Taníts minden megtérőt. — Minden megtért léleknek világosságot kell kapnia az Úr követelményeiről, a tizedről és az áldoznivalókról. Mindazt, aminek emberek örvendhetnek, az Úr nagy birtokáról kapják; Ő pedig örül, ha örökségének örömet szerezhet javaival. Azonban az Úr külön szerződést kötött mindazokkal, akik Immánuel véráztatta zászlaja alatt állnak; nevezetesen, hogy igazolják függőségüket és felelősségüket Istennel szemben, éspedig azzal, hogy Isten tulajdonából egy bizonyos részt az Ő kincstárának visszaszolgáltatnak. Ezt pedig annak a missziómunkának fenntartására kell fordítani, amelyet végezniük kell, hogy betöltsék parancsát, amelyet Isten Fia adott közvetlenül mielőtt tanítványaitól elbúcsúzott (Manuscript, 1898, 123.).

Mindenki az üdvösség láncának egy-egy láncszeme. — Aki Isten gyermekévé válik, tekintse magát a világ üdvözítéséért lebocsátott lánc egyik szemének. Eggyé vált Krisztussal kegyelmi tervében, hogy vele együtt keresse és megtartsa, ami elveszett (The Ministry of Healing, 1905, 105. o.).

Az evangélista felelőssége. — Munkádhoz az is hozzátartozik, hogy akiket az igazságra vezetsz, azokat megtanítsd arra, hogy hozzák tizedeiket az Isten tárházába, a Tőle való függőségük elismeréseképpen. Teljesen fel kell őket világosítani, hogy kötelességük visszaadni az Úrnak, ami az Úré. A tizedfizetés parancsa annyira világos, hogy a mentségnek még csak a látszatát sem hozhatják fel. Ha elhanyagolod, s erről nem tanítod az új híveket, akkor nem végezted el munkádnak egyik legfontosabb részét (Letter, 1902, 51.).

Új gyülekezet vezetése. — Az evangélium munkása, aki kicsiny csoportokat nevel, sohase keltsen az új hívekben olyan benyomást, mintha Isten tőlük nem követelné meg, hogy rendszeresen dolgozzanak műve fenntartása érdekében mint személyes munkájuk, mint javaik által.

Mindenkit tanítani kell, hogy végezze el a tőle telhetőt a Mesterért, és aszerint ahogyan Istentől kapta, szolgáljon Neki. Isten jogos részeként igényli jövedelmük tizedét, akár sok, akár kevés: akik pedig ezt visszatartják, megrabolják Őt, s nem várhatják el Tőle, hogy jótéteményeit rájuk árassza. Még ha a gyülekezet nagyrészt szegény testvérekből áll is, alaposan meg kell magyaráznunk a rendszeres adakozás szükségességét. Isten mindenkor képes ígéretei teljesítésére. Forrásai kimeríthetetlenek, s mindezt hasznosítja is akaratának megvalósítása érdekében. Ha pedig látja, hogy a tized fizetésében hűen teljesítjük kötelességünket, bölcs gondviselésében gyakran utakat nyit, hogy gyarapítsa az anyagiakat. Aki eleget tesz Isten rendelkezésének abból a kevésből, amit kapott, ugyanolyan jutalomban részesül, mint aki a bőségéből adakozott (Gospel Workers, 1915, 222–223. o.).

A mennyei polgárjog próbaköve. — Mennyei Atyánk adományokat áraszt, de egy részét visszaigényli azért, hogy próbára tegyen, vajon méltók vagyunk-e az örök élet ajándékára (Testimonies, 3., 1875, 408. o.)?

Az a pont, amelyet tapintatosan és ismételten kell feltárnunk. — Isten Igéjének tanítói Isten tanácsának egyetlen pontját se tartsák vissza, nehogy az emberek tudatlanok maradjanak kötelességükről és Isten akaratáról, nehogy megbotoljanak és elvesszenek.

