Védekezés a hitehagyás ellen. — Az újonnan megtérteket gondosan kell nevelnünk. Nem szabad őket magukra hagynunk, hogy hamis beszédekkel félrevezettessenek, hogy helytelen utakon járjanak. Az őrállók állandóan éberen őrködjenek, mert különben a lelkeket félrevezetik szép szavakkal, kedves beszéddel és bölcseletekkel. Híven tanítsátok mindazt, amit Krisztus parancsolt. Mindenkit, aki befogadta Krisztust, fel kell készítenünk arra, hogy a nagy műben részét kivegye, melyet e világon végeznünk kell (Letter, 1905, 279.).

Az új tagok visszaesésének okai. — Minden új hívővel meg kell értetnünk azt az igazságot, hogy maradandó tudást csak komoly munka és kitartó tanulmányozás által szerezhetünk. Azok, akik elfogadják a Krisztus-várók által hirdetett igazságot, ezt megelőzően általában nem tanulmányozták alaposan az Írásokat, mert a népszerű egyházakban Isten Igéjét alig-alig olvassák. A többség a lelkésztől várja a Szentírás kutatását és magyarázatát.

Sokan elfogadják az igazságot, mielőtt saját maguk fölfedeznék és alapvető elveit megértenék; s ha ellenvéleménnyel találkoznak, elfelejtik az igazság alapvető elveit, érveit és bizonyítékait. Megtanították őket arra, hogy higgyék az igazságot, de nincs ismeretük arról, valójában mi is az igazság, nem vezették őket pontról pontra Krisztus megismerésében. Kegyességük igen gyakran formasággá alacsonyodik, s ha az előzetesen hallott felhívások már nem hangzanak feléjük, lelkileg halottá válnak (Gospel Workers, 1915, 368. o.).

Hogyan bánjunk a visszatérőkkel? — Akiket Isten különleges munka végzésére hívott el, meg kell feddeniük az eretnekségeket és a tévedéseket. Mindenkivel a Bibliából megismert irgalmasságot gyakorolják, tárják fel az igazságot, ahogyan Jézustól megismerhetjük. Néhányan igen buzgón és komolyan állnak ellen az igazságnak, azonban hibáikat szemrebbenés nélkül ki kell mutatnunk, helytelen eljárásukat pedig kárhoztatnunk kell, de velük szemben hosszútűrően, türelmesen és szeretettel kell viseltetnünk. „Könyörüljetek némelyeken, megkülönböztetvén őket. Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, és utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett” (Júd 22–23).

A gyülekezetre hárul az a kötelesség, hogy a közösségből kizárja azokat, akik nem akarnak megjavulni. Kellemetlen kötelesség ez, de meg kell tennünk. Valóban szomorú ez a lépés, de addig sose tegyük, amíg a megjavításra, a megmentésre minden lehetőt meg nem tettünk a tévelygő érdekében.

Krisztus sosem teremtett békét megalkuvás árán. Isten szolgáinak szíve túlárad a tévelygő iránti szeretettől és részvéttől, ahogyan azt az elveszett juhról szóló példázat is szemlélteti, de a bűnt nevén kell nevezniük. Akik a tévelygést feddik, mutassák ki őszinte barátságukat, részrehajlás, képmutatás nélkül. Jézus bűnös és elfajult nemzetség közepette élt. Mindaddig nem volt nyugalma, míg nem figyelmeztette, meg nem feddte őket – csak ez áll összhangban az üdvösség tervével (Letter, 1890, 12.).

A hibák kezelése Isten útmutatása szerint. — Istennek nem tetszik a gyülekezetekben végzett hanyag munka. Elvárja sáfáraitól, hogy őszintén és híven végezzék feladatukat akkor is, ha figyelmeztetni, inteni és helyreigazítani kell. Minden rosszat, minden hibát és vétket Isten Igéjének útmutatása szerint kell kezelniük, nem pedig saját ötleteik, indulataik szerint. Semmiféle kemény, nyers, méltatlan eszközt ne alkalmazzanak; ne járjanak el indulatosan, elhamarkodottan. A gyülekezet erkölcsi megtisztítását Isten útmutatása szerint kell elvégeznünk. Nincs helye a részrehajlásnak, a képmutatásnak. Ne legyenek kegyeltek azok, akiknek a bűneit kevésbé bűnösnek látjuk, mint másokét. Mindnyájunknak szükségünk van a Szentlélek keresztségére, hogy Krisztus jóindulatával, részvéttel, rokonszenvvel munkálkodjunk; szeretettel a bűnös iránt, de a bűnt teljes szívünkből gyűlöljük (Manuscript, 1888, 8/a).

Hogyan dorgálta meg Pál a bűnt? — A hívők versengései ellenkeznek Isten rendeléseivel: a meg nem újult, természetes szív tulajdonságainak következményei. Mindazokkal szemben, akik zűrzavart és széthúzást gerjesztenek, Pál apostol szavai alkalmazandók: „Én nem szólhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek. Tejnek italával tápláltalak titeket, és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg” (1Kor 3:1–2). Pál azokhoz szólt, akiknek előmenetele nem volt arányban kiváltságaikkal és alkalmaikkal. Már el kellett volna „viselniük” Isten világos Igéjét, de olyanok voltak még, mint a tanítványok, amikor Krisztus így szólt hozzájuk: „Sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem viselhetitek.” Lelkileg már sokkal érettebbeknek kellett volna lenniük, hogy az Ige magasabb rendű igazságait megérthessék és gyakorolhassák; azonban még megszenteletlenek voltak. Elfeledkeztek arról, hogy meg kell tisztulniuk örökölt és szerzett rossz hajlamaiktól, s hogy nem szabad érzéki tulajdonságokat ápolniuk.

