Sok mindent meg kell változtatni az Upper Columbia és a North Pacific egyházterületeken.* A Teremtő azt várta, hogy ezek a testvérek a nekik adott világosság és kiváltságok arányában teremjenek gyümölcsöt, de csalódnia kellett. Mindent megadott nekik, mégsem fejlődtek a szelídségben, istenfélelemben és jótéteményekben. Nem azon az úton jártak, jellemük és befolyásuk nem olyan volt, hogy a lehető legjobban dicsőítsék Teremtőjüket, és embertársaik áldására legyenek. Szívükben önzés lakik. A saját útjaikon szeretnek járni, saját kényelmük, hírnevük, jólétük a legfontosabb számukra, és a saját durvább vagy kifinomultabb élvezeteiket keresik. Nem szolgálja a javunkat, ha a világ útján haladunk és a saját ötleteinket követjük. Isten, aki teremtett minket, többet vár el tőlünk.

„Kövessétek tehát Isten példáját, mint kedves gyermekei.” (Ef. 5:1) A keresztények legyenek olyanok, mint Krisztus. Legyen ugyanolyan a lelkületük, ugyanúgy hassanak az emberekre, s legyenek erkölcsileg feddhetetlenek, mint amilyen Ő volt. A bálványimádó és romlott szívű ember tartson bűnbánatot, s térjen Istenhez. A büszkék és önigazultak alázzák meg magukat, váljanak bűnbánóvá és alázatossá. Aki világias gondolkodású, vonja vissza szívének a világ hitványságaihoz tapadt indáit, és fonódjék Istenre. Feltétlenül lelki gondolkodásúvá kell válnunk. Aki becstelen, aki hazug, változzék igazságossá és igazzá. A nagyravágyó és irigy rejtse el magát Jézusban, az Ő dicsőségére törekedjék, és ne a magáéra. Gyűjtsön kincset a mennyben. Aki elhanyagolta az imát, érezze át annak szükségességét, hogy titkon és családjában is imádkozzék, tárja kéréseit a legkomolyabban Isten elé.

Mint az igaz és élő Isten imádóinak, gyümölcsöt kell teremnünk, mégpedig a rendelkezésünkre álló világossággal és kiváltságokkal arányban. A menny és a föld Ura helyett sokan bálványokat imádnak. Bármi, amit az ember jobban szeret, mint az Urat, és amiben bízik, ahelyett, hogy teljesen Istenben bízna, bálvánnyá válik, s bálványként is jegyzik be a menny könyveibe. Az emberek gyakran még az áldásokat is átokká változtatják. Az emberi szívből fakadó rokonszenv olykor csapdát jelent: ha valaki figyelmeztetést kap, mindig akad valaki, aki a védelmére kel, teljesen elfeledve, mekkora kárt okozott Isten ügyének az, akinek élete és jelleme csöppet sem hasonlít Jézuséra. Isten üzenetet küld szolgájával ahhoz a néphez, amely Krisztus követőjének vallja magát, de mert némelyek csak név szerint Isten gyermekei, visszautasítják a figyelmeztetést.

Isten csodálatos ajándékot adott az embernek: a gondolkodás képességét. Aki úgy teremtette a földet, hogy megteremje ízletes gyümölcseit, képessé tett bennünket arra, hogy az igazság becses gyümölcseit teremhessük. Krisztus így szólt a fügefa példázatában: „Három esztendeje már, hogy idejárok és gyümölcsöt keresek ezen a fügefán.” (Lk. 13:7) Több mint két éve keresi azt a gyümölcsöt, amit joggal elvárhat e két egyházterülettől, de hiába. Gondos figyelemmel kísérjük fáink vagy más növényeink fejlődését, és elvárjuk, hogy rüggyel, bimbóval, gyümölccsel jutalmazzák gondoskodásunkat. S mennyire csalódottak vagyunk, ha csak levelet találunk rajtuk! Mennyivel nagyobb aggodalommal és gyengédebb érdeklődéssel figyeli mennyei Atyánk azok lelki növekedését, akiket saját képmására teremtett, és akikért hajlandó volt odaadni Fiát, hogy fölemelje, megnemesítse és megdicsőítse őket.

