„Arról ismerje meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn. 13:35) Jellemünk minél inkább hasonlít az Üdvözítő jellemére, annál mélyebben szeretjük majd azokat, akikért Ő meghalt. Azok a keresztények, akik önzetlen szeretettel viseltetnek egymás iránt, olyan bizonyságot tesznek Krisztus mellett, amelyet a hitetlenek nem tudnak cáfolni, s amelynek nem lehet ellenállni. Lehetetlen felbecsülnünk az ilyen példamutatás hatalmát. Semmi nem győzi le olyan hathatósan Sátán és küldöttei fondorlatait, sem nem építi úgy a Megváltó országát, mint Krisztusnak a gyülekezet tagjaiban megnyilvánuló szeretete. Csak akkor örvendhetünk békességnek és jólétnek, ha gyakoroljuk a szelídséget és a szeretetet.

Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levelében kifejti, mennyire fontos a szeretet, amelyet Krisztus követőinek ápolniuk kell: „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétai képességem, ismerjem bár az összes titkot és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyet mozgassak: ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” (I. Kor. 13:1–2)

Nem számít, milyen magasztos valakinek a hitvallása – ha szívét nem járja át Isten és embertársai iránt érzett szeretet, akkor nem Krisztus tanítványa. Legyen bár nagy a hite, sőt akár csodatevő ereje is lehet, szeretet nélkül mégis értéktelen e hit. Lehet valaki nagyon bőkezű, de ha nem a hamisítatlan szeretet indítja erre, még ha minden vagyonát a szegények táplálására adja is, a puszta tett nem dicséri őt Isten előtt. Buzgalmában akár vértanúhalált halhat, de ha a szeretetben szegény, akkor Isten szemében vagy félrevezetett rajongó, vagy pedig álszent.

Az apostol a szeretet gyümölcseinek leírásával folytatja: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny…” A szívben uralkodó isteni szeretet kiszorítja a büszkeséget és az önzést. „…a szeretet nem kérkedik, nem gőgösködik.” (I. Kor. 13:4) A legtisztább öröm a legmélyebb alázatból fakad. A legerősebb és legnemesebb jellem a türelmen, szereteten, és az Isten akaratában bízó engedelmességen alapszik.

„A szeretet nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat fel nem rója.” (I. Kor. 13:5) A szeretet uralta szívet nem tölti el ingerültség és bosszúvágy a sértések miatt, amelyeket a büszkeség és a magunk bálványozása elviselhetetlennek minősít. A szeretet nem gyanakszik. Mindig a legkedvezőbben vélekedik mások indítékairól és tetteiről. A szeretet soha nem említi fölöslegesen mások hibáit. Nem nyeli mohón a rossz híreket, sőt inkább a megrágalmazott jó tulajdonságait idézi emlékezetbe.

A szeretet „nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal” (I. Kor. 13:6). Akinek szívét átitatta a szeretet, azt szánakozással töltik el mások tévedései és gyengeségei; de örvendezik, amikor az igazság ül diadalt, amikor szertefoszlik a más jó hírét sötétítő felhő, vagy ha a vétkes bevallja bűnét és helyrehozza hibáját.

„Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (I. Kor. 13:7) A szeretet nemcsak elviseli mások hibáit, hanem jókedvvel tűri azt a szenvedést és kényelmetlenséget, amit ez a türelem szükségessé tesz. Ez a „szeretet soha el nem múlik” (I. Kor. 13:8), soha értékét nem veszíti; a szeretet a menny vonása. Tulajdonosa pedig becses kincsként viszi majd magával Isten városának kapuján át.

A Lélek gyümölcsei a szeretet, öröm és béke. A veszekedés és széthúzás Sátán művei és a bűn gyümölcsei. Ha népünk békének és szeretetnek akar örvendezni, akkor el kell hagynunk bűneinket. Összhangba kell kerülnünk Istennel, s akkor összhangban élünk majd egymással is. Mindegyikünk tegye fel a kérdést: Bennem él-e a szeretet kegyessége? Elsajátítottam-e a hosszútűrést és a kedvességet? Tehetségünk, műveltségünk, szónoki képességünk e nélkül a mennyei vonás nélkül ugyanolyan értéktelen lesz, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. Mekkora kár, hogy alig értékeljük ezt a becses kincset, sőt lenézzük, pedig azt valljuk, hogy hiszünk!

Pál írja a kolossébelieknek: „Mint Isten szent és kedves választottai, öltsetek magatokra szívbéli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek! Mindenen fölül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. S Krisztus békéje uralkodjék szívetekben, hiszen erre vagytok hivatva egy testben, és legyetek hálásak… Bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, s adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” (Kol. 3:12–15, 17)

Krisztus lekötelezettjei vagyunk, s ez szent kötelezettség elé állít minket mindazokért, akikért Ő meghalt. Ugyanolyan megértéssel, gyöngéd szánakozással és önzetlen szeretettel viselkedjünk irántuk, mint amilyet Krisztus tanúsított irántunk. Ha Ő veszi birtokba lényünket, kihal belőlünk az önző nagyravágyás és az elsőbbségre való törekvés.

