A világiasság és az önzés szelleme sok áldástól fosztja meg a gyülekezetet. Nincs jogunk azt képzelni, hogy Isten önkényesen visszatartja a gyülekezettől világosságát és erejét, s ezzel magyarázni a gyülekezet eredménytelenségét. A sikernek az a mértéke, amely a múltban kísérte a gyülekezet jól irányzott igyekezetét, ellentmond ennek a vélekedésnek. Isten mindig is az elvégzett munkával arányosan adja a sikert. Csak az korlátozza a gyülekezet eredményességét, hogy igyekezete és áldozathozatala is korlátozott. Erőtlen benne a bizonyságtevő lelkület, gyenge az odaadása. Önzés és kapzsiság, irigység és becstelenség látható a tagjai között.

Ne törődne talán ezekkel a dolgokkal Isten? Ne ismerné a szív szándékait és céljait? A komoly, buzgó, alázatos ima megnyitná előttünk a mennyet, s a kegyelem záporát hullatná ránk. Krisztus keresztjének tartós szemlélése ellensúlyozná a világiasságot, lelkünk alázattal, bűnbánattal és hálával telne. Akkor tudatában volnánk annak, hogy nem rendelkezünk önmagunkkal, mert Krisztus vérének megvásároltjai vagyunk.

Halálos lelki betegség terjed a gyülekezetben. A tagokat megmarta Sátán, mégsem tekintenek a keresztre, mint az izraeliták a rézkígyóra. Nem marad idejük felpillantani a keresztre, hogy elismerjék dicsőségét és érzékeljék hatalmát. Ha olykor fel is villan előttük a lemondás és átadás látványa, amelyet az igazság megkövetel, az nincsen ínyükre, másfelé fordítják tekintetüket, hogy minél hamarabb elfeledjék. Az Úr addig nem teheti hasznossá és eredményessé népét, míg gondosan eleget nem teszünk az Ő feltételeinek.

Sokan igénylik mindenfelé a világosságot, amelyet Isten a népének adott. Ezek a hívások azonban többnyire süket fülekre találnak. Ki érzi át önmagunk átadása és az Istenért végzett munka felelősségét? Hol vannak az ifjak, akik alkalmassá tennék magukat, hogy felelni tudjanak ezekre a hívásokra? Roppant területek nyílnak meg előttünk, ahová még sohasem hatolt be a világosság. Bármerre nézünk, begyűjtésre váró, gazdag aratást látunk. Mégsem arat senki. Szokásunk, hogy imádkozzunk az igazság diadaláért. Mit is jelent az ima, testvéreim? Milyen sikert kívántok? Olyat, ami megfelelne a tétlenségeteknek és önmagatok kényeztetésének? Olyat, ami eltartja magát, anélkül, hogy az ujjatokat kellene mozdítanotok?

Mielőtt olyan munkásokat küldhetnénk ki, akik felkészülnek felelősségteljes hivatásukra, nagy változásnak kell végbemennie a gyülekezetben, s ez kényelmetlen lesz azoknak, akik seprejükön hevernek. Feltétlenül ébredésnek, lelki megújulásnak kell bekövetkeznie. Emelnünk kell a keresztény istenfélelem hőfokát. Terveket kell kidolgoznunk és megvalósítanunk, hogy terjesszük az igazságot a világ összes nemzetei közt. Míg körülöttünk lelkek vesznek el, Sátán álomba ringatja Krisztus hitvalló követőit. Hanyagságukért milyen kifogással állhatnak majd Mesterük elé?

Krisztus szavai illenek a gyülekezetre: „Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül?” (Mt. 20:6) Miért nem vállaltok valamilyen munkát az Úr szőlőjében? Újra meg újra felszólított titeket: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek.” (Mt. 20:7) A legtöbben mégis semmibe veszik a kegyelmes mennyei hívást. Nagyon is itt az ideje, hogy engedelmeskedjetek Isten parancsainak! Mindenkinek akad munka, aki Krisztusról nevezi magát. Mennyei hang szólít fel benneteket ünnepélyesen a kötelességeitek teljesítésére. Engedelmeskedjetek e hangnak és menjetek el dolgozni bárhova, bármilyen minőségben. Mit ácsorogtok egész nap tétlenül? Van munka számotokra – munka, amely erőitek legjavát követeli meg. Életünk minden perce kötelességekhez kapcsolódik, amelyekkel Istennek vagy embertársainknak tartozunk, s ti mégis tétlenkedtek.