Az Úrnak vannak eszközei, hogy helyrehozza az ember tévelygéseit és visszaeséseit. Azért küldi hírnökeit, hogy félreérthetetlen bizonyságot tegyenek, felrázzák az embereket álmosságukból, és megvilágítsák előttük a Szentírás értékes, életfontosságú szavait. Ezek a férfiak ne csupán igehirdetők legyenek, hanem lelkipásztorok, a világosság közvetítői, megbízható őrök, akik felismerik a veszélyt és figyelmeztetik az embereket. Krisztusra kell hasonlítaniuk komoly lelkesedésükkel, megfontoltságukkal, tapintatukkal, igyekezetükkel – minden szolgálatukban. Eleven összeköttetést kell fenntartaniuk Istennel. Legyenek jártasak a próféciák ismeretében, az Ó- és Újszövetség gyakorlati tanításaiban, hogy régi és új gondolatokat hozhassanak elő Isten kincstárából.

Némelyikük hibát követ el, amikor beszédeit írja. Olyan pontosan elrendeznek minden részletet, hogy nem adnak lehetőséget az Úrnak, hogy Ő vezesse és ihlesse őket. Lerögzítenek minden gondolatot, s azután nem tudnak elszakadni ezektől. Ha továbbra is így folytatják, gondolkodásuk, látókörük beszűkül, rövidesen pedig annyira nélkülözni fogják az erőt, mint Gilboa hegyei a harmatot és az esőt. Ki kell tárniuk lelküket, hadd vegye őket hatalmába, hadd ihlesse őket a Szentlélek. Ha mindent előre elterveznek, s képtelenek elszakadni az előkészített beszédektől, akkor alig érnek el mélyebb hatást, mintha felolvasást tartanának.

Isten azt szeretné, ha szolgái teljesen Őrá támaszkodnának, s ugyanakkor alaposan felkészülnének minden jó munkára. Nincs olyan tárgy, amelyet minden gyülekezet előtt egyformán lehetne elmondani! Ha engedjük, hogy Isten Lelke végezze a dolgát, akkor olyan gondolatokat ébreszt bennünk, amelyekre éppen ott és akkor van szükség. Azonban a korlátok közé szorított, alakiassá szelídített előadásokban nagyon kevés az Isten Lelkének éltető ereje. Az ilyen beszédek, ha szokássá válnak, lerombolják az igehirdető hasznavehetőségét és tehetségét. Ez az oka annak, hogy L.-ben és M.-ben a lelkészek erőfeszítései nem voltak eredményesebbek. Istennek nagyon szűk tér jutott, hogy ihlesse őket a szószéken.

A sikertelenség másik oka az egyházterületen az, hogy azok, akikhez Isten elküldte hírnökét, a saját elgondolásaikhoz akarják igazítani gondolatait, s saját szavaikat akarják szájába adni. Isten őrállóinak nem az a feladatuk, hogy mások elképzelései szerint szóljanak, sem az, hogy meghallgatva embereket, elismételjék szavaikat. Azt kell meghallaniuk, amit az Úr üzen népének. Ha évekkel előbb készített beszédekre támaszkodnak, akkor nem felelnek meg az alkalom kívánalmainak. Tárják ki szívüket, hogy az Úr ihlesse őket, s akkor majd azonnal közölhetik hallgatóikkal a mennyből jövő drága igazságot. Isten elégedetlen azokkal a szűk látókörű igehirdetőkkel, akik apró ügyekre fecsérlik az Úrtól kapott képességeiket és nem növekednek Isten megismerésében, Krisztus teljességének mértéke szerint. Isten azt szeretné, hogy lelkipásztorai legyenek szélesebb látókörűek és rendelkezzenek valódi erkölcsi bátorsággal. Az ilyen munkások készek szembeszállni az ellenkezéssel, készek leküzdeni a nehézségeket, és ők vezetik majd Isten nyáját, ahelyett, hogy a nyáj vezetné őket.

Az őrök munkájában túlságosan kevés van Isten Lelkéből és erejéből. A Lélek, aki megjelent a csodálatos pünkösd napi gyülekezésen, ma is várja, hogy megmutathassa hatalmát azokon, akik Isten követeiként dolgoznak. Újra megnyilatkozik majd az a hatalom, amely az 1844-es mozgalom idején felrázta az embereket. A harmadik angyal üzenete nem suttogva, hanem hangos kiáltással hirdettetik majd.

