Jézus párosával küldte ki a tanítványokat. — Jézus, maga köré gyűjtve a tizenkettőt megparancsolta nekik, hogy párosával menjenek a városokba és a falvakba. Senkit nem küldött ki egyedül, hanem testvért testvérrel párosított, barátot baráttal. Így egymást segíthették és bátoríthatták. Együtt tanácskoztak és imádkoztak, az egyik gyöngeségét kiegészítette a másik ereje. Hasonlóképpen küldte ki később a hetvenet. Az Úr akarata az volt, hogy az evangélium hírnökeit így kösse össze egymással. Napjainkban is sokkal eredményesebb volna az evangéliumi munka, ha ezt a példát követnénk (The Desire of Ages, 1898, 350. o.).

Isten munkaterve napjainkra. — Amikor Jézus kiküldte tanítványaitmunkálkodni, nem ébredt bennük az az érzés, ami néhány munkásunkban: hogy inkább egyedül dolgoznának, semmint olyasvalakivel, aki nem az ő munkaterve szerint tevékenykedik. Üdvözítőnk jól tudta, hogy kikből válhatnak jó munkatársak. A gyengéd, szerető szívű Jánost nem társította hasonló vérmérsékletűvel, hanem a buzgó, lendületes Péterrel. Ez a két ember különbözött egymástól, nemcsak hajlamukban, hanem munkamódszerükben is. Péter gyorsan és buzgón dolgozott, bátran, megalkuvás nélkül. Tehát gyakran sebzett. János mindenkor nyugodt volt, tekintettel mások érzelmeire. Ha szükségesnek látszott, bekötözte a sebeket, és bátorított. Így pótolta az egyik fogyatékosságát a másik erénye.

Isten sohasem rendelte el szabályként, hogy szolgái egyedül induljanak munkába. Például ha két testvér munkálkodik, az egyik abban a veszélyben forog, hogy túl sokat tesz; a másik viszont nem hordozza a reá eső terhet. Ha társulnak, akkor átalakító befolyást gyakorolnak egymásra, jellemük szélsősége nem lesz olyan szembetűnő munkáikban. Nem szükséges, hogy minden összejövetelen együtt legyenek; dolgozhatnak egymástól tíz, húsz vagy harminc kilométernyi távolságra eső helyeken, mégis eléggé közel ahhoz, hogy ha az egyik munkája során válságba kerül, a másikat segítségül hívhassa. Találkozzanak azonban, ahányszor csak lehetséges, imára és tanácskozásra…

Ha valaki állandóan egyedül dolgozik, hajlamos lesz azt gondolni, hogy módszere minden bírálat felett áll, és nem érzi szükségét annak, hogy valakivel együttműködjék. Azonban Krisztus terve az, hogy valaki ott álljon mellette, hogy a munkát ne egy ember elgondolása alakítsa, a jellemének fogyatékosságait se önmaga, se hallgatói ne tartsák erénynek.

Ha az előadó mellett nem áll senki, akivel munkáját megoszthatná, gyakran olyan körülmények közé kerülhet, hogy kénytelen lesz az élet és az egészség törvényeit áthágni. Vagy előadódhatnak fontos dolgok, amelyek elszólíthatják, esetleg éppen az érdeklődés tetőpontján. Ha ketten kapcsolódnak a munkában, akkor ilyen esetben nem kell azt megszakítani (Historical Sketches, 1886, 126–127. o.).

Az egyesített munka előnyei. — Szükséges, hogy ketten dolgozzanak együtt, mert az egyik bátoríthatja a másikat, együtt tanácskozhatnak, és kutathatják az Írásokat. Így az igazságra még nagyobb fény árad: az egyik meglátja az igazság egyik pontját, a másik a másik szempontot. És ha tévednének, az egyik javíthatja a másik beszédét, magatartását. Így az igazságot nem fogják lekicsinyelni szószólóinak fogyatékosságai miatt. Ha a munkásokat egymagukban küldjük ki, nincs senki, aki a hibákat észrevegye vagy kijavítsa – de ha ketten együtt mennek, nevelő munkát végezhetnek annak érdekében, hogy minden munkás azzá véljék, amivé kell: eredményes lélekmentővé (Review and Herald, 1893. VII. 4.).

Miért nem ma? — Miért távolodtunk el attól a munkamódszertől, amit a nagy Tanító alapozott meg? Miért történt, hogy művének munkásai nem kettesével indulnak munkába? „Ó, nincs annyi emberünk, hogy a területet átdolgozzuk” – mondhatjátok. Akkor pedig a területet csökkentsétek. Küldjétek a munkásokat olyan területekre, ahol az út nyitva áll, s tanítsátok az időszerű, drága igazságot. Vagy nem látjuk, hogy az a helyes, ha ketten indulnak együtt az evangé-lium hirdetésére (Review and Herald, 1892. IV. 19.)?