A lélekmentés hatalmas munkája vár még ránk. A dicsőség minden angyala részt vesz ebben, és a sötétség minden angyala ellene áll. Krisztus, amikor eljött e világra az örökkévalóság szívébe gyűjtött szeretetével, s felajánlotta, hogy e gazdagság örökösévé teszi az embert, tudtunkra adta, mily becses a lélek. Felfedi előttünk az Atya szeretetét a bűnösök iránt, bemutatja Őt mint igazat, és mint aki megigazítja a benne hívőt.

„Hiszen Krisztus sem magának kedveskedett” (Rm. 15:3), semmit sem tett önmagáért – a bukott emberért fáradt. Az Ő jelenlétében megszégyenül az önzés. Magára vette természetünket, hogy helyettünk szenvedjen. Az önzés, a világ bűne, ez vált most a gyülekezet uralkodó bűnévé. Amikor Krisztus feláldozta magát az emberért, egyúttal minden önzés gyökerére sújtott. Semmit sem tagadott meg tőlünk, még a méltóságát és mennyei dicsőségét sem. Hasonló önmegtagadást, áldozatot vár el azokról, akiket áldani és menteni jött. Mindenkitől azt várja, hogy képességei szerint dolgozzék. Isten dicsősége kedvéért félre kell tennünk minden világi meggondolást. Csak azért szabad földi előnyöket kívánnunk, hogy jobban dolgozhassunk Isten országáért.

Krisztus és követői érdekeinek azonosnak kellene lenniük. A világ azonban úgy látja, hogy érdekeik különbözőek, mert akik Krisztusénak vallják magukat, ugyanolyan mohón törtetnek a saját céljaik után és ugyanolyan önzőn pazarolják javaikat, mint akiknek nincs hitvallásuk. Első a világi jólét, azzal semmi sem ér fel a szemükben. Krisztus ügyének várnia kell, míg ők bizonyos mennyiségű vagyont gyűjtenek magunknak. Bármi veszély árán is, de növelniük kell nyereségeiket. Lelkek vesznek el az igazság ismerete híján. Pedig milyen mérhetetlenül nagy az üdvösség értéke, az emberek értéke, akikért Krisztus meghalt, a nyereségükhöz, házaikhoz és földjeikhez képest! Mégis úgy gondolkodik sok hívő, hogy a lelkek csak hadd várjanak, míg ők gyarapodnak, hogy majd azután tegyenek valamit. Isten haszontalan, lusta szolgáknak nevezi a pénzistennek ezeket a rabjait. A mammon bezzeg mint legszorgalmasabb és legodaadóbb szolgáival dicsekszik velük. Kényelemre és élvezetekre pazarolják Uruk javait, s önmagukat bálványozzák.

Semmit sem tesznek, hogy embereket hívjanak Jézushoz, aki pedig mindent feláldozott, hogy elérhetővé tegye nekünk az üdvösséget. Az önzés kiűzi a gyülekezetből a jótéteményt és a Krisztus iránti szeretetet. Milliókat pazarolnak el az Úr pénzéből világi vágyaik kielégítésére, ugyanakkor üresen hagyják az Úr kincstárát. Nem is tudom, hogyan szólhatnék erről úgy, amint az Úr közölte velem. Évről évre dollárok ezreit költitek el a ruházkodás hiúságának kielégítésére. Pedig lélekmentésre kellene fordítanunk ezeket az összegeket. Családokat mutattak nekem, amelyek mindenféle drága csemegével megterhelik asztalukat, és a költséges öltözetek iránti szinte minden vágyukat kielégítik. Jól jövedelmező üzletük van, jól keresnek, mégis csaknem minden dollárt önmagukra költenek. Ezt nevezitek ti Krisztus követésének? Mennyiben tartják felelősnek magukat, hogy takarékoskodjanak és legyőzzék kívánságaikat, hogy többet tehessenek Isten ügyéért? Ha az így elpazarolt összegek egy része Andrews gyülekezeti vén rendelkezésére állna, ez bőségeses áldást jelentene, és olyan kedvező körülményeket teremtene számára, amelyek az életét is meghosszabbítanák. Ha több pénz állna rendelkezésünkre a nagyszabású tervek kivitelezéséhez, százszorosára növelhetnénk a lélekmentést. De az Isten terve szerint erre a célra fordítandó összegeket az állítólag kényelmükhöz és boldogságukhoz szükséges cikkekre költik, ami nem is lenne talán bűn, ha nem volna olyan égető szükség a pénzre az igazság terjesztéséhez. Hányan keresitek, testvéreim, ami nektek hasznos, ahelyett, hogy Krisztussal törődnétek?

Tételezzük fel, hogy Krisztus él mindenki szívében, s már kiűztük a gyülekezetből az önzés összes válfaját. Mit eredményezne ez? Az összhang, egyetértés, testvéri szeretet ugyanolyan bizonyosan meglátszana, mint az első, Krisztus alapította gyülekezetben. Keresztényi igyekezetnek lennénk tanúi mindenfelé. Az egész gyülekezet szíve Isten dicsőségéért dobogna. Minden keresztény az oltárra helyezné önmegtagadása gyümölcsét. Sokkal serényebben kutatnánk az új és új módszerek után, hogy miként kerülhetünk közel a szegény bűnösökhöz, hogy megmentsük őket az örök romlástól.

Ha egyszerű, szerény ruhában járnánk, ha nem majmolnánk a divatot, ha asztalainkon mindig egyszerű, egészséges ételek volnának, elkerülve minden fényűzést, minden pazarlást, ha ízléses egyszerűséggel építenénk házainkat s ugyanúgy bútoroznánk is be, mindez az igazság megszentelő hatalmát bizonyítaná, és mély hatással lenne a hitetlenekre is. De amíg a világiakhoz szabjuk magunkat ezekben a dolgokban, némelyik esetben pedig mintha még túl is akarnánk tenni rajtuk, addig az igazság hirdetésének csekély hatása lesz, vagy semmilyen. Ki lenne hajlandó hinni a jelen komoly igazságában, amikor akik már vallják, hogy hisznek benne, viselkedésükkel tagadják meg hitüket? Nem Isten zárja be előttünk a mennyet, hanem mi magunk, amikor alkalmazkodunk a világ szokásaihoz.

A Jelenések könyve 14. fejezetének angyala sebesen száll az égen, s ezt kiáltja: „Ez az alapja a szentek állhatatosságának, akik kitartanak Isten parancsai és Jézus hite mellett.” (Jel. 14:12) Ebből derül ki, milyen feladat vár Isten népére. Annyira fontos üzenetet képviselnek, hogy a jövendölés repüléssel ábrázolja a hirdetését. Ők tartják kezükben az éhínségben szenvedő világnak szánt élet kenyerét. Krisztus szeretete sürgeti őket. Ez az utolsó üzenet. Nem követi több – amikor ez az üzenet elvégezte feladatát, a kegyelem nem hívogat többé. Mekkora felelősség nyugszik hát mindnyájunk vállán, hogy hirdessük a kegyelmes meghívás szavait: „A Lélek és a menyasszony hív: Jöjj el! Aki szomjazik, jöjjön, s aki kívánja az élet vizét, igyék ingyen.” (Jel. 22:17)

Mindenki, aki hallja, hívjon: Jöjj el! Nemcsak az igehirdetők, de a gyülekezet tagjai is. Nemcsak a hitvallásunkkal, hanem jellemünkkel és ruházkodásunkkal: ezeknek egyaránt meggyőző erővel kell hatniuk az emberekre. Isten a világ gondnokaivá, végrendeletének végrehajtóivá tett minket, mert Ő ruházta szent igazságát emberekre. Bárcsak mindnyájan az Istentől kapott megbízás méltóságának és dicsőségének tudatában élnénk!