Sokan, akik állítják, hogy nagy világosságot nyertek, csupán a maguk csiholta szikrák fényében járnak. Az oltárról vett parázzsal kell megérinteni az ajkunkat, hogy ihletve szóljuk az igazságot. Túl sokan állnak az emberek elé gépies szónoklatokkal, amelyekből hiányzik a mennyei fény.

Túlságosan sok van az „én”-ből és túl kevés Jézusból a szolgálatokban. Az Úr alázatos embereket használ fel üzenetének hirdetésére. Ha Jézust a világi hatalmasságokat kísérő pompa vette volna körül, sokan befogadták volna. De a názáreti Jézus nem vakította el az embereket, nem akarta, hogy tiszteletük külsőségekre alapozódjék. Egyszerű emberként jött, hogy az emberi nemzetség tanítója, példaképe és megváltója is lehessen. Ha támogatta volna a csillogást, ha földi királyok módjára udvartartás kíséri, hogyan taníthatott volna alázatra? Hogyan szólhatott volna el olyan szent, lángoló szavakat, mint például a Hegyi beszédben? Az Üdvözítő azt szeretné, ha minden híve követné példáját. Hová lett volna a szegények, a közrendű emberek reménye, ha királyi méltóságban jött volna el s uralkodóként élt volna a Földön? Jézus jobban tudta, mint az emberek, hogy mire van szüksége a világnak. Nem angyalként jött el, mennyei dicsőségben, hanem mint ember. Emberi mivoltával mégis elidegeníthetetlen erő és méltóság járt együtt, amely félelemmel vegyes tiszteletet keltett iránta azokban is, akik szerették Őt. Bár szeretetreméltó és szerény külsejű volt, mennyei születésű király méltóságával és hatalmával járt közöttük. Az embereket ez zavarba hozta, s igyekeztek magyarázatot találni rá; de mert nem akartak lemondani elgondolásaikról, engedtek a kételyeknek, ragaszkodtak régi felfogásukhoz: világi méltósággal megjelenő Megváltót vártak.

Amikor Jézus elmondta a Hegyi beszédet, tanítványai szorosan köré gyűltek, és a sokaság is, kíváncsiságtól hajtva, a lehető legközelebb húzódott hozzájuk. Valami rendkívüli vártak. Fürkésző tekintetük, feszült figyelemről árulkodó testtartásuk bizonyította mélységes érdeklődésüket. Mindenki figyelme a beszélőre irányult. Kimondhatatlan szeretet sugárzott a tekintetéből, s arcának mennyei kifejezése adott súlyt minden kiejtett szónak. Mennyei angyalok voltak jelen a sokaságban. Gonosz angyalaival ott volt a lelkek ellensége is, hogy amennyire csak lehetséges, ellensúlyozza a mennyei tanító hatását. A kifejtett igazságok fényesen ragyogtak az egész világra kiterjedő tévelygés sötétsége közepette. Sokan megtaláltak azt, amire a legnagyobb szükségük volt – a hit és cselekedetek biztos alapját. De e szavakban, amelyeket a legnagyobb tanító ejtett ki, akit a világ valaha ismert, nyoma sincs az emberi ékesszólásnak. Nyelvezete világos, gondolatai a lehető legegyszerűbben szólalnak meg. A szegények, a tanulatlanok, az együgyűek mind megérthetik. A menny Ura szólt könyörületesen és szeretettel azokhoz, akiket megmenteni jött. Az örök élet szavait szólva úgy tanította őket, mint akinek hatalma van.

Kövessétek mindannyian példaképünket, amilyen pontosan csak tudjátok! Bár nem rendelkezünk Jézus hatalmával, mégis összekapcsolódhatunk az erő forrásával, hogy Krisztus éljen bennünk és mi Őbenne, s ezáltal az Ő lelkülete és hatalma nyilvánulhat meg bennünk.

„Járjatok a világosságban, amint Ő is világosságban van.” (I. Jn. 1:7) A világiasság és az önzés választanak el minket Istentől. A mennyei üzenetek természetüknél fogva ellenkezést váltanak ki. Krisztus hűséges tanúi és az igazság megróják a bűnt. Olyan a szavuk, mint a pöröly – megtöri a kőszívet. Mint a tűz – megemészti a salakot. Szünet nélkül szükség van a komoly, határozott, figyelmeztető üzenetekre. Isten olyan embereket kíván, akik hűségesek lesznek kötelességükhöz. Megfelelő időben elküldi megbízható hírnökeit, olyan feladatot bízva rájuk, amilyet Illésre bízott.

