A veszedelem idején az egyháznak olyan munkáshadseregre van szüksége, amelynek tagjai - mint Pál - hasznos szolgálatra nevelődtek, akiknek mély tapasztalatuk van az Isten dolgaiban, akik komolyak és buzgók. Megszentelt, önfeláldozó férfiak kellenek, akik nem riadnak vissza a megpróbáltatásoktól és felelősségtől; akik bátrak és hűek, szívükben kiformálódott Krisztus, a "dicsőség ama reménysége", és szent tűzzel érintett ajakkal "hirdetik az Igét". Ilyen munkások hiányában szenved Isten ügye, és a végzetes tévtanok, mint halálos mérgek fertőzik meg az emberiség erkölcsét és fosztják meg reményétől.

Azok a férfiak, akik Isten jelenlétében élnek és bejegyezték nevüket a mennyei könyvekbe, mint Dánielét, minden tehetségüket arra szentelték, hogy Isten országát a legjobban tudják bemutatni a gonoszságban veszteglő világnak. Az ismeretben való előrehaladás nélkülözhetetlen; ha az Isten ügyében használják fel, a tudás hatalom a jóra. A világnak gondolkodó férfiakra van szüksége; olyan férfiakra, akik hűek az alapelvekhez, akik értelemben és lelkierőben állandóan növekednek. A sajtónak tehetséges emberekre van szüksége, akik által az igazság szárnyakat kaphat, hogy az evangélium minden néphez és nyelvhez eljusson.

Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit - parancsolja nekünk Krisztus -, hogy megteljék az én házam. (Lk. 14:23) Ennek az igének engedelmeskedve el kell mennünk a közelben és távolban levő pogány népekhez. A vámszedőknek és paráznáknak hallaniuk kell az Üdvözítő meghívását. Követei barátságossága és türelme által a meghívó kényszerítő hatalommá lesz azok felemelésére, akik a legmélyebbre süllyedtek a bűnben.

A keresztény indítékok azt kívánják, hogy határozott szándékkal, soha el nem csüggedő részvéttel és állandóan növekvő sürgetéssel dolgozzunk a lelkekért, akiket Sátán el akar pusztítani. Semmi se csökkentse a komoly, tusakodó buzgalmat az elveszettek megmentésére.

Figyeljétek meg a Szentírásban, hogyan nyilatkozik meg az a jóra késztető lelkület, amely férfiakat és nőket arra serkent, hogy Jézus Krisztushoz jöjjenek. Minden alkalmat meg kell ragadnunk - házanként és nyilvánosan -, hogy az embereket az Üdvözítőhöz vonjuk. Minden erőnkkel késztessük őket arra, hogy Krisztusra tekintsenek, és fogadják el önmegtagadó életét és áldozatát. Azt kell megértetnünk velük, hogy Krisztus szívének úgy szereznek örömet, ha minden képességüket neve dicsőítésére használják fel.

Nem munkaidőnk hosszát tekinti az Úr, hanem a munkában tanúsított készséget és hűséget. Minden szolgálatunkban énünk teljes odaadását követeli. A legkisebb őszintén, önmegtagadóan elvégzett kötelesség kedvesebb Isten előtt, mint a legnagyobb munka, ha abban önzés nyomai fedezhetők fel. Azt nézi, vajon figyelünk-e Krisztus Lelkére, hogy milyen Krisztushoz való hasonlóságot nyilvánítunk ki munkánk végzésében. Inkább a szeretetre és hűségre tekint, amellyel dolgozunk, mint a munka nagyságára.

Ha az önzésünk meghalt és a hatalom utáni vágyunkat teljesen elfojtottuk, ha hála tölti be szívünket és életünket a szeretet fűszerezi, csak akkor lakozik Jézus Krisztus a lelkünkben, és Isten munkatársainak ismer el bennünket.

A világon minden ember között azok legyenek a legönzetlenebbek, a legbarátságosabbak és legudvariasabbak, akik másokat akarnak reformálni. Életükben igazi jóság és önzetlen cselekedetek nyilvánuljanak meg. Krisztusnak az a szolgája, akiből az udvariasság hiányzik, aki türelmetlennek mutatkozik mások tudatlanságával és csodálkozásával szemben, aki nem fontolja meg mit beszél és meggondolatlanul cselekszik, becsukhatja a szívekhez vezető ajtókat, úgy hogy azokat sosem tudja már kinyitni.

Mint a harmat és az enyhe eső, amely a szomjas növényre hull, úgy mondjatok barátságos szavakat, ha embereket akartok a tévedéstől megmenteni. Istennek az a terve, hogy először a szíveket érje el. Közöljük az igazságot szeretettel, és bízzuk az Úrra, hogy erőt kölcsönözzön életek átalakításához. A Szentlélek munkálja a lélekben azokat a szavakat, amelyeket szeretetben szólunk.

Természettől fogva magunkban bízunk és makacsok vagyunk. Ha megtanuljuk azokat a leckéket, amelyeket Krisztus akar megtanítani nekünk, akkor természetének részeseivé válunk és ezentúl az Ő életét éljük. Krisztus csodálatos példája, összehasonlíthatatlan szeretete, szelídsége, amellyel mások lelkével foglalkozott, amikor sírt a sírókkal és örült az örvendezőkkel - mély hatást gyakorol mindazokra, akik őszintén követik Őt. Barátságos szavakkal és cselekedetekkel próbálják meg könnyűvé tenni az ösvényt az elfáradt lábak előtt.

