Ahogyan a vég közeleg, s terjed a világnak szóló utolsó figyelmeztetés, egyre fontosabbá válik, hogy az igazság elfogadói pontosabban értsék a bizonyságtételek természetét és hatását! Ezért Isten gondviselése már a legelejétől kezdve összekapcsolta a bizonyságtételeket a harmadik angyal üzenetének hirdetésével. A következő oldalakon kivonatokat közlök abból, amit az elmúlt negyven év alatt írtam. Ezek a kivonatok korai tapasztalataimra vonatkoznak e területen, és felsorakoztatják azt, amit Isten a bizonyságtételek jellegéről és fontosságáról feltárt előttem, a bizonyságtételek közlésének módját és a bizonyságtételek értékét.

Nem sokkal az 1844-es időpont elmúlása után történt, hogy az első látomást kaptam. Egyik Krisztusban szeretett testvérnőmet látogattam meg, akivel szívem egybeforrt. Öten, nők, térdeltünk csöndben a családi oltárnál. Míg imádkoztunk, Isten hatalma szállt rám, mint még soha. Mintha fényesség vett volna körül, és mintha magasabbra, egyre magasabbra emelkedtem volna a föld fölé. Ez alkalommal láttam az adventhívők tapasztalatát, Krisztus eljövetelét és a hűségesek jutalmát.

Röviddel az első után második látomást kaptam. Láttam a megpróbáltatásokat, amelyeken át kell mennem; megértettem, hogy kötelességem továbbadni, amit Isten kijelentett nekem. Láttam, hogy munkám elkeseredett ellenállásba ütközik majd, hogy szívemet kínok fogják gyötörni, de Isten kegyelme elégséges lesz mindezek közepette is megtartani engem. A látomás tárgya módfelett aggasztott, mert rámutatott kötelességemre: az emberek közé menni, hirdetni az igazságot.

Zsibbasztó félelem nehezedett rám, ha teljesítem a kötelesség hívását, s kijelentem, hogy a magasságos Isten látomásokkal és jelenésekkel tüntetett ki, bűnös kevélységbe eshetek, fejembe szállhat a dicsőség, Isten rosszallását zúdíthatom magamra, és elveszíthetem lelkem üdvösségét.

Azért esedeztem, hogy ha már tovább kell adnom, amit az Úr rám bízott, akkor őrizzen meg a nem helyénvaló kevélységtől. Azt mondta az angyal: „Imádat hallották, s feleletet kapsz rá. Ha a gonosz, melytől félsz, kerülgetni fog, Isten keze kinyúl érted s megment. Szenvedés által magához von, ezzel őrzi meg alázatodat. Kézbesítsd az üzenetet hűségesen, tarts ki mindvégig, s akkor enni fogsz az élet fájának gyümölcséből és inni az élet vizéből.”

Ez idő tájt vakbuzgóság tört be azok közé, akik hittek az első üzenetben. Tanításaikban és tetteikben komoly hibákat tartottak becsben. Sőt néhányan készen álltak pálcát törni azok felett, akik nem fogadják el nézeteiket. Isten látomásban jelentette ki tévedéseiket, és elküldött tévelygő gyermekeihez, hogy mutassak rá a hibákra. De e kötelesség végzése közben keserű ellenzéssel és gáncsoskodással találtam magam szembe.

Súlyos kereszt volt számomra elmondani a tévelygőknek, amit megmutattak róluk nekem, mások bánata és szomorúsága láttán heves fájdalmat éreztem. Ezért gyakran enyhítettem az üzeneteken, s annyira kedvezővé tettem azokat, amennyire csak tudtam. Majd hazamentem, és sírtam a lelki kíntól. Magam előtt láttam azokat, akiknek csak a maguk üdvössége miatt kellett aggódniuk, s azt gondoltam, hogy a helyükben én nem zúgolódnék. Nehezemre esett átadni az Istentől kapott félreérthetetlen, intő bizonyságtételeket. Azután pedig aggódva vártam az eredményt. Ha azok, akiket figyelmeztettem, a bizonyságtétel ellen támadtak, és később szembefordultak az igazsággal, ilyen kérdések támadtak bennem: Helyesen adtam-e át az üzenetet? Meg lehetett volna-e menteni őket valahogyan? Olyan szorongás szállt lelkemre, hogy gyakran azt gondoltam, szívesen látott vendég lenne a halál, a sír pedig édes pihenő.

Nem döbbentem rá eljárásom veszélyére és bűnére, míg látomásban Jézus elé nem vittek. Rosszallóan nézett rám, s elfordította tőlem az arcát. Lehetetlen leírni a rémületet és a kínt, amit éreztem. Arcra estem előtte, de nem volt erőm megszólalni. Mennyire szerettem volna elbújni, elrejtőzni a tekintete elől. Bizonyos fokig megértettem, mit éreznek majd az elveszettek, amikor azt kiáltják a hegyeknek és szikláknak: „Omoljatok ránk és rejtsetek el a trónon ülőnek színe elől és a Bárány haragja elől!”

Kis idő múlva az angyal rám szólt, hogy álljak fel. Tépett ruhájú embereket láttam, arcukon kétségbeesés és rémület. Közelebb jöttek, s ruhájukat az enyémhez érintették. Ruhámra pillantottam, láttam, hogy csupa vér lett. Újra halottként estem kísérő angyalom lábához. Képtelen voltam akár egyetlen kifogást is felhozni mentségemre. Szerettem volna messzire lenni a szent helytől. Az angyal talpra állított, és így szólt: „Ez most még nem a te eseted. De azért vonult el előtted a jelenet, hogy ismerd helyzetedet, ha elhanyagolod továbbadni, amit az Úr felfedett előtted.” (1. kötet, 18. oldal) Ez a komoly figyelmeztetés lebeg előttem, amikor az Istentől jött feddés és figyelemfelhívás szavait szólom az emberekhez.

Gyakran leírtam a személyes üzeneteket, sok esetben az illetők erős sürgetésére. Munkám bővülésével az üzenetek leírása annak fontos és fárasztó részévé vált. A 15. bizonyságtétel (1868) kiadása előtt sokan kértek írott bizonyságtételeket azok közül, akiket tanácsoltam vagy dorgáltam. De annyira kimerült voltam, hogy visszariadtam a feladattól. Különösen azért, mert tudtam, hogy jó néhány ember esetében nem sok remény volt arra, hogy a figyelmeztetések megtennék a magukét, s komoly változást eredményeznének. Ekkoriban nagyon felbátorított a következő álom:

„Valaki egy vég fehér vásznat tettek elém, hogy varrjak abból ruhát sokféle jellemű és más-más életkörülmények között élő embereknek. Felszólított, hogy szabjam ki, s legyen kész, mire érte jön. Az volt a benyomásom, hogy sokan, akiknek ruhát kellett szabnom, méltatlanok. Megkérdeztem, ez lesz-e az utolsó vég anyag, amelyet ki kell szabnom. Azt a választ kaptam, hogy ezután még további vásznak következnek. Lehangolt a rám váró tengernyi munka. Azt mondtam, hogy már több mint húsz éve szabom az embereknek a ruhákat, de nem értékelik a fáradozásomat. Azt sem veszem észre, hogy sok eredménnyel járna. Külön megemlítettem egy asszonyt, akinek a szövetet hozó ruhát rendelt. Kijelentettem, hogy ez az asszony úgysem becsüli meg a ruhát, kár az időért, az anyagért, mert földhözragadt szegény, ostoba és rendetlen, gyorsan bepiszkolná a ruhát.

Az illető így felelt: »Szabd ki az öltönyöket. Ez a te kötelességed, enyém a veszteség, nem a tiéd. Isten másképpen lát, mint az ember. Eléd teszi a munkát, amit el akar végeztetni. Nem tudhatod, melyik ragyog majd, ez vagy amaz.«

Akkor felemeltem a sok szabástól elkérgesedett kezemet, s azt mondtam, hogy visszariaszt ez a munka. De ő csak megismételte:

»Szabd ki a ruhákat, még nem érkezett el szabadulásod.«

Nagy fáradtan felálltam, hogy nekilássak. Új, fényes olló hevert előttem, azt kezdtem használni. Fáradtságom és csüggedésem azonnal szertefoszlott, az olló csaknem magától vágott, s kevés fáradsággal ruhát ruha után szabtam ki.” (1868, 2. kötet, 10–12. oldal)

Sok álom az élet közönséges dolgaiból származik, amelyekhez Isten Lelkének semmi köze. „Vannak hamis álmok is, csakúgy, mint hamis látomások, melyeket Sátán ihlet. Az Úrtól származó álmokat Isten szava egyenlő rangra emeli a látomásokkal, s olyan igazak a jövendölés lelkének gyümölcsei, mint a látomások. Az ilyen álmokba beleépül valódiságuk bizonyítéka – számításba véve az álmot látó személyeket és az álomlátás körülményeit.” (1884, 1. kötet, 569. oldal)

Kötelességem kiadni a gyülekezet használatára az egyéneknek küldött figyelmeztetést és a tanító bizonyságtételeket, mert ugyanolyan mértékben vonatkoznak azokra is, akikre nem mutattak rá ilyen kivételes módon. Ennek szükségességéről szólva a következőket írtam a 15. számú bizonyságtételemben: „A bizonyságtételek kiadásán kívül nem ismerek megfelelőbb módot arra, hogy közöljem meglátásaimat az általános veszélyekről és a tévedésekről, s mindazok kötelességéről, akik Istent szeretik és megtartják parancsait. Talán nincs is közvetlenebb és erőteljesebb útja annak, hogy elétek tárjam, amit az Úr megmutatott nekem.” (1868, 2. kötet, 9. oldal)

Az 1868. június 12-én nyert látomás megmutatta, hogy teljességgel méltányos, ha kiadom ezeket az egyéni bizonyságtételeket: „Amikor az Úr kiválaszt egyes eseteket és rámutat helytelenségeikre, mások, akik nem szerepelnek a látomásban, gyakran arra következtetnek ebből, hogy igazuk van, vagy majdnem helyesen élnek. Ha az Úr valamely helytelenség miatt megró valakit, minden testvér vizsgálja meg magát, hogy hol buktak el, és mennyiben hibásak ugyanazon vétekben. Tegyék ezt az alázatos bűnvallomás lelkületében. Ha mások igaznak tartják őket, az még nem teszi őket igazakká. Isten a szívet nézi. Így vizsgálja és próbálja az embereket. Egyet megróva sokakat kíván megjavítani. De ha nem veszik magukra az intést, ha azzal áltatják magukat, hogy Isten nem tartja számon tévedéseiket, mert nem mutatott rájuk személyesen, akkor csak magukat csalják meg, akkor sötétségbe lesznek zárva, az Úr pedig megengedi, hogy kövessék szívük hajlandóságait.

