Healdsburg, Kalifornia, 1882. június 20.

Kedves Battle Creek-i fivéreim és nővéreim!

Úgy hallottam, hogy C. atyafi néhány hétig visszatartotta a bizonyságtételemet, amit azzal a kéréssel küldtem neki, hogy olvassa fel a gyülekezetben. Amíg nem küldtem el, annyira hatott rám Isten Lelke, hogy nem volt nyugtom sem éjjel, sem nappal, míg nem írtam nektek. Nem olyan kötelesség volt ez, amit magam választottam. Férjem halála után arra a következtetésre jutottam, hogy nem az én kötelességem megróni az embereket, ha rosszat tesznek, sem igazolni a jót, mert kihasználják, amit írok, és túlzott szigorral járnak el a tévelygőkkel, vagy pedig elhamarkodottan felmentik azokat, akiknek az eljárását a legkisebb mértékben sem támogattam. Sokan a saját szájuk íze szerint értékelik a szavaimat. Pedig Isten igazsága nem alkalmazkodik az emberek nézeteihez. A bizonyságtétel, akárcsak a szerzője: Isten, tegnap és ma és mindörökké ugyanaz marad. Akik eltávolodtak Istentől, azok világosságnak nevezik a sötétséget és igazságnak a tévelygést. Pedig a sötétség sohasem bizonyul világosságnak, és a tévelygésből sem lesz soha igazság.

A világi szokások elsötétítették sokak gondolkodását, s úgy látszik, emiatt elveszítették a képességüket, hogy különbséget tegyenek a világosság és a sötétség, az igazság és a hamisság között. Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy megértik majd a szavaimat, de amikor az Úr annyira határozottan indított, nem állhattam ellen Szentlelkének. Tudtam, hogy előbb-utóbb beleesnek Sátán csapdáiba, ezért arra gondoltam, hogy túl nagy a veszély ahhoz, hogy hallgassak.

Az Úr évek óta folyamatosan feltárja előttetek a gyülekezet állapotát. Újra meg újra elküldte hozzánk figyelmeztetéseit. 1879. október 23-án Isten a leghatározottabb üzenetet adta nekem a Battle Creek-i gyülekezet számára. Az utolsó veletek töltött hónapok alatt súlyos felelősség nehezedett rám a gyülekezet miatt. Ezzel szemben azok, akiknek a lelkük legmélyéből kellett volna aggódniuk, félvállról és közömbösen vették a dolgokat. Nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak. Nem volt bizalmam az úthoz, amelyen jártak, mert pontosan azt tették, amit az Úr megtiltott.

Isten ismeri lelkiállapotukat, ezért kijelentette: Gonoszságot melengetnek, elkülönülnek tőlem. Eltévelyedtek, egyikük sem ártatlan. Elhagytak engem, az „élő vizek forrását”, azért, hogy kutakat ássanak maguknak, kutakat, amelyek megrepedeznek, tehát nem tartják meg a vizet. Sokan megrontották útjaikat. Egymás irigylése és gyűlölete, a féltékenység, a rosszhiszemű gyanúsítás, torzsalkodás, veszekedés és keserű lelkület ápolása – ezek a gyümölcsök teremnek rajtuk. Nem hajlandók engedelmeskedni a bizonyságtételeknek, amit küldtem számukra. Nem ismerik fel útjaik romlottságát, és nem akarnak megtérni, hogy meggyógyuljanak.

Sokan önelégülten tekintenek vissza azokra az évekre, amikor kiálltak az igazság mellett. Véleményük szerint jutalom jár az egykori megpróbáltatásokért és engedelmességért. De az Isten ügye melletti hajdani kiállásuk csak bűnösebbé teszi őket az Úr szemében, amiért nem tartottak ki és nem haladtak előre a tökéletesség felé. A tavalyi hűség sohasem teszi jóvá az idén elkövetett hanyagságunkat, a tegnapi igazmondás nem teszi jóvá a mai hazugságot.

Sokan azzal mentegették a bizonyságtételek semmibevételét, hogy White testvérnő a férje hatása alatt áll, ezért férjének lelkülete és véleménye alakítja a bizonyságtételeket. Mások olyasmit szerettek volna kihúzni belőlem, amit eljárásuk igazolására vagy tekintélyük növelésére használhattak volna fel. Akkor határoztam el, hogy semmit sem írok, amíg Isten átalakító hatalma meg nem látszik a gyülekezeten. De az Úr a felelősségérzet terhét helyezte rám. Buzgón fáradoztam hát értetek. Csak az örökkévalóságban derül majd ki, mekkora munkába került ez mind férjemnek, mind nekem. Ne ismerném a gyülekezet állapotát, amikor az Úr évről évre tudomásomra hozza? Ismételt figyelmeztetéseket küldött, mégsem állt be határozott változás.

Láttam, hogy Isten rosszallással tekint népére, amiért beolvadnak a világba. Láttam, hogy az egyik testvérünk gyermekei csapdát jelentenek apjuk számára. Ötleteik, véleményük és kijelentéseik nagyon is hatnak rá, és elvakítják ítélőképességét. Ezek a fiatalok hajlanak a hitetlenségre. Anyjukból is hiányzik a hit, az Istenben bízás, s ezt adta át gyermekeinek. Jobban szereti őket, mint Istent. Apjuk pedig elhanyagolta a kötelességét. Mindkettőjük útjának helytelen következménye látszik meg a gyermekeiken.

Amikor a gyülekezethez szóltam, igyekeztem a szülők elméjébe vésni a gyermekeik iránti komoly kötelességeiket, mert ismertem a fiatalok állapotát és hajlamaikat. Mégsem fogadták meg a szavamat. Tudom, hogy milyen terheket hordoztam értetek. Sohasem feszítettem volna meg erőmet így, ha nem ismertem volna fel a rátok leselkedő veszedelmeket. Fel akartalak rázni benneteket, hogy alázzátok meg szíveteket Isten előtt, és bűnbánattal, hittel térjetek vissza Őhozzá.

