Pál apostol így ír Timótheusnak: "Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az Ő eljövetelekor és az Ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással!" (II. Tim. 4:1-2)

Ez a komoly és ünnepélyes megbízatás, melyet olyan buzgó és hűséges szolgához intézett Pál apostol, mint Timótheus volt, erős bizonyíték a munka fontosságára és felelősségére nézve, amely az evangélium prédikátorára hárul. Pál az Isten ítélőszéke előtt kéri fel Timótheust és parancsolja meg neki, hogy az Igét hirdesse, ne pedig emberek beszédeit és szokásait. Legyen kész minden kínálkozó alkalommal bizonyságot tenni Istenről, akár nagy gyűléseken, akár családi körben, úton vagy otthon, barátoknak vagy ellenségnek, biztonságban vagy nehézségek között, veszélyek, gyalázat és veszteségek között.

Timótheus szelíd lelkű, engedékeny természetű volt. Miután Pál félt attól, hogy e tulajdonságai miatt visszariad munkája lényeges részétől, felhívja, hogy a bűnt hűségesen feddje és élesebben intse meg azoknál, akik súlyos bűnöket követnek el. Azonban "teljes béketűréssel, tanítással" történjék ez. Mutassa be Krisztus türelmét, szeretetét és az Ige igazságaival magyarázzon és erősítsen.

A bűnt gyűlölni és feddeni, egyszersmind részvétet és gyengédséget mutatni a bűnös iránt: nagyon nehezen megvalósítható feladat. Minél komolyabbak saját erőfeszítéseink a szív és az életszentség elérésére, annál erősebben érezzük a bűn súlyát és annál erősebb lesz ellenszenvünk iránta. Óvakodnunk kell a helytelen szigorúságtól, a bűnössel szemben mégis óvatosnak kell lennünk, hogy a bűn nagy horderejét szem elől ne tévesszük. Szükséges, hogy Krisztushoz hasonló türelmet és elnézést tanúsítsunk a tévelygővel szemben - de az a veszély is fennáll, hogy oly nagy türelmet tanúsítunk tévelygése iránt, hogy az illető azt gondolja, ő nem is érdemli meg a feddést, és elutasítja mint indokolatlan és igazságtalan figyelmeztetést.

Isten szolgáinak szoros összeköttetésben kell lenniük Krisztussal és minden dologban az Ő példáját kövessék: az élet tisztaságában, önmegtagadásban és jó cselekedetekben, szorgalomban és kitartásban. Figyelmünk arra irányuljon, hogy lelkeket nyerjünk meg Isten országának. Bánkódva a bűn felett, türelmes szeretettel dolgozzanak a munkások, ahogyan Krisztus dolgozott, határozottan, állandóan kitartva erőfeszítéseikben.

Welch János, az evangélium egyik prédikátora, annyira nagy felelősséget érzett a lelkekért, hogy gyakran felkelt éjjel ágyából és Istenhez imádkozott a megmentésükért. Amikor egyszer felesége kérlelte, hogy gondoljon egy kicsit az egészségére, és ne tegye ki magát a hidegnek ily módon, azt felelte: "Ó, asszony, háromezer lélek üdvösségéért vagyok felelős, és nem tudom, hogy Ők miként állnak az Isten előtt!"

Egy városban kutat ástak. Amikor a munka majdnem befejeződött, a föld meglazult az egyik oldalon és eltemetett egy férfit, aki még lenn tartózkodott a munkánál. A segélykiáltás azonnal felhangzott és a munkások, földművesek, kereskedők, tisztviselők haladéktalanul a segítségére siettek. Gyorsan köteleket, létrákat, lapátokat és ásókat hoztak elő. Mentsétek meg, mentsétek meg!" - kiáltottak.

Az emberek teljes erejükkel dolgoztak, amíg homlokukon gyöngyözött az izzadság és karjuk reszketett az erőfeszítéstől. Végül ledugtak hozzá egy csövet és azon keresztül kiáltottak neki, ha lehet, adjon feleletet. A felelet meg is jött: "Még élek, de dolgozzatok gyorsan, félelmetes itt lenn!" Örömmel feszítették meg újból erőiket. Végül elérték a betemetett férfit, kimentették, és a hangos örömujjongás az egekig ért fel. "Megmentettük!" - viharzott végig a város utcáin."

Vajon túl nagy volt az öröm, nagy volt a buzgóság, túl komoly a részvét, túl nagy a lelkesedés egyetlen ember megmentéséért? Bizonyára nem! Azonban mit jelent a földi élet elvesztése egy lélek elvesztéséhez képest? Ha már egy élet elvesztésének veszélye ilyen nagy részvétet ébreszt az emberi szívben, nem kellene-e Isten szolgáinak a lelkek megmentéséért végzett munkájukban éppoly buzgalmat kifejteniük, amint cselekedték itt egy férfi életéért, akit a föld eltemetett?

Egy istenfélő asszony ezt a megjegyzést tette: "Ó, ha csak azt a tiszta evangéliumot hallhatnánk, amelyet régente hirdettek a szószékről! A mi prédikátorunk jó ember, de nem ismeri fel a nép lelki szükségletét. A golgotai keresztet felöltözteti szép virágokkal, amelyek elrejtenek minden szégyent és gyalázatot. Az én lelkem éhezi az élet kenyerét. Mennyire felfrissítené a lelkek százait - amilyen én is vagyok -, ha valami egyszerűt, világosat, igeit hallanánk, ami szívünket táplálná!"

Szükség van a hit embereire, akik nemcsak prédikálni, hanem szolgálni akarnak a népnek. Olyan férfiakra van szükség, akik állandóan Istennel járnak, akik eleven összeköttetésben állnak a mennyel, kiknek szavai oly erősek, hogy szívbeli meggyőződéshez vezetnek. A prédikátorok ne azért dolgozzanak, hogy képességeiket és ismereteiket fejlesszék, hanem hogy az igazság, mint a Mindenható nyila, utat törhessen az emberi szívhez.

Egy Biblia-felolvasás olyan mély hatást gyakorolt a gyülekezet tagjaira, hogy valaki ezt a kérdést intézte a prédikátorhoz: "Hiszi ön komolyan azt, amit prédikál?"

"Természetesen!" hangzott a felelet.

"Tényleg úgy van, ahogyan ön mondta?" folytatta a kérdező.

"Bizonyosan!" és a prédikátor elővette a Bibliáját.

"Ó, ha ez igaz, akkor mit cselekedjünk mi?" kiáltott az ember.

Mit cselekedjünk mi? A prédikátor felfigyelt a mi szócskára. Mit érthetett ez a férfi ezalatt? A kérdés a szívébe hatolt. Elment és komolyan könyörgött az Úrhoz, hogy adja tudtára, mit kell tennie. Ima közben leküzdhetetlen erővel szakadt rá a gondolat, hogy egy halandó világnak kell elvinnie az örök élet ünnepélyes üzenetét. Három hétig nem lépett a szószékre, mert kereste a válasz e kérdésre: "Mit cselekedjünk mi?"

Aztán a Szentlélektől felkenve, újra felvette tisztségét. Felismerte, hogy prédikációi eddig kevés hatást gyakoroltak hallgatóira. Most azonban hatalmas felelősséget érzett a lelkekért. Amikor fellépett a szószékre, nem volt egyedül. Sok munka várt rá, de ő tudta, hogy Isten segíteni fogja. Hallgatói előtt az Üdvözítőt emelte fel és az Ő csodálatos szeretetét. Prédikálta Isten Fiát és csakhamar nagy hitbeli ébredés volt tapasztalható, amely kiterjedt a környező gyülekezetekre is.

Ha a mi prédikátoraink felismernék, hogy a Föld lakosai milyen hamar állíttatnak az Isten ítélőszéke elé, akkor sokkal buzgóbban igyekeznének Krisztushoz vezetni férfiakat és nőket. Nemsokára elérkezik mindenki számára az utolsó próba. Csak még egy kis ideig hangzik a kegyelmes hívás: "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék!" (Jn. 7:37) Isten elküldi az evangéliumi meghívót minden néphez. Bárcsak hírnökei oly fáradhatatlanul, összhangban dolgoznának, hogy mindenki felismerné rajtuk, hogy Jézussal vannak és tőle tanulnak!

Áronról, a főpapról megíratott: "És viselje Áron az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen." (II. Móz. 28:29) Milyen gyönyörű, kifejező kép ez Krisztus változhatatlan szeretetéről, ahogyan gyülekezete iránt érez. A mi nagy Főpapunk, akinek Áron volt az előképe, szívén hordja népét. Nem kell-e földi szolgáinak hasonlóképpen képviselni az Ő szeretetét, részvétét és gondoskodását?

Csak isteni erő lágyíthatja meg a bűnös szívét és viheti őt mint bűnbánót Krisztushoz. Nagy reformátorok és tanítók: Luther, Melanchton, Wesley, Whitefield sem tudtak saját erejükből befolyást gyakorolni a szívekre. Isten beszélt általuk. E férfiak érezték a magasabb erő befolyását és engedték ellenállás nélkül működni magukban. Aki ma teljesen megfeledkezik magáról és a lélekmentési munka eredményében teljesen Istenre bízza magát, részesül az isteni segítségben és fáradozásai dicsőségesen mutatkoznak meg lelkek megmentésében.

Kénytelen vagyok elmondani, hogy sok prédikátorunk munkájából hiányzik az erő. Isten várja, hogy kiterjessze kegyelmét rájuk, de ők egyik napot a másik után mulasztják el és megelégszenek a formai, hideg hittel. Hirdetik ugyan az igazság tanait, de hiányzik belőlük az életerő, amely a mennyel való összeköttetésből származik, és bevési a kimondott szavakat az emberi szívbe. Félálomban élnek, mialatt körülöttük lelkek vesznek el sötétségben és tévelygésben.

Isten szolgái, ha szívetek Krisztus és embertársaitok iránti szeretetben lángol, igyekezzetek a lelkeket felrázni, akik meghaltak törvényszegéseikben és bűneikben! Komoly könyörgéseitekkel és intéseitekkel hassátok át lelkiismeretüket! Bensőséges imáitok lágyítsa meg szívüket és bűnbánóan vezessétek el őket az Üdvözítőhöz. Ti vagytok Krisztus földi követei, hogy hirdessétek üdvüzenetét. Gondoljátok meg, hogy az odaadás és bölcsesség hiánya döntő lehet egy lélek számára, amely ezáltal örök pusztulásba merül. Nem engedhetitek meg magatoknak, hogy figyelmetlenek és közömbösek legyetek! Erőre van szükségetek és Isten azt bőségesen akarja nyújtani nektek. Ő csak alázatos, megtört szívet kíván tőletek, amely kész hinni és ígéretét elfogadni. Csupán fel kell használnotok az eszközöket, amelyeket Isten elétek helyezett, és akkor elnyeritek az áldást.