Senkit ne bíztassunk arra, hogy prédikátorként menjen a munka mezejére, annak félreérthetetlen bizonyítéka nélkül, hogy Isten hívta el őt. Isten nem akarja nem megfelelő emberekre bízni nyájának terhét. Akiket Isten elhív, azoknak komoly tapasztalattal rendelkező, kipróbált és megfelelőnek bizonyult, jó ítélőképességű férfiaknak kell lenni; olyan férfiaknak, akik meg merik dorgálni a bűnt a szelídség lelkületével, és tudják, hogyan kell táplálni a nyájat. Isten ismeri a szívet, és tudja, kit válasszon.

Ha a prédikátorok nincsenek kipróbálva, emiatt a gyülekezeteket megtéretlen, alkalmatlan férfiak vezetik, akik elaltatják a tagokat, ahelyett hogy Isten ügyéért nagyobb buzgóságra és komolyságra sarkallnák őket. Vannak prédikátorok, akik elmennek az imaórákra, és ugyanazokat a régi, élettelen imákat mondják újból és újból; ugyanazokat a száraz beszédeket tartják hétről hétre, hónapról hónapra. Hallgatóik számára semmi újat és megelevenítőt nem tudnak nyújtani, és ez bizonyítja, hogy nem részesei az isteni természetnek. Krisztus nem lakik a szívükben hit által.

Aki állítja, hogy Isten szent törvényeit megtartja és tanítja, és mégis állandóan áthágja azt, mind a hívőknek, mind a bűnösöknek botrányköve. Az a könnyelmű és közömbös mód, amellyel sokan Jehova törvényét és Fiának ajándékát kezelik, sértés Istennel szemben. Csak úgy vehetjük elejét a bajnak, ha mindenkit, aki az Ige tanítója akar lenni, alaposan megvizsgálunk. Azok a férfiak, akiken ez a felelősség nyugszik, gondosan vizsgálják felül előéletét, amióta az igazságot megismerte. Keresztény tapasztalata, Szentírás-ismerete, magatartása a jelenvaló igazság iránt - mindent meg kell vizsgálni. Senkit se vegyenek fel Isten művének szolgájául, amíg nem tanúskodik, hogy az isteni dolgokban igazi, élő tapasztalata van.

Krisztus tapasztalt, hűséges szolgái gondosan vizsgálják meg azokat, akik a szent munkát fel akarják venni, hogy a világnak a Biblia igazságait tanítsák. Miután tapasztalatokat szereztek, még valamit kell értük tenni: komoly imában az Úr elé vinni őket, hogy Szentlelke által nyilatkoztassa ki, vajon kedvesek-e Őelőtte? Az apostol mondja: "A kézrátételt el ne hirtelenkedd!" (I. Tim. 5:22) Az apostolok idejében Isten szolgái nem mertek a saját ítéletükben bízni azoknak a férfiaknak kiválasztásánál, akik magukra akarták vállalni azt az ünnepélyes és szent hivatalt, hogy Isten szócsövei lesznek. Legjobb ítélőképességük szerint kiválasztottak férfiakat, akiket azután az Úr elé állítottak, hogy megtudják, vajon Isten tetszésével találkoznak-e, ha őket - mint helyetteseiket - a területekre küldik. Így kell ezt ma is tenni.

Gyakran találkozunk olyan férfiakkal, akiket túl gyorsan választottak meg gyülekezeti vénné, anélkül hogy alkalmasak lennének rá. Nincs önuralmuk, nem gyakorolnak jó befolyást, és így a gyülekezetnek a vezető hibás jelleme miatt állandó nehézségei vannak. Az illetőnél elhamarkodták a kézrátételt.

Isten szolgái legyenek jó hírnevű férfiak, akik képesek az általuk ébresztett igazság utáni vágyat kielégíteni. Derék férfiakra van szükségünk, akik az általuk képviselt munkára dicsőséget hoznak, nem pedig szégyent.

A prédikátorokat különösen abból a szempontból kell megvizsgálni, vajon helyes-e a felfogásuk a jelenvaló igazságról, hogy egybefüggő tanításokat tudnak-e tartani a jövendölésekről és a gyakorlati bibliai tárgyakról. Ha nem tudnak világos, biblikus előadásokat tartani, akkor egyelőre csak hallgatók és tanulók lehetnek. Ha a bibliai igazság tanítói akarnak lenni, akkor komolyan imádkozó lelkülettel kutassák és ismerjék meg jól az Írást. Mindezeket a dolgokat gondosan, imádkozva vizsgálják meg, mielőtt ezeket a férfiakat a munkaterületre küldenék.

Pál felismerte Timótheusban azt az embert, aki szent tisztségnek tekinti a prédikátori hivatást, és a szenvedésektől, sőt üldözésektől sem riad vissza, ezenkívül kész volt az oktatást is elfogadni. Mindezek ellenére az apostol mégsem merte a tapasztalatlan ifjú kiképzését magára vállalni addig, amíg jelleméről és előéletéről teljes bizonyosságot nem szerzett.

Timótheus atyja görög, anyja zsidó volt. Kicsi korától kezdve tanítást nyert a Szentírásból. Szülei házában mélységes és józan vallásos élet folyt. Anyjának és nagyanyjának az élő Isten Igéjébe vetett hite mindig arra intette, hogy mily nagy boldogság Isten akaratát teljesíteni. Isten Igéje volt a zsinórmérték, amely szerint Timótheust ez a két istenfélő nő nevelte. A tőlük nyert tanítások hatása és ereje őrizte meg Timótheust, hogy beszéde tiszta maradt az őt körülvevő gonosz befolyástól. Így munkálkodott együtt otthon a család Istennel, hogy előkészítsék őt felelősségteljes tisztségének betöltésére.

Pál látta, hogy Timótheus hűséges, kitartó és őszinte. Társául választotta tehát munkájához utazásai alatt. Akik Timótheust gyermekkorában oktatták, abban a jutalomban részesülhettek, hogy a gondosan nevelt gyermeket a nagy apostollal bensőséges, szoros kapcsolatban láthatták.

Pál szerette Timótheust, mint "igaz fiamat a hitben." A nagy apostol gyakran vizsgáztatta fiatalabb tanítványát, kérdéseket tett fel neki bibliai történetekből; és amint helységről helységre utaztak, gondosan kioktatta, hogyan végezhet eredményes munkát. Pál és Silás mindig azon fáradoztak a Timótheussal való érintkezésükben, hogy lelkében az evangélista munkájának szent és komoly hivatásáról már életre keltett befolyásokat mind jobban elmélyítsék.

Timótheus viszont állandóan tanácsokért és tanításért fordult Pálhoz. Nem engedte, hogy pillanatnyi benyomásai vezessék, hanem higgadtan és nyugodt megfontoltsággal cselekedett. Minden lépésnél feltette a kérdést: Vajon Isten útja-e ez?