A keresztény élet több annál, mint ahogyan sokan gondolkodnak róla. Nem csupán szelídségből, türelemből, alázatosságból és kedvességből áll. Ezek az erények fontosak, de szükség van bátorságra, erőfeszítésre, határozottságra és kitartásra is. Az az út, amelyet Krisztus mutat, keskeny út, az önmegtagadás ösvénye. Erre az útra csak erős jellemű, határozott emberek tudnak rálépni, s ők tudnak a nehézségek és csüggesztő körülmények között is előrehaladni rajta.

Kitartó emberekre van szükség, olyanokra, akik nem várnak arra, hogy útjuk simára legyen gyalulva és minden akadály leomoljék; olyan emberekre, akik új életre keltik az elcsüggedt munkások lankadó erőfeszítéseit; olyan emberekre, akiknek a szívét átmelegíti a keresztény szeretet, és kezük erős a Mester munkájának végzéséhez.

Egyesek, akik a misszió szolgálatában tevékenykednek, gyengék, elpuhultak, lankadtak és könnyen elcsüggednek. Nincs bennük semmi lendület. Nincsenek meg bennük azok a pozitív jellemvonások, amelyek határozott cselekvésre ösztönöznek - az a lelkület és energia, amely lelkesedést ébreszt. A sikerhez bátorság és kitartás kell; nemcsak a passzív, de az aktív erények művelése is. Ha választ adnak, azt szelíden kell tenniük - ezzel elhárítják a haragot. A hős bátorságával kell ellenállniuk a bűnnek. A mindent eltűrő szeretet mellett szükségük van a jellem olyan erejére is, amely befolyásukat pozitív hatalommá teszi.

Vannak ingatag jellemű emberek. Terveik és szándékaik nélkülözik a határozott formát és a következetességet. A világnak nem sok gyakorlati haszna van belőlük. Ezt a gyengeséget, határozatlanságot és tehetetlenséget le kell küzdeni. Az igazi keresztényt olyan állhatatosság jellemzi, amelyet nem törhetnek meg, sem nem gyengíthetnek kedvezőtlen körülmények. Olyan erkölcsös, gerinces és becsületes embereknek kell lennünk, akiket hidegen hagy a hízelgés, és akiket nem lehet sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni.

Isten azt akarja, hogy minden alkalmat kihasználva szerezzünk gyakorlatot a menny munkájában. Elvárja, hogy minden erőnket vessük latba ennek végzésében, és mindig érezzük, milyen szent és milyen félelmetes felelősséggel jár ez a munka.

Sokan, akik kiváló munkára lennének alkalmasak, keveset teljesítenek, mert kevésre törekszenek. Ezrek élik le úgy az életüket, mintha nem volna semmiféle nagy cél, amiért érdemes élni, és olyan magas szint, amelyre el lehetne jutni. Ennek egyik oka az, hogy nem sokra értékelik önmagukat. Jézus Krisztus végtelen árat fizetett értünk, és azt akarja, hogy ennek az árnak megfelelően értékeljük magunkat.

Ne elégedj meg alacsony színvonallal! Nem vagyunk azok, akik lehetnénk, vagy akiknek Isten akarata szerint lennünk kellene. Isten nem azért adott nekünk értelmi képességeket, hogy tétlenek maradjunk, vagy földi és hitvány célokat hajszoljunk, hanem hogy a fejlődésben elérjük a csúcsot - csiszolódjunk, megszentelődjünk, emelkedetté legyünk, és Isten országa érdekeit szolgáljuk.

Ne felejtsd el, hogy bármilyen területen szolgálsz, megmutatkoznak indítékaid és formálódik jellemed. Bármi legyen is a munkád, végezd pontosan, szorgalmasan! Ne csak a könnyű munkához érezz kedvet! Küzdd le ezt az érzést!

Az a szellem és azok az elvek, amelyeket az ember a mindennapi munkájába belevisz, az egész élet során érvényesülnek. Isten nem azokat hívja el szolgálatába, akik elképzelésük szerinti mennyiségű munkát akarnak fix fizetésért végezni, és akik az alkalmassá válással vagy kiképzéssel járó vesződség nélkül akarják bizonyítani alkalmasságukat. Akik azt vizsgálják, hogyan dolgoztassák meg legkevésbé a testi, szellemi és erkölcsi képességeiket, nem azok a munkások, akikre Isten bő áldást áraszthat. Példájuk ragályos. Az önérdek a legfőbb indítékuk. Akiket szemmel kell tartani, és akik csak a számukra előírt munkát végzik el, nem azok, akiket a gazda jónak és hűségesnek nyilvánít. Olyan munkásokra van szükség, akik határozottságról, becsületességről, szorgalomról tesznek bizonyságot, akik készek bármit megtenni, ami elvégzésre vár.

