A régi-régi szentekről jegyezték fel, hogy Isten nem szégyenkezett, ha Istenüknek nevezték Őt (Zsid. 11:16), mert ahelyett, hogy földi vagyon után áhítoztak volna, vagy világi tervekben és törekvésekben keresték volna boldogságukat, mindenüket Isten oltárára helyezték, s arra készültek fel, hogy Isten országát építsék. Kizárólag Isten dicsőségéért éltek, s félreérthetetlenül kijelentették, hogy vándorok a Földön, és jobb haza után vágyakoznak: mennyei után. Viselkedésük hirdette hitüket. Isten rájuk bízhatta igazságát, s azt, hogy a világ tőlük sajátítsa el akaratának ismeretét.

De hogyan is tartja fenn Isten hitvalló népe ma Isten nevének becsületét? Hogyan ismerheti fel a világ, hogy különleges nép vagyunk? Milyen bizonyítékokat szolgáltatunk arra, hogy a menny polgárai akarunk lenni? A magunkat kényeztető, kényelemszerető út hamis megvilágításba helyezi Krisztus jellemét. Ezért nem tisztelhet meg minket a világ előtt anélkül, hogy ezzel jóvá ne hagyná jellemének hamis képviselését.

A Battle Creek-i gyülekezethez szólok: Milyen tanúságot tesztek a világ előtt? Amikor megmutatták nekem útjaitokat, felhívták figyelmemet azokra a házakra, amelyeket gyülekezetünk tagjai építettek a közelmúltban. Ezek az épületek megannyi emlékeztetői annak, hogy nem hisztek a tanításokban, amelyek szerint állítólag éltek. Hathatósabb szentbeszédek ezek, mint a szószékről elhangzók bármelyike. Láttam, hogy a világiak tréfálkozva és gúnyolódva mutogatnak rájuk mint hitünk megtagadására. E házak azt hirdetik, hogy tulajdonosaik így szólnak szívükben: „Késlekedik a gazdám.”

Megnéztem sok hitvalló ruházatát, meghallgattam a beszélgetéseiket. Egyaránt ellenkeztek az igazság elveivel. Ruházatuk és beszédük elárulja, mi a legbecsesebb számukra, pedig hangoztatják, hogy vándorok és jövevények e világon. „Azok a világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk.” (I. Jn. 4:5)

Egyszerűnek és szerénynek kellene lennie mindazok otthonának és ruházkodásának, akik a napjainknak szóló komoly igazságban hisznek. A ruházatunk és házaink díszítésére fölöslegesen kiadott pénz nem más, mint Urunk javainak pazarlása. Megraboljuk Isten ügyét, hogy kielégítsük büszkeségünket. Adósságok terhelik intézményeinket – hogyan várhatnánk hát, hogy az Úr válaszoljon az ezekért mondott imáinkra, amikor nem tesszük meg a tőlünk telhetőt anyagi zavaraik enyhítésére?

Azt mondom nektek, amit Krisztus mondott Nikodémusnak: „Újjá kell születnetek.” (Jn. 3:7) Akikben Krisztus él, nem vágynak arra, hogy a világ dicsekvését utánozzák. Mindenüvé magukkal viszik hitüket, szüntelenül arról tanúskodnak, hogy magasztosabb céljaik és nemesebb beszédtémáik vannak azoknál, amelyekben a világiak foglalatosak. Otthonunknak, öltözködésünknek, beszédünknek kell bizonyítaniuk, hogy Istennek szenteljük magunkat. Mekkora erő társulna azokhoz, akik így tanúsítanák, hogy mindenről lemondtak Krisztusért! Isten nem szégyellné gyermekeinek elismerni őket. Megáldaná odaadó népét, és a hitetlen világ is félné Őt.

Krisztus arra vágyakozik, hogy Lelke által hatalmasan munkálkodjon a bűnösök meggyőzéséért és megtérítéséért. Terve szerint a gyülekezet közvetítésével kell ennek történnie. A gyülekezet tagjai azonban olyan messze távolodtak tőle, hogy akaratát nem tudja végrehajtani általuk. Krisztus emberek által kíván tevékenykedni, akiknek feltétlenül az Ő jellemével összhangban kell élniük.

Kicsoda hűséges és igaz Battle Creekben? Álljanak az Úr oldalára! Ha szeretnénk, hogy Isten felhasználjon minket, akkor személyes hittel, személyes lelki élettel kell bírnunk. Csak azok vannak most biztonságban, akik teljesen Istenben bíznak. Nem szabad követnünk semmilyen emberi példát, és nem támaszkodhatunk emberi segítségre sem. Sokan mindig helytelen álláspontra helyezkednek és helytelen lépéseket tesznek: ha az ő irányításukra bízzuk magunkat, félrevezetnek bennünket.

A magukat Isten szószólójának tartó emberek mindennapi életükkel megtagadják hitüket. Fontos igazságot hirdetnek népünknek, de kit befolyásolnak ezek az igazságok? Kit győznek meg a bűnükről? A hallgatóság jól tudja, hogy akik ma szónokolnak, holnap elsőként csatlakoznak az élvezetek hajszolásához, az üres nevetgéléshez és a léhasághoz. A szószéken kívüli viselkedésük megnyugtatja a megátalkodottak lelkiismeretét, és megvetést vált ki a lelkészi hivatás iránt. Az igehirdetők maguk is alszanak, pedig az örökkévaló világ mezsgyéjén járunk. Ruhájukhoz emberek vére tapad.

Mivel foglalkoznak Krisztus hűséges szolgái? „Szüntelenül imádkozva bensőséges könyörgéssel és imával a Lélek által – imádkozva titkon, imádkozva a családban, imádkozva a gyülekezetben, és mindenhol –, és vigyázva ebben teljes kitartással minden szentekért.” (Ef. 6:18) Érzik, hogy emberek üdvössége forog veszélyben, ezért buzgó, alázatos hittel könyörögnek az érdekükben, Isten ígéreteibe kapaszkodva. Szüntelenül szemük előtt lebeg Krisztus váltságdíja – a bűn miatt hozott keresztáldozat. Embereket nyernek meg szolgálatuk pecsétjeként.

Az Úr megdorgálja népét a büszkeség és hitetlenség miatt. Míg eltérnek Szavának és Lelkének utasításaitól, addig nem adja vissza nekik üdvösségének örömét. Azoknak ad kegyelmet, akik félik Őt és az igazságban járnak, de visszavonja áldását azoktól, akik a világhoz hasonulnak. Az alázatos, bűnét bánó embernek könyörületet és igazságot ígért, a lázadó ellen azonban ítéletet hirdet.

Pedig a Battle Creek-i gyülekezet mentes lehetne a bálványimádástól, követendő példaként állhatna a többi gyülekezet előtt, ők azonban inkább eltávolodnak Isten parancsolataitól, mint hogy megszakítanák a világgal kötött barátságot. Hozzánőttek választott bálványaikhoz, s a pillanatnyi jólét és a gonosz világ kedvezése az övék. A gyülekezet azt képzeli, hogy Isten szemében gazdag, ez azonban sokak esetében végzetes csalódásnak bizonyul majd, mert eltávozott tőlük az isteni jellem és a lelkierő.

Azt tanácsolom a gyülekezetnek, hogy engedelmeskedjék az Üdvözítő intésének: „Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Tarts bűnbánatot, és tégy úgy, mint előbb. Különben ellened jövök, és elmozdítom helyéről gyertyatartódat, ha bűnbánatot nem tartasz.” (Jel. 2:5)