Nagyon szomorú állapotok uralkodnak N.-ben. Az Úr jónak látta, hogy olyasmit adjon tudtomra, ami fájdalmasan érint. Bárki dolgozik majd itt, sok vesződség vár rá, súlyos terhet kell vállalnia, mert nem fejezték be rendesen a munkát, hanem félbehagyták. S ez csak még elszomorítóbb, mert a tagok sikertelenségének oka nem teljesen a világiasságból vagy Jézus és az igazság iránti szeretet hiányából ered, hanem többnyire azoknak a lelkészeknek a hibájából, akik hiányosan teljesítették kötelességeiket. Hiányzott belőlük a misszionáriusi lelkület. Nem érezték, hogy nagyon nagy szükség van a gyülekezet tagjainak alapos kiképzésére a munka minden területén. Egyetlen ember gondos, mindenre kiterjedő oktatása sokakért történik. Igehirdetőink mégsem értették ezt meg, és nem neveltek olyan tagokat, akik azután szilárdan helytálltak volna az igazságban, és másokat is ilyen nevelésben részesítettek volna. Ez a laza, lanyha, félkész munka nem tetszik Istennek.

A lelkész kedvelheti a prédikációt, mert ez a kötelessége kellemesebb oldala és nem is nagyon nehéz ellátni. De egyetlen lelkipásztort sem ítélhetünk meg kizárólag szónoki képességei alapján. A nehezebb feladat, az elvetett mag öntözése akkor kezdődik, amikor lejön a szószékről. Személyes munkával kell ébren tartanunk a felkeltett érdeklődést – látogatással, Biblia-olvasással, a Szentírás kutatására ösztönző neveléssel, imádkozva a családokkal és érdeklődőkkel, s azzal az igyekezettel, hogy elmélyítsük bennük a kapott benyomásokat.

Sokan nem akarnak közelebbről megismerkedni hitetlen szomszédaikkal, ismerőseikkel. Nem tartják kötelességüknek, hogy legyőzzék vonakodásukat. A Jézus és az igazság iránti szeretet legyen elég hatalmas ahhoz, hogy leküzdjék ezt a húzódozást. Ne feledjék, hogy az ítélet napján találkozniuk kell majd velük. Elhallgattak-e olyasmit, amiről szólniuk kellett volna? Eléggé szívükön viselték-e sorsukat, figyelmeztették és kérlelték-e őket? Imádkoztak-e értük, s megtettek-e mindent, hogy megnyerjék őket Krisztusnak? Józansággal vegyítették-e lelkesedésüket, engedelmeskedtek-e az apostol intésének: „Könyörüljetek rajtuk, megkülönböztetve őket, másokat pedig mentsetek meg félelemmel, kiragadva őket a tűzből, utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett.” (Júd. 22–23)

Komoly kötelességek várnak arra, aki eredményes szeretne lenni a szolgálatban. Kérve kérlek titeket, Krisztus szolgái, kedves testvéreim, ne hanyagoljátok el kijelölt feladatotokat: tanítsátok népünket, hogy dolgozzanak értelmesen Isten ügyéért, minden területen. Krisztus nevelte az embereket, s szolgáinak is nevelniük kell őket. Amikor nem tanítják népünket arra, hogy tizedeikkel és áldozataikkal tartoznak Istennek, akkor a Mester által rájuk hagyott feladat fontos részét hanyagolják el. A mennyei könyvekben haszontalan szolgaként jegyzik nevüket. A gyülekezet azt gondolja, hogy ha szükség lenne a tizedre és az áldozatokra, akkor a lelkész, akit Isten küldött, hogy hirdesse az igazságot, megmondaná nekik. Ezért biztonságban tudják magukat, s nem nyugtalankodnak, hogy elhanyagolják kötelességüket. Isten kifejezett akaratával ellenkeznek, ezért válnak élettelenné és eredménytelenné. Példájuknak nincs megmentő befolyása a világra, Krisztus pedig ízét veszített sóhoz hasonlítja őket.

