A nyilvános imák rövidek és alkalomhoz illőek legyenek. Isten nem akarja, hogy az ima ideje unalmassá váljon a hosszú kérések miatt. Jézus nem kényszerítette követőit fárasztó ceremóniákra és hosszú imákra. "És mikor imádkozol - mondta Ő -, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek." (Mt. 6:5)

A farizeusoknak meghatározott idejük volt az imára, és ha abban az időben házon kívül voltak - mint ez gyakran előfordult -, megálltak, bárhol is voltak: az utcán, piacon, a siető embertömeg között, és elmondták formális imáikat. Az ilyen ima, amely pusztán az öndicsőítés kedvéért hangzik el, Jézus kíméletlen feddését váltotta ki. A nyilvános imákat nem helytelenítette, hiszen Ő is imádkozott tanítványaival és a tömeggel, csak azt hangsúlyozta tanítványainak, hogy az ilyen imák rövidek legyenek.

Néhány perc elég bármilyen egyszerű nyilvános imához. Előfordulhat olyan eset, amikor Isten Lelke a kérést különleges módon fogalmazza meg. A sóvárgó emberi lélek gyötrődve Istenhez sóhajt fel; Jákóbhoz hasonlóan tusakodik és nem nyugszik meg, míg Isten hatalmának különleges megnyilatkozását nem tapasztalja. Ilyenkor helyénvaló lehet a hosszabb imádság.

Sok unalmas ima hangzik el, amelyek az Úrnak tartott előadáshoz hasonlítanak inkább, nem pedig kéréshez. Akik ilyen imákat mondanak, jobb lenne, ha ilyenkor arra az imádságra korlátoznák magukat, amelyet Jézus a tanítványoknak tanított. A hosszú imák elfárasztják a hallgatókat és nem készítik elő őket arra, hogy az utána következő tanításra figyeljenek.

Gyakran a titkos egyéni ima elhanyagolása miatt mondanak hosszú, unalmas imákat a nyilvánosság előtt. A prédikátorok ne akarják az egész héten elmulasztott kötelességeiket imáikba belevinni és ezáltal remélni, hogy hanyagságukat jóvátették és lelkiismeretüket megnyugtatták. Az ilyen imák gyakran mások lelki hanyatlását idézik elő.

Mielőtt a prédikátor a szószékre megy, keresse Istent az ő belső szobájában és lépjen Vele szoros összeköttetésbe. Ott felemelheti szomjúhozó lelkét Istenhez és a kegyelem harmatcseppjei által felüdülhet. Ezután a Szentlélektől felkenve, a lelkekért viselt felelősség tudatában, hallgatóit nem fogja addig elbocsátani, amíg be nem mutatta Jézus Krisztust, a bűnös egyetlen menedékét. Abban a tudatban, hogy ezeket a lelkeket talán már sohasem látja, úgy beszél majd, hogy megérintse szívüket. A Mester, aki ismeri az emberi szíveket, kijelentést ad neki és segíti őt, hogy a kellő időben és hatalommal szóljon.

Néhányan az alázat jelének tartják, ha Istent olyan közönséges módon szólítják meg, mintha emberi lénnyel beszélnének. Isten nevét szentségtelenítik meg azáltal, hogy szükségtelenül és tiszteletlenül ismétlik imájukban a "Mindenható Isten" kifejezést - azokat a tiszteletet keltő, megszentelt szavakat, melyeket az ajak csak szelíd hangon és szent félelemmel ejtsen ki.

Fellengzős kifejezések nem illenek az imába, akár nyilvánosan, családi körben vagy belső szobánkban mondjuk el. Különösen a nyilvános imák hangozzanak egyszerű szavakkal, hogy mindenki megérthesse és együtt imádkozhassa velünk.