Senki se hanyagolja el a tizedről a hű és világos tanítást: meg kell adnunk az Úrnak, ami az Övé, mert Isten nem ismerhet el a magáénak olyan népet, amely megrabolja Őt a tizedben és az áldoznivalókban. Szükséges lesz, hogy gyakran tárjuk a nép elé kötelességét e tekintetben. Az, aki először tárja fel az igazságot, legyen hűséges az előadásban, majd az, aki utána foglalkozik a lelkekkel, szintén tegye érthetővé Istennek követelményét a tized kérdésében, hogy láthassák az emberek, miszerint az evangélium munkásai minden pontban megegyezően tanítják ugyanazt az igazságot, s egy értelemben vannak abban, hogy Isten minden követelményének engedelmeskedjenek.

Azonban a munkások tudjanak különbséget is tenni: lelki csecsemőknek ne adjanak erős eledelt – tápláljátok őket az Ige tiszta tejével. Semmi esetre se vegyítsd saját eszméidet és lelkületedet az igazságba, ne borítsd be Isten parancsolatait hagyományokkal és okoskodásokkal. Adjuk az igazságot az emberek elé úgy, ahogyan Jézusban van (Manuscript, 1895, 59.).

Elhanyagolt munka. — Intő üzenetet kell hangoztatnunk az egész világ előtt. Munkánkat hogyan végezzük? Testvéreim, vajon csak a népszerű igazságot hirdetitek a népnek – a munka másik részét megnem teljesítitek? Vajon szükséges lesz-e, hogy valaki utánatok járjon és serkentse a népet, hogy híven szolgáltassa be az Úr tárházába mind a tizedet, mind az áldoznivalókat? Ezt a munkát az evangélium szolgáinak kell végezniük, de szomorú, hogy elhanyagolják. Az emberek megrabolták Istent, rossz követelményét szenvedniük kellett, mert az evangélista nem akarta, hogy hittestvérei méltatlankodjanak. Isten az ilyen munkásokat hűtlen sáfároknak nevezi (Review and Herald, 1884. VII. 8.).

Hűséges tizedfizetés, megfelelő anyagi javak. — Ha Isten terve szerint folynának be a tárházba a javak – minden jövedelem tizedrésze –, akkor bőségesen jutna művének előbbre vitelére (Testimonies, 5., 150. o.).

Aratási hálamunka a missziók érdekében. — Isten gondviseléséből, akik művének terhét hordozzák, azon fáradoztak, hogy a régi munkamódszerekbe új életet öntsenek, de azon is, hogy új terveket és módszereket dolgozzanak ki a gyülekezeti tagok érdeklődésének felkeltésére, az egyesített munkára a világ figyelmeztetése érdekében. Az egyik terv, hogy közelebb kerülhessünk az emberekhez, a missziók érdekében végzett aratási hálamunka. Ez a munka az elmúlt néhány év alatt sok helyütt sikert aratott, sokak áldására szolgált, s a misszió pénztárába javak folytak be. Míg a kívülállókat megismertettük a harmadik angyali üzenet haladásával a pogány területeken, rokonszenvük felébredt, s többet kívántak tudni az igazságról, amelynek olyan nagy a hatalma, hogy átalakítja az emberek szívét és életét. Közelebb jutottunk minden rendű és rangú emberhez – Isten nevét pedig megdicsőítettük (Counsels on Stewardship, 1878, 190–191. o.).

Kerüld a világi módszereket. — Látjuk napjaink egyházait, amelyek ünnepségekre, lakomázásokra, szórakozásokra buzdítanak vacsorák, vásárok, táncok és ünnepségek által. Olyan módszer ez, amelyet érzéki emberek eszeltek ki, hogy áldozathozatal nélkül juthassanak pénzhez.