Sok helyen szombattartó csoportokat hoznak létre. Ezek a csoportok gyakran kevés tagot számlálnak, ám mégsem hanyagolhatjuk el őket. Nem hagyhatjuk, hogy kellő gondozás és nevelés hiánya miatt elvesszenek, nem szabad idő előtt magukra hagynunk őket. Mielőtt más területekre mennétek, előbb bizonyosodjatok meg arról, hogy mindannyian megértették az igazságot, megalapozódtak a hitben, és szívükön viselik az Istenért végzendő munkát. Amint Pál apostol tette, később is gyakran látogassátok őket, hogy lássátok fejlődésüket. Sokak felületessége sírásra készteti az angyalokat, pedig ezek a munkások állítják, hogy Isten bízta meg őket Igéje hirdetésével.

A munkánk minden területe egészséges, életerős lehetne, ha a lelkészek Istenben bíznának, és nem engednék, hogy bármi közéjük és kötelességeik teljesítése közé ékelődjék. Sokkal nagyobb szükség van valódi munkásokra, mint olyanokra, akik csak szentbeszédeket tartanak, de a két hivatásnak mégis egyesülnie kell. A misszió mezején bebizonyosodott, hogy lehet valaki remek szónok, de ha nem tanítja a gyülekezet tagjait, miként munkálkodjanak, hogyan tartsanak összejöveteleket, hogyan vegyenek részt a bizonyságtevő munkában, az emberek hozzáértő megközelítésében, akkor az a munka csaknem sikertelen lesz. Sok javítanivaló akad a szombatiskola körül is, hogy ráébresszük a tagokat kötelességeikre s a részvétel fontosságára. Isten mindannyiukat felszólítja, hogy fáradozzanak Őérte, az igehirdetőnek pedig támogatniuk kell az igyekezetüket.

Szomorú, hogy munkánk ezen a két egyházterületen néhány évvel lemaradt. A lelkészek hanyagsága elcsüggesztette a tagságot, s a hívek érdeklődésének, önfeláldozásának és megbecsülésének hiánya az igehirdetőket csüggesztette el. Ez áll a mennyei könyvekben: két évvel maradtak le. Ez a nép sokat tehetett volna az igazság ügyéért, lelkeket hozhattak volna Krisztushoz, s egyúttal maguk is növekedhettek volna a kegyelemben és az igazság ismeretében. Ez lenne az eredmény, ha éltek volna lehetőségeikkel, ha nem zúgolódva, panaszkodva, hanem hittel, bátorsággal dolgoznak. Csak az örökkévalóságban tudjuk meg, mennyit veszítettünk a két év alatt – hány lelket hagytunk pusztulni. Súlyosabb a veszteség, mintsem hogy fel tudnánk becsülni. Istent bántottuk meg. Ami itt történt, úgy megsebezte Isten művét, hogy gyógyulása csak évek alatt várható. S ha nem ismerjük fel és nem bánjuk meg a hibákat, akkor – semmi kétség – meg fogjuk ismételni tévedéseinket.

Amikor az Úr tudomásomra hozta e tényeket, a hír kimondhatatlan súllyal nehezedett rám, elűzve álmomat. Időnként azt hittem, megszakad a szívem. Csak imádkozni tudtam, és fájdalmamban hangosan sírtam. Mennyire sajnáltam Üdvözítőmet! Szemem előtt lebegett a kép, amint Ő gyümölcsöt keres a leveles ágakon, s csalódik, amikor csak leveleket talál. Tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot. Semmiképpen sem tudok beletörődni abba, hogy az igehirdetők és a gyülekezeti tagok az elmúlt pár évben elhanyagolták kötelességeiket. Attól féltem, hogy az Úr átkot mond a hanyagokra, mint régen a fügefára. Semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak azt a veszteséget, amit a munka és az Isten által ránk bízott küldetés borzalmas elhanyagolása okozott. Olyan kockázat ez, amelyre gondolni is félelmetes. Rettenetes volna ezt megkockáztatni a vallásos történelem bármely szakaszában, különösen pedig most, az Úr napjára való előkészület idején, amikor az idő rövid, és oly sok tennivaló vár. Az egész menny az emberek megmentéséért szorgoskodik. Világosság árad Isten népére, kijelöli kötelességeiket, hogy senkinek se kelljen letérnie a helyes ösvényről. Isten azonban nem azért küldi világosságát és igazságát, hogy félvállról vegyék és gúnyt űzzenek belőle. Hanyagságukkal az emberek kétszeresen bűnössé válnak az Úr szemében.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, az Olajfák hegyén kimondhatatlan szomorúság tört rá. Szaggatott kiáltások hagyták el ajkát, amint letekintett a városra: „Bárcsak felismernéd ezen a napon, ami békességedre szolgál! De sajnos, el van rejtve szemed elől.” (Lk. 19:41–42) Sírva fakadt, de nem önmagát siratta, hanem azokat, akik könyörületét és hosszútűrését megvetették. A megítélt, kemény szívű, megátalkodott város úgy bánt Krisztussal, mint a mai gyülekezetek és hívek. Halogatják akaratát teljesíteni és megvetik türelmét. Fenntartják ugyan az istenfélelem látszatát, az istentiszteleti ceremóniákat és az imákat, még sincs bennük igazi erő. Nem lágyította meg szívüket a kegyelem. Hidegek és érzéketlenek maradtak. Mint régen a zsidókat, ma is sokakat elvakít a hitetlenség, nem ismerik fel meglátogatásuk napját. Pedig rendelkezésükre áll minden ismeret. Isten már évek óta kérleli őket figyelmeztetéseivel, intéseivel, az igazságra oktatva őket. Mindezt mégis semmibe veszik, és a közönséges dolgokkal helyezik egy szintre.

