Voltak pedig Antiókhiában az ott levő gyülekezetekben némely próféták és tanítók: Barnabás és Simeon, ki hívattatik Nigernek, és a Czirénei Luczius és Manaen... és Saulus. Mikor azért azok szolgáltak az Úrnak és böjtöltek, mondta a Szentlélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam. (Ap. csel. 13:1-2) Mielőtt tehát ezt a két apostolt a pogánymisszióra kiküldték, böjttel, imával és kézrátétellel ünnepélyesen Istennek szentelték őket. Ezzel egyszersmind felhatalmazta őket a gyülekezet, hogy az igazságot hirdessék, hogy kereszteljenek és gyülekezeteket alapítsanak, amelyek korlátlan egyházi teljhatalmat élvezhettek.

A keresztény gyülekezetek életében ekkor új és fontos időszak kezdődött. Megkezdődött az evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a megtérő lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd, és tanításuk, amely "lerontotta a közbevetett válaszfalat" (Ef. 2:14) - amely hosszú időn át szétválasztotta a zsidókat és görögöket -, az eretnekség vádját lobbantotta fel. Ennek következtében az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalmazásokat sok törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe vonta.

Isten azonban előre látta a nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és - hogy munkájuk zavartalanul alakulhasson - kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy a prédikátori tisztségre nyilvánosan avassa fel őket. Így felszentelésük nyilvános elismerése volt Isten rendelésének, hogy ők vigyék a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot.

Pál, valamint Barnabás is magától Istentől kapták a megbízatásukat. A kézrátétel ceremóniája nem jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát. Az csak a tisztség formai elismerése volt, felhatalmazás a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét Isten munkájára.

A zsidók számára az ilyen eljárás nagy jelentőséggel bírt. Ha a zsidó apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezeit. Ha egy állatot odaszántak áldozatul, akkor az áldozatot bemutató papnak szintén rá kellett helyeznie kezeit az áldozat fejére. Amikor tehát az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, ezen cselekedetükkel Istent arra kérték, hogy a kiválasztott apostolokra - különösen munkájukra - szóló felavatásukra adja az Ő áldását.

Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával nagyon visszaéltek. Indokolatlan fontosságot tulajdonítottak ennek a cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben részesültek, azonnal valamilyen erő áradna, amely őket bizonyos lelki hivatásra képesítené. Azonban a Szentírás semmit sem jegyzett fel arról, hogy a két apostolra felszentelésük alkalmával pusztán kézrátevés által valamilyen erő áradt volna. Csak felszentelésükről értesülünk és azt követő munkájuk jelentőségéről.

A két apostol felavatásának körülményei az evangélium szolgálatára világosan bizonyítják, hogy az Úr a Szentlélek által különválasztott, elhívott eszközei által működik megszervezett gyülekezetében. Amikor az Üdvözítő néhány évvel előbb kinyilatkoztatta Pálnak, hogy mi a szándéka vele, Pál azonnal összeköttetésbe került a Damaszkuszban újonnan alakult gyülekezet tagjaival. A damaszkuszi gyülekezet így e megtért farizeus személyes tapasztalatairól rögtön tudomást szerzett. Amikor pedig az egykor adott isteni megbízatást átfogóbban végrehajtották, a Szentlélek megbízta a gyülekezetet, hogy Pált és munkatársát felavassák, miáltal újabb bizonyságát adta, hogy Pál az Úr kiválasztott eszköze az evangélium terjesztésére a pogányok között. Miközben az antiókhiai gyülekezet vezetői "szolgáltak az Úrnak és böjtöltek, mondta a Szentlélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam." (Ap. csel. 13:2)

Isten e földön egyházát tette a világosság közvetítőjévé, és általa akarja közölni szándékát és akaratát. Nem ad egyetlen szolgájának sem olyan tapasztalatot, amely független volna a gyülekezet tapasztalatától vagy éppen ellentétben állna azzal. Nem is közli a gyülekezetekre vonatkozó akaratát csak egy emberrel, miközben azt - Krisztus testét - sötétség borítja. Gondviselésében szolgáit szoros kapcsolatba hozza gyülekezetével azért, hogy kevésbé bízzanak önmagukban, de annál nagyobb bizalommal viseltessenek azokkal szemben, akiket munkája fejlesztésére használ fel.

Kezdettől fogva mindig voltak a gyülekezetben olyan emberek, akik állandóan személyes függetlenségre törekedtek. Az ilyenek nem látják be, hogy a szellem ilyen függetlenítése az embert könnyen arra vezetheti, hogy túlságosan bízzék önmagában, és saját ítéletét többre értékelje testvérei tanácsánál és ítéleténél; különösen azokénál, akiket Isten népének vezetésére tisztségekkel ruházott fel. Isten tekintélyt és hatalmat adott gyülekezetének, amelyet lebecsülni vagy megvetni senkinek sincs joga; aki így cselekszik, Isten szavát veti meg.

Aki hajlamos arra, hogy saját ítéletét tekintse mérvadónak, nagy veszélyben forog. Sátán jól megfontolt terve az, hogy elválassza mindazoktól, akik a világosság követői, és akik által Isten munkálkodik, hogy művét a földön kiterjessze és felépítse. Lekicsinyelni és megvetni azokat, akiket Isten bízott meg az igazság terjesztésében felelősség viselésével - annyit jelent, mint megvetni azokat, akiket Isten népe támogatására, bátorítására és erősítésére rendelt. Ha az Isten művében dolgozó munkás abban a hitben él, hogy ő senki mástól, csak közvetlenül Istentől kaphat világosságot, ezzel kaput nyit az ellenségnek, aki könnyűszerrel elcsábítja és legyőzi. Az Úr rendezte bölcsen, hogy a hívőket szoros kapcsolat fűzze össze: keresztényt kereszténnyel, gyülekezetet gyülekezettel. Így lehetséges csak, hogy az ember Istennel együtt dolgozzék. Így rendelnek alá minden eszközt a Szentléleknek, és valamennyi hívő rendszeres, jól irányzott törekvésben egyesülve közölheti a világgal Isten kegyelmének örömhírét.

Pál formai felszentelését úgy tekintette, mint életműve egy új és fontos korszakának kezdetét. Később ez időtől számította apostoli működésének kezdetét a keresztény gyülekezetekben.

A tizenkettő beiktatása volt az első lépés az egyház megszervezésében, amelynek Krisztus mennybemenetele után, itt a Földön kellett munkáját vezetni. A Szentírás így szól az elhívásról: "Azután felment a hegyre, és magához szólította akiket akart; és hozzá mentek. És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek és hogy kiküldje őket prédikálni." (Mk. 3:13-14)

Isten és angyalai örömujjongva szemlélték ezt a jelenetet. Az Atya tudta, hogy ezekből a férfiakból árad szét a menny világossága, és hogy szavuk, amellyel bizonyságot tesznek Fiáról, nemzedékről nemzedékre, századokon át a világ végéig visszhangzik majd.

A tanítványoknak, akik Krisztus tanúi, azt kell hirdetniük, amit Mesterüktől láttak és hallottak. Ennél fontosabb szolgálatra Isten még nem hívott el embereket. Ennél csak Krisztus szolgálata nagyobb. Isten munkatársaivá kell lenniük a világ megmentésére. Miként az Ótestamentumban a tizenkét pátriárka képviselte Izráelt, úgy képviselte a tizenkét apostol az evangéliumi gyülekezetet.