A nevelésnél nem az ismeretek közlése a fődolog, hanem az éltető erő átadása, amelyet a szív és lélek Istennel való összeköttetése által nyerhetünk. Csak az élet tud életet adni. Milyen előjogot élveztek azok, akik három évig naponta összeköttetésben voltak az isteni élettel, amelyből minden életadó ösztönzés származott, mely a világot megáldotta! Jézus összes követője közül először János, a szeretett tanítvány adta át magát e csodálatos élet hatalmának. Ő mondja: "És az élet megjelent és láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál van és megjelent nékünk... És az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet a kegyelemért." (I. Jn. 1:2; Jn. 1:16)

Jézus apostolainak semmijük sem volt, ami rájuk dicsőséget hozott volna. Teljesen világos, hogy munkájuk eredményét egyedül Istennek köszönhették. E férfiak élete, jelleme, amelyet kifejlesztettek és az erőteljes munka, amelyet Isten általuk végzett, bizonyságot tesznek, hogy mit akar Isten mindazok által tenni, akik megtérnek és engedelmeskednek neki.

Az alázatosság felette áll a dicsőségnek. Az Úr - ha nagy munkát kíván végezni az emberekért - olyan szolgákat választ, mint Keresztelő János, akik a világ előtt alacsony helyet foglalnak el. A leggyermekibb tanítvány a legeredményesebb az Istenért végzett munkában. A mennyei erők csak azzal tudnak együtt dolgozni, aki nem önmagát akarja felmagasztalni, hanem lelkeket akar menteni. Aki legjobban érzi az isteni segítség szükségességét, az könyörögni fog érte, és a Szentlélek megerősítő és felemelő fénysugarat hint rá Jézustól. A Krisztussal való közösség arra készteti, hogy elmenjen azokért munkálkodni, akik a bűn rabszolgái lettek. Missziójára kenetet kap, és eredményt ér el ott, ahol sok tanult és bölcs célt tévesztene.

Istennel ima által kell közösségben lenni annak, aki a lelkeket bűnbánatra szólítja fel. A Mindenhatóba kapaszkodva ezt kell mondania: "Nem engedlek el, míg meg nem áldasz engem. Adj erőt, hogy lelkeket nyerjek Krisztus számára."

Pál így szól: "amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős." (II. Kor. 12:10) Ha felismerjük gyengeségünket, tanuljuk meg, hogy olyan erőben ne bízzunk, amellyel nem rendelkezünk. Semmi sincs oly nagy hatással viselkedésünk legmélyebb indítékaira, mint Jézus Krisztus megbocsátó szeretetének tudata. Semmi sem gyakorolhat oly erős befolyást a szívre, mint az az állandó tudat, hogy felelősséggel tartozunk Istennek. Istennel kell összeköttetésbe lépnünk, hogy a Szentlélek birtokba vegyen bennünket és alkalmassá tegyen arra, hogy felebarátainkkal is összeköttetésben legyünk.

Ezért örüljetek, hogy Krisztus összekötött benneteket Istennel, és így a mennyei család tagjai lehettek. Mialatt magasabbra néztek önmagatoknál, állandóan tudatában lesztek az emberiség gyengeségének. Minél kevesebbre értékelitek magatokat, annál világosabban és tökéletesebben fogjátok megérteni Üdvözítőtök tökéletességét. Minél szorosabb összeköttetésbe léptek a világosság és erő forrásával, annál nagyobb erő birtokába juttok, hogy Istenért munkálkodjatok.

Semmire sincs nagyobb szükség munkánkban, mint az Istennel való közösség gyakorlati áldásaira. Mindennapi életünk által mutassuk meg, hogy békénk és nyugalmunk van Üdvözítőnkben. Az Úr békéje ragyogja be szívünket. Ő fog szavainknak meggyőző hatalmat kölcsönözni. Az Istennel való közösség megnemesíti a jellemet és az életet. Az emberek észreveszik majd rajtunk - éppúgy mint az első tanítványokon -, hogy Jézussal voltunk. Ez az evangélium szolgájának oly hatalmat kölcsönöz majd, amelyet semmi más nem adhat meg neki. Ne engedje meg, hogy ez a hatalom elvesszen számára.

Kettős életet kell élnünk - az elmélkedés és a tevékenység életét, a csendes imáét és a komoly munkáét. Az Istennel való közösség által nyert erő, komoly erőfeszítéssel egyesítve, hogy a lelket elmélkedésre és gondosságra nevelje, előkészít a napi kötelességek teljesítésére, és megőrzi a lélek békéjét minden körülmények között, bármily súlyosak is azok.

A felszentelt munkás számára csodálatos vigasz az a tudat, hogy földi életében még Jézus Krisztus is naponként kérte Atyjától a szükséges kegyelmet, és csak az Atyával való együttlét után ment másokat áldani és erősíteni.

Nézd, miként borul térdre Isten Fia imában Atyja előtt! Bár Isten Fia, mégis imával erősíti hitét, és a mennyel való érintkezésből merít erőt, hogy ellenállhasson a gonosznak és segíthessen az emberek ínségén. Mint idősebb testvérünk, ismeri azok szükségletét, akik gyengeségük ellenére - a bűnnel és kísértésekkel telt világban élve - égnek a vágytól, hogy Őneki szolgálhassanak. Tudja, hogy azok a követek, akiket elküld a világba, gyenge, tévelygő emberek; azonban isteni segítséget ígér mindenkinek, aki teljesen átadja magát. Példája biz

Isten előkészít minden munkást, aki Krisztus példáját követi, hogy befogadja és felhasználja azt az erőt, amelyet Isten ígért egyházának a földi aratás megérlelésére. Ha az evangélium hírnökei megújítják odaszentelődésüket, az Úr napról napra újra megajándékozza őket Lelke megelevenítő és megszentelő jelenlétével. Mindennapi kötelességük teljesítését azzal a biztos tudattal kezdik meg, hogy a Szentlélek láthatatlan jelenléte teszi őket Isten munkatársaivá.