Sokan, akik bár a hívők közé számláltatnak, hitükben és elveikben valójában nem tartanak a hívőkkel. Pontosan azt teszik, amit Jézus megtiltott: kincseket gyűjtenek a Földön. Krisztus ezt mondta: „Ne gyűjtsetek kincset a földön… de gyűjtsetek kincset a mennyben. Mert ahol a kincsetek, ott van a szívetek is.” (Mt. 6:19–21) Ez a keresztényeket fenyegető egyik veszély. Nem engedelmeskednek Krisztus határozott utasításának, nem mutatnak valódi, Istenbe vetett hitet és bizalmat. A kincsgyűjtés miatt szükségtelen terheket vállalnak magukra, míg másra szinte már nem is tudnak gondolni. Mohón lesik a hasznot, s szüntelen aggódnak, nehogy veszteség érje őket. Minél több a pénzük, földjük, annál sóvárabban kapnak még több után. „Részegek, de nem a bortól, tántorognak, de nem a mámorító italtól.” (Ésa. 29:9) Elnehezedik a szívük az élet gondjai miatt, ez hat rájuk, akár az erős ital. Annyira megvakította őket az önzés, hogy éjjel-nappal dogoznak a romlandó kincsekért. Elhanyagolják örökkévaló érdekeiket, nem marad rá idejük. Nem az igazság nagyszerű dolgairól gondolkodnak – szavaik, terveik és eljárásaik bizonyítják ezt. Mi történik, ha lelkek vesznek el körülöttük a bűneik miatt? Ez nem annyira fontos nekik, mint a földi gazdagság, miattuk az emberek, akikért Krisztus meghalt, romlásba süllyedhetnek. Ha földi nyereségről van szó, hozzáértők és rátermettek, mégsem szentelik értékes adottságaikat arra, hogy másokat is megnyerjenek Krisztus számára, s az Üdvözítő országát építsék. Nem torz gondolkodás ez? Akik így cselekszenek, nem ittasak-e a világiasság részegítő poharától, nem tették-e félre az értelmüket, s hagyták, hogy az önző törekvések és célok vegyék át az irányítást? Túlságosan unalmasnak tartják, hogy felkészüljenek az Úr napjára. Nem elégednek meg azzal, hogy Istentől kapott képességeikkel segítő kezet nyújtsanak egy nép felkészítéséhez ama napra.

A világ Megváltója a leghasznosabb tevékenységet ajánlotta fel nekik. Ebben pedig részt vehet gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. Mindannyian biztosíthatnak maguknak „romolhatatlan kincset a mennyben” – ami nem más, mint a jó oldalán felhasználni képességeiket, a pénzváltók asztalára helyezni talentumaikat.

