Krisztus, minden lelkész példaképe, pásztorhoz hasonlítja magát: "Én vagyok a jó pásztor - jelenti ki -, a jó pásztor életét adja a juhokért... Én vagyok a jó pásztor, ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim. Amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért." (Jn. 10:11, 14-15)

Ahogy a földi pásztor ismeri juhait, úgy ismeri az isteni pásztor is az egész világon szétszórt nyáját. "Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten." (Ezék. 34:31)

Az elveszett juh példázatában a pásztor elmegy, hogy egyetlen juhot megkeressen. Amikor felfedezi, hogy hiányzik egy juh, nem tekint gondtalanul a biztonságba helyezett nyájra, és nem mondja: kilencvenkilenc juhom megvan, túl nagy fáradságba kerülne az elveszett megkeresése. Majd ha visszajön, kinyitom az akol ajtaját és beeresztem! Nem, hanem amint a pásztor ezt az egyetlen juhot elveszíti, szomorúság és aggodalom tölti el a szívét. Otthagyja a kilencvenkilencet az akolban, és elmegy, hogy az elveszettet megkeresse. Bármilyen sötét és viharos az éjszaka, veszélyes és bizonytalan az út, hosszú és időrabló a keresés, nem pihen meg, amíg meg nem találja.

Milyen megkönnyebbülés számára az első gyenge kiáltás a távolban! A hangot követve megmássza a legmeredekebb sziklát, saját élete veszélyeztetésével lemegy a szakadék legszéléig. Az egyre gyengülő kiáltásokból hallja, hogy báránya nem sokáig tud már kitartani.

Amikor megtalálja az eltévedtet, talán megparancsolja neki, hogy kövesse őt? Megfenyegeti vagy elveri, vagy maga előtt űzi, miközben a kellemetlenségre és aggodalomra gondol, amelyet miatta elviselt? Nem! A kimerült juhot vállára veszi, és boldog hálaérzéssel, hogy keresése nem volt hiábavaló, visszatér nyájához. Háláját, hogy megtalálta az elveszettet, öröménekben fejezi ki. "És hazamenvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nekik: Örvendezzetek velem, mert megtaláltam a juhomat, amely elveszett."

Hasonlóképpen egyesül a menny a földdel hálaadásban és örömben, ha a jó pásztor megtalál egy elveszett bűnöst. "Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre." (Lk. 15:6-7)

A Főpásztornak segédpásztorai vannak, akikre a juhok és bárányok gondozását bízza. Az első, amit Krisztus Péterre bízott, amikor pásztori hivatalába visszahelyezte, az volt, hogy legeltesse bárányait (Jn. 21:15). Ebben a munkában Péter még kevés tapasztalatot szerzett. Nagy gondosságot, gyengédséget, sok türelmet és kitartást kíván ez a munka. Ez a hivatás a gyermekekért, ifjakért, a hitben fiatalokért végzett szolgálatot jelentette, a tudatlanok tanítását, az Írás magyarázását, és hogy őket Krisztus szolgálatára kiképezze. Péter eddig alkalmatlan volt erre, sőt az ilyen munka fontosságát sem ismerte el.

Krisztus Péterhez intézett kérdése jelentőségteljes volt. Csak egy feltételhez kötötte a tanítványságot és a szolgálatot. "Szeretsz-e engem?" - kérdezte. Ez a leglényegesebb a szolgálatban. Ha Péter rendelkezett volna az összes képességekkel, Krisztus szeretete nélkül nem lehetett volna az Úr nyájának hűséges pásztora. Az ismeret, jótékonyság, beszélőkészség, hála és buzgalom elősegítik a munkát, azonban ha Krisztus szeretete hiányzik a szívből, akkor a keresztény prédikátor munkája eredménytelen lesz.

A Genezáret-tónál kapott tanítást Péter élete végéig megőrizte. A Szentlélektől indíttatva írja a gyülekezeteknek:

"A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, a Krisztus szenvedésének tanúja, a megjelenendő dicsőség részese: legeltessétek az Istennek köztetek levő nyáját, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal. Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját." (I. Pt. 5:1-4)

A nyájtól eltévedt juh a leggyámoltalanabb teremtmény. Meg kell keresni, mert egyedül nem talál vissza. Ilyen az Istentől eltévelyedett lélek is, éppolyan gyámoltalan, mint a juh, és ha az isteni szeretet nem lép közbe megmentéséért, nem tudja megtalálni az Istenhez vezető utat. Mily részvéttel, bánkódással, kitartással kellene a segédpásztornak az elveszett lelkek után mennie! Mily szívesen kellene elviselnie nehézséget és nélkülözést, önmegtagadást!

Szükségünk van pásztorokra, akik a főpásztor vezetése alatt meg akarják keresni az elveszetteket és eltévedteket. Ez azonban testi kényelmetlenséget és a nyugalom feláldozását jelenti. Megkívánja, hogy gyengéden gondoskodjunk az eltévedtekről, isteni irgalmassággal és türelemmel. Olyan fület kíván, amely részvéttel hallgatja a szívet tépő elbeszéléseket az igazságtalanságról, megalázásról, kétségbeesésről és ínségről.

Az igazi pásztor megfeledkezik önmagáról. Lemond önmagáról, hogy Istennel munkálkodjék. Az igehirdetés által és az emberek otthonaiban végzett személyes szolgálata közben megismeri szükségleteiket, bánatukat, próbatételeiket, és együttműködve a nagy Teherhordozóval, osztozik szenvedéseikben, vigasztalja őket szomorúságukban, betölti lelki éhségüket, és szívüket megnyeri Istennek. Ebben a munkában mennyei angyalok segítenek Isten szolgájának, oktatják és megvilágosítják az igazságban, amely üdvösségre vezet.

Munkánkban a személyes erőfeszítések sokkal többet jelentenek, mint gondoljuk. Ennek hiánya miatt sok lélek vész el. Egy lélek is felmérhetetlen értékű: a Golgota megmutatja értékét. A Krisztusnak megnyert lélek segít, hogy mások is megmeneküljenek, és így állandóan növekvő áldást és üdvösséget eredményez.