Sokan csalják magukat, és súlyos tévedésekben élnek afelől, hogy milyen az állapotuk Isten szemében. Isten olyan utakat és módokat használ, melyek legjobban megfelelnek céljának, meg arra is, hogy kipuhatolja, mi él hitvalló követői szívében. Némelyek útjára rávilágít, hogy mások okuljanak belőle, mások riadjanak vissza, és kerüljék el ezeket a tévedéseket. Ha szemügyre veszik magukat, rájöhetnek, hogy ugyanazt teszik, amit Isten másokban elítél. Ha igazán Istent akarják szolgálni, s attól félnek, hogy megbántják őt, akkor nem várják be, míg külön megnevezi bűneiket, hanem bevallják azokat, és alázatosan bűnbánatot tartva, visszatérnek hozzá. Elhagyják a bűneiket, melyek Istent haragítják, a másoknak adott világosság alapján. Másrészt, ha ugyanazokban a bűnökben vétkesek, melyeket Isten másokban megrótt, de mégis folytatják szentségtelen útjukat, csak mert nem név szerint fenyítették meg őket, akkor veszedelembe sodorják üdvösségüket, az ellenség pedig majd kénye-kedvére hurcolja fogságba őket.” (1868, 1. kötet, 112–113. oldal)

„Tudtomra, adták, hogy Isten bölcsessége nem jelenti ki egyénenként mindenki bűneit és tévedéseit. Minden egyes bűnösnek szól a bizonyságtétel, még ha nevük nem is fordul elő az egyéneknek szóló bizonyságtételekben. Ha valaki túlteszi magát az intésen, s elrejti bűnét, csak mert külön nem nevezték meg, Isten nem virágoztatja fel őket egyénenként. Akkor nem fejlődhetnek tovább az istenes életben, hanem egyre nagyobb sötétségbe tévednek, míg csak teljesen meg nem vonják tőlük a mennyei fényt.” (1870, 2. kötet, 447. oldal)

Körülbelül húsz évvel ezelőtt „azt az utasítást kaptam, hogy szóban és írásban fektessek le általános elveket. Ugyanakkor mutassak rá néhány ember veszedelmére, tévedésére és bűnére, hogy ezzel mindenki más is figyelmeztetve, intve és tanácsolva legyen. Láttam, hogy mindenkinek gondosan meg kell vizsgálnia a maga életét és szívét, hátha ugyanazt a hibát követték el, melyek miatt másokat rendreutasítottak; hátha a másoknak szóló figyelmeztetés rájuk is vonatkozik. Ha így van, ültessétek át azokat a gyakorlatba. Isten mindazok hitét ki akarja próbálni, akik Krisztus követőjének vallják magukat. Próbára teszi azok imájának őszinteségét, akik állítják, hogy őszintén eleget óhajtanak tenni kötelességüknek. Isten félreérthetetlenné teszi előttünk kötelezettségünket. Bő lehetőségeket nyújt arra, hogy kifejlesszük, ami a szívünkben lakik.” (1871, 2. kötet, 687. oldal)

„Próféták és apostolok által szólt régen az Isten. Napjainkban pedig a Szentlélek bizonyságtételein keresztül szól hozzánk. Soha sem tanította komolyabban az akaratát és az akarata szerint követendő utat, mint ma.” (1876, 4. kötet, 188. oldal)

„Az Úr úgy látta jónak, hogy nekem mutassa meg népe szükségleteit és tévedéseit. Bár nehezemre esik, mégis hűségesen feltártam a hibákat, és azok helyrehozásának útját. Isten Lelke így jelentette ki a figyelmeztetéseket és ítéleteket, nem tartva vissza a könyörület édes ígéretét sem…

A bűnbánóknak nem kell kétségbeesniük, ha törvényszegésükre emlékeztetik, ha a veszélyekre figyelmeztetik őket. Pontosan ezek az értük történő intézkedések bizonyítják, hogy mennyire szereti őket Isten, és azt a kívánságát, hogy megmentse őket. Csak követniük kell Isten tanácsát, teljesíteniük az akaratát, hogy örökölhessék az örök életet. Azért állítja tévelygő népe elé a bűneit, hogy lássák, milyen óriásiak azok az isteni igazság fényében. Az a kötelességük, hogy örökre elhagyják azokat.” Ha Isten népe felismerné az Úr bánásmódját, „ha elfogadná tanításait, lábuknak egyenes ösvényt találnának, és fényt is, mely átvezeti őket a sötétségen és a csüggedésen.” (1876, 2. kötet, 14–15. oldal)

Az Úr nem azért dorgálja és figyelmezteti a tévelygő hetednapi adventistákat, mert életük kifogásolhatóbb, mint a hitvalló keresztényeké a névleges egyházakban, sem azért, mert példájuk és tetteik rosszabbak, mint azoké az adventistáké, akik nem engedelmeskednek Isten követelményeinek. Hanem azért, mert nagyobb világosság birtokosai, s vallják, hogy ők Isten különleges, választott népe, kiknek szívébe törvénye van írva. Azzal bizonyítják be a menny Istene iránti hűségüket, hogy engedelmességgel adóznak kormánya törvényeinek. Ők Isten képviselői a földön. Bármelyik bűn elzárhatja őket Istentől, s rendkívüli módon hoz szégyent nevére, mert alkalmat ad a szent törvény ellenségeinek, hogy gyalázzák Isten ügyét és népét, akiket „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt népnek nevezett, hogy hirdessék Isten dicséretét, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívta ki őket.” (I. Pt. 2:9)

„Az Úr dorgálja és fenyíti a népet, amely azt állítja, hogy megtartja törvényeit. Rámutat bűneikre, és feltárja álnokságukat, mert le akar fejteni róluk minden álnokságot, hogy Isten félelmében tökéletesítsék megszentelődésüket. Feddi, helyesbíti őket, hogy tisztuljanak meg, legyenek szentebbek és emelkedettebbek, végül pedig trónjához emelje őket.” (1870, 2. kötet, 452–453. oldal)

„Amikor átnéztem a szombattartóknak adott bizonyságtételeket, bámulatba ejtett Isten számos figyelmeztetésben megnyilvánuló gondoskodása és irgalma, melyek rámutattak a népét fenyegető veszélyekre, és leírják azt a magasztos állapotot, melyre szeretné, ha eljutnának. Ha megmaradnak Isten szeretetében és kiválnak a világból, akkor rájuk árasztja különleges áldását és világosságát, hogy az körülöttük ragyogjon. Akkor a jóra ható légkörüket érezni lehetne a munka minden területén és az örömhír minden mezején. De ha elmulasztják, hogy összhangba kerüljenek Isten gondolatával, ha továbbra is olyan kevés fogalmuk lesz a munka felségességéről, mint a múltban, akkor tekintélyük és példájuk ijesztő átoknak bizonyul majd, akkor majd kárt, és csakis kárt tesznek. Ruhájukon értékes lelkek vérét találják.

Figyelmeztető bizonyságtételeket ismételtem el. Megkérdem: Ki fogadta meg azokat? Ki bánta meg őszintén bűneit, bálványimádását? Ki halad előre odaadóan a magasztos hivatás jutalmáért, melyre Isten felülről hívott meg Krisztus Jézus által? Aggódva vártam, hogy Isten ráhelyezné valakire Szentlelkét, és az igazság eszközéül használná fel, mellyel felrázná és rendbe tenné gyülekezetét. Csaknem kétségbe estem, amikor évek multán tanúja voltam az őszinte odaadástól való eltávolodásnak, amit Isten feltárt előttem. Pedig őszinte odaadásnak kellene jellemeznie követőinek életét. Egyre kevesebb az érdeklődés és odaadás Isten munkája iránt. Megkérdem: Mennyiben akarnak a bizonyságtételek világossága szerint élni azok, akik állítólag hisznek bennük? Mennyiben vették figyelembe a kapott figyelmeztetéseket? Mennyiben követték a kapott utasításokat?” (1870, 2. kötet, 184–185. oldal)

Hogy a bizonyságtételek nem a Biblia helyét hivatottak elfoglalni, azt az egyik, 1876-ban kiadott bizonyságtétel bizonyítja.