Ilyen romlottság távol álljon tőlünk, kerüljük ezeket a szórakozásokat és ünnepségeket, amelyek fiatalok és öregek erkölcseit rontják. Nincs jogunk arra, hogy a szentség köpenyét borítsuk rájuk, mert e javak az egyház céljait szolgálják. Az ilyen áldozatok sánták és betegek, Isten átka van rajtuk. Ugyanis lelkek árát jelentik. A szószéken védelmezhetik az ünnepségeket, táncot, sorsjátékot, vásárokat és fényűző lakomákat, hogy az egyház céljaira pénzhez jussanak, de mi ilyen dolgokban ne vegyünk részt, mert ha megtesszük, Isten haragját vonjuk magunkra. Mi ne a mohó étvágyat tápláljuk, ne érzéki szórakozásokkal ösztönözzük őket arra, hogy Krisztus hitvalló követői adakozzanak javaikból, amelyeket Isten bízott rájuk. Ha nem adnak készségesen Krisztus szeretetéért, áldozatukat Isten nem is fogadhatja el (Counsels on Stewardship, 1878, 201–202. o.).

Ünnepségek, vidám esték. — Sajnálatos tény, hogy a szent és örök érvek nem elég erősek a hitvalló keresztények szívének a megnyitásához, hogy az evangélium fenntartásához önkéntes áldozataikkal hozzájáruljanak. Az ünnepségek és az általános vigadozás sokkal vonzóbb számukra. Szomorú valóság, hogy ilyen indítóokok, ösztönzések hathatósak, viszont szent és örökkévaló dolgoknak nincs hatásuk a szívre, hogy jótékonyságra késztessék.

Mózes terve a pusztában az anyagiak begyűjtésére rendkívüli sikert aratott. Semmi kényszerítésre nem volt szükség. Mózes nem csinált nagy ünnepséget. Nem hívta meg a népet vidám estékre, táncra, egyéb világi játékot sem rendezett annak érdekében, hogy javakat szerezzen Isten szent sátorának felállítására a pusztában. Isten megparancsolta Mózesnek: szólítsa fel Izráel fiait, hogy hozzanak ajándékokat. Mózes elfogadta mindenki ajándékát, aki önként, szívesen adott. Ezek az önkéntes ajándékok olyan tömegben özönlöttek Mózeshez, hogy kihirdette: már elég, nem kell több. Olyan bőségesen adakoztak, hogy több gyűlt össze, mint amire a sátorépítésben szükség volt (Counsels on Stewardship, 1874, 203. o.).

Milyen befolyást gyakorolnak ezek az ünnepségek a nem hívő emberekre? — Isten Igéjének szent színvonalát a porba rántják. Istenre és a keresztény névre csak megvetés száll. A legromlottabb elveket erősíti meg a javak begyűjtésének az ilyen, Szentírással meg nem egyező módja. Sátán éppen ezt akarja. Az emberek megismétlik Nádáb és Abihu bűnét. Isten szolgálatában a szent tűz helyett közönséges tüzet használnak. Az Úr az ilyen áldozatot nem fogadja el.

Hamis odaszentelődés az, amelyik ilyen tervekre késztet. Ó, milyen vakság, milyen önteltség az ilyesmi azok részéről, akik magukat keresztényeknek vallják. Egyes egyháztagok úgy tesznek, mint a Föld lakosai Noé napjaiban, amikor szívük minden gondolata szüntelen csak gonosz volt. Akik Istent félik, kerülik az ilyesmit, minthogy Jézus Krisztus hitvallásának megcsúfolása (Counsels on Stewardship, 1895, 205. o.).

Az ember sáfársága. — Ennek az aranyszabálynak azonban még mélyebb jelentősége is van. Isten azt kívánja mindazoktól, akik gazdag kegyelme által sáfáraivá váltak, hogy a tudatlanságban és a sötétségben élő lelkeket olyan mértékben részesítsék a rájuk bízott javakból, mint amilyen mértékben ők maguk kívánnának részesedni. Pál apostol mondotta: „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok” (Rm 1:14). Amennyivel többet tudtok Isten szeretetéről, s amennyivel gazdagabb kegyelemben részesültetek, mint e Földön bármely elbukott s elvakult lélek, annyival vagytok adósai (Mount of Blessing, 1896, 139. o.).