Jézus a gazdag ember esetével világítja meg tanítását, akinek az Úr igen kedvezett. Megáldotta a földjét, hogy bőségesen teremjen, így lehetővé tette számára, hogy bőkezű legyen azokhoz, akik kevesebb áldásban részesültek. Amikor azonban ez az ember látta, hogy jóval a várakozásán felül, bőségesen terem a földje, ahelyett, hogy enyhített volna a szegények nyomorán, magának akarta megtartani az egészet. Amikor látta a menny sok-sok ajándékát, nem adott hálát szíve mélyéből Istennek, a bőkezű adományozónak, arra sem gondolt, hogy a nagyobb áldás megnövekedett felelősséggel jár. Önző természetének teljességével kérdezte: „Mit tegyek? Nincs hová gyűjtenem a termést.” Majd irigy szívére hallgatva így szólt: „Lebontom a csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm a termést és minden vagyonomat, aztán elégedetten mondom: Ember, van elég vagyonod, sok évre eltart. Nyugodjál meg végre, egyél, igyál, élvezd az életet.” Az élet igazi élvezete, a lélek igazi fölemelkedése a munkálkodás, az önuralom – ezek szent célok. De a gazdag ember kizárólag olyasmit akart tenni az Istentől kapott ajándékokkal, ami lealacsonyítaná. S mi lett következménye? „Isten így szólt hozzá: Esztelen! Még ez éjjel számon kérik tőled a lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? Így jár az, aki kincset gyűjt magának, ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.” (Lk. 12:17–21)

Ez a szánalomra méltó gazdag ember sok világi kinccsel bírt ugyan, mégis szűkölködött a valódi kincsekben. Ma is hányan élnek kárhoztatás alatt emiatt. Isten földi áldásokkal ajándékoz meg sokakat, mégsem fordítják azokat sem az emberiség javára, sem Isten dicsőségére. Irgalmas jótevőnk az Úr, világosságot hoz és halhatatlanságot Jézus Krisztus által. Bárcsak minden nyelv elismerné a mindenható Adományozót! Minden hang hirdesse kristálytisztán, boldogan az örömhírt, hogy Jézus által kitárult előttünk a jövendő, a halhatatlan élet, s hogy Ő mindazokat meghívja, akik elfogadják ezt a nagy kegyet. Elérhetővé teszi számunkra a menny összes kincsét, csak arra vár, hogy igényeljük azokat. Csodálkozunk hát, hogy esztelennek hívja a szánandó gazdagot, amiért hátat fordított az örök kincseknek, a halhatatlan élet felbecsülhetetlen ajándékának, az örök dicsőségnek, és beérte romlandó földi kincsekkel?

Isten próbára teszi az embereket, mindenkit másképpen. Van, akit a gazdagság adományával vizsgáztat, másokat a javak megvonásával. Próbára teszi a gazdagokat: vajon szeretik-e Istent, az adományozót, és felebarátjukat, mint magukat? Ha az emberek jól használják fel az áldásokat, Isten örül, mert nagyobb felelősséget bízhat rájuk. Az Úr megmutatja, hogy az embernek korlátolt felfogása van az időről, az örökkévalóságról, a Földről és a mennyről. Int minket: „Ha javaitok gyarapodnak, a szívetek ne tapadjon hozzá!” (Zsolt. 62:11) Ezek a javak akkor értékesek, ha mások hasznára és Isten dicsőségére fordítják; de semmi földi kincs ne legyen a végzeted, az istened!

Testvéreim! A világ soha nem hiszi el, hogy komolyan gondoljátok a hiteteket, amíg kevesebbet nem beszéltek a mulandó dolgokról, és többet az örökkévaló értékekről. Az Úr hamar eljön; sok hitvalló mégsem fogja fel, hogy ez az esemény milyen rövid időn belül bekövetkezik. Képtelenek hittel Isten kijelentett céljaira összpontosítani. Némelyeket teljesen lefoglal a pénzszerzés szenvedélye. A világi kincsek eltakarják előlük a mennyeieket. Az örökkévaló dolgok jelentéktelenné halványulnak előttük. Nekik csak egy a fontos: hogyan lehet pénzt szerezni? A nyereség bármilyen reménye felvillanyozza őket. Ezerféle tervet és módszert dolgoznak ki, köztük különféle találmányokat is. Van, aki nemesfémek után kutatva ás, mások részvényekkel üzérkednek, megint mások sok földet művelnek, de mindnyájuk szeme előtt egyetlen cél lebeg: a pénzszerzés. Akár bele is őrülnek a vagyon hajhászásába, s nem hajlandók belátni, hogy előbbrevaló lenne halhatatlan örökségüket biztosítani.

