Énókh és Keresztelő János olyan tapasztalatokat szereztek, amelyekre nekünk is szükségünk van. Sokkal többet kell tanulmányoznunk e férfiak életét, mint ahogyan tettük. Az egyikét, aki elragadtatott a mennybe, anélkül, hogy halált látott volna; a másikét, aki Krisztus eljövetele előtt előkészítette az Úr útját és egyengette ösvényét.

Énókhról olvassuk, hogy 65 éves volt, amikor fia született, és azután háromszáz évig Istennel járt. Élete első felében szerette és félte Istent és parancsolatait megtartotta. Fia születése után még nagyobb tapasztalatot szerzett: Szorosabb összeköttetésbe került Istennel. Amikor látta gyermeke szeretetét, feltétlen bizalmát, amikor érezte saját apai szívének gyöngédségét elsőszülötte iránt, ez mind értékes oktatás volt számára Isten csodálatos szeretetéről az emberek iránt, amely megnyilvánult Fia odaadásában. Tanítás volt ez arról a bizalomról, amellyel Isten gyermekei viseltetnek mennyei Atyjuk iránt. Isten Krisztuson keresztül megnyilvánuló mérhetetlen, kifürkészhetetlen szeretete képezte elmélkedésének tárgyát éjjel és nappal. Lelkének minden erejével igyekezett kinyilvánítani ezt a szeretetet az embereknek, akik között élt.

Az, ahogy Énókh Istennel járt, nem elragadtatásban vagy látomásban nyilvánult meg, hanem kiterjedt mindennapi életének minden kötelezettségére. Nem vált remetévé, aki teljesen elzárkózik a világtól, hanem Isten ügyéért munkálkodott. A családban, az emberekkel való beszélgetéseiben mint férj és apa, barát és polgár, mindig Isten állhatatos, kitartó szolgája volt.

Ilyen tevékeny élet közepette Énókh állandóan fenntartotta kapcsolatát Istennel. Minél sürgősebb és súlyosabb volt a munka, annál állhatatosabbak és komolyabbak voltak imái. Bizonyos időközökben továbbra is teljesen visszavonult minden társaságtól. Egy ideig az emberek között tartózkodott, hogy tanítással és példaadással szolgálja őket, majd elvonult egy-egy időszakra, hogy egyedül legyen, mert éhezte és szomjúhozta azt a mennyei ismeretet, melyet egyedül csak Isten adhat.

Az Istennel való ilyen bensőséges érintkezés által Énókhban mindjobban visszatükröződött az isteni képmás. Arca szent fénytől ragyogott, attól a fénytől, amely Jézus arcán is világított. Ha visszatért az Istennel való érintkezések után, még az istentelenek is félelemmel vegyes tisztelettel tapasztalták arcán a menny fényességét.

Az évszázadok folyamán hite mind erősebbé, szeretete mind mélyebbé vált. Az ima az ő számára a lélek lélegzetvétele volt. Életét a menny légkörében élte.

Midőn a jövő eseményei feltárultak előtte, Énókh az igazság prédikátora lett. Elvitte Isten üzenetét mindazokhoz, akik hajlandók voltak meghallgatni az intő szózatot. Azon a földön, ahol Káin menekülni próbált Isten színe elől, ott hirdette Isten prófétája azokat a csodálatos kinyilatkoztatásokat, amelyeket látomásában nyert. "Ímé - jelentette ki -, eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett és feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségük minden cselekedetéért." (Júdás 14-15)

Mindazok, akik beszélni hallották, érezték Isten erejét, amely szolgájának működését kísérte. Egyesek figyeltek intésére és elfordultak bűneiktől, de a nagy tömeg kigúnyolta a szent üzenetet. Az utolsó időkben Isten szolgái hasonló üzenetet hoznak a világnak, amelyet az emberiség többsége ugyancsak hitetlenséggel és gúnnyal fogad majd.

Ahogyan múltak az évek, egyik a másik után, a bűn áradata mind nagyobbá és mélyebbé, és Isten ítéletének felhői mind sötétebbé váltak. Énókh azonban a hit tanúbizonyságának útját folytatva intett, kérlelt és tanított, igyekezett megakadályozni a törvényáthágás áradatát és feltartóztatni az igazságszolgáltatás villámcsapásait.