Most mégis, amikor figyelmeztető bizonyságtételt küldök nektek, sokan csupán White testvérnő véleményének tartják azokat. Pedig ezzel Isten Lelkét bántják meg. Nagyon jól tudjátok, hogyan jelentette ki magát Isten a jövendölés Lelkén keresztül. Elvonult előttem a múlt, a jelen, a jövő. Arcokat mutatott meg nekem, akiket soha nem láttam, s csak évekkel később ismertem rájuk, amikor találkoztam velük. Az előzőleg tudomásomra hozott információk élénk képzetei gyakran álomból ébresztettek fel. Éjszakákon át írtam a leveleket, amelyek országunk másik felébe a válság idejére érkeztek meg és súlyos veszedelemtől óvták meg Isten ügyét. Évek óta ez volt a kötelességem. Hatalom késztetett, hogy megrójak gonoszságokat, amelyeket azelőtt elképzelni sem tudtam. Felülről vagy alulról származik-e hát az elmúlt harminc év munkássága?

Tételezzük fel – ahogyan némelyek, bár pontatlanul, be szeretnék állítani –, hogy az késztetett az írásra, hogy leveleket kaptam a gyülekezet tagjaitól. Hogyan is történt ez Pál apostol életében? A gyülekezet állapotát érintő, Kloe házanépétől kapott hírek késztették arra, hogy megírja első korinthusi levelét. Magánleveleket kapott, amelyek pontosan leírták a tényeket, s amikor Pál válaszolt rájuk, általános elveket fektetett le, amelyek segítségével, ha engedelmeskednek nekik, legyőzhetnék a köztük lábra kapott rosszat. Nagyon gyengéden és bölcsen intette a korinthusbelieket, hogy forrjanak össze egyazon hitben.

Pál ihletett apostol volt, az Úr mégsem jelentette ki neki pontosan Isten népének állapotát. Akik szívükön viselték a gyülekezet sorsát, s látták a betolakodó gonoszságot, Pál elé tárták a tényeket, s ő az előzőleg nyert világosság szerint ítélte meg a történteket. Mivel az Úr nem adott neki új kijelentést erre az alkalomra, azok, akik igazán törekedtek a világosságra, mégsem vetették el közönséges levélként az üzenetét. Az Úr már előzőleg közölte Pállal, milyen nehézségek és veszedelmek ütik majd fel fejüket a gyülekezetben, hogy az apostol pontosan tudja, mi lesz a teendő, amikor majd fellépnek ezek a jelenségek.

Pál fel volt készülve a gyülekezet védelmére. Úgy kellett őrködnie az emberek fölött, mint akikkel el kell számolnia Istennek. Figyelmet kellett szentelnie a fejetlenségről és viszálykodásról szóló híreknek, s az intést, amelyet a gyülekezetnek küldött, ugyanúgy Isten Lelkének ihletésére írta, mint bármelyik más levelét. Amikor azonban ezek a feddések megérkeztek, némelyek nem engedelmeskedtek azoknak. Arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem Isten szól Pálon keresztül, hanem csak a saját emberi véleményét fejtette ki. Ezért ugyanolyan jónak tartották a saját nézeteiket, mint Pálét.

Így van ez most is Isten népe között sok emberrel, akik eltávolodtak a régi tájékozódási pontokról és a maguk feje után mennek. Milyen megkönnyebbülés lenne számukra, ha azzal hallgattathatnák el a lelkiismeretüket, hogy a tevékenységem nem Istentől származik. Hitetlenségetek mit sem változtat a tényeken. Hibás a jellemetek, erkölcsötök és lelki életetek. Hunyjatok szemet efölött, ha úgy tetszik, de ez szemernyit sem változtat az igazságon. Az egyedüli gyógyszer, ha megmossátok magatokat a Bárány vérében.

Ha igyekeztek elvetni Isten tanácsát, ha aláássátok Isten népének a bizonyságtételekbe vetett hitét, akkor ugyanúgy Isten ellen lázadtok, mint Kóré, Dátán és Abirám. Ismeritek a történetüket, tudjátok, milyen csökönyösen ragaszkodtak nézeteikhez. Jobbnak tartották az ítélőképességüket, mint Mózesét, s szerintük Mózes csak ártott Izraelnek. A hozzájuk csatlakozott emberek is annyira ragaszkodtak e véleményhez, hogy amikor Isten a nép szeme láttára elpusztította a vezetőket és a fejedelmeket, azok, akik túlélték a büntetést, másnap mégis rátámadtak Mózesre: „Megölted az Úr népét!” Ebből láthatjuk, milyen félelmetesen megcsalhatja az embert az értelme. Milyen nehéz meggyőzni azokat, akiket olyan lélek itatott át, amely nem Istentől származik. Mint Krisztus követe szólok hozzátok: gondoljátok meg jól, milyen álláspontra helyezkedtek! Isten ügyéről van szó, s el kell majd számolnotok vele, hogyan fogadtátok üzenetét.

Amikor férjem halálos ágyánál álltam, tudtam, hogy ha mások vállalták volna a rájuk eső terhet, még nem kellett volna meghalnia. Gyötrődő lélekkel könyörögtem, hogy a jelenlevők ne szomorítsák meg szívük keménységével Isten Lelkét. Néhány nap múlva magam is farkasszemet néztem a halállal. Akkor a lehető legvilágosabb kijelentéseket kaptam Istentől magamról és a gyülekezet felől. Gyöngeségem ellenére közöltem veletek bizonyságtételemet, tudva, hogy talán ez lesz az utolsó lehetőség. Elfelejtettétek volna ezt a komoly alkalmat? Én soha nem tudnám elfelejteni, mert olyan volt, mintha Krisztus ítélőszéke elé állítottak volna. Istentől való elpártolásotokat, szívetek keménységét, a szeretetteljes összhang hiányát, elszakadásotokat az egyszerűségtől és a tisztaságtól, amit pedig Isten meg akar veletek őriztetni – tudtam mindent, és mélyen átéreztem. Gáncsoskodás, bírálgatás, irigység, az elsőségért való tülekedés élt köztetek. Láttam és tudtam is, hogy mire vezet mindez. Attól féltem, hogy belehalok, de mégis szóltam, mert szívemen viseltem sorsotokat. Azon a napon Isten szólt hozzátok. Tartós hatást tett-e rátok?

Amikor Coloradóba utaztam, annyira átéreztem felelősségemet, hogy gyengeségem ellenére is jó néhány oldalt vetettem papírra a tábori összejövetel számára. Reszketegen, mégis hajnali háromkor keltem, hogy írjak nektek. Isten szólt rajtam keresztül. Igen, levél volt csupán, de Isten Lelke ihlette, hogy közöljem veletek, amit a tudtomra adott. Egyetlen cikket sem írok a folyóiratba csak azért, hogy a saját nézeteimet kifejtsem. Azt írom meg a cikkekben, amit látomásban mutatott meg nekem az Úr – a trónról ragyogó fény értékes sugarait.

Amikor Oaklandbe érkeztem, súlyosan nehezedett rám a Battle Creek-i ügyek állapota, de még gyenge voltam, nem segíthettem rajtatok. Tudtam, hogy terjed köztetek a hitetlenség. A bizonyságtételeket is semmibe vettétek, amelyek arra sarkalltak, hogy engedelmeskedjetek az Igének. Az elmúlt télen, amikor Healdsburgban jártam, sokat imádkoztam. Bánat és aggodalom nehezedett rám. De egyszer, ima közben az Úr visszaszorította a sötétséget, s ragyogó fény töltötte be a szobát. Isten angyala állt mellettem, s mintha Battle Creekben lettem volna. Tanácskozásaitokon vettem részt, szavakat hallottam. Láttam és hallottam dolgokat, amiket, ha Isten is akarná, örökre ki szeretnék törölni az emlékezetemből. A hallottak megsebezték lelkemet. Tanácstalan voltam: mit tegyek, vagy mit mondjak? Néhány ügyet nem említhetek, megtiltották, hogy bárkinek is szóljak ezekről, mert még sok mindennek csak ezután kell kialakulnia.

Az Úr rám parancsolt, hogy gyűjtsem össze a kapott világosság sugarait, s ragyogtassam népére. Ezt végzem a folyóiratokban írt cikkekkel. Hónapokon át hajnali háromkor keltem, s összegyűjtöttem a különböző cikkeket, amelyeket a Battle Creekben kapott két utolsó bizonyságtevés után írtam. Papírra vetettem, majd sietve továbbítottam hozzátok, de nem ügyeltem eléggé magamra, összerogytam a teher alatt. Mindeddig nem jegyeztem le mindent, azért, hogy időben odaérjen a tanácskozásra.

Az Úr ima közben újra kijelentette magát számomra, s látomásban ismét Battle Creekben jártam. Ott voltam sok családban, hallottam az asztal körül kiejtett szavaitokat. Nem szabad most felsorolnom a részleteket, s remélem, soha nem kapok erre utasítást. Láttam néhány megdöbbentő álmot is.

Miféle hangot ismernétek hát el Isten hangjának? Milyen erőt tart az Úr tartalékban hibáitok kijavítására, és arra, hogy valódi fényben lássátok meg útjaitokat? Milyen hatalmat, hogy munkálkodjék a gyülekezetben? Ha nem vagytok hajlandóak hinni, míg csak el nem tűnik a bizonytalanság valamennyi árnyéka, a kétség minden lehetősége, akkor soha nem is fogtok hinni. Az a kételkedés, amely százszázalékos bizonyítékot követel, sohasem enged utat a hitnek. A hit bizonyságon alapszik, nem bebizonyításon. Az Úr elvárja, hogy eleget tegyünk a kötelesség hívásának, még ha más hangok elszólítanak is, hogy az ellenkező irányba tántorítsanak. Komoly figyelmet követel tőlünk az, hogy felismerjük, melyik hang származik Istentől. Álljunk ellen a hajlandóságunknak, és győzzük le. Engedelmeskedjünk a lelkiismeret szavának halogatás és megalkuvás nélkül, nehogy elhaljon az ösztökélése, nehogy önző akaratunk és ösztönünk kerekedjék felül. Az Úr szava eljut mindannyiunkhoz, akik nem állunk ellent a Szentléleknek. Ez a hang hallatszik a figyelmeztetésekben, tanácsokban és feddésekben, ez az Úr világosságának üzenete népéhez. Ha még hangosabb hívásokra várunk, még jobb alkalmakra, akkor visszavonhatja tőlünk a világosságot, és a sötétben hagyhat minket.

Sokan egyszer már elengedték a fülük mellett Isten Lelkének és igéjének hívását, amikor az engedelmesség kereszthordozással járt, s ezért súlyos veszteség érte őket. Hogy mennyire súlyos veszteség, azt csak az utolsó napon tudják meg. Ha ma mellőzzük a Lélek kérleléseit, mert az élvezetek vagy a hajlandóságaink másfelé csalogatnak, holnapra már elveszítik erejüket, hogy meggyőzzenek. Csak úgy tudunk növekedni a kegyességben és az igazság ismeretében, ha készséges és engedelmes szívvel használjuk ki a jelen alkalmait. Ápolnunk kell magunkban a tudatot, hogy soha sincs olyan pillanat, amikor ne a seregek Ura előtt állnánk. Ne szóljunk, ne tegyünk, még csak ne is gondoljunk semmit, ami sérthetné az Örökkévalót. Akkor majd nem kell félnünk az emberektől, sem földi hatalmaktól, mert a világegyetem Ura tartja kezében jelenlegi és örök sorsunkat, s Ő felügyeli minden munkánkat. Ha annak tudatában élnénk, hogy a Magasságos szolgái vagyunk, bármerre járunk is, akkor körültekintőbbek, megfontoltabbak lennénk. Tartalmasabban élnénk életünket, amely szentebb volna mindennél, amit bármiféle földi tisztesség nyújthatna számunkra.

Tudatosítsuk, hogy Isten jelenlétében élünk, s így gondolataink, szavaink, minden tettünk nemes jellemről tesznek majd bizonyságot. Ez legyen szívünk szava: „Lássátok, Isten jár itt!” Akkor életünk tiszta, jellemünk szeplőtlen lesz, és lélekben szüntelenül az Úrhoz emelkedünk. Ti azonban nem ezt az utat járjátok, Battle Creek-iek! Tudtomra adták, hogy fájdalmas és ragályos betegség uralkodik rajtatok, amelyből ha ki nem gyógyítjátok magatokat, lelki halált okoz.

Sokakat romlásba dönt a könnyű élet és az élvezetek kívánása. Nem tetszik nekik az egyszerűség. Szüntelenül menekülnek a próbák elől, amelyek pedig elkerülhetetlenek az Isten iránti hűség ösvényén haladva. Az élet kellemes oldalai után áhítoznak. Sikeresek lehetnek e világon, de az örökkévaló dolgok elvesztése árán. Az az élet fő célja, hogy Isten igaz szolgáinak bizonyuljunk, akik kedvelik az igazság cselekvését és gyűlölik a bűnt. Fogadjuk hát el hálásan azt a boldogságot és sikerességet, amely a kötelesség ösvényén nyílik. Akkor vagyunk a legerősebbek, amikor ismerjük és elismerjük gyengeségünket. Az a legnagyobb veszteség – amely Battle Creekben most bárkit érhet –, ha elveszítitek komoly, kitartó törekvéseteket, hogy helyesen cselekedjetek, vagy erőtöket, hogy ellenálljatok a kísértéseknek, avagy elveszítitek az igazság és a kötelességteljesítés elveibe vetett hiteteket.

Senki ne hízelegjen magának azzal, hogy sikeres, csak akkor, ha megőrzi lelkiismeretének szeplőtlenségét, ha teljesen az igazságnak és Istennek szenteli magát. Haladjunk állhatatosan előre, sohase veszítsük el reményünket vagy kedvünket a jótettek mezején, bármilyen próbák szorongatnak, bármekkora erkölcsi sötétség borít is el mindent körülöttünk. Meg kell tanulnunk a türelem, a hit és a kötelességszeretet leckéit. Fékezzük meg magunkat, tekintsünk Jézusra! Ez a kötelességünk minden napon. Az Úr soha nem hagyja el azt, aki bízik Őbenne és a segítségét kéri. Csak annak homlokára kerül az élet koronája, aki győz a gonoszság elleni küzdelemben. Mindenkire komoly, magasztos, Istenért végzett munka vár, amíg él. Ahogyan Sátán hatalma növekszik, s megsokasodnak csapdái, növekedni kell azok rátermettségének és éleslátásának, vezetői képességének, akikre Isten a nyáját bízta. Nemcsak a saját lelkünkért vár ránk tennivaló, hanem kötelességünk másokat is felrázni, hogy ők is törekedjenek az örök élet elérésére.

Rosszulesik látnom, testvéreim, hogy a világosságban járást elvető bűnös hanyagságotok sötétséggel vett körül titeket. Lehet, hogy nem szándékosan nem ismeritek fel és nem engedelmeskedtek a világosságnak. A melengetett kételkedéseitek és hanyagságotok az okai, hogy annyira elvakultatok, hogy már a sötétség is világosság számotokra, a világosság pedig sötétség. Isten felszólított és újra felszólít, hogy fejlődjetek, amíg el nem éritek a tökéletességet. A kereszténység a haladás vallása. Az Istentől áradó világosság teljes és elégséges, csak tartsunk igényt rá. Bármennyi áldást ad is az Úr, végtelen raktára van még azon felül is, kimeríthetetlen forrása, ahonnét meríthetünk. A hitetlenség kigúnyolhatja és tagadhatja az örömhír szent követelményeit. A világiasság lelkülete sokakat beszenynyezhet, sőt némelyeket uralma alá is vonhat. Isten ügye, bár komoly erőfeszítéseknek és szüntelen áldozatoknak köszönhetően, végül mégis diadalmaskodni fog.

Az a parancs, hogy menjetek előre, végezzétek hűségesen egyéni kötelességeiteket, a többit pedig bízzátok Istenre. Ha arra haladunk, amerre Jézus vezet, akkor elérjük a célt, osztozunk majd örömében. Ha viselni akarjuk a győzelem koronáját, ki kell vennünk részünket a küzdelemből is. Amint Jézusnak, nekünk is a szenvedés által kell tökéletessé válnunk. Ha Krisztusnak könnyű lett volna az élete, akkor veszély nélkül engedhetnénk a tunyaságnak. De mert élete telve volt lemondással, szenvedéssel és önfeláldozással, nekünk sem kell panaszkodni, ha részt veszünk ezekben. Ha a világ Világossága a vezetőnk, akkor biztonsággal járhatunk akár a legsötétebb ösvényen is.

Az Úr most vizsgáztat és megpróbál titeket. Mindeddig tanácsolt, intett és kérlelt. Ezek a komoly intelmek vagy javítanak a gyülekezeten, vagy nagyot rontanak. Minél gyakrabban szól az Úr, hogy tanácsoljon, helyreigazítson, annál hajlamosabbak lesztek, hogy újra meg újra elvessétek szavát, míg csak így nem szól majd: „Mert amikor hívtalak benneteket, nem jöttetek, oda sem néztetek, amikor a kezemet nyújtottam, semmibe vettétek tanácsaimat, és feddésemmel mit sem törődtetek. Ezért most én is nevetek bajotokon, gúnyolódom, ha hatalmába kerít titeket a rettegés, ha rátok tör a félelem, mint a zivatar, ha szélvihar módjára közeleg romlásotok, ha utolér az ínség és a szorongattatás. Akkor hívnak, de én nem felelek, akkor keresnek, de nem találnak. Mivel gyűlöletes volt előttük a bölcsesség, és az Úr félelmét kevésre becsülték, mivel elvetették a tanácsomat, és korholásomat megvetették, ezért most csak egyék tetteik gyümölcsét, lakjanak jól azzal, amit kiterveltek.” (Péld. 1:24–31)

Miért sántikáltok kétfelé? Miért nem engedelmeskedtek az Istentől kapott világosságnak? Vigyázzatok, hogy egyikőtökben se legyen hitetlenségre hajló gonosz szív, s el ne szakadjatok az élő Istentől! Nem tudjátok, mikor jön el a pusztulás napja. A zsidók bűne az volt, hogy nem használták ki szabott idejük lehetőségeit. Ha Jézus ma szemügyre veszi hitvalló követőinek állapotát, hálátlanságot, alakoskodást, kétszínűséget, büszkeséget és hitehagyást lát.

Krisztus az Olajfák hegyén mindazokért ontotta könnyeit, akik megátalkodottan és hálátlanul élnek. Előre látta, hogy sokan megvetik majd szeretetét, s lelkük templomából szentségtelen zsibvásárt csinálnak. Az emberek önzést, a pénz istenítését, rosszakaratot, irigységet, büszkeséget, szenvedélyeket táplálnak szívükben. Isten figyelmeztetéseit pedig elvetik és kinevetik, közömbösen bánnak követőivel, üres mesének tekintik szavukat. Jézus könyörületesen szól, de elengeditek a fületek mellett. Komoly figyelmeztetéseket küldött, de azokat is elvetettétek.

Kérlellek titeket, akik régóta valljátok hitünket s a külsőségekben még mindig tisztelitek Krisztust, hogy ne csaljátok meg magatokat! Jézus csak a teljesen neki szentelt szívet becsüli meg. Csak a hűség értékes Isten szemében. „Bárcsak felismernéd te is ezen a napon, ami békességedre szolgál.” (Lk. 19:42) Krisztus e percben személyesen hozzád szól, lehajolva trónjáról, szánakozó gyengédséggel vágyakozva azok után, akik nem látják a rájuk leselkedő veszedelmet, akik nem szánják oda magukat Őneki.

Sokan gondolják úgy, hogy élnek, pedig lelki halottak. Ők mondják majd azon a napon: „Uram, Uram! Nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? És akkor kijelentem: Sohasem ismertelek titeket! Távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt. 7:22–23) „Jaj”-t mondanak ki ellenetek, ha addig vártok, ha addig lopjátok a napot, amíg az igazság fénye kialszik, s az örök éjszaka sötétsége lesz az osztályrészetek. Ó, bárcsak megolvadna hideg, világias szívetek! Krisztus nemcsak könnyeit ontotta értetek, hanem a vérét is. Hát nem vezetnek benneteket mély alázatra szeretetének ezek a megnyilvánulásai? Alázat és a magunk kevésre tartása szükséges ahhoz, hogy Isten elfogadhasson.

Akit Isten vezet, az elégedetlen lesz önmagával, mert annak fénye ragyog rá, aki mint ember tökéletes volt. De akik szem elől veszítik Jézust, a példát, s a kelleténél többre becsülik magukat, azok ítéletre méltó hibákat fedeznek fel másokban, és kegyetlenek, gyanakvók, becsmérlők lesznek, hogy ezzel is ömmagukat tolják előtérbe.

Amikor az Úr legutóbb elém tárta az eseteket, tudomásomra adta, hogy nem becsülitek meg a nektek adott világosságot. Felszólított, hogy félreérthetetlenül szóljak hozzátok a nevében, mert feltámadt ellenetek a haragja. Így szólt hozzám: Istentől kaptad küldetésedet. Bár sokan nem hallgatnak majd rád, mert nem akarják hallani a nagy Tanító hangját, s bár sokan nem javulnak meg, mert igazak a saját szemükben, mégis közöld velük a rád bízott feddéseket, akár hallgatnak rá, akár nem.

Az Úr bizonyságtételét hozom nektek. Aki hajlandó megjavulni, meghallja az Ő hangját. Akiket azonban az ellenség félrevezet, azok most nem akarnak a világossághoz járulni, nehogy megrója tetteiket. Sokan nem ismerték fel az Úr kezét és jelenlétét. Nem tudtátok, hogy Ő az. Isten mégis mindig kegyelmes, hajlandó megbocsátani, ha valaki bűnbánattal és hittel fordul hozzá. Így szól az Úr: Maguk sem tudják, miben botlanak meg. Nem engedelmeskednek Isten szavának, hanem a saját belátásuk szerint élnek, a maguk feje után mennek. Kétely és hitetlenség foglalta el a hit helyét. Elhagytak engem.

Tudtomra adták, hogy az anyák és apák eltávolodtak az egyenes úttól, és elhanyagolják az örömhír átadásának szent hivatását. Az Úr intette őket, hogy ne szennyezzék be magukat a világ szokásainak és elveinek elfogadásával. Krisztus ingyen és bőségesen akarta nekik adni kegyelmének gazdagságát, de méltatlannak bizonyultak.

Sokan hajlanak a hiúságra. Aki azt képzeli, hogy hiányt pótol Isten művében a képessége, az túlbecsüli a szerepét, s „a gyülekezet oszlopaként” túl nagyra tartja magát. Amit Istennek tetsző módon elvégezhetett volna, olyan emberre hagyja, akit magánál tehetségtelenebbnek tart. Emlegeti a magasztosabb hivatást, hogy fénylenie kell az emberek előtt. Mégis, ahelyett, hogy az irgalom, szelídség, alázatosság, nyájasság, gyengédség és szeretet ragyogna át az életén, csak önzés és saját fontosságának tudata bukkan elő mindenünnen.

Krisztus lelkületének kellene uralnia jellemünket és viselkedésünket, olyannyira, hogy mindig áldás, bátorítás legyünk mások számára. Gondolatainknak, szavainknak és tetteinknek mindig arról kell tanúskodniuk, hogy Istentől születtünk és Krisztus békéje uralkodik a szívünkben. Ezzel szépséges ragyogást árasztunk magunk körül. Erről szól a Megváltó, amikor int, hogy fényljék a világosságunk az emberek előtt. Így ragyogó, mennybe vezető ösvényt hagyunk magunk után. A Krisztussal közösségben élő emberek így az igazság hatásosabb hirdetői lehetnek, mint a szószékről elhangzó legkitűnőbb szónoklat, amelyből hiányzik a menny kenete. A fényesség azon hordozói világítanak a legtisztább ragyogással, akik a legkevésbé élnek a saját világosságuk tudatában, mint ahogyan a legszerényebb virágok a legillatosabbak.

Népünk veszélyes hibákat követ el. Nem dicsérhetünk senkit anélkül, hogy ne lennénk komolyan ártalmára. Akik ilyet tesznek, nagyon csalódni fognak. Túlságosan bíznak az esendő emberben, s nem eléggé Istenben, aki pedig sohasem téved. Az a mohó kívánság, hogy emberekre tereljük a nagyközönség figyelmét, nem más, mint az Istentől való eltávozás és a világgal való barátság jele. Ez a lelkület jellemzi korunkat. Azt bizonyítja, hogy nem Jézus gondolatvilága él a hívőkben, elhatalmasodott rajtuk a lelki vakság és a lelki nyomor. Gyakran a kificamodott gondolkodású emberek Jézus helyett emberi mértéket vesznek alapul, ami nem tudatosítja bennük semmiségüket. Emiatt becsülik nagyra képességeiket és adottságaikat. Népünk soraiban lábra kapott az emberi eszközök bálványozása. Feltétlenül meg kell halnia az énünknek, és fenn kell tartanunk az alázatos, gyermeki hitet. Isten népe eltávolodott az egyenességtől, s nem Istent ismerik el erejük forrásaként, ezért gyengék és erőtlenek.

Tudtomra adták, hogy a világi lelkület gyors ütemben erjeszti a gyülekezetet. Ugyanazt az ösvényt járjátok, amelyen a régi Izrael járt. Ugyanúgy eltávolodtok szent hivatásotoktól, mint Isten választott népe. A sötétség meddő cselekedeteivel fogtok össze. A hitetlenekkel való egyetértésetek az Úr rosszallását váltotta ki. Nem ismeritek fel, ami a békességetekre szolgál. Mivel hanyagok voltatok és vagytok a világosság követésében, kedvezőtlenebb helyzetbe kerültetek, mint a zsidók, akikre Jézus kimondta a szomorú ítéletet.

Tudtomra adták, hogy népünk, amint egyre távolodik Istentől, egyre kevésbé hisz a bizonyságtételekben is. Kevesen tudják azonban, mi vár a gyülekezetre. Láttam, hogy most még Isten hosszútűrése idején élünk, de senki sem tudja, meddig tart ez az idő. Senki sem tudja, mekkora kegyelemmel van az Úr irántunk. Alig néhányan szolgálják odaadóan Istent. Akár a viharos éjszakán a csillagok, csak kevés ragyog itt-ott a felhők között.

Sokan önelégülten hallgatják ugyan Isten beszédéből az igazságokat, lelkileg azonban halottak, bár élőknek mondják magukat. Évek óta élnek a közösségünkben, de mintha egyre kevésbé becsülnék meg a kijelentett igazságot. Nem éhezik és nem szomjazzák az igazság cselekedeteit. Nem vágynak a lelki, az isteni dolgok után. Egyetértenek ugyan vele, mégsem szenteli meg őket az igazság. Sem Isten szava, sem Isten Lelkének bizonyságtétele nem hat rájuk tartósan. Pedig pontosan a megvetett világosság, a kiváltságaik és lehetőségeik szerint ítélik majd meg őket. Sokan hirdetik másoknak az igazságot, magukban azonban bűnöket melengetnek. Isten Lelkének kérlelései, igéjének gazdag és bőséges ígéretei, a bálványimádás és engedetlenség ellen szóló figyelmeztetései – mindez nem olvasztja meg a világ szeretete miatt megkeményedett szívet.

Népünk soraiban sokan sem nem melegek, sem nem hidegek. Méroz álláspontjára helyezkedtek: se vele, se ellene. Felemásak. Meghallgatják ugyan Krisztus szavát, de mégsem cselekszik. Ha nem változnak meg, Jézus elveti majd őket. Sokaknak nagy világosság, komoly lehetőségek, s minden lehetséges lelki előny jutott osztályrészül, mégis egyazon lélegzettel dicsőítik Krisztust és a világot. Meghajolnak Isten előtt, de a pénz bálványa előtt is. A világ gyermekeivel vigadnak, mégis azt tartják magukról, hogy Krisztus gyermekeivel együtt boldogok. Szeretnék, ha Krisztus lenne a Megváltójuk, de nem hordozzák a keresztjét, nem veszik fel igáját. Az Úr legyen irgalmas hozzátok, mert ha továbbra is ezen az úton jártok, csak rossz jövendölhető felőletek.

Isten hosszútűrésének célja van, de ti semmissé teszitek azt. Olyan állapotokat enged meg, amelyeket később szívesen látnátok megszüntetve, de akkor már késő lesz. Isten megparancsolta Elizeusnak, hogy kenje fel a kegyetlen és csalárd Hazáelt Szíria királyává, hogy a bálványimádó Izrael ostora legyen. Ki tudja, nem ad-e át titeket is kedvelt csalásaitoknak? Ki tudja, talán a mai hűséges, szilárd és igaz igehirdetők az utolsók, akik még felajánlják hálátlan gyülekezeteinknek a béke örömhírét! Lehet, hogy a pusztítók máris nevelkednek Sátán keze alatt, s csak a kevés maradék zászlóvivő távozására várnak, hogy elfoglalják helyüket és a hamis próféta hangján kiáltsák: „Békesség, békesség!”, noha az Úr nem hirdetett békét. Ritkán sírok, de most megtelt a szemem könnyel – cseppjei a papírra hullanak. Nincs kizárva, hogy rövidesen megszűnik köztünk a prófétálás, s a hang, amely felrázta népünket, nem háborgatja többé szunnyadásukat.

Amikor Isten elvégzi különleges művét a Földön, s a megszentelt kezek nem hordozzák többé a frigyládát, akkor jaj lesz népünknek. Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami a békességedre szolgál! Ó, bárcsak népünk teljes erejével bűnbánatot tartana, mint Ninive, és teljes szívükkel hinnének, hogy elfordítsa tőlük tüzes haragját az Úr!

Fájdalom és gyötrelem tölt el, amikor látom, hogy a szülők a világhoz szabják magukat, s ezekben a rendkívüli időkben megengedik gyermekeiknek, hogy a világhoz igazodjanak. Rémület tölt el, amikor tudomásomra juttatják, hogy a fiatalok, még a gyermekek is mennyire erkölcstelenek. A szülők nem is tudják, hogy titkos bűn pusztítja és törli el gyermekeikben Isten képmását. Olyan bűnök találhatók bennük, amelyek a szodomitákat jellemezték. A szülők felelősek ezért, mivel nem nevelték gyermekeiket Isten szeretetére, és arra, hogy engedelmeskedjenek neki. Nem fékezték meg kicsinyeiket és nem tanították őket kitartóan az Úr útjára. Megengedték nekik, hogy természetük szerint járjanak és világiakkal barátkozzanak. Ezek a világi áramlatok lerontják a szülők tanítását, tekintélyét, és többnyire az úgynevezett műveltebb körökben lelhetők fel. Öltözködésükkel, időtöltéseikkel Krisztussal ellenkező légkört teremtenek maguk körül.

Egyedüli biztonságunk, ha Isten választott népeként elkülönülünk. Egy jottányit se engedjünk e romlott kor szokásainak, hanem legyünk erkölcsileg függetlenek, ne alkudjunk meg a romlottsággal és bálványimádással.

Bátorságot és függetlenséget követel meg, ha felül akarunk emelkedni a keresztény világ vallásos színvonalán. A mai keresztények nem követik az Üdvözítő példamutatását a lemondásban, az áldozathozatalban, hanem igyekeznek kibújni a kereszt alól, amelyről pedig Krisztus kijelentette, hogy az tanítványainak az ismertetőjele.

Mit is mondhatnék, hogy felrázzam népünket? Közlöm veletek, hogy jó néhány igehirdetőnk, akik pedig emberek elé állnak a Szentírás kifejtésével, maguk is tisztátalanok. Romlott a szívük, szennyes a kezük. Mégis kiáltják: Béke, békesség! S a gonoszság munkásai nem nyugtalankodnak. Az Úr keze nem rövidült meg, hogy ne tudna megmenteni, nem süket a füle, hogy ne hallana, bűneink azonban távolra taszítottak Tőle. A gyülekezet megromlott a tagjai miatt, akik tisztátalanná teszik testüket és lelküket.

Ha a hálaadás és ima óráira eljárókat igaz imádkozóknak lehetne tekinteni, akkor reménykedhetnénk. De hiába csalnánk meg magunkat. Távolról sincs úgy, ahogyan a látszat mutatja. Messziről sok minden szépségesnek látszhat, de ha közelről vesszük szemügyre, hibákkal telinek találjuk. Napjaink uralkodó szelleme a hitetlenség és a hitehagyás, a képzelt felvilágosultság szelleme, mert ismerik ugyan az igazságot, de a valóságban ez az elvakult magabízás lelkülete. Sorainkban tenyészik az Isten világos szavának és Lelke bizonyságtételének való ellenállás. Emberi érveléseket Isten kijelentett bölcsessége fölé magasztalnak, akár a bálványimádók.

Felelős testvéreink közül néhányan úgy tartják, hogy többet adhatunk némelyik öntelt bölcs véleményére, mint a Biblia igazságaira vagy a Szentlélek bizonyságtételeire. Manapság idejétmúltnak és elviselhetetlennek minősítik Pál, Péter vagy János hitét. Kijelentik róla, hogy képtelen és rejtelmes az értelmes ember számára.

Isten tudtomra adta, hogy ezek az emberek Hazáelek, akik majd népünk ostorának bizonyulnak. Bölcsebbeknek tartják magukat a Szentírásnál. Az ember értelme azért képtelen felfogni Isten művének titkait, mert kételkedik Isten szavának nyilvánvaló igazságaiban. Ezt találjuk mindenfelé, a társadalom minden szintjén. Ezt tanítják a legtöbb iskolában, de még az óvodákban is. Hitvalló keresztények ezrei hagyják, hogy a hazug lelkek félrevezessék őket. Mindenfelé a sötétség vallási köntösbe bújtatott szellemével találjuk magunkat szemben.

Ha mindaz, ami istenfélő életnek látszik, az is lenne a valóságban, s ha mindazok, akik állítólag a jelenvaló igazságot hirdetik a világnak, valóban az igazság mellett szólnának, és nem ellene, s ha ők valóban Isten emberei lennének, akiket az Ő Lelke vezet, akkor szívderítő látvány tárulna elénk az uralkodó erkölcsi sötétség közepette. Az Antikrisztus ma szilárdabban ül trónján, mint valaha. Jogosan mondhatjuk: Jöjj, segíts, Uram, az igazak eltűnnek, az emberek közt megszűnt a hűség! Tudom, hogy sokan túlságosan kedvelik a mostani állapotot. Ezeket a kényelemszerető embereket el fogja nyelni az általános romlás. Mégse essünk kétségbe. Szeretjük ugyan azt gondolni, hogy ahol nincs megbízható igehirdető, ott megbízható keresztény sincs, ez azonban nem fedi a valóságot. Isten megígérte, hogy ha a pásztorok nem állják meg a helyüket, Ő veszi át a nyáj vezetését. Isten sohasem tette a nyáját teljesen függővé az emberi eszközöktől. De sebesen közeledik a gyülekezet megtisztulásának napja, s Istennek mégis lesz tiszta és igaz népe. A rövidesen bekövetkező alapos rostálásban majd jobban lemérhetjük Isten erejét. A jelek arra mutatnak, hogy közel az idő, amikor az Úr nyilvánvalóvá teszi, hogy kezében a szórólapát, s alaposan kitakarítja majd szérűjét.

Gyorsan közeledik az idő, amikor nagy lesz a bizonytalanság és a fejetlenség. Sátán angyalruhába öltözik, hogy ha lehetséges, tévedésbe ejtse még a választottakat is. Sok isten lesz majd és sok úr. Fújni fog a tanítás mindenféle szele. Akkor nem azok lesznek a vezetőink, akik többre becsülik az áltudományokat. Nem azok állnak majd soraink élén, akik a műveltségben, a pallérozott értelemben és a tehetségben bíztak, s nem tartottak lépést a világossággal. Akik megbízhatatlannak bizonyultak, azokra nem bízzák rá többé a nyájat. Kevés „kiváló” ember vesz majd részt az utolsó, komoly munkában. Mivel önhittek és Istentől függetlenek, az Úr nem tudja felhasználni őket. Vannak az Úrnak megbízható szolgái, akik a rostálás idején tűnnek elő. Akadnak értékes emberek, akiket most nem látunk ugyan, mégsem hajtottak térdet a Baálnak. Bár nekik nem jutott akkora világosság, amely rátok összpontosult, azonban lehet, hogy nem túl vonzó külsejük alól előtűnik majd a valódi keresztény jellem tiszta ragyogása. Nézegethetjük az eget, amikor nappal van, mégsem látjuk a csillagokat, pedig ott vannak az égen. Éjjel azonban jól látható valódi ragyogásuk.

Nincs messze az idő, amikor minden embernek szembe kell néznie a megpróbáltatással. Ránk akarják majd erőszakolni a fenevad bélyegét. Akik lépten-nyomon beadják derekukat a világ követelményeinek és a világi szokásokhoz szabják magukat, azok könnyebben behódolnak a földi hatalmaknak, mintsem hogy kitegyék magukat a gúnynak, sértegetésnek, a börtönnel és halállal való fenyegetésnek. Küzdelem dúl majd Isten és az emberek parancsai között, s ekkor különítik el a gyülekezetekben az aranyat a salaktól. Világosan meg lehet majd különböztetni a valódi istenfélelmet a látszattól és a hamisítványtól. Sok, ragyogásáért nagyra tartott csillag fog kihunyni a sötétben. Polyvafelhőket hord majd a szél még onnan is, ahol mi csak tiszta búzát látunk. Mindazok, akik magukra öltik ugyan a szenthely díszeit, de nem öltöznek Krisztus igazságos tetteibe, szégyenteljes mezítelenségükben mutatkoznak majd meg.

Amikor kivágják a meddő fákat, hogy ne foglalják a helyet, amikor a hamis atyafiak sokaságát meg tudjuk különböztetni az igazaktól, akkor elő fognak tűnni az elrejtettek, és dicsérettel sorakoznak fel Krisztus lobogója alá. Akik addig félénkek voltak, és nem bíztak önmagukban, akkor majd nyíltan Krisztus és igazsága mellé állnak. A gyülekezet addig leggyöngébb és legtétovázóbb tagja olyan lesz, mint Dávid – tettre kész, bátor és határozott. Minél sűrűbb lesz Isten népének éjjele, annál ragyogóbbak lesznek a csillagok. Bár Sátán dühödten üldözi majd a hűségeseket, Jézus segítségével diadalmaskodni fognak. Akkor majd szép lesz Krisztus egyháza, mint a telihold, világos, mint a nap, és félelmetes, mint a zászlós tábor.

Akkor majd kikel az igazság magja, amit most az evangélium hirdetői nagy igyekezettel vetnek. Felnövekedik és gyümölcsöt terem. Olyan emberek fogadják majd el az igazságot, akik elviselik a megpróbáltatásokat, és dicsőítik Istent, amiért részt vehetnek Jézus szenvedéseiben. „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn. 16:33) Amikor a félelmetes csapás végigsújt a Földön, amikor a szórólapát tisztogatja majd az Úr szérűjét, akkor Isten lesz népének segítője. Magasra emelhetik Sátán diadaljelvényeit, mégsem rémítik meg a tiszta és szent emberek hitét.

Illés az eke mellől hívta el Elizeust, majd a köpenyét vetette rá, hogy fölszentelje. Nagy tudású és magas állású embereknek ajánlották fel ezt a fontos és komoly munkát. Ha kicsinyek lettek volna a saját szemükben és teljesen az Úrban bíznak, akkor azzal tisztelte volna meg őket, hogy diadalmasan vigyék zászlóit a győzelemre. Azonban eltávolodtak Istentől, engedtek a világ szokásainak, ezért az Úr elvetette őket.

Sokan nagyra tartják a tudományt, de szem elől tévesztik a tudomány Istenét. Nem így volt ez a gyülekezettel a kezdeti ártatlan napokban.

Isten úgy fog munkálkodni napjainkban, ahogyan kevesen feltételezik. Olyan embereket nevel majd, akiket Lelkének kenetével tanít és magasztal fel, nem pedig a tudományos intézetek külsőséges oktatásával. Nem szabad megvetnünk vagy elítélnünk ezeket a lehetőségeket. Isten nyilvánvalóvá teszi majd, hogy nem függ a művelt, önhitt halandóktól.

Kevés közöttünk a megszentelt életű ember. Kevesen harcoltak és győztek az önzésükkel vívott tusában. Az igazi megtérés a gondolkodásmód és az indítékok teljes megváltozása, valóságos elkülönülés a világi kapcsolatoktól, eltávozás és visszahúzódás a gondolatainkat, nézeteinket uralni akaró hatalom lelki légkörétől. Az elválás fájdalmat és keserűséget vált ki mindkét félből. Ez az az ellenségeskedés, amelyről Jézus kijelentette, hogy megjelenésével ki fogja váltani a földön. A megtért ember azonban szüntelenül vágyva várja, hogy barátai mindent elhagyjanak Krisztusért, mert tudja, hogy ha nem teszik, akkor majd végleg és örökre el kell válniuk. Az igazi keresztény nem lehet könnyelmű és komolytalan, amíg hitetlen barátaival van. Túlságosan is nagy ehhez azok értéke, akikért Krisztus meghalt.

„Aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom” – mondja Jézus (Lk. 14:33). Le kell mondanunk mindenről, ami elvonja szeretetünket Istentől. Sokak bálványa az aranyborjú, a pénz istene – aranylánccal köti őket Sátánhoz. Mások a hírnevüket és a világi elismerést hajszolják. Ismét másoknak az önző, könnyű és felelőtlen élet a bálványa. E csapdákat Sátán mind óvatlan lábaknak állította. Ezt a rabszolgaságot mégis meg kell törni. Meg kell feszítenünk magunkat a testi vágyaknak és bűnös kívánságoknak. Nem lehetünk félig az Úré, félig pedig a világé. Félre kell tennünk minden koloncot, minden belénk rögződött bűnt. Isten őrei nem fognak „békességet” kiáltani addig, amíg az Úr nem szól békességről. A megbízható őrök így szólnak: „Gyertek ki onnan, s ne érintsetek semmi tisztátalant! Vonuljatok ki közülük, s tisztuljatok meg, akik az Úr edényeit hordozzátok!” (Ésa. 52:11)

A gyülekezet nem mérheti magát a világhoz, sem emberek véleményéhez, sem pedig ahhoz, amilyen valamikor volt. Ahhoz kell mérnie hitét és a világban elfoglalt helyét, amilyen lehetett volna, ha szüntelenül előre és fölfelé haladt volna. A szenthely mérlegén mérik majd le a gyülekezetet, s ha jelleme és lelkiállapota nem felel meg azoknak az áldásoknak és kiváltságoknak, amelyeket Isten rájuk árasztott, akkor híjával találják. A fény tisztán és határozottan ragyogott az ösvényére, s az 1882-ben kapott világosság elszámolásra kötelezi a közösséget. Ha nem használja ki képességeit, ha gyümölcsei nem tökéletesek Isten előtt, ha világossága sötétséggé változott, akkor valóban keveset mutat majd a mérleg. Nyilvánvaló, hogy nem úgy tekintünk állapotunkra, ahogyan Isten látja. Látunk, de nem érzékelünk, hallunk, de nem értjük meg. Nemtörődömök vagyunk. Úgy vesszük, mintha nappal felhő, éjjel pedig tűzoszlop lebegne szenthelyünk fölött. Valljuk, hogy ismerjük Istent és hiszünk az igazságban, tetteinkkel mégis megtagadjuk Őt. Cselekedeteink homlokegyenest ellenkeznek az igazság elveivel, pedig állítjuk, hogy azok igazgatnak bennünket.