Lehetetlen volt az apostolnak a rosszat megfeddenie anélkül, hogy néhányan, akik állították, hogy hiszik az igazságot, meg ne sértődjenek. Az ihletett bizonyságtétel nekik semmit sem használt, mert elvesztették lelki ítélőképességüket. A féltékenység, rágalmazás, vádaskodás elzárta a Szentlélek munkálkodásának útját. Pál apostol szívesen foglalkozott volna magasabb rendű és összetettebb igazságokkal is, de ezt nem tette, hogy így ne ébresszen féltékenykedő hajlamokat és ellenállást. A kegyességnek isteni csodáiról, titkairól, amelyek felkészítik őket arra, hogy felfogják az akkor jelenvaló igazságokat, nem beszélhetett. Az apostolnak meg kellett válogatnia tanításait, melyek mint a tej, az emésztőszervek izgalma nélkül fogyaszthatók. A legmélyebb igazságokról nem beszélhetett, mert hallgatói rosszul alkalmaznák és visszaélnének ezekkel, feltárnák azokat az új hívek előtt, akiknek még csupán az Ige egyszerűbb igazságaira volt szükségük.

A keresztényektől elvárható, hogy Istennek szenteltek legyenek, Krisztus által. Ha a gyülekezetben hibák, bűnök vannak, azonnali elrendezést igényelnek. Egyesek erős megrovásban részesítendők. Ez a tévelygéseknek semmit sem árthat. A lélek hű orvosa mélyre metsz, hogy ne maradjon hátra fertőző anyag, ami továbbra is burjánozhat. Miután a feddés megtörtént, következik a töredelem és a bűnvallomás, Isten pedig ingyen kegyelméből megbocsát és meggyógyít. Ő mindenkor megbocsát, ha megvalljuk bűneinket (Review and Herald, 1900. XII. 11.).

Sion háborgatói. — Az igazságnak olyan hitvallói is vannak gyülekezeteinkben, akik a reform munkáját csak gátolják. Ők az üdvösség szekerének kerékkötői. Gyakran kerülnek próbákba: kétségek, féltékenykedések, gyanakvás – az önzés gyümölcsei, amelyek láthatóan alaptermészetünkhöz tartoznak. Krónikus gyülekezeti zúgolódóknak lehetne őket nevezni. Többet ártanak a gyülekezetnek, mint amennyit a prédikátor helyrehozhat. A gyülekezet terhei és Krisztus szolgáinak súlyos tehertételei ők. A kételkedés, a féltékenység és a rágalmazás légkörében élnek. Krisztus követeinek sok idejét és munkáját veszi igénybe, amíg helyrehozzák gonosz munkájukat, és a gyülekezetben helyreállítják az összhangot és az egységet. Ez a munka Isten szolgáinak erejét és bátorságát elvonja, s alkalmatlanná teszi őket arra a munkára, amelyet Isten bízott rájuk, nevezetesen hogy veszendő lelküket mentsék meg a pusztulástól. Isten Sion e háborgatóit cselekedeteik szerint ítéli majd meg.

Jézus Krisztus szolgái ne hagyják magukat akadályoztatni munkájukban Sátánnak ügynökei által. Lesznek ilyenek elegen: kérdéseket vetnek fel, csűrnek-csavarnak, bírálnak, hogy Isten szolgáit állandóan foglalkoztassák, hogy visszatartassanak nagy feladatuktól, attól, hogy az utolsó megmentő üzenetet eljuttassák a világnak. Ha a gyülekezetnek nincs elég ereje szembeszállni a gyülekezeti zúgolódók megszenteletlen, lázadó érzelmeivel, jobb, ha a gyülekezet és a zúgolódók együttesen lépnek ki a „hajóból”, mint elmulasztani a mások megmentésének nagy alkalmait, akik jobb gyülekezetet alkotnának, ha a gyülekezetben erő, egység és összetartás uralkodna.

A lelkész és a gyülekezet számára a leghelyesebb, ha a hibakeresőket, viszálykodókat visszaengedik a mélybe, és olyan halakat fognak, akik megérik a rájuk fordított fáradtságot. Sátán ujjong, ha olyan férfiak és nők kerülnek a gyülekezetbe, akik természetüknél fogva kritikusak, és akik tőlük telhetőleg sötétséget és akadályt gördítenek Isten műve haladásának útjába. Az evangélium szolgái a műnek e fontos szakaszában nem tartóztathatók fel, hogy olyan férfiak és nők támasztékai legyenek, akik egykor felismerték és érezték az igazság erejét. Inkább hívő keresztényeket kapcsoljanak Krisztushoz, aki meg is tudja tartani őket, s megőrzi szeplőtlenül az Ő megjelenésének napjáig. A munkások menjenek új munkaterületekre (The Tree Missionary, 1874. február).