Az akkori nemzedék emberei gúnyolták annak balgaságát, aki nem igyekezett aranyat, ezüstöt halmozni, vagy birtokokat szerezni. Énókh szíve azonban örök kincsek után vágyott. Ő látta a mennyei várost, látta a Királyt dicsőségben Sion közepén, és minél nagyobbra nőtt körülötte az uralkodó gonoszság, annál erősebben vágyakozott Isten városa után. Bár még a Földön tartózkodott, hit által a világosság birodalmában élt.

Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. (Mt. 5:8) Énókh háromszáz évig igyekezett elérni a szív tisztaságát, hogy összhangban legyen a mennyel. Háromszáz évig járt Istennel. Napról napra vágyakozott szorosabb összeköttetésben élni Istennel; a Vele való érintkezése mind bensőségesebbé vált, míg végül Isten magához vette. Ott állt az örökkévaló világ küszöbén, csak egy lépés volt közötte és az áldottak országa között - és most a kapuk kinyíltak. Az Istennel való együtt járás, melyre oly sokáig törekedett a Földön, most folytatódott - és belépett a szent város kapuján, az emberek közül elsőként.

Hit által vitetett fel Énókh, hogy ne lásson halált, mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek. (Zsid. 11:5)

Ilyen bensőséges közösségre hív el minket is Isten. Ilyen szent jellemmel kell rendelkeznie azoknak is, akiket az Úr az emberek közül magához vesz második eljövetelekor.

Keresztelő Jánost pusztai életében Isten oktatta. Tanulmányozta kinyilatkoztatásait a természetben és a Szentlélek vezetésével a próféták írásait is. Tanulmányának és elmélkedéseinek tárgya éjjel és nappal Jézus Krisztus volt, annyira, hogy szíve-lelke és elméje teljesen megtelt ezzel a csodálatos képpel.

Szemlélte a Királyt a maga szépségében, és önmagát teljesen elvesztette szem elől. Látta a szentség méltóságát és felismerte saját tehetetlenségét és méltatlanságát. Isten üzenetét kellett hirdetnie. Isten erejében és igazságosságában kellett megállnia. Félelem nélkül lépett fel, mint a menny hírnöke, mivel az Eljövendőre tekintett. Bátran állhatott meg földi uralkodók előtt, mivel azelőtt remegve hajolt meg a királyok Királya előtt.

Nem alaposan kidolgozott érvelésekkel vagy finoman szőtt elméletekkel hirdette János az üzenetet. Félelmetesen, komolyan és mégis reménységgel hangzott kiáltása a pusztából: "Térjetek meg!" (Mt. 3:2) Ez a kiáltás újszerű, különös erővel hatott az emberekre. Az egész népet felrázta. Tömegek özönlöttek a pusztába.

Tanulatlan parasztok és halászok a környékről, római katonák Heródes barakkjaiból, a légiók parancsnokai oldalukon fegyverrel, készen arra, hogy leverjenek bármit, ami lázadásra utal, kapzsi vámszedők vámbódéikból és imaszíjas papok a szanhedrinből. Mindannyian hallgatták. Utána mindannyian, még a hideg, érzéketlen, csúfolódó farizeusok és sadduceusok is gúnyolódás nélkül távoztak, mert szívüket áthatotta bűneik tudata. Heródes a palotájában hallotta az üzenetet és a gőgös, bűnterhes élet által megkeményedett uralkodó remegett a megtérésre szóló felhívás hallatán.

Jánoséhoz hasonló munka végzendő el a mi korunkban, a Krisztus második jövetelét megelőző időszakban. Isten olyan férfiakat kíván, akik felkészítenek egy népet arra, hogy megálljon az Úr nagy napján. A Krisztus nyilvános fellépését megelőző üzenet így szólt: "Térjetek meg, vámszedők és bűnösök; térjetek meg, farizeusok és sadduceusok; elközelített a mennyek országa!" Olyan nép vagyunk, amely hisz Krisztus hamarosan bekövetkező visszajövetelében, azért ezt az üzenetet hozzuk: "Készülj Istened elé!" (Ámós 4:12)

Üzenetünknek éppoly határozottnak kell lenni, mint Jánosé volt. Ő királyokat feddett meg törvényszegésükért. Noha élete veszélyeztetve volt, nem habozott Isten Igéjét kinyilatkoztatni. Nekünk is ugyanilyen hűséggel kell végeznünk munkánkat.