Sokan azért nem tudnak kellő eredményt felmutatni, mert a kudarctól való félelem miatt kitérnek a felelősség vállalása elől. Ezért nem szerzik meg azt a műveltséget, amely a tapasztalat eredménye, és amelyet sem olvasás, sem tanulás és semmiféle, egyébként hasznos dolog nem adhat meg az evangélium szolgájának.

Az ember alakíthatja a körülményeket, de az nem engedhető meg, hogy a körülmények alakítsák az embert. Meg kell ragadnunk a körülményeket mint a munkát elősegítő eszközöket. Uralkodnunk kell rajtuk, s meg kell akadályoznunk, hogy azok uraljanak bennünket.

Azok a nagy emberek, akik a támadás, gáncsoskodás ellenére is tettekre váltják erejüket, képességeiket, így az akadályok áldássá lesznek és önbecsülést adnak nekik. A küzdelem és a tanácstalanság az Isten iránti bizalom gyakorlására hív, és olyan állhatatosságra, amely növeli az erőt.

Krisztus nem takarékoskodott a szolgálattal. Nem órákban mérte munkáját. Belevitte idejét, szívét, lelkét és erejét a munkába az emberiség áldására. Nehéz napokon át keményen dolgozott, hosszú éjszakákon át leborulva kegyelemért és kitartásért imádkozott, hogy még nagyobb munkát tudjon végezni. Könnyek között, hangosan kiáltva kérte, hogy Isten erősítse meg emberi természetét a ravasz ellenség álnokságának kivédéséhez, és hogy be tudja tölteni küldetését, az emberiség erkölcsi fölemelését. Munkásainak ezt mondja: Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. (Jn. 13:15)

Krisztus szerelme szorongat minket (II. Kor. 5:14) - mondta Pál. Ez volt életvitelének vezérlő elve, ösztönző ereje. Ha a kötelesség útján buzgósága egy pillanatra ellankadt, egy pillantás a keresztre azt eredményezte, hogy újólag felövezte elméjét, és előrement az önmegtagadás útján. Testvéreiért végzett munkája során jórészt a Krisztus áldozatában megmutatkozó végtelen szeretetre és e szeretet mindent legyőző, kényszerítő erejére támaszkodott.

Milyen komoly, milyen megindító a felhívása: "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok." (II. Kor. 8:9) Tudjátok, milyen magasról hajolt le, milyen mélységig alázkodott meg. Az áldozat ösvényére lépett, és nem fordult vissza, amíg életét fel nem áldozta. Nem tudott pihenni a mennyei trón és a kereszt között. Az ember iránti szeretete indította arra, hogy készséggel elfogadjon minden megalázást, elviseljen minden sértést, bántást.

Pál arra szólít fel bennünket, hogy "ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is". Arra biztat, hogy az az indulat legyen bennünk, "mely volt a Krisztus Jézusban is, Aki amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig". (Fil. 2:4-8)

Mindenki, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójának, vágyik arra a kiváltságra, hogy Istent szolgálhassa. Amikor elgondolkozik azon, mit tett érte a menny, szívét határtalan szeretet, imádat és hála hatja át. Ég a vágytól, hogy képességeinek Isten szolgálatára szentelésével jelezze háláját. Vágyik megmutatni szeretetét Krisztus és megvásárolt tulajdonai iránt. Fáradozni kíván, nehézséget hordozni, áldozatot hozni.

Isten őszinte munkása megtesz mindent, ami tőle telik, mert ezzel megdicsőítheti Mesterét. Isten kívánalmait figyelembe véve azt cselekszi, ami helyes. Igyekszik fejleszteni minden képességét. Minden feladatot úgy teljesít, hogy azt Istenért teszi. Egyetlen vágya az, hogy Krisztusnak hódoljon és tökéletesen szolgálja Őt.

Van egy kép, amely egy eke és egy oltár között álló tulkot ábrázol, ezzel a felirattal: "Kész bármelyikre." Kész a barázdák között keményen dolgozni, vagy az áldozati oltáron meghalni. Ez Isten őszinte gyermekének a beállítottsága - kész oda menni, ahová a kötelesség szólítja, kész megtagadni énjét, és áldozatot hozni a Megváltó ügyéért." (A nagy Orvos lábnyomán, 359-363. o.)