Amikor Krisztus a Földön járt, olyanokkal is találkozott, akiknek a világi nyereség reményétől volt lázas a képzeletük. Sohasem nyugodhattak, szüntelenül valami újjal kísérleteztek. Vérmes reményeiket csalódások követték. Jézus ismerte az emberi szív szükségleteit, amelyek mindig is ugyanazok, s felhívta figyelmüket az egyetlen, elvitathatatlan gazdagságra: „Hasonlít a mennyek országa a szántóföldben elásott kincshez. Valaki megtalálja a kincset, de titokban tartja. Örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi azt a földet.” (Mt. 13:44) Mérhetetlen kincsről szólt az embereknek, amely mindenki számára elérhető. Azért jött el hozzánk, hogy gondolatainkat ennek a kincsnek a keresésére irányítsa. Utat jelölt ki: a legszegényebbet, aki Őt követi, gazdagabbá teszi a világ legvagyonosabb emberénél is, aki nem ismeri az Urat. S az Üdvözítő követője még gazdagabb lesz, ha másokkal is megosztja boldogságát.

„Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak.” (Mt. 6:19–20) Akik földi vagyont gyűjtenek, csalódni fognak. A mennyben gyűjtött kincs biztonságban van, s a ti javatokra írják, mert Jézus így szólt: „Gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben.” Az ember itt vet, és majd az örökkévalóságban arat.

Krisztus szolgái ezt az örök kincset hirdessék, amerre járnak. Serkentsék az embereket, hogy bölccsé váljanak az üdvösségre. Ne hagyják, hogy a világot szerető, pénzsóvár hitvallók letérítsék őket útjukról, gyengítve a hitüket. A gyülekezet tagjainak nincs szükségük arra, hogy a világias gondolkodású hívek segítségével kovácsoljanak szűk látókörű terveket arról, miként takaríthatnának meg pénzt a maguk számára, miközben csak korlátozott erőfeszítésekkel dolgoznak Isten ügyéért. Tanítsák őket inkább arra, hogy becsüljék az örökkévaló dolgokat, s a mennyek országát tartsák a legfontosabbnak.

Kálebekre van szükség ezen a két egyházterületen. Feltétlenül férfiakra van szükség és nem gyermekekre; akik értelmesen viselkednek, vállalják a felelősséget, akiknek szava erősebb, mint a megbízhatatlanoké, mert nem bírálatokkal, kifogásokkal és kétségekkel állnak elő. Ne bízzuk gyermekekre a komoly ügyeket! Azok a keresztények, akik nem növekedtek Krisztusban, akikből hiányzik a felülről származó bölcsesség, nem készültek fel arra, hogy heves összeütközésekben álljanak helyt, amelyekben az egyháznak gyakran van része. „Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam, sem éjjel, sem nappal nem hallgathatnak.” (Ésa. 62:6) Ha az Úr szolgája nem hirdeti rettenthetetlenül a teljes igazságot, ha nem kizárólag Isten dicsőségére törekszik, ha nem dolgozik üdvösségünk mindenható parancsnokának irányítása alatt, ha nem tör előre a harcvonalba, sem a bírálattal nem törődve, sem a dicsérettől meg nem rontva, akkor megbízhatatlan őrnek nyilvánítják őt.

Többen vannak N.-ben, akiknek nem gyermekeknek, de férfiaknak kellene lenniük, mennyei, nem pedig földi és érzéki gondolkodású embereknek. Nekik azonban elhomályosult a lelki látásuk, az Üdvözítő szeretete nem él a lelkükben. Sok mondanivalója lenne még hozzátok, de nem vagytok elég erősek, hogy elhordozzátok. Gyermekek vagyok, nem növekedtetek fel, ezért nem tudjátok felfogni Isten titkait. Isten embereket hív el munkája végzésére, ám méltatlanná válnak bizalmára azok, akik meg nem szentelt gondolkodású emberek szájízéhez szabják a bizonyságtételüket. Az Úr férfiakat készít majd fel, akik megfelelnek az idők követelményeinek. Ők alázatosak lesznek és istenfélők, nem maradiak, nem ügyeskedők, hanem erkölcsileg független emberek, akik az Úr félelmében dolgoznak majd. Nyájasak, nemesek és udvariasak lesznek, mégsem lehet majd letéríteni őket a helyes ösvényről, sőt igaz tettekkel hirdetik az igazságot, akár meghallgatják őket, akár nem.