Ahhoz azonban, hogy Jánoséhoz hasonló üzenetet hirdethessünk, hozzá hasonló lelki tapasztalattal kell rendelkeznünk. Ugyanannak a munkának kell végbemenni bennünk is. Istent kell szemlélnünk, és Őt szemlélve el kell veszítenünk énünket szemünk elől.

Természettől fogva Jánosnak is voltak hibái és gyengeségei, hasonlóan más emberekhez, de az Isten iránti szeretet átalakította jellemét. Miután Jézus már megkezdte tanítói működését, Jánoshoz járultak tanítványai, azzal a panasszal, hogy mindenki az új tanítót követi. Ekkor János megmutatta, hogy milyen világosan megértette a Messiáshoz való viszonyát, és örömmel üdvözölte Őt, akiknek az útját előkészítette.

Az ember semmit sem vehet - mondta -, hanem ha a mennyből adatott neki. Ti magatok vagytok a bizonyságaim, hogy megmondtam: nem vagyok én a Krisztus, hanem hogy Őelőtte küldettem el. Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömöm immár betelt. Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom. (Jn. 3:27-30)

Mivel János hitben feltekintett a Megváltóra, az önmegtagadás magaslatára emelkedett fel. Nem az embereket igyekezett magához vonzani, hanem gondolataikat mind magasabbra és magasabbra irányította, mígnem elmerültek Isten Bárányának szemlélésében. Hiszen ő maga csupán egy hang volt, egy kiáltás a pusztában. Örömmel vállalta most a visszavonulást és csendet, hogy minden szem az Élet Világosságára tekinthessen.

Akik hűséggel betöltik hivatásukat, mint Isten hírnökei, nem követelnek tiszteletet a maguk számára. Az önzés megsemmisül a Krisztus iránti szeretettől. Felismerik, hogy feladatuk - Keresztelő Jánoshoz hasonlóan - hirdetni: "Ímé, az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn. 1:29)

A próféta lelkében az "én" helyét isteni világosság foglalta el. Szavaival - amelyek majdnem ugyanazok voltak, mint Jézus Krisztus szavai - bizonyságot tett Isten dicsőségéről. "Aki felülről jött - mondta - feljebb való mindenkinél. Aki a földről való, földi az és földieket szól; aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél... Mert Ő, akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja." (Jn. 3:31, 34)

Jézus Krisztusnak e dicsőségében részesedik minden követője. Az Üdvözítő elmondhatta: "Mert nem a magam akaratát keresem, hanem Annak akaratát, Aki elküldött engem, az Atyáét." (Jn. 5:30) János kijelentette: "Isten nem mérték szerint adja a Lelket!" Így van ez Krisztus követőivel. Mi csak akkor fogadjuk be a menny világosságát, ha hajlandók vagyunk megüresíteni magunkat énünktől. Isten jellemét csak úgy ismerhetjük fel és Jézus Krisztust csak akkor tudjuk hitben elfogadni, ha hajlandók vagyunk minden gondolatunkat foglyul adni a Krisztus iránti engedelmességre. Akik ezt cselekszik, mindannyian elnyerik, mérték nélkül, a Szentlelket. Krisztusban lakozik az Istennek egész teljessége és ti Őbenne vagytok beteljesedve. (Kol. 2:9-10)

János életét nem tunyaságban, aszketikus szomorúságban vagy önző elkülönülésben töltötte el. Időközönként az emberek közé ment és figyelmes szemlélője volt mindannak, ami a világban történt. Visszavonultan, csendes helyről figyelte az események alakulását. A Szentlélek által megvilágosított tekintettel tanulmányozta az emberek jellemét, hogy megtudja, hogyan érheti el szívüket a mennyei üzenettel. Rajta nyugodott küldetésének súlya. Nagyon is tudatában volt missziója fontosságának. Elvonultságában igyekezett elmélkedés és ima által lelkét megerősíteni az előtte álló nagy munka elvégzésére.