Üdvözítőnk így tanította imádkozni tanítványait: „Bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” (Mt. 6:12) Nagy áldást kérünk ezzel, de feltételhez kötve. Mi magunk szabjuk meg a feltételt: azt kérjük, hogy úgy legyen Isten könyörületes irántunk, ahogyan mi könyörülünk másokon. Krisztus kijelenti, hogy a következő mérték szerint bánik velünk az Úr: „Ha megbocsátjátok az embereknek a vétkeiket, mennyei Atyátok nektek is megbocsát.” (Mt. 6:14) Csodálatos feltétel! De milyen kevéssé értjük, és milyen kevéssé engedelmeskedünk neki! Az egyik legáltalánosabb s legvégzetesebb következményekkel járó bűn az engesztelhetetlen lelkület megtűrése. Hányan melengetnek szívükben ellenségeskedést és bosszúállást, aztán Isten elé borulva kérik, hogy bocsássa meg vétkeiket, amint ők is megbocsátanak az ellenük vétkezőknek. Nem fogják fel az ima igazi értelmét, mert ha megértenék, nem mernék az ajkukra venni. Mindennap, minden órában Isten megbocsátó könyörületére szorulnunk, hogyan táplálhatunk hát keserűséget és rosszindulatot bűnös társaink iránt? Ha a keresztények minden dolgukban megvalósítanák ennek az imának az elveit, áldott változás menne végbe a gyülekezetben és a világban. Ez lenne a legmeggyőzőbb tanúság a Biblia vallásának valódisága mellett.

Isten többet vár követőitől, mint sokan gondolják. Ha nem akarjuk hamis alapra építeni a mennyre vonatkozó reményeinket, akkor úgy kell elfogadnunk a Bibliát, ahogyan megírták, s meg kell értenünk, hogy az Úr komolyan gondolja, amit mond. Semmit nem vár tőlünk, aminek a véghezviteléhez nem ad kegyelmet. Nem hozakodhatunk elő semmiféle kifogással Isten napján, ha nem érjük el az Igében meghatározott mértéket.

Az apostol int minket: „Szeressetek tettetés nélkül. Gyűlöljétek a rosszat, ragaszkodjatok a jóhoz. Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek gyöngédek, tiszteletadás dolgában legyetek előzékenyek.” (Rm. 12:9–10) Pál arra tanít, hogy különböztessük meg az ártatlan, önzetlen szeretetet, krisztusi lelkületet a világban bőven föllelhető, üresen kongó, hamis tettetéstől. Ez a hitvány hamisítvány sok embert félrevezet. Összemoshatja a különbséget helyes és helytelen közt, mert a bűnösnek ad igazat, ahelyett, hogy lelkiismeretesen rámutatna tévedéseire. Az ilyen elnézés sohasem fakad valódi barátságból, olyan lelkület készteti, amely a megtéretlen szívben otthonos. Bár a keresztény mindig szeretetteljes, szánakozó és megbocsátó lesz, mégsem érthet egyet a bűnnel. Irtózni fog a gonosztól, s ragaszkodni a jóhoz, még ha fel is kell adnia az Istent nem félőkkel meglévő kapcsolatát vagy barátságát. Krisztus lelkülete a bűn gyűlöletéhez vezet, ugyanakkor szívesen hozunk bármilyen áldozatot a bűnös megmentéséért.

„Azt mondom tehát, és kérve kérlek titeket az Úrban: ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságokon járatják az eszüket. Sötétség borult az elméjükre és elidegenedtek az istenes élettől. Tudatlanság tartja őket fogva és szívük megátalkodott. Reményüket vesztve bujálkodásra adták magukat, s nyereségvágyból mindenféle tisztátalanságot űznek.” (Ef. 4:17–19) Az apostol az Úr Jézus nevében és felhatalmazásával inti testvéreit, hogy miután az örömhírt vallják, ne viselkedjenek úgy, mint a pogányok, hanem mindennapi életükkel bizonyítsák, hogy igazán megtértek.

„Vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodásotokban, s öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta, igazságban és szentségben alkotott lény.” (Ef. 4:22–24) Valamikor romlottak, züllöttek és szenvedélyek rabszolgái voltak, világi hatások hódították, vakították és zavarták meg őket: Sátán félrevezetései. Most, amikor megtanították nekik az igazságot, ahogyan az Jézusban él, vigyenek végbe döntő változást az életükben és jellemükben.

