A prédikátornak könyvből tanult bölcsességnél többre van szüksége, hogy eredményes munkát végezhessen. Aki lelkek megmentésére törekszik, annak szüksége van megszentelődésre, igazságosságra, körültekintésre, szorgalomra, tetterőre és tapintatra. Ha ezekkel rendelkezik, nem lesz méltatlan szolgája az Úrnak, befolyása a jóra meghatározó lesz.

Krisztus minden tettét és kívánságát szigorúan a misszió szolgálatába állította és ez a misszió a menny pecsétjét viselte. Mindent alárendelt annak a munkának, amelynek elvégzésére lejött a Földre. Amikor édesanyja gyermekkorában rátalált a tanítók iskolájában, és így szólt hozzá: "Fiam, miért cselekedted ezt velünk?" - válasza életfelfogását fejezte ki: "Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk. 2:48-49)

Jellemezze szolgáit is a Krisztus által bemutatott odaadás, megszentelődés és alárendelődés Isten igéje követelményeinek. Jézus elhagyta a biztonság és békesség otthonát, még a világ megteremtése előtt feladta a dicsőséget, amelyet az Atyánál élvezett. Leszállt a világmindenség trónjáról, szenvedő, megkísértett emberré lett, magányosan járt, hogy könnyeket vessen és vérével öntözze az életre elvetett magokat az elveszett világért.

Ily módon hintsék el szolgái is a magot. Amikor Ábrahám elhívatott az igazság magvának elhintésére, ezt a parancsot kapta: "Eredj ki a te földedből és rokonságod közül és atyádnak házából a földre, amelyet mutatok néked." (I. Móz. 12:1) Ő elment mint Isten fáklyahordozója és hirdette az Úr nevét a világnak. "És ő kiméne, nem tudván, hová megy." (Zsid. 11:8) Elhagyta hazáját, rokonait és mindent, ami kellemessé tette földi életét, hogy vándor és idegen legyen.

Pál apostol is üzenetet kapott, amikor a jeruzsálemi templomban imádkozott: "Eredj el, mert én téged messze küldelek, a pogányok közé." (Ap. csel. 22:21) Akiket elhívnak a Krisztushoz való csatlakozásra, azoknak ott kell hagyniuk mindent, hogy Őt kövessék. Meg kell szakítani a régi összeköttetéseket, le kell mondani régi élettervekről, fel kell adni földi reményeket. Munka és könnyek között, a magányban és áldozatok árán kell hinteni a magot.

Aki testét, lelkét és elméjét az Úrnak szenteli, állandóan új erőt nyer testileg, lelkileg és szellemileg. A menny kiapadhatatlan készletei állnak rendelkezésére. Krisztus megajándékozza saját lelkével, életet ad saját életéből. A Szentlélek a legnagyobb erővel munkálkodik szívében és lelkében. Isten kegyelme növeli és fejleszti képességeit és az isteni természet a legnagyobb mértékben jön segítségére a lélekmentés munkájában. A Krisztussal való együttmunkálkodás által tökéletessé lesz Őbenne, és emberi gyengesége ellenére is alkalmas lesz a Mindenható munkáinak elvégzésére.

A Megváltó nem fogad el megosztott szolgálatot: Isten szolgája tanulja meg naponként átadni magát az Úrnak! Kutasson Isten Igéjében; igyekezzék megérteni jelentőségét és engedelmeskedjen tanításának. Ily módon elérheti a keresztény tökéletességet. Az Úr munkálkodik vele napról napra és nemesíti jellemét, amely megáll majd a végső próba idején. Ily módon a hívő napról napra dicső bizonyságot tesz emberek és angyalok előtt, hogy az evangélium mit tud véghezvinni az elbukott emberért.

Amikor Krisztus az Ő követésre hívta fel tanítványait, nem ajánlott nekik kecsegtető kilátásokat ebben a földi életben, nem ígért nekik nyereséget vagy világi méltóságot, és ők sem szabtak feltételeket azzal kapcsolatban, hogy milyen fizetséget kapjanak. Mátéhoz, aki a vámnál ült, így szólt a Megváltó: "Kövess engem! És az felkelvén követte őt." Máté, mielőtt a szolgálatába állt, nem kért tőle egy meghatározott összeget, amely megfelel a korábbi foglalkozásában kapott fizetésének. Követte Jézust minden kérdezősködés és tétovázás nélkül. Elegendő volt számára, hogy a Megváltóval járhat, hallhatja szavait és közösen munkálkodhat Vele.

Ugyanez történt a már előbb elhívott tanítványokkal is. Amikor Jézus elhívta Pétert és társát, hogy kövessék őt, azonnal otthagyták hálójukat és csónakjukat. Néhány tanítványnak voltak barátai, akikről gondoskodni kellett. Amikor azonban megkapták a Megváltó meghívását, nem ingadoztak és nem kérdezték, miből éljenek meg és tartsák el családjukat? Egyszerűen engedelmeskedtek a hívásnak, és amikor Jézus később megkérdezte tőlük: "Mikor elküldtelek benneteket erszény és táska nélkül, volt-e valami fogyatkozástok?" - azt felelhették: "Semmiben sem!" (Lk. 22:35)

A Megváltó ma bennünket hív el művéhez, mint egykor Mátét, Jánost és Pétert. Ha szeretete érintette szívünket, nem a fizetség kérdése lesz a legfontosabb gondolatainkban. Örülni fogunk, hogy Krisztus munkatársai lehetünk és aggodalmaskodás nélkül bízzuk magunkat gondjaira. Ha Isten lesz erősségünk, világosan felismerjük kötelességeinket, és szándékaink önzetlenné válnak. Életünket nemes igyekezet hatja át, amely kizár minden közönséges indokot.

Sokan, akiket az Úr felhasználhatna, nem akarják hallani és követni az Ő hívó szavát. Rokonok és barátok, régi szokások, összeköttetések annyira lekötik őket, hogy Isten csak kevés tanítást tud adni nekik és szándékai felől csak kevés ismeretet tud közölni velük. Az Úr sokkal többet tenne szolgáiért, ha teljesen átadnák magukat Neki és az Ő szolgálatát többre értékelnék a rokoni kötelékeknél és minden egyéb földi kötelezettségnél.

Az idő nagyobb teljesítőképességet és teljesebb megszentelődést kíván. Istenhez kiáltok: ébressz fel és küldj olyan hírnököket, akik tudatában vannak felelősségünknek, akiknek szívében az "én" bálványa - amely minden bűn forrása - megfeszíttetett. Embereket, akik magukat minden fenntartás nélkül hajlandók Isten szolgálatának szentelni; akiknek lelkét a munka szentsége és hivatásuk felelősségének tudata hatja át, akik elhatározták, hogy az Úrnak nem hoznak hamis áldozatot, mely sem erőfeszítésbe, sem imába nem kerül.

Wellington hercege egyszer jelen volt egy tanácskozáson, ahol keresztény férfiak a pogányok közötti eredményesebb munkálkodás lehetőségeit tárgyalták. Amikor megkérdezték, mi a véleménye, vajon megéri-e a fáradságot és meghozza-e a befektetett költség a várt eredményt, az öreg katona így felelt:

"Uraim, mi a menetparancsuk? Önöknek nem az eredményesség kérdését kell megvitatni. Ha helyesen olvasom, parancsuk így szól: "Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!" Uraim, engedelmeskedjenek ennek a menetparancsnak!"

Testvéreim, az Úr hamar eljön, és minden tetterőnket az előttünk álló munka befejezésére kell fordítanunk. Kérlek benneteket, szenteljétek magatokat teljesen ennek a munkának. Krisztus minden idejével, erejével, lelkével az emberiség javán és áldásán munkálkodott. Teljes napokat szentelt a munkának és egész éjjeleket az imának, erőt gyűjtve, hogy győzedelmesen állhasson ellen a kísértőnek és hogy a nála oltalmat keresőkön segítsen. Mint ahogy az élő folyamot nyomon követhetjük a partjai mentén viruló zöld növényzet között, úgy láthatjuk Krisztust is irgalmas cselekedeteivel, amelyek lépten-nyomon jelzik útját. Amerre járt, nyomában egészség és boldogság fakadt. Oly egyszerűen beszélt az életről, hogy a kisgyermek is meg tudta érteni. Szolgálatra kész szelleme átterjedt az ifjúságra, akik átadták magukat szeretetteljes befolyásának, hogy segítsenek a szegényeken. A vakok és süketek örvendeztek jelenlétének. Szavai a tudatlanoknak és bűnösöknek az élet vizének forrását nyitotta meg. Áldását állandóan és bőségesen osztogatta: az örök élet összegyűjtött kincsei voltak Krisztusban: az Atya ajándéka az emberiségnek.

Isten szolgáinak tökéletesen érezniük kell, hogy nem a saját magukéi, hanem mint Isten tulajdonai, pecsétjét és bélyegét viselik magukon. Krisztus áldozatának vérével behintve és a tökéletes odaszentelődés szellemében szánják el magukat arra, hogy Krisztus kegyelméből élő áldozatként adják át magukat Isten munkájára. Ó, közülünk milyen kevesen látják a bűnös megváltását abban a világosságban, amelyben a menny: mint Isten elméjében öröktől fogva elgondolt tervet! És mily kevesen működnek együtt teljes szívvel Megváltójukkal ebben az ünnepélyes befejező munkában! A szükséges szánalomnak alig egy tizede van meg a megmentendő lelkekért. Pedig mily sokakat kell még figyelmeztetni, s mily kevesen értenek abban egyet Istennel, hogy magukat teljesen háttérbe szorítsák, ha egy-egy Krisztusnak megmentendő lélekről van szó.

Amikor Illés a mennybe készült, így szólt Elizeushoz: "Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a tebenned való léleknek kettős mértéke énrajtam." (II. Kir. 2:9) Elizeus nem kért világi dicsőséget, sem helyet a föld előkelői között. Amiért ő esedezett, az a Lélek nagymértékű adománya volt, amit az kapott, akit Isten az égbe való elragadással kívánt kitüntetni. Ő tudta, hogy a munkára, amelyet tőle várnak, semmi más nem képesíti.

Evangélium szolgái! Ha ezt a kérdést intézték volna hozzátok, vajon mit feleltetek volna? Mi a szívetek legfőbb vágya, amikor Isten szolgálatában munkálkodtok?