvégzik részüket a világ figyelmeztetése érdekében. A világban nem mindenki törvényszegő és bűnös. Istennek vannak ezrei, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Vannak istenfélő férfiak és nők az elesett egyházakban. Ha ez nem így volna, akkor nem kaptunk volna megbízatását ennek az Üzenetnek a hirdetésére: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon! (…) Fussatok ki belőle, én népem!” Sok őszinte szívű ember vágyakozik a mennyből jövő fénysugarak után. Felismerik majd az üzenetet, ha azt Isten Igéjének szépségében és egyszerűségében tárjuk fel előttük (Testimonies, 9., 1909, 109–111. o.).

Tehetséges, tapasztalt munkások kellenek az új nagyvárosi területekre. — Tapasztalt munkásokra tartozik az új területek megmunkálása. Olyan úton-módon kell dolgoznunk, amely munkánk szent méltóságának megfelel. Mindig gondoljunk arra, hogy gonosz angyalok csak azokra az alkalmakra várnak, hogy fáradozásainkat megsemmisítsék.

A nagyvárosokban dolgoznunk kell. — Nagy megpróbáltatások előtt állunk. Ezért senki se adja lelkét hiúságra. Azok, akik az élet koronájáért küzdenek, illő, hogy szabályszerűen küzdjenek. Minden képességünket és tehetségünket használjuk fel az elvesző lelkek megmentése érdekében, így nyerünk meg másokat, hogy Krisztus munkatársaivá váljanak. Az a tudás és képesség, amelyet az Úr férfiaknak és nőknek adott, csak növekszik, ha munkálkodnak Isten országának építésén (Manuscript, 1910, 19.).

Lelkiismeretes munkavégzés. — A korszakok folyamán Isten mindig ünnepélyes komolysággal vezette és végezte munkáját. Korunkban népének nagy világosságot és tanítást adott arra nézve, hogyan vigyék előbbre művét: emelkedetten, finoman, lelkiismeretesen; s örül azoknak, akik szolgálatukkal szándékait megvalósítják (Review and Herald, 1905. IX. 14.).

Nemes alapon. — Krisztus földi szolgálatának idején istenfélő asszonyok segítettek abban a munkában, amelyet az Üdvözítő és tanítványai folytattak. Ha a mű ellenségei csak a legcsekélyebb szabálytalanságot is felfedezték volna az asszonyok magatartásában, akkor az egy csapásra véget vetett volna a műnek. Azonban noha az asszonyok dolgoztak Krisztussal és az apostolokkal, de az egész művet olyan nemes alapon vezették, amelyhez a gyanúnak még árnyéka sem fért. Vádaskodásra nem nyílt alkalom. Az emberek gondolatait az Írásokra irányították, nem személyekre. Az igazságot értelmesen hirdették, s olyan világosan, hogy mindenki megérthette…

Ez az üzenet olyan szilárd, olyan következetes, hogy józan ésszel el kell ismerni. Nem engedhetjük meg, hogy ingerlékeny emberek viselkedésükkel lerontsák befolyásunkat azoknál, akikhez az igazságot el kell juttatnunk (Manuscript, 1908, 115.).

Kerüld a méltatlan módszereket. — Noha helyes a takarékosság, azonban álljon Isten műve mindig emelkedett, nemes méltóságában. Ne kicsinyeljétek le Isten művét. Úgy álljon előttetek, mint amely Istentől ered. Ne hordja ember pecsétjét, hanem az isteni pecsétet. Jézusban feledkezzünk el énünkről.

Sokat vesztettünk azáltal, hogy jó testvéreink eszményeit követtük, akiknek szűk látókörű terveik, sajátságos ötleteik és módszereiklerántották a művet – ennek következtében a magasabb osztályokat meg sem közelíthettük. A mű hitetlenek előtt olyan benyomást keltett, mintha értéktelen, jelentéktelen volna. Vallásos elméletek elszórt vadhajtásai csupán, amit figyelmükre sem méltattak. Sokat vesztettünk helyes munkamódszerek hiányában.

Tegyünk meg mindent a mű méltósága és jellegzetessége érdekében. Rendkívüli erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a felelős állásokat betöltő férfiak jóakaratát biztosítsuk, de az igazság egyetlen elvének feláldozása nélkül; azonban áldozzuk fel saját útjainkat és módszereinket, amellyel emberekhez közeledtünk. Sokkal többet érnénk el, ha több tapintattal és megfontoltan tárnánk fel az igazságot (Letter, 1887, 12.).

Hittételeinknek ki kell állniuk a „nagy emberek” bírálatát. — „Tudakozzátok az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek…” (Jn 5:39). A népünk által elfogadott igazság minden tantétele a legműveltebb elmék bírálatát is kiállja; e világ legnagyobbjai is kapcsolatba kerülnek az igazsággal, tehát minden tételünket szigorú vizsgálat tárgyává kell tennünk az Írások alapján. Most még észrevétlenek vagyunk, de ez nem marad mindig így. Elkezdődtek a folyamatok, amelyek a harcvonalba állítanak bennünket, és ha a történetírók vagy a világ nagy emberei megsemmisíthetnék az általunk képviselt igazságot, megtennék.

Isten minden gyermekének tudnia kell, mi az igazság. Fel kell készülnünk, hogy szelídséggel és félelemmel adjunk számot reménységünkről – nem gőgös, dicsekvő, önelégült módon, hanem Krisztus szellemében. Közeledik az idő, amikor egyénileg, egyedül kell számot adnunk hitünkről. Szaporodnak a vallási tévelygések, és sátáni erővel fonják körül az embereket. Nincs a Bibliának talán egyetlen hittétele sem, amelyet ne tagadnának (Letter, 1886, 6.).