„R. testvér csak megzavarná az emberek gondolkodását azzal, hogy úgy tünteti fel a bizonyságtételekben nyújtott világosságot, mintha az Isten szavának kiegészítése lenne. Pedig ezzel hamis fényt vet az ügyre. Isten jónak látta, hogy ezen az úton terelje népe figyelmét az Igére, hogy világosabb magyarázatát adja annak.” (1876, 4. kötet, 246. oldal) „Isten szava elégséges a leghomályosabb értelem bevilágítására, megértheti, aki akarja. Ennek ellenére akadnak, akik állítják ugyan, hogy tanulmányozzák Isten Igéjét, mégis szöges ellentétben élnek annak legérthetőbb tanításaival. Azért, hogy férfiak és nők kifogás nélkül maradjanak, világos és éles bizonyságtételeket ad, visszatereli őket az Igéhez, melynek követését elhanyagolták.” (1870, 2. kötet, 455. oldal) „Isten szava bővelkedik az olyan általános elvekben, melyek helyes életszokásokat alakítanak ki. Az általános és egyéni bizonyságtételek azzal a szándékkal jöttek létre, hogy az emberek figyelmét még inkább ezekre az elvekre tereljék.” (1879, 4. kötet, 323. oldal)

1871. április 3-án ezzel kapcsolatos álmot mutattak nekem. „Mintha csak fontos, népes értekezleten vettem volna részt. Sokan leborulva, buzgón imádkoztak Istenhez, és mintha súlyos terhek nehezedtek volna rájuk. Különös világosságért esedeztek. Néhányan gyötrődni látszottak lelkükben, hatalmas érzések rendítették meg őket. Könnyek közt, hangosan esedeztek segítségért és világosságért. E megrendítő jelenetben legfőbb vezető testvéreink vettek részt. S. testvér majdnem a padlóra borult, szemlátomást nagy szorongásban. Felesége pedig egy csoport közömbös gúnyolódó között ült. Úgy látszott, hogy mindenki tudomására akarta hozni, mennyire megveti azokat, akik ennyire megalázzák magukat.

Azt álmodtam, hogy az Úr Lelke szállt rám. Felálltam a kiáltások és imák közepette, és így szóltam: Az Úr Lelke nyugszik rajtam. Arra késztet, hogy felszólítsalak, egyénenként, magatokon kell megkezdenetek a munkát. Istenre tekintetek és azt kívánjátok, hogy Ő végezze el a dolgotokat. Ha nekiláttok a lelki megtisztulásnak, amelyről tudjátok, hogy meg kell tennetek, akkor Isten majd segíteni fog, amikor csak szükséges. Nem tettétek meg, amit Isten kifejezetten rátok bízott. Ha követtétek volna a fényt, melyet adott, több fényt ragyogtatott volna rátok. De mivel elhanyagoljátok a küldött tanácsot, figyelmeztetést és megrovást, nem várhatjátok el, hogy több világosságot és áldást adjon, hogy majd azt is elhanyagoljátok és megvessétek. Isten nem ember. Nem hagy gúnyt űzni magából.

Felvettem a drága Bibliát, körülraktam néhány kötet bizonyságtétellel a gyülekezet számára, amit Isten adott népének. Tessék, mondtam, majdnem minden esetre bennük a válasz. Rámutatnak az elkerülendő bűnökre. A tanács, melyért esedeztek, itt van ezekben, másoknak címzetten, akik hasonló helyzetben voltak. Isten jónak látta, hogy elétek tárja, sort sor után, elvet elv után. Mégis alig akad valaki köztetek, aki valóban tudná, hogy mit is tartalmaznak a bizonyságtételek. Nem vagytok járatosak a Bibliában. Ha tanulmányoztátok volna szavát, azzal a kívánsággal, hogy megüssétek a Biblia mértékét, hogy keresztény tökéletességre tegyetek szert, akkor nem lett volna szükség a bizonyságtételekre. De, mert elhanyagoltátok közelebbről megismerni Isten ihletett könyvét, ezért egyszerű, közvetlen bizonyságtételekkel akart elérni titeket. Ezzel hívja fel figyelmeteket az ihletett Igére, melynek nem engedelmeskedtetek. Ezért sürget, hogy hozzátok összhangba életeteket a Szentírás kristálytiszta és emelkedett tanításaival.

Az Úrnak az a terve, hogy a bizonyságtételekkel figyelmeztessen, rójon, tanácsoljon és vésse elmétekbe Igéje igazságának fontosságát. Az írott bizonyságtételek célja nem új világosság, hanem az, hogy elevenen a szívetekbe vésse a már kijelentett igazságokat. Az ember Isten és felebarátai iránti kötelességeit világosan kijelenti az Ige, mégis kevesen engedelmeskedtetek a világosságnak. Új igazságot nem jelentett ki a bizonyságtételekben, de egyszerűbben fogalmazta meg a már kijelentett igazságokat. Választott útján népe elé tárja, hogy felébredjenek, és elméjükbe véssék azokat, s hogy senkinek se maradjon kifogása.

A büszkeség, önszeretet, önzés, gyűlölet, irigység és féltékenység elhomályosították a felfogóképességet. Az igazság, amely az üdvösség ismeretére oktatna titeket, elvesztette vonzerejét, és nem kormányozza gondolataitokat. Nem értjük az istenfélelem elengedhetetlen elveit, mert nem éhezzük és szomjazzuk a Biblia ismeretét, a szív tisztaságát, az élet szentségét. A bizonyságtételek célja nem az, hogy lekicsinyeljék Isten szavát, hanem hogy felmagasztalják. Céljuk, hogy a Bibliához vonják gondolatainkat, hogy az igazság gyönyörű kézzelfoghatósága hasson mindenkire.

Ezt mondtam továbbá: Ahogyan ezek a könyvek és füzetek fallal veszik körül Isten Igéjét, úgy vesz körül fallal az Úr titeket: dorgálással, tanáccsal, figyelmeztetéssel és biztatással. Itt sírtok Isten előtt, lelketeket gyötörve a több világosságért. Isten felhatalmazott, hogy megmondjam nektek: Egyetlen fénysugár sem esik ösvényetekre a bizonyságtételeken át, amíg az eddig kapott világosságot át nem ültetitek a gyakorlatba. Az Úr fénnyel falazott körül titeket, de ti nem becsültétek meg, sőt lábbal tapostátok. Néhányan megvetették, mások meg elhanyagolták vagy félvállról vették. Kevesen határozták el szívükben, hogy követni fogják az Istentől kapott fényt.

Néhányan, akik külön figyelmeztetést kaptak, alig pár hét alatt elfeledték az intést. Némelyeknek többször el is ismételtem, mégsem tartották elég fontosnak ahhoz, hogy pontosan kövessék a tanácsot. Úgy vették, mint valami mesét. Pedig az adott fény segítségével nagy vereségeket és megpróbáltatásokat kerülhettek volna el. Csak magukat okolhatják ezek miatt, maguk vették fel az igát, amelyet most nehéznek tartanak. Ezek nem Krisztus igái. Isten szeretettel gondoskodott róluk, de önző, gonosz, hitetlen lelkük nem ismerte fel jóságát és irgalmát. A saját bölcsességüket követve robogtak a viadalra, míg csak – a megpróbáltatásoktól lenyűgözötten, bizonytalanságoktól megzavarodottan – Sátán tőrbe nem csalta őket. Ha összegyűjtitek a sugarakat, amelyeket Isten a múltban adott, akkor majd megnöveli körülöttetek a fényt.

Hivatkoztam a régi Izraelre. Isten nekik adta törvényét, de nem engedelmeskedtek annak. Majd szertartásokat és rendeleteket adott, hogy el ne feledjék Istent. Annyira hajlamosak voltak Isten feledésére, hogy szüntelenül emlékeztetni kellett őket, nehogy kimenjen a fejükből, hogy engedelmesség és tisztelet illeti Teremtőjüket. Ha engedelmesen és szeretetből megtartották volna a törvényt, semmi szükség sem lett volna a szertartásokra és rendeletekre.

Ha az a nép, amely most állítja magáról, hogy Isten különleges kincse, engedelmeskedne az Igében meghatározott kívánalmaknak, akkor Isten nem adott volna külön bizonyságtételeket, hogy ráébressze őket kötelességeikre, bűnös voltukra és félelmetes veszedelmükre, ha elhanyagolják az Isten igéje iránti engedelmességet. Azért tompult el lelkiismeretük, mert félretették, elhanyagolták és lenézték a világosságot.

Aki mellettem állt, megszólalt: Isten szavakat adott szádba, hogy szólj a népnek, hogy elérjed szívüket, mint senki más. Úgy alakította bizonyságtételeidet, hogy megfeleljenek a segítségre szorulóknak. Ne zavarjon a gúny, a csúfolódás, a szemrehányás, a gáncsoskodás. Hogy Isten különleges eszköze lehess, ne támaszkodj senkire, hanem rajta csüggj. Mint a futó szőlő, őt öleld körül indáiddal. Eszközzé tesz, melyen át közli népével a világosságot. Naponta belőle gyűjts erőt, hogy megerősödjél, hogy környezeted ne tompítsa, se el ne fedje a világosságot, melyet rajtad keresztül ragyogtat népére. Sátán különleges célja megakadályozni, hogy eljusson Isten népéhez a küldött fény, amelyre pedig igen nagy szükségük van az utolsó idők veszélyei között.

Sikered titka az egyenes beszéd, a kézzelfoghatóság. Ha ettől eltávozol, ha valaki szája íze szerint formálod bizonyságtételeidet, erőd el fog hagyni. Ebben a korban csaknem minden tetszetős és valószerűtlen. Hemzseg a világ az olyan bizonyságtételektől, melyeket azzal a céllal hirdetnek, hogy pillanatnyilag tetszést arassanak, megtévesszenek és elnézzék a bűnt. A te bizonyságtételed más. Le kell hajolnia az élet apróságaihoz, hogy megóvja a pislákoló hitet a haláltól, és belesulykolja a hívőkbe annak szükségességét, hogy a világ világosságaként ragyogjanak.

Isten azért adta neked a bizonyságtételeket, hogy a botladozók és bűnösök elé tárd valódi állapotukat, hogy megértsék az óriási veszteséget, amelyet a bűnös élet okoz nekik. Isten mélyebben elmédbe véste ezt, mint bárki másnak, aki most él, és világosságod szerint tart felelősnek is. »Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, mondja a seregek Ura. Mint harsona, emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneit és Jákob házának vétkeit.« (Zak. 4:6)” (1871, 2. kötet, 604–608. o.)

A bizonyságtételek elfogadói közül néhányan tévedésbe estek: másokra erőszakolták azokat. Az I. kötet 8. számában bizonyságtételt találtam erről: „Voltak olyanok a városban, akik, bár Isten gyermekei voltak, mégis kételkedtek a látomásban. Mások, bár nem ellenezték azokat, mégsem mertek határozott álláspontra helyezkedni. Akik kételkedtek, azoknak alapos okuk volt arra. A hamis látomások, vakbuzgó szokások és azok nyomorúságos gyümölcsei olyan hatást tettek az ügyre egy másik városban, hogy iszonyodtak mindattól, amit látomás néven neveztek. Mindezt számításba kellett volna vennünk, és értelmesen viselkednünk. Ne vonjuk meg tőlük a gyülekezet jótéteményét és kiváltságát, ha máskülönben helyes úton járó keresztények…”

„Láttam, hogy néhányan elfogadták a kiadott látomásokat, gyümölcséről ítélve a fát. Mások hitetlen Tamások módjára képtelenek hinni a kiadott bizonyságtételekben, képtelenek elfogadni mások tapasztalatát a bizonyságtételekkel kapcsolatban. Csak akkor hisznek, ha a saját szemükkel látják, saját kezükben tartják a bizonyítékot. Az ilyeneket ne vessük el, hanem viseljük őket kitartó türelemmel és testvéri szeretettel, míg véleményt nem alkotnak mellette vagy ellene. Ha szembeszegülnek a látomásokkal, melyeket nem ismernek, ha ellenállásukat annyira viszik, hogy ellenzik azt, amiben nincs tapasztalatuk… akkor a gyülekezet tudhatja, hogy nincs igazuk.” (1861, 1. kötet, 328. o.)

Néhány testvér régóta gyarapítja tapasztalatát az igazságban, évek óta ismernek engem és munkámat. Meggyőződtek a bizonyságtételek valódiságáról, megalapozott a hitük. Annyira magukon érezték Isten Lelkének hatalmas hatását, hogy azok igaz volta mellett tanúskodjanak. Láttam, hogy ha ezek támadnak az őket megrovó bizonyságtételek ellen, és ha titokban a bizonyságtételek tekintélye ellen dolgoznak, akkor elvhűen kell bánnunk velük, mert eljárásuk veszélybe sodorja a tapasztalatban szegényeket.

A bizonyságtételek legelső száma figyelmeztet az Isten népének nyújtott világosság helytelen alkalmazására. Kijelentettem, hogy némelyek oktalan útra léptek, mert amikor a hitetleneknek szóltak hitükről, s azok bizonyítékot kértek, a Bibliából vett bizonyíték helyett az én írásaimból idéztek. Láttam, hogy ez következetlenség, és előítéleteket szül a hitetlenekben az igazsággal szemben. A bizonyságtételeknek nincs tekintélyük azok előtt, akik mit sem tudnak a lelkületükről. Ilyen esetben nem szabad hivatkoznunk rájuk.

Időről időre más figyelmeztetéseket is írtam a bizonyságtételek alkalmazásáról. Itt következnek:

„Némely lelkipásztor messze lemaradt. Állítják bár, hogy hisznek a bizonyságtételekben, de kárt okoznak azzal, hogy vasszabályként alkalmazzák azt az olyan emberekre, akik nem győződtek meg felőlük. Ugyanakkor ők maguk nem követik az utasításokat. Ismételt bizonyságtételeket kaptak, amelyeket teljesen semmibe vettek. Következetlenség az ilyesmi.” (1863, 1. kötet, 369. o.)

„Láttam, hogy sokan kihasználják azt, amit Isten mások bűneiről és helytelenségeiről közölt. Szélsőségesen értelmezték a látomásokat, s annyira erőltetik azokat, hogy sokan hitüket kezdik veszíteni abban, amit Isten kijelentett, és a gyülekezet elcsügged és elbátortalanodik.” (1857, 1. kötet, 166. o.)

Az ellenség mindent felhasznál a lelkek pusztítására, ami csak keze ügyébe kerül. „Bizonyságtételeket hordoztam fontos beosztású emberek jó oldalairól. A testvérek jól kezdenek munkába: vállalják a terheket, és lendítenek Isten munkáján. De Sátán kísértésekkel szegődik sarkukba, s végül elejti őket. Amikor mások látják helytelen útjukat, az ellenfél azt sugallja nekik, hogy hiba csúszott a hozzájuk intézett bizonyságtételekbe. Máskülönben nem bizonyultak volna érdemtelennek az Isten munkájában betöltött helyükre.

Így kétségek támadnak az Isten adta világosság felől… Amit bizonyos körülmények között elmondhatunk valakiről, nem mondhatjuk el, ha a körülmények megváltoznak. Az emberek erkölcsi ereje elenyésző, önzésük túltengő, annyira önhittek, olyan könnyen felfújja őket a hiú pöffeszkedés, hogy Isten nem dolgozhat velük többé. Magukra hagyatva azután vakokként botorkálnak. Bénító gyöngeségről tesznek tanúságot és olyan dőreségekről, ami sokakat elképeszt, hogy ilyen egyéneket egyáltalán elfogadtak és elismertek, mint arra érdemeseket, hogy bármi közük lehessen Isten munkájához. Az ellenfélnek pontosan ez a célja. Kezdettől az volt a terve, amikor rendkívüli erővel kísértette őket, hogy szégyent hozzanak Isten ügyére, és árnyékot vessenek a bizonyságtételekre. Ha olyan helyen maradtak volna, ahol nem hatnak különösebben Isten munkájára, az ellenfél nem vette volna őket olyan tüzesen ostrom alá, mert használhatatlanok rendkívüli célkitűzésének eszközéül.”

Gyümölcseiről ítéljétek meg a bizonyságtételeket. Milyen szellemben tanítanak? Mi az eredménye a hatásuknak? „Aki meg akar győződni, ismerkedjék meg a látomások gyümölcseivel. Isten jónak látta, hogy Sátán erőlködései és aknamunkáját segítő emberi ügynökök tevékenysége ellenére 17 éve éljenek és erősödjenek.” (1862, 1. kötet, 330 o.)

„Vagy tanítja Isten a gyülekezetét – megróva a helytelent, erősítve a hitet –, vagy sem. Az Úrtól származik ez a munka, vagy nem, mert Isten semmit nem tesz Sátánnal karöltve. Munkám Isten pecsétjét viseli, vagy az ellenségét. Nincs középút. Isten Lelkétől valók a bizonyságtételek, vagy az ördögtől.” (4. kötet, 230. o.)

Amikor az Úr kinyilatkoztatta magát a jövendölés és tanítás Lelkében, „elvonult előttem a múlt, jelen és jövő. Arcokat láttam, melyeket nem ismertem. Évek múlva ismertem rájuk, amikor találkoztam velük. Álmomból ébresztett valamilyen élénk gondolat, melyet előzőleg ismertettek velem, és éjfélkor írtam leveleket, melyek átutazták a földrészt, és válság közepette érkeztek meg, súlyos veszedelmeket hárítva el Isten ügyéről. Hosszú évek óta ez a kötelességem. Hatalom kényszerített arra, hogy olyan helytelenségeket dorgáljak és olyasmit ostorozzak, amit elképzelni sem tudtam. Felülről jött az elmúlt 36 év munkája, vagy alulról?” (1882, 31. szám)

Krisztus figyelmeztette tanítványait: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcsükről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisekről szőlőt, vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem. Tehát gyümölcsükről ismerik fel őket.” (Mt. 7:15–20) Ez a vizsga, s mindenki alkalmazhatja, aki csak akarja. Akik igazán tudni kívánják az igazat, elegendő bizonyítékot találnak arra, hogy higgyenek.

Sátán terve az, hogy aláássa Isten népének a bizonyságtételekbe vetett hitét. Jól tudja, hogyan vezesse támadásait. Féltékenységet és elégedetlenséget támaszt a vezetőkkel szemben. Azután a lelki ajándékokat kezdi ki. Akkor persze ezeknek kevés súlyuk lesz, ezért az emberek nem tartják magukat a látomásban adott utasításokhoz. Ezután következik a hitünk legfontosabb pontjaiban való kételkedés, amit a Szentírás kétségbe vonása követ, majd a kárhozat felé menetelés. Az ellenfél tudja, hogy miután a megcsaltak kétségbe vonják és feladják a bizonyságtételeket, amelyekben valamikor hittek, akkor már nem állnak meg itt. Megkétszerezi támadásait, míg nyílt lázadásra veszi rá őket, ami pusztulással végződik. Akik Isten munkájával kapcsolatban helyet adnak a kételyeknek és a hitetlenségnek, s melengetik a bizalmatlanság és a féltékenység gondolatait, azok a teljes megcsalatásuk előtt egyengetik az utat. Keserűen azok ellen támadnak, akik a tévedéseikről mernek beszélni és szóvá teszik bűneiket.

Erről szól egy fiatalembernek küldött bizonyságtétel, amely először 1880-ban látott napvilágot: „Az Isten Lelkének bizonyságtételeivel kapcsolatos uralkodó kétely állandóan növekszik, s a fiatalok, ahelyett, hogy elhárítanák azokat, inkább elősegítik az ellenérzést és a kételyeket, mert sötétben járnak, s nem akarnak tudni a Lélek és a bizonyságtételek hatalmáról és erejéről.” (4. kötet, 437. o.)

Tudomásomra hozták, hogy némelyekben olyan kevés a lelki gondolkodás, hogy nem fogják fel a bizonyságtételek értékét, sem azok valódi célját. Szemtelenül beszéltek a bizonyságtételekről, melyet pedig Isten adott népének épülésére. Ítéletet mondtak felette, véleményeket hangoztattak, bírálva ezt, meg azt, holott jobb lett volna, ha kezüket szájukra tapasztva alázták volna porba magukat. Nem értékelték a bizonyságtételek lelkületét, mert annyira keveset tudtak Isten Lelkéről.

„Akadnak néhányan a városban, akik soha nem vetették alá magukat teljesen a megrovásnak. A maguk elgondolása szerint választottak utat. Többé vagy kevésbé mindig azok ellen voltak, akik kiálltak amellett, ami helyes, a helytelenséget pedig megrótták. Nagyon rossz hatással voltak azokra, akik ide látogatnak és akikkel érintkeznek. Teletömik az újonnan jöttek fejét az Isten Lelke bizonyságai iránti kétkedéssel. Hamis megvilágításba helyezik a bizonyságtételeket. Ahelyett, hogy az Istennek való odaszentelődésre vezetnék az embereket, s arra, hogy hallgassanak a gyülekezet szavára, önállóskodókká nevelik őket, és arra, hogy ne törődjenek mások véleményével és ítéletével. Ez a csoport titokban működik. Némelyek nem tudják, milyen kárt tesznek, mások azonban, akik megszenteletlenek, büszkék és lázadók, a helytelen vágányra terelnek embereket. Ezek a megszenteletlenek mérgező légkört árasztanak. Ember vére tapad a ruhájukhoz, ezért Krisztus így szól majd hozzájuk a végső elszámolás napján: Távozzatok tőlem, ti gonosztevők! Meg fognak lepődni, az bizonyos, mert keresztény életük csupa félrevezetés, csupa csalás volt.” (4. kötet, 513–514. o.)

„Némelyek azt a véleményüket szellőztetik, hogy White testvérnő bizonyságtétele nem lehet megbízható. Ez minden, amit néhány meg nem szentelt ember kíván. A bizonyságtételekbe foglalt megrovás határt szabott hiúságuknak és büszkeségüknek. Pedig, ha lenne merszük, csaknem teljesen a divatra és a fitogtatásra vetnék magukat, Isten mindezek előtt lehetőséget nyit, hogy próbára tegyék magukat, és kifejlesszék valódi természetüket.” (3. kötet, 313. o.)

„Láttam, hogy a látomások azért jöttek ritkábban a közelmúltban, mert a gyülekezet nem becsülte meg azokat. A gyülekezet csaknem elveszítette lelkiségét és hitét, s a feddéseknek és a figyelmeztetések alig volt hatásuk. Sokan, akik vallják, hogy hisznek az intésekben, nem engedelmeskednek azoknak.” (1. kötet, 119. o.)

„Ha elveszíted a bizonyságtételekbe vetett hitedet, el fogsz sodródni a Biblia igazságától. Félek, hogy sokan kérdésekkel tűzdelt, kételkedő álláspontra helyezkednek, ezért üdvösségetekért érzett szorongásomban figyelmeztetlek. Hányan hallgatnak az intésre? Ha mostani látásotokkal nézve a bizonyságtételeket, olyat kapnátok, mely keresztezi utatokat, hibátokat helyesbítve, megengedhetőnek tartanátok-e, hogy akár elfogadjátok azt, akár részben vagy egészében elvessétek? Amelyik részt a legkevésbé vagy hajlandó elfogadni, pontosan arra van a legnagyobb szükséged!” (5. kötet, 94. o.)

„Testvéreim, óvakodjatok a hitetlenségre hajló gonosz szívtől! Isten szava világos. Azért nem engedelmeskedtek neki, mert szemetekre veti önelégültségeteket. Nem követitek a Szentlélek bizonyságtételeit, mert felhívják figyelmeteket az Írásokra, rámutatnak jellemetek hibáira, megfeddik bűneiteket. S hogy igazoljátok érzéki, kényelemszerető útjaitokat, kétkedni kezdtek abban, hogy Istentől származnak. Ha engedelmeskednétek tanításainak, meg is győződnétek isteni eredetéről. Ne feledjétek, hogy kétkedésetek nem változtat azok igaz voltán. Ha Istentől származnak, megállnak.” (5. kötet, 230. o.)

„Tudomásomra hozták, hogy a bizonyságtételek figyelmeztetésében és bátorításában való kételkedés elzárja Isten népe elől a fényt. A hitetlenség bezárja szemüket, ezért nem ismerik fel valódi állapotukat. Azt gondolják, hogy nem érdemlik a bizonyságtételek megrovását, vagy pedig nem rájuk vonatkoznak. Ők szorulnak leginkább Isten könyörületére, és igaz lelki ítélőképességre, hogy felfedezzék lelki tudásuk hiányát.

Sokan, akik eltávolodtak az igazságtól, azt hozzák fel indokul, hogy nem hisznek a bizonyságtételekben. A kérdés ez: feladják-e bálványaikat, amelyeket Isten kárhoztat, vagy továbbhaladnak önmaguk dédelgetésének útján, így elvetve az Isten adta fényt, amely pontosan azokat a dolgokat rója meg, amik élvezetet okoznak nekik? Fel kell tenniük a kérdést: „Megtagadjam-e magamat, s Istentől származónak fogadjam-e el a bizonyságtételeket, amelyek bűneimet feddik, vagy elvessem ezeket, mert figyelmeztetnek bűneimre?”

Sokan teljesen befogadják a bizonyságtételeket, elszakadnak a bűntől, s ilyenkor az Istentől jött világossággal összhangban máris megújul az életük. Más esetekben a bűnös élvezeteket dédelgetik, elvetik a bizonyságtételeket, s számos hazug kifogást keresnek, hogy mások előtt megindokolják, miért is utasították vissza. Az igazi okról azonban mélyen hallgatnak. Az erkölcsi bátorság hiánya ez. Hiányzik belőlük az akaraterő, az a bátorság, amelyet Isten Lelke megerősítene, hogy feladják ártalmas szokásaikat.

Sátán képes arra, hogy kétségeket sugalljon az Isten küldte bizonyságtételekkel szemben. Sokan erélynek tartják, az értelem jelének, ha hitetlenek, kételkedők s a szavak értelmének kiforgatói. Aki kételkedni akar, bőségesen talál rá alkalmat. Istennek nem szándéka, hogy eltávolítsa a kétely utolsó árnyékát is. Bizonyítékot ad, amelyet körültekintően, alázatos és tanítható szívvel kell megvizsgálnunk. Mindenki döntsön a bizonyíték súlya szerint. Az őszinte gondolkodású embernek Isten elég bizonyítékot szolgáltat, de aki elfordul a bizonyítékoktól, mert véges értelme nem foghat fel néhány dolgot, az a hitetlenség, a kérdéseken rágódás, a kételyek hideg légkörében marad, hite pedig hajótörést szenved.” (4. kötet, 232–233. o.)

„Ha Isten népének soraiban helytelenségek ütik fel fejüket, s ha Isten szolgái szemet hunynak ezek felett, akkor lényegében véve támogatják és igazolják a bűnöst, ugyanolyan vétkesek és ugyanolyan bizonyosan magukra zúdítják Isten nemtetszését, mint amazok, mert Isten őket vonja majd felelősségre a vétkes bűneiért. Látomásban számos ilyen esetre hívták fel figyelmemet, amikor Isten rosszallását váltotta ki, hogy szolgái nem intették meg a nép között folyó helytelenségeket és bűnöket. Népünk igen kellemes és szeretetteljes embereknek tartja azokat, akik egyszerűen azzal mentegetik a hibákat, hogy kibújnak a magától értetődő, Szentírás által meghatározott kötelességeik alól. Nem volt ínyükre ez a feladat, ezért mellőzték.” (1872, 3. kötet, 266. o.)

Isten Lelkének velőkig ható bizonyságtétele „ki fogja rekeszteni Isten népe közül azokat, akik mindig is hadat viselnek Isten eszközeivel, melyeket arra rendelt, hogy kívül tartsa a gyülekezeten a romlottságot. Nevén kell neveznünk a helytelenségeket. Pontosan meg kell mondanunk, ha súlyos bűnökről van szó. Isten egész népének közelebb kell húzódnia hozzá… Akkor majd valódi fényében látják a bűnt, s rádöbbennek, hogy mennyire sértő az az Isten szemében.” (1873, 3. kötet, 324. o.)

„Sohasem volt égetőbb szükség a bátor figyelmeztetésekre és intésekre… Sátán leszállt nagy haraggal, mert tudja, hogy csak rövid ideje van. Elárasztja a világot kellemes mesékkel, Isten népe pedig kedveli a sima beszédet… Tudtomra adták, hogy Isten népének szilárdabban és határozottabban kell szembeszegülnie a betolakodó sötétséggel. Isten Lelkének figyelmeztető tevékenységére van ma szükség, mint soha azelőtt.” (1873, 3. kötet, 327, 328. o.)

Amikor ifjúságomban magamra vállaltam az Isten által rám szabott kötelességet, azt az ígéretet kaptam, hogy rendkívüli segítséget ad majd a Mindenható. Azt is szigorúan lelkemre kötötték, hogy mellébeszélés nélkül közvetítsem az Úr üzenetét, s ne tegyek különbséget barát és idegen között. Isten nem személyválogató. Isten követének soha nem szabad elárulnia a szent megbízást, akár a gazdaghoz vagy a szegényhez, akár a tanulthoz vagy a tanulatlanhoz, akár a legmagasabb rangúhoz vagy a köznéphez szól.

„Nehogy azt gondolja valaki, hogy megbántam vagy visszavonom bármelyik, egyéneknek vagy közösségnek tett, szókimondó bizonyságtételemet. Ha valahol, akkor ott tévedtem, hogy nem határozottabban és szigorúbban róttam meg a bűnt. Némelyik testvérünk magára vállalja a felelősséget, hogy gáncsolja munkámat. Enyhébb módszereket ajánlottak a helytelenségek helyrehozására. Ezeknek azt mondom, hogy Isten útját követem, nem a tieteket. Amit a bizonyságtételekben vagy megrovásokban mondtam vagy írtam, sohasem fejeztem ki magam túl élesen…

Akik bármiképpen meg akarják szegni a szókimondó megrovások erejét, melyeket Isten ad a számba, azoknak az ítéletkor kell számot adni tetteikről… Akik magukra vették a felelősséget, hogy megrójanak érte, és véges belátásukat javasolják, mert az bölcsebb a szemükben – ismétlem –, azok erőlködését nem ismerem el. Hagyjátok Istenre, hadd tanítson Ő. Átveszem az Úrtól a szavakat, és továbbítom az embereknek. Nem képzelem, hogy mindenki elfogadja azokat, sem hogy javítanak az életmódjukon; nekem mégis teljesítenem kell kötelességemet. Alázatosan fogok járni az Isten előtt, végzem ideiglenes és örök időre szóló kötelességemet.”

„Isten nem bízta testvéreimre, amit rám bízott. Van, aki azt hajtogatja, hogy mivel én nyilvánosan is megintek, ez arra késztet másokat, hogy élesek, bírálók és szigorúak legyenek. Ha így van, Istennel rendezzék az ügyet. Ha magukra vállalják a felelősséget, amivel Isten nem bízta meg őket, ha semmibe veszik a választott, szerény eszközön át kapott, ismételt utasításokat, hogy legyenek szeretetteljesek, türelmesek, hosszan tűrők, akkor ők maguk felelősek a következményekért. Szomorú szívvel, de megtettem kellemetlen kötelességemet, még legkedvesebb barátaimmal szemben is. Nem mertem a magam kedvére tenni: elhallgatni a megrovást még a férjem előtt sem. Amikor testvéreimhez szólok, sok olyat mondok, ami előzőleg nem volt szándékomban. Gyakran az Úr Lelke száll rám. Mintha kiemelne magamból, és távolra vinne. Világosan látom az emberek életét és jellemét. Látom hibáikat, meg a rájuk leselkedő veszedelmeket, s kényszerítve érzem magam, hogy megmondjam, amit látok. Nem merek ellenállni Isten Lelkének.”

„Sokan megvetik az egyenes megrovást, amit Isten bizonyságtétele tesz. Tudtomra adták, hogy némelyek odáig mennek, hogy elégetik az intés és megrovás leírt szavait, akár régen Izrael gonosz királyai. De ha valaki szembeszáll Isten fenyegetéseivel, az még nem akadályozza meg a végrehajtásukat. Ha szembeszegülünk az Úr szavaival, amikor választott eszközével közli azokat, akkor csak haragját hívjuk ki, végül pedig biztos romlást okoz annak, aki ezt elköveti. A bűnös gyakran fellázad az eszköz ellen, akit Isten arra választott ki, hogy közölje intéseit… Mindig így volt ez, s ma is az a szellem ágaskodik, amely üldözte és verembe vetette Jeremiást, amiért engedelmeskedett az Úr szavának.” (1876, 4. kötet, 180. o.)

Munkám kezdetétől fogva, amióta megbíztak, hogy félreérthetetlen, szókimondó bizonyságtételt közvetítsek, hogy megrójam a helytelenséget és ne kíméljem, ott voltak és vannak azok, akik szeretik a sima szavakat, akik csak csinosra meszelik a düledező falakat, hogy lerombolják munkám eredményét. Amikor az Úr dorgálásra sarkall, ezek az egyének közém és népünk közé lépnek, és hatástalanná teszik tanúságomat.

„Ha megrovásra van szükség, csaknem mindig akad, aki teljesen semmibe veszi azt a tényt, hogy ezzel megszomorítja az Úr Lelkét, ügyére pedig gyalázatot hoz. Ezek az egyének azokat sajnálják, akik megérdemlik a figyelmeztetést, mert sérti amazok önérzetét. Mindez a meg nem szentelt együttérzés arra pontra helyezi a sajnálkozót, ahol osztoznia kell annak bűnében, akit a megrovás ért. Tíz közül kilenc esetben, ha magára hagynánk bűntudatával, segítenénk neki, hogy belássa helytelen tetteit és megtérjen. Mégis kotnyeles, megszenteletlen sopánkodók festik feketére az intő indítékait, de a megrovást is; s mivel szánják a megróttat, arra a gondolatra ösztökélik, hogy igazságtalanság érte. Ez meg arra viszi, hogy fellázadjon az ellen, aki csak a kötelességét teljesítette. Akik hűségesen teljesítik kellemetlen feladataikat, mert tudják, hogy Istennek kell számot adniuk, azok elnyerik az Úr áldását.” (1857, 3. kötet, 359. o.)

„Ezekben az utolsó időkben akadnak emberek, akik ezt kiáltják: Ne jövendöljetek nekünk igazat! Mondjatok inkább hízelgő dolgokat, prófétáljatok csalárdságot! Nekem mégsem ez a kötelességem. Isten arra rendelt, hogy figyelmeztessem és intsem népünket. S ugyanolyan bizonyosan, mint ahogyan rám hárította ezt a súlyos terhet, felelőssé teszi őket is, hogy miként fogadják az üzenetet. Isten nem hagy magából gúnyt űzni, s akik megvetik munkáját, tetteik szerint kapják majd jutalmukat. Nem magam választottam ezt a kellemetlen kötelességet. Nem olyan munka ez, ami dicséretet aratna az embereknél. Alig akad, aki megbecsüli. De akik a rosszhiszeműséggel, sanda gyanakvással, kétségbevonással teszik kétszeresen terhessé munkámat, így előítéletet keltve Istentől jövő bizonyságtételeim ellen, s akik szűk keretek közé szorítják munkámat, azoknak Istennel kell elszámolniuk, én pedig haladok egyre előre, amint a gondviselés és testvéreim utat nyitnak előttem. Megváltóm nevében és erejével megteszem, amit bírok… Nem az a kötelességem, hogy azt tegyem, ami nekem tetszik, hanem hogy mennyei Atyám akaratát cselekedjem.” (1876, 4. kötet, 231–232. o.)

Ha Isten üzenetet bíz rám, hogy közvetítsem népéhez, akkor azok, akik akadályozzák munkámat és aláássák népünknek az üzenet igazába vetett hitét, nem az eszköz ellen harcolnak, hanem Isten ellen. „Nem az eszközt vetitek meg, nem őt bántjátok, hanem Istent, aki ezeken a figyelmeztetéseken és feddéseken át hozzátok szól… Az ember aligha sértheti meg borzalmasabban az Istent, minthogy lenézi és elveti azokat az eszközöket, melyeket a vezetésükre rendelt.” (5. kötet, 231., 235. o.)

Nem csak azok járják a veszélyes területet, akik nyíltan elvetik a bizonyságtételeket, vagy kételyeket melengetnek. Aki semmibe veszi, el is veti a világosságot.

„Akadnak köztetek olyanok, akik szájukkal elfogadják, de szívükkel elvetik az intést. Folytatjátok előbbi utatokat, csak éppen kevésbé vagytok érzékenyek Isten Lelkének sürgetése iránt. Fokozatosan vakultok, veszítitek bölcsességeteket, kevésbé uralkodtok magatokon, erkölcsi erőtök korcsosul, vallásos életetek kevésbé lángoló, kevesebb örömöt okoz, míg végül, ha meg nem tértek, teljesen elengeditek Isten kezét. Azért nem változtattál határozottan életeden, amikor az intés jött, mert nem ismerted fel jellemhibáidat, az ordító ellentétet Krisztus élete és a te életed között… Mit érnek imáid, míg szívedben gonoszság él? Ha alaposan meg nem változol, rövidesen belefáradsz a dorgálásba, mint Izrael gyermekei, és akár ők, te is elpártolsz az Istentől.” (4. kötet, 332. o.)

„Sokan szöges ellentétben haladnak a fénnyel, melyet Isten adott népének, mert nem olvassák a könyveket, melyek a fényt és tudást tartalmazzák, óvások, intések és figyelmeztetések alakjában. A világ aggodalma, a divat szerelme, a vallás hiánya elfordították a figyelmet az Isten könyörülete által ihletett világosságról. A tévedéseket tartalmazó könyvek és folyóiratok pedig, sajnos, bejárják az országot. Mindenfelé a kétkedés és a hitetlenség növekszik. Véka alá rejtik az Isten trónjáról áradó drága fényt. Ezért a hanyagságért Isten a népét teszi felelőssé. El kell számolnunk a világosság minden ösvényünkre eső sugarával, vajon kihasználtuk-e az isteni dolgok területén való fejlődésünkre, vagy pedig hajlamaink követésének kedvéért elvetettük azokat.”

„Minden szombattartó családnak be kell fogadnia a prófétaság Lelke és a bizonyságtételek köteteit. Testvéreink legyenek tudatában azok értékének, s buzgón olvassák őket. Nem volt bölcs dolog, hogy alacsony példányszámban nyomtatták ki ezeket a könyveket, és így csak egyetlen sorozat jutott minden gyülekezet könyvtárába. Ott kellene lenniük minden családban, hogy újra, meg újra olvassák őket. Tartsuk a köteteket olyan helyen, ahol sokan hozzáférnek.”

A lelkészek s a gyülekezet tagjai ne feledjék, hogy az örömhír igazsága: ahol ember épít, ott rombol. A világosság visszautasítása foglyokként hagyja az embereket, a sötétség és kétely láncaiban. „Az a lélek, mely napról napra elveti a kegyelem hívását, rövid időn belül annyira megkeményedik, hogy a legsürgetőbb felhívások is hidegen hagyják. Nekünk, Isten munkatársainak több buzgó jámborságra és kevesebb önmagasztalásra van szükségünk. Minél inkább dicsőítjük magunkat, annál inkább csökken a hitünk Isten bizonyságtételeiben… Akik magukban bíznak, egyre kevesebbet olvasnak ki majd Istenről Lelkének bizonyságtételeiből.”

Akiket Isten Lelke figyelmeztet, ne támadjanak a szerény eszköz ellen. Nem tévelygő halandó szólt, hanem Isten üzent, hogy megmentse őket a romlástól. Az ember természete nem szívleli a feddést, és nem is lehetséges, hogy az Isten Lelke által meg nem világosított ember felfogja az intés szükségességét, s az áldást, amelyet a megrovás közvetít számára. Amikor az ember enged a kísértésnek és a bűnökben talál kielégülést, akkor gondolkodása is elhomályosul. Erkölcsi érzéke eltompul, eltorzul. Semmibe veszi a lelkiismeret figyelmeztetését, s kevésbé hallja annak hangját. Fokozatosan elveszíti képességét, hogy különbséget tudjon tenni helyes és helytelen között. Végül már azt sem tudja, hogyan is áll Istennel. Követheti a vallás külsőségeit, buzgón helyeselheti a tanításokat, de híjával lesz az igaz vallásos lelkületnek. Az ő állapotát írja le az igaz tanú: „Azt mondod: gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségem. Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?!” (Jel. 3:17) Amikor Isten Lelke a feddés üzenetével rámutat állapotára, képtelen belátni, hogy az üzenet igaz lehet. Elvesse hát a figyelmeztetést? Semmi esetre sem, hiszen Isten elég bizonyítékot szolgáltatott. Ha valaki meg akar győződni a bizonyságtételek igazságáról, meggyőződhet. S miután Istentől származottnak ismerte el, kötelessége elfogadni a feddést, még ha nem is látja be tette bűnös voltát. Mi szükség lenne az intésre, ha teljesen felfogná állapotát? De mert nem ismeri valódi helyzetét, Isten könyörületesen elébe tárja azt, hogy bűnbánatot tarthasson, megújulhasson, még mielőtt késő lenne. Akik megvetik a figyelmeztetést, vakok maradnak és önámítókká válnak. De akik megszívlelik az intést, s buzgón nekilátnak, hogy levessék magukról bűneiket, hogy elnyerhessék a szükséges kegyelmet, azok a drága Üdvözítő előtt nyitják meg szívük ajtaját, hogy beléphessen és velük lakhasson. Akik közel állnak Istenhez, felismerik a hangját, ha hozzájuk szól. A lelkiek felfogják a lelki dolgokat, s hálásak lesznek, hogy az Úr rámutatott tévedéseikre.

Dávid bölcsességet tanult Isten bánásmódjából, s alázatosan meghajolt a Magasságos fenyítése előtt. Nátán próféta igazsághoz ragaszkodó beszédével felismertette vele bűneit, és segített neki, hogy hátat fordítson azoknak. Dávid szelíden fogadta a tanácsot, és megalázta magát Isten előtt. Így kiáltott: „Az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket!” (Zsolt. 19:8)

„Ha fenyíték nélkül maradtok, amiben pedig mindenki részesül, akkor… nem vagytok fiak.” (Zsid. 12:8) Urunk így szól: „Mindazt, akit szeretek, korholom és megfenyítem.” (Jel. 3:19) A jelenben ugyan minden feddés inkább szomorúságot okoz, mint örömöt, később azonban az igaz élet és béke gyümölcsét hozza annak, aki megszívleli és elviseli. A fenyítéket, bár keserű, az Atya gyengéd szeretete rendelte el, hogy „szentségének részeseivé legyünk”.

Némelyek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem kell komolyabban vennünk az Úr által, szolgáján keresztül adott figyelmeztetéseket, óvásokat és fenyítéseket, mint a más forrásból jött tanácsokat és figyelmeztetéseket, csak ha különleges látomás útján jöttek, az egyén esetére vonatkoztatva. Néhány esetben azt állították, hogy amikor a gyülekezetnek vagy egyéneknek kaptam bizonyságtételt, azt a gyülekezet tagjaitól kapott levelek hatására tettem. Volt, aki azt mondta, hogy a Szentlélektől származónak mondott bizonyságtételek csupán a magam nézeteit fejezik ki. Ezek pedig emberi forrásból származó értesüléseken alapulnak. Ez a megállapítás csöppet sem állja meg a helyét. Ha azonban valamelyik gyülekezet vagy gyülekezeti tag kérdésére, megállapítására vagy felhívására válaszul bizonyságtételt írok, elétek tárva az arra vonatkozó, Istentől származó világosságot, a tény, hogy ilyen módon keletkezett, mit sem von le annak érvényéből és fontosságából. Idézek néhány ezzel kapcsolatos gondolatot a bizonyságtételek 31. számából:

„Hogyan történt ez Pállal? Kloé családjától értesült a korintusi gyülekezet állapotáról. Ez késztette arra, hogy megírja első levelét. Magánlevelek érkeztek hozzá a tények valódi állásáról, a válaszlevélben általános elveket fektetett le, melyek, ha hallgatnának rájuk, helyrehoznák a létező rossz állapotokat. Nagyon gyöngéden és bölcsen inti őket, hogy egyezzenek ki, s ne legyen veszekedés közöttük.”

„Pál ihletett apostol volt, az Úr mégsem fedte fel előtte mindig pontosan népe állapotát. Akik látták a besurranó gonoszságot, azok feltárták előtte az állapotokat, s az előzőleg nyert világosság képessé tette Pált arra, hogy helyesen ítélje meg a fejleményeket. A világosság igaz keresői mégsem dobták félre az üzenetét, mint közönséges levelet, csak mert az Úr nem adott Pálnak külön kijelentést erre az alkalomra. Az Úr évekkel előre megmutatta neki a nehézségeket és veszélyeket, melyek majd később ütik fel a fejüket a gyülekezetben, azzal a céllal, hogy amikor bekövetkeznek, pontosan tudja, hogyan is intézkedjék.”

„Pál készen állt a gyülekezet védelmére. Úgy őrködött a lelkek felett, mint aki tudja, hogy el kell számolnia velük. Nagyon is figyelembe vette a fejetlenségről és szakadásról szóló jelentéseket. A küldött feddések csakúgy Isten Lelkének ihletéséből származtak, mint bármelyik más levele. De amikor ezek az intések megérkeztek, akadtak, akik nem vették figyelembe. Arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem Isten beszél Pálból, csupán a maga véleményét mondta el. Ugyanolyan jónak tartották a maguk véleményét, mint Pálét. Így van ez jó néhánnyal a mi népünk között is. Azokkal, akik eltávolodtak a régi tájékozódási pontoktól, és a maguk elgondolását követték.”

Amikor népünk tagjai erre az álláspontra helyezkednek, akkor Isten különleges figyelmeztetései és tanácsai nem késztetik őket hitük és jellemük megújulására. Az Úr nem ad külön látomást minden egyes helyzetben. Megmutatta nekem, hogy az elmúlt korokban is így vezette egyházát: választott szolgája értelmébe véste mind műve, mind az egyének szükségleteit és veszélyeit. Majd rábízta a tanácsadás és figyelmeztetés felelősségét.

Így világosított fel engem az Úr a gyülekezet tagjai jellemének egyes hibáiról, s arról, hogy milyen veszélyekkel jár az egyénre és az ügyre, ha nem küszöbölik ki ezeket a hibákat. Bizonyos körülmények között a helytelen irányzat kifejlődhet, megerősödhet, kárt okozva Isten ügyének, s veszedelmekbe rántva az egyént. Olykor, ha különös veszély fenyegeti Isten ügyét vagy az egyéneket, éjjeli álomban vagy látomásban kapok üzenetet az Úrtól, ezeket az eseteket idézve elém élénken. Hangot hallok: „Kelj fel és írj, lelkek forognak veszélyben.” Engedelmeskedem Isten Lelke indításának, s tollam felvázolja valódi állapotukat. Amikor körúton vagyok, s a különböző helységek lakói előtt állok, az Úr Lelke világosan elém hozza a közölt eseteket, felélesztve az előzőleg láttatott dolgokat.

Az utóbbi negyvenöt évben (1889-ig) az Úr fokozatosan felfedte előttem, hogy egyes helyzetekben mire van szüksége ügyének és az embereknek. Megmutatta, kik, hol és hogyan mulasztották el tökéletesíteni jellemüket. Esetek százait mutatta be nekem, s világosan elém tárta azt, amit helyesel, és azt is, amit elítél. Megmutatta, mi lesz annak a következménye, ha valaki helytelen utat követ, vagy eleget tesz szíve helytelen követeléseinek. Így tanított és nevelt, hogy felismerjem az emberekre leselkedő veszélyt, s hogy tanítsam és figyelmeztessem népét, sorról sorra, elvről elvre, hogy felismerjék és elkerülhessék Sátán csapdáit.

A feladat, amelyet különösen lelkemre kötött, ez: serkentsek öreget, fiatalt, tanultat és tanulatlant arra, hogy maguk kutassák az írásokat. Értessem meg velük, hogy az Ige tanulmányozása élesíti az elmét, erősíti az összes képességet, és felfegyverzi az értelmet arra, hogy megbirkózzék az igazság mély és nagy horderejű kérdéseivel. Mindenkit biztosítsak arról, hogy a Biblia alapos ismerete túltesz minden más tudáson, amikor arról van szó, hogy mi teszi azzá az embert, amire Isten tervezte és szánta. „A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket.” (Zsolt. 119:130) Ha igéjének tanulmányozása felvilágosít, s ha hozzátesszük ehhez a különleges bizonyságtételeket, melyek minden körülményre és minden tapasztalati síkra szólnak – lehetnek-e ugyanolyan tudatlan, lelki vakok, s szellemileg bizonytalanok, mint azelőtt? Azt mondjátok, testvéreim, hogy annyira nehéz felfogású vagyok, hogy ítéletem ezen a területen nem megbízhatóbb, mint mielőtt Krisztus iskolájába léptem volna, megtanulni ezt a sajátos munkát? Nem hozok szégyent Teremtőmre azzal, hogy vállaljam: a világosság munkámban és életemben való ezernyi megnyilvánulása fabatkát sem ér, nem nevelték meg ítélőképességemet és nem tettek alkalmasabbá a munkára.

Ha látom, hogy férfiak és nők ugyanazt az utat választják, ugyanazokat a jellemhibákat dédelgetik, amelyek más embereket már veszedelembe sodortak és kárt okoztak Isten ügyének, s melyek miatt az Úr újra meg újra intette őket, hogyne riadnék meg? Másrészt félénk embereket látok, akiket lesújt tökéletlenségük tudata, mégis lelkiismeretesen törekednek azt tenni, amit Isten helyesnek mondott. Amikor tudom, hogy az Úr letekint és rámosolyog hűséges próbálkozásaikra – ne szóljak-e bátorítóan ezekhez a szegény, reszketeg lelkekhez? Maradjak-e néma, csak azért, mert az Úr nem minden esetet mutatott be közvetlen látomásban?

„Ha pedig az őrálló látja a fegyvert jönni, s nem fújja meg a harsonát, és a nép nem kap intést, és eljő a fegyver s utolért közülük valamely lelket, ez a maga vétke miatt éretett utol, de vérét az őrálló kezéből kérem elő. És te, embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának, hogy ha szót hallasz számból, megintsed őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek: hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tér meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.” (Ezék. 33:6–9)

Nemrégiben álomban összejövetel elé vittek, ahol némelyek azzal voltak elfoglalva, hogy lerázzák magukról a hatást, melyet a legkomolyabban figyelmeztető bizonyságtétel tett rájuk. Ezt mondták: „Hiszünk White testvérnő bizonyságtételeiben. De ha nem közvetlen látomásban látta a szóban forgó esetet, szava nem több nekünk, mint bárki másé.” Az Úr Lelke szállt rám, s megfeddtem őket az Úr nevében. Lényegében azt mondtam el, amit az imént írtam az őrállóról. Ez vonatkozik rátok is, rám is, mondtam nekik.

Ha tehát azok, akiknek a komoly figyelmeztetés szól, ezt mondják: Ez csak White testvérnő magánvéleménye – követem a magam meggyőződését! S ha továbbra is azt teszik, ami miatt figyelmeztettem őket, akkor csak azt bizonyítják, hogy megvetik Isten tanácsát. Ennek pontosan az lesz a következménye, amit Isten Lelke megmutatott nekem – Isten ügye kárt szenved, maguk meg veszedelembe rohannak. Néhányan, akik a maguk álláspontját akarják megszilárdítani, olyan véleményeket ollóznak ki a bizonyságtételekből, melyekről vélik, hogy alátámasztják a nézeteiket, s a lehető legszilárdabb véleményt építik belőlük. De ami kérdésessé teszi a tetteiket, vagy nem esnek egy vonalba nézeteikkel, azokról kijelentik, hogy White testvérnő magánvéleményei. Tagadják azok mennyei eredetét, és egy szintre helyezik a maguk nézeteivel.

Ha ti, testvéreim, bár évek óta ismertek engem és munkámat, mégis azt állítjátok, hogy tanácsom nem értékesebb, mint azoké, akiket nem neveltek külön erre, akkor ne kérjétek, hogy együtt dolgozzak veletek. Mert ameddig ezt az álláspontot tartjátok, elkerülhetetlenül ellensúlyozni fogjátok munkámat. Ha ugyanolyan biztonságosnak tartjátok a magatok ötleteit, mint Isten megbízott szolgája tanácsának követését, akkor a veszedelem útját egyengetitek. El fognak ítélni titeket, mert elvetettétek a mennyből küldött fényt.

Míg a városban tartózkodtam, hozzám jött éjjel az Úr, s a biztatás becses szavait mondotta munkámról. Elismételte ugyanazt azt üzenetet, amelyet már néhányszor megkaptam. A következőket mondta azokról, akik hátat fordítottak a nekik küldött fénynek: „Amikor lenézik és elvetik a rád bízott bizonyságtételeket, nem téged, hanem Uradat nézik le.”

Milyen lesz a gyülekezet állapota, ha a csökönyösek és önhittek tovább folytatják útjukat? Hogyan is helyesbíthető az akaratosok és nagyravágyók útja? Hogyan éri el őket Isten? Hogyan is teremt hát rendet gyülekezetében? Állandóan véleménykülönbségek ütik fel fejüket, és elpártolások sújtják a gyülekezetet. Amikor viták és szakadások köszöntenek be, mindkét fél azt állítja, hogy neki van igaza, hogy senkit sem akarnak megbántani. Nem hallgatnak azokra, akik régóta viselik a munka felelősségét, s akik okkal hiszik, hogy az Úr irányítása alatt állnak. Kaptak ugyan fényt sötétségük eloszlatására, de szívük túl büszke ahhoz, hogy elfogadják. Ezzel a sötétséget választják. Lenézik Isten tanácsát, mert nem vág össze nézeteikkel és terveikkel, mert helyteleníti jellemük rossz vonásait. Isten Lelkének tevékenysége, ami, ha követnék, helyrehozná őket, nem szájuk íze szerint szól, nem legyezgeti önámításukat. Isten világossága nem világosság nekik, ezért a sötétségben botorkálnak. Azt ismételgetik, hogy nem bízhatunk jobban azok nézeteiben, akik mögött hosszú tapasztalat áll, akiket Isten tanított és használt fel különleges munkájára, mint bárki más véleményében. Isten akarata-e, hogy ez így legyen? Vagy pedig a minden igaz tett ellenségének ügyködése, akinek az a célja, hogy minden embert súlyos tévedésekbe kötözzön? Eltéphetetlen, erős csalásokba, mert túlteszik magukat az Isten rendelte eszközök hatáskörén, azokén akiket Isten a gyülekezet ügyeivel bízott meg.

Az Úr minden korban megrótta, óvta és figyelmeztette egyházát. Krisztus napjaiban az önelégült farizeusok elvetették a figyelmeztetéseket. Azt állították, hogy semmi szükségük a feddésre, hogy Jézus igazságtalanul vádolja őket. Nem fogadták el az Úr szolgái közvetítésével küldött szavát, mert ellenkezett hajlamaikkal. Ha az Úr ma közvetlenül az ilyenek szeme láttára adna látomást, hibáikra mutatva, önelégültségüket megróva, bűneiket ostorozva, akkor zendülésben törnének ki, mint Názáret lakói, amikor az Úr rámutatott valódi állapotukra.

Ha ezek az emberek nem alázzák meg szívüket Isten előtt, ha Sátán sugalmazásait melengetik, ha kétség és hitetlenség lesz úrrá lelkükön, akkor mindent hamis színben fognak látni. Ha szívükbe a kétely magvát vetik, bőséges lesz az aratásuk is. Bizalmatlanok és hitetlenek lesznek azokkal az igazságokkal szemben, melyek világosak és szépséggel teljesek azoknak, akik nem szoktatták magukat hitetlenségre. Akik arra szoktatják értelmüket, hogy mindenben kételkedjen, s kételyeiket másoknak is sugallják, azok mindig is találnak majd okot a kételyre. Kétségesé tesznek és bírálnak mindent, ami az igazság fejlődéséből származik. Bírálják mások munkáját és álláspontját, és a munka összes olyan ágazatát, melyben maguk nem vesznek részt. Mások hibáin és tévedésein ülnek lakomát, „míg – mondta az angyal – az Úr be nem fejezi tisztét a szenthelyen, magára nem ölti a bosszúállás ruháját és meg nem lepi őket szentségtelen lakmározásuk közepén. Akkor majd magukat találják készületleneknek a Bárány lakomájára.” Ízlésük annyira torz, hogy még az Úr asztalánál, az Ő országában is gáncsoskodásra hajlanának.

Felfedte-e az Úr ezek előtt az ámítók előtt, hogy a tőle származó megrovásnak és rendreutasításnak csakis akkor van súlya, ha nyílt látomásból származik? Azért foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert sokak álláspontja azonos Sátán csalásával, amelyet a lelkek veszedelmére eszelt ki. Ha már egyszer csapdájába ejtette, s álokoskodásával annyira legyengítette őket, hogy amikor dorgálásban részesülnek, csökönyösen hatástalanná teszik Isten Lelkének munkáját, akkor az ellenfél diadala teljes lesz. Néhányan vallják ugyan az igazságot, de mint Júdás, legkeserűbb ellenségeinek árulják majd el az Urat. Az önteltek, akik a maguk útjait erőltetik, a maguk elgondolásait javasolják, a veszedelem felé haladnak, míg bármely út elfogadható lesz számukra, csak hogy akaratukat ne kelljen feladniuk. Vakon követik a gonosz útját, de mint a megcsalt farizeusok, önelégülten meg lesznek győződve arról, hogy Istent szolgálják. Krisztus vázolta fel az utat, amelyet egy bizonyos csoport követni fog, amikor elérkezik az alkalom valódi jellemük kimutatására: „Elárulnak szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, sőt lesznek, akiket meg is ölnek.” (Lk. 21:16)

Isten komoly tapasztalatot adott nekem munkájával kapcsolatban. Bizonyosak lehettek abban, hogy ameddig megtartja életemet, meg nem szűnök felemelni figyelmeztető szavamat, amint azt Isten Lelke szívembe véste, akár hallgatnak rá az emberek, akár nem. Nincs bennem különleges bölcsesség, csupán a rám bízott munka eszköze vagyok az Úr kezében. Az utasítás, melyet közlök veletek élőszóval vagy írásban, nem más, mint annak a fénynek a testet öltése, amit Istentől kaptam. Elétek próbálom tárni azokat az elveket, amelyeket Isten Lelke évek óta szívembe vésett, elmémbe írt.

Testvéreim, kérlek, ne álljátok el a népünknek küldött világosság útját, gáncsoskodásotokkal ne fosszátok meg a bizonyságtételeket minden erejüktől! Ne higgyétek, hogy Isten olyan képességgel ruházott fel benneteket, amelynek segítségével meg tudnátok különböztetni, melyik származik a mennyből, s melyik csupán emberi bölcsesség szülötte. Ha a bizonyságtételek nem Isten Igéje szerint szólnak, vessétek el azokat. Krisztus és Béliál nem egyesül soha. Krisztus szeretetére kérlek, ne zavarjátok meg emberi álokoskodásokkal és kételyekkel a testvérek elméjét, s ne tegyétek hatástalanná a munkát, amelyet az Úr el akar végezni. Lelki ítélőképességetek hiánya miatt ne tegyétek Istennek ezt az eszközét botránykővé, amely miatt sokan elessenek, „tőrbe jussanak és megfogassanak” (Ésa. 8:15).