A hit szívből jövő imáját meghallgatja a menny és a Földön megválaszolja azt. Isten tudja az emberiség szükségleteit. Előbb tudja, mint ahogy kérjük tőle. Látja a lélek harcát a kételyekkel és a kísértéssel. Észreveszi a kérő őszinteségét. Elfogadja a lélek alázatát és szenvedését. Így szól: "Arra tekintek én, aki szegény és megtört lelkű, és aki beszédemet rettegi." (Ésa. 66:2)

Előjogunk, hogy bizalommal imádkozzunk, ahogyan a Lélek megfogalmazza kéréseinket. Szükségleteinket egyszerűen vigyük az Úr elé, és ígéreteire olyan hittel támaszkodjunk, hogy a jelenlevők tapasztalják, megtanultunk imában az Úrnál lenni. Ekkor felbátorodnak és hisznek abban, hogy az Úr jelen van az összejövetelen; és kitárják szívüket, hogy az áldást elnyerjék. Jobban hisznek majd őszinteségünkben és készségesen hallgatják majd az adott tanácsokat.

Imáink gyengédek és szeretetteljesek legyenek. Ha az Üdvözítő szeretetének mélyebb és bővebb ismeretét óhajtjuk, akkor Istenhez kiáltunk nagyobb bölcsességért. Ha volt valaha szükség megindító imákra és prédikációkra, úgy az ma van. Minden dolog vége elérkezett. Ó, bárcsak látnánk annak a szükségességét, hogy teljes szívből keressük az Urat! Akkor meg is találnánk Őt.

Vajha az Úr megtanítaná népét imádkozni! Bárcsak iskolai tanítóink és gyülekezeti prédikátoraink naponként tanulnának Krisztus iskolájában! Azután majd komolyan imádkoznak és kéréseik meghallgatásra találnak. Akkor az Igét hatalommal tudják hirdetni.

Mind a nyilvános, mind a magánjellegű áhítatnál kiváltságunk, hogy meghajtsuk térdünket az Úr előtt, ha imában hozzá közeledünk. Jézus, a mi példaképünk "térdre esvén, imádkozott" (Lk. 22:41). A tanítványokról is feljegyezték, hogy ők is "térdre estek, és imádkoztak" (Ap. csel. 20:36; 21:5; 9:40). Pál kijelentette: "meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt" (Ef. 3:14). Ezsdrás térdelt, amikor bevallotta Izráel bűneit Isten előtt (lásd: Ezsd. 9:5). Dániel "háromszor napjában térdeire esett, könyörgött és dicséretet tett az ő Istene előtt" (Dn. 6:10).

Az Isten iránti igazi tiszteletet fogja bennünk életre kelteni az Ő felmérhetetlen nagysága és jelenlétének tudata. Minden szívben mély benyomást keltsen a láthatatlan Isten jelenléte. Az ima órája és helye szent, mert Isten ott tartózkodik; és mivel a tisztelet a magatartásban és a viselkedésben nyilvánul meg, az érzés, amelyet kelt, még mélyebb lesz. "Szent és rettenetes az Ő neve!" - mondja a zsoltáríró. Az angyalok eltakarják orcájukat, ha nevét kiejtik. Milyen tisztelettel kellene akkor ajkunkra venni Őt nekünk, akik bukott és bűnös teremtmények vagyunk!

Jó volna, ha idős és ifjú elgondolkodna a Szentírás szavain, melyek bemutatják, hogy miként tekintsünk azokra a helyekre, melyeket Isten különleges jelenléte szentel meg. "Oldd le a te saruidat lábaidról - parancsolta Isten Mózesnek az égő csipkebokornál -, mert a hely, amelyen állsz, szent föld." (II. Móz. 3:5) Jákób azután, hogy látomásban látta az angyalokat, felkiáltott: "Az Úr van e helyen, és én nem tudtam... nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és a mennynek kapuja." (I. Móz. 28:16-17)

Az Úr az Ő szent templomában, hallgasson előtte az egész Föld! (Hab. 2:20)

Különösen a nyilvánosság előtt helytelenek az unalmas, prózai prédikációhoz hasonló imák. Egy rövid, buzgósággal és hittel elmondott ima meglágyíthatja a hallgatók szívét; azonban a hosszú imák alatt türelmetlenül várják, hogy elhangozzék az utolsó szó. Ha a prédikátor a belső szobájában kellő ideig tusakodott volna Istennel, hogy hitben megragadhassa az ígéretet: "Kérjetek, és adatik", akkor az összejövetelen azonnal a tárgyra térne és komolyan, hittel imádkozna kegyelemért önmaga és hallgatói részére.