Hiba hibát szül. Testvéreinknek meg kell tanulniuk értelmesen haladni, nem pedig ösztönösen cselekedni. Nem az érzések a döntőek. A kötelességek elhanyagolásának, a helytelen vonzalmak táplálásának az a következménye, hogy nem becsüljük meg eléggé azokat, akik Isten országa felépítésén fáradoznak. Jézus így szólt: „Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el, ha más a maga nevében jön, azt elfogadjátok.” (Jn. 5:43)

Sokan nem tekintik az igehirdetést Krisztustól rendelt eszköznek arra, hogy népét tanítsa, s amelyet ezért mindig nagyon meg kellene becsülnünk. Sokan nem tartják az Úr hozzájuk intézett szavának a prédikációt, nem az elhangzott igazság szerint értékelik, hanem olyan alapon ítélik meg, mint az ügyvéd beszédét a bíróság előtt – a rátermett érvelés alapján, a nyelv ereje és szépsége alapján. Az igehirdető nem csalhatatlan, Isten mégis azzal tisztelte meg, hogy hírnöke legyen. Ha úgy hallgatjátok, mintha nem volna felülről származó megbízása, akkor nem fogjátok tiszteletben tartani szavát és nem fogadjátok el Isten üzeneteként. Így nem táplálkoztok a mennyei mannából, kételkedni kezdtek azokban az igazságokban, amelyek nem kellemesek a természetes szív számára, s megítélitek az igehirdetést, mintha valami előadót vagy politikust hallgatnátok. Alig ér véget az összejövetel, máris készen álltok a rosszindulatú vagy gúnyos megjegyzésekkel. Ezzel kifejezitek, hogy az üzenet – bármennyire igaz vagy időszerű volt – nem vált javatokra, mert nem becsülitek meg. Rákaptatok a bírálgatásra és a szőrszálhasogatásra, kelletlenül „turkáltok” a hallottakban, s lehet, hogy pontosan azt vetitek el, amire a legnagyobb szükségetek volna.

Az Upper Columbia és a North Pacific egyházterületeken nagyon kevéssé tisztelik a szent dolgokat. Csaknem teljesen szem elől veszítették az Isten által rendelt eszközöket. Isten nem jelölt ki újabb módszert arra, hogy közölje mondanivalóját az emberek fiaival. Ne vágjátok el magatokat attól az eszköztől, amelyet Isten a bűn megrovására, hibáitok kijavítására, a kötelességteljesítés útjának kijelölésére rendelt, mert nincs más mód arra, hogy elérjen benneteket a menny üzenetével. Ott maradtok a sötétben, Sátán pedig csapdába ejt és fogságba hurcol titeket.

Isten azt parancsolja lelkipásztorainak: „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld fel hangodat, mint a harsona! Hirdesd népemnek hűtlenségét, Jákob házának bűneit!” Az Úr ezt mondja rólunk: „Mert hiszen napról napra keresnek és szeretnék megismerni útjaimat, mint olyan nemzet, amely az igazsághoz szabja tetteit.” (Ésa. 58:1–2) Itt ez az önállóskodó, önigazult, önelégült nép, s az igehirdető kötelessége, hogy hangosan hirdesse bűneiket. Minden korban ezt a munkát végeztette Isten a népéért, s most nagyobb szükség van erre, mint valaha.

Az Úr szólt Illéshez – nem ő akart Isten hírnöke lenni, hanem az Úr hívta el. Istennek mindig vannak emberei, akikre rábízza üzenetét. Az Ő Lelke munkálja szívüket, készteti szólásra őket. A szent céltól ösztönözve, az isteni indíttatás erejétől sarkallva, anélkül kezdenek kötelességük teljesítéséhez, hogy szavaik következményeit fontolgatnák: mi történik, ha hirdetik az embereknek az igéket, amelyeket az Úr ad szájukba. Isten szolgája azonban hamarosan rájön, hogy kockázatot vállal. Bírálat éri őt is, az üzenetét is. Az hívek nagyítóüveg alá teszik életét, modorát, mindent, amije van, és megjegyzéseket tesznek rá. Kivesézik az üzenetet, és a lehető legrosszindulatúbb és legkorlátoltabb lelkülettel el is vetik, amint véges bölcsességükkel jónak látják. Elérte-e az üzenet a célját, amiért Isten küldte? Nem, hanem siralmasan csődöt mondott, mert a hallgatók szíve megszenteletlen volt.

Ha Isten szolgája nem rendíthetetlen, ha nem elég erős a hite és ha nincs elegendő bátorsága, ha nem erősítette meg a szívét az Istennel való szakadatlan közösség, akkor azok szentségtelen füléhez szabja bizonyságtételét, akikhez szól. Igyekszik elkerülni a gáncsoskodást, amelynek ki van téve, így azután elszakad Istentől, elveszíti lelkesedését, bizonyságtétele pedig szelídített és élettelen lesz. Majd azt veszi észre, hogy hite és bátorsága elhagyta, munkássága pedig erőtlenné vált. A világ tele van hízelgőkkel és alakoskodókkal, akik engedtek a kívánságnak, hogy az emberek kedvében járjanak. Azonban igen kevesen vannak a megbízható emberek, akik nem a saját érdekeik után futnak, hanem jobban szeretik testvéreiket, mintsem hogy elnézhetnék bűneiket.

Sátán elhatározta, hogy megakadályozza az érintkezést Isten és az Ő népe között. Így szabadon gyakorolhatná megtévesztő fortélyait, és nem volna senki, aki figyelmeztetne a veszélyre. Tudja, hogy ha ráveszi az embereket, hogy ne bízzanak Isten hírnökeiben és ne tekintsék szentnek az üzenetet, akkor nem tartják majd kötelezőnek, hogy engedelmeskedjenek az Úr hozzájuk intézett szavának. S amikor sötétségként tolják félre a világosságot, akkor Sátán a saját kedvére forgatja az ügyeket.

Urunk féltőn szerető Isten. Nem hagyja, hogy kigúnyolják. Úgy látta jónak, hogy különböző körülmények közé helyezze az embereket, s olyan kötelességeket és parancsokat szabjon rájuk, melyek megfelelnek az időnek, amelyben élnek, s a körülményeiknek. Ha megbecsülnék a hozzájuk küldött világosságot, akkor képességeik felfokozódnának, nemesednének, és az igazság szélesebb távlatai nyílnának meg előttük. Kitárná előttük az örökkévalóság titkait, különösen a megváltás tervében megnyilvánuló csodálatos kegyelmét – mert a lelki dolgokhoz lelki látás kell.

Soha ne feledjük, hogy szolgái által Krisztus tanít minket. Lehet, hogy van, aki megtér az igehirdetés szolgálata nélkül: ha valaki olyan körülmények közt él, amely megfosztja a kegyelem összes eszközétől, akkor Isten Lelke munkálkodik benne s meggyőzi az Ige olvasása által. Isten kijelölt eszköze a lélekmentésre azonban „az oktalannak látszó igehirdetés” (I. Kor. 1:21). Bár az igehirdetők emberek, s emberi gyengeségek veszik körül őket, mégis Isten hírnökei. Üdvözítőnket elszomorítja, amikor tevékenységük alig terem gyümölcsöt. Az aratás széles mezejére lépő minden lelkész szerezzen tisztességet hivatásának. Ne csak arra törekedjék, hogy az igazság ismeretére tanítsa az embereket, hanem úgy dolgozzék, mint Pál: „Intsék és teljes bölcsességgel oktassanak minden embert, hogy Jézus Krisztusban tökéletessé tegyenek mindenkit.” (Kol. 1:28)

Csak Isten követeként kell tisztelnünk és becsülnünk őket. Nem tetszik az Úrnak, ha embert dicsőítünk. A Biblia fényénél kell megvizsgálnunk az igehirdető üzenetét. „A törvényre és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak, nincs világosságuk!” (Ésa. 8:20) Az Úr szavát nem szabad emberi mértékkel mérnünk. Ki fog derülni, hogy akiknek a gondolkodása a világiasság mintájára alakult, akik nem élnek valódi keresztény életet, s akik alig tudnak valamit Isten dolgairól, azok tisztelik legkevésbé az Úr szolgáit, s azok becsülik legkevésbé az e szolgákra bízott üzenetet. Meghallhatják ugyan a szívhez szóló beszédet, ám otthonaikba térve készek ítéletet tartani a hallottak felett. A beszédből nyert benyomás elillan, mint a hajnali harmat a napsütésben. Ha a beszéd az érzelmekre hat, megérinti ugyan az érzéseket, de nem a szívet és a lelkiismeretet. Az ilyen prédikáció nem ér el tartós hatást, mégis gyakran megnyeri az emberek tetszését, s rajongást ébreszt az előadó iránt. Elfeledik, amit Isten mondott: „Ne bízzatok emberben, akinek mindene a lehelet az orrában.” (Ésa. 3:1)

Jézus vágyva vár arra, hogy feltárja népe előtt a dicsőséget, amely második eljövetelét kíséri majd, s azt szeretné, hogy már most szemléljék az üdvösség képeit. Csodákat akar kijelenteni népének. Még az imával és kutatással eltöltött hosszú évek is sok mindent felderítetlenül és megmagyarázatlanul hagynak. Amit azonban most nem értünk vagy nem tudunk megtanulni, Krisztus az örökkévalóságban jelenti majd ki nekünk. Az itt elkezdett tanítást folytatja az örök időkön át. A Bárány, amikor az élő vizek forrásához vezeti a megváltottakat, a tudás gazdag raktárait kínálja nekik. Megérteti velük Isten gondviselésének titkait, amelyeket azelőtt nem értettek.

Kutatással soha nem ismerhetjük ki Istent. Nem tárja fel terveit a tolakodó, kíváncsiskodó ember előtt. Nem szabad tisztátalan kézzel fölemelni a leplet, amely fenségét rejti előlünk. Az apostol így kiáltott fel: „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Rm. 11:33) Isten könyörületét bizonyítja, hogy elrejti hatalmát, hogy a titok és homály felhőibe rejtőzik, mert aki felemeli az Isten jelenlétét eltakaró függönyt, az meg is hal. Egyetlen halandó gondolatai sem hatolhatnak be a titokzatosságba, amelyben a Mindenható él és dolgozik. Nem foghatunk fel többet tetteiből s indítékaiból, mint amennyit jónak lát kijelenteni. Mindent igazságosan rendelt el, s ne legyünk elégedetlenek és bizalmatlanok, hanem tiszteletteljes alázattal hajoljunk meg előtte. Annyit jelent ki nekünk céljaiból, amennyinek a tudása javunkra szolgál. Azon túl bíznunk kell a kézben, amely mindenható, és a szívben, amelyet betölt a szeretet.