A gyengeség okai a gyülekezetben: azok beözönlése, akiknek nem újult meg a szívük és nem alakult át az életük. Gyakran semmibe vesszük ezt a tényt. Némely lelkész és gyülekezet annyira áhítozik a tagság növekedésére, hogy nem tanúskodnak hűségesen a keresztényietlen szokások és életmód ellen. Az igazság elfogadóinak nem tanítják meg, hogy nincsenek biztonságban, ha viselkedésük világi, s csak a nevük keresztény. Eddig Sátán alattvalói voltak, ezentúl Krisztus alattvalói legyenek. Életükkel kell bizonyítaniuk, hogy más vezetőt választottak. A közvélemény jó szemmel nézi, ha valaki hitvalló keresztény. Kevés lemondás és önfeláldozás kell az istenfélelem tettetéséhez, és ahhoz, hogy ott legyen a nevünk a gyülekezet névsorában. Így azután sokan csatlakoznak a gyülekezethez anélkül, hogy előbb Krisztussal egyesültek volna. Ez azonban csak Sátán diadala. Akik csak ennyire tértek meg, azok az ő leghathatósabb eszközei, csalétkül szolgálnak a többiek számára. Hazug fények ők, kárhozatba csalogatják az elővigyázatlanokat. Hiába igyekeznek sokan szélessé és kellemessé tenni a keresztény ösvényt a világiak előtt, Isten nem egyengette el és nem szélesítette ki a göröngyös, keskeny utat. Ha el akarunk jutni az örök életre, ugyanott kell járnunk, ahol Krisztus és tanítványai: az alázat, önmegtagadás és áldozathozatal ösvényén.

A lelkészek törekedjenek arra, hogy az igazság megszentelje a szívüket, s erre vezessenek másokat is. A lelkészeknek és a gyülekezet tagjainak hamisítatlan vallásra van szükségük. Akik kivetik szívükből a gonoszságot és őszinte alázattal nyújtják kezüket Istenhez, azok olyan segítséget kapnak, amilyet egyedül Ő adhat. Isten váltságot fizetett az emberekért, hogy lehetővé tegye számukra a menekülést a bűn igájából, s a bocsánat, az ártatlanság és a menny elnyerését.

Isten meghallja az alázatos szívű és bűnbánó ember kiáltását. Akik gyakran járulnak a kegyelem trónjához, őszinte, komoly kérésekkel Istentől származó bölcsességért és hatalomért, azok feltétlenül Krisztus tevékeny, hasznos szolgáivá válnak. Talán kimagaslóan tehetségesek, de alázatos a szívük, és szilárdan Jézusra támaszkodva sokakat Krisztushoz vezethetnek. Isten segítségével elérik az embereket.

Krisztus igehirdetőinek mindig tudniuk kell, hogy a szent hivatás egész lelküket igénybe veszi. Arra törekedjenek, hogy Krisztus testét építsék, ne pedig önmagukat dicsőítsék az emberek előtt. És bár a keresztényeknek Krisztus követeként kell tisztelniük a hűséges lelkészeket, mégis kerüljék az emberek bármilyen dicséretét.

„Kövessétek tehát Isten példáját, mint kedves gyermekei. Éljetek szeretetben, amint Krisztus is szeretett minket és jó illatú adományként ajánlotta fel magát értünk az Istennek.” (Ef. 5:1–2) Az ember gonosz tetteivel elidegenítette magát Istentől, de Krisztus az életét adta, hogy aki akar, megszabadulhasson a bűntől és visszatérhessen a Teremtőhöz. Krisztust az késztette a nagy áldozatra, hogy előre látta a megváltott, szent világegyetemet. Fogadjuk hát el ezeket a drágán vásárolt kiváltságokat! Az Isten példáját követjük-e, mint kedves gyermekei, vagy pedig a sötétség fejedelmének alattvalói maradunk? Az Urat imádjuk-e, vagy a Baált? Az élő Istent, vagy bálványokat?

Lehet, hogy nincs látható ereklyetartónk vagy bálványszobrunk, amin szemünk megpihenhetne, mégis lehetünk bálványimádók. Ugyanolyan könnyű bálványt faragnunk kedvenc elgondolásainkból és tárgyainkból, mint fából vagy kőből. Ezreknek és ezreknek van téves felfogásuk Istenről és az Ő jelleméről. Ugyanolyan hamis istent szolgálnak ők, mint a Baál hívei. Az igaz Istent imádjuk-e, ahogyan Igéje, Krisztus és a természet kijelentik Őt, vagy pedig valamiféle bölcseleti bálványt, amelyet Isten helyére tettünk? A mi istenünk az igazság Istene. Trónjának oszlopai az igazság és a könyörület. Ő a szeretet és a gyengéd szánakozás Istene. Ilyennek ismertük meg Őt Fiában, megváltónkban. A türelem és hosszútűrés Istenét csodáljuk, s törekszünk átvenni jellemét, mert Ő az igaz Isten.

Ha Krisztust követjük, az Atya nekünk tulajdonítja Üdvözítőnk érdemeit, s ha jellemének kegyességeit átültetjük a szívünkbe, jó illatot árasztanak körülöttünk. Ha a szeretet, szelídség és béketűrés lelkülete itatja át az életünket, akkor az Úr erőt ad, hogy lágyítsuk meg és csillapítsuk le kemény szívünket, s Krisztus számára nyerjük meg a hit keserű ellenségeit.

„Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” (Fil. 2:3–4) „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedék közt, akik közt úgy ragyogtok, mint a csillagok a világmindenségben.” (Fil. 2:14–15)

A hiú dicsőségvágy, önző nagyravágyás az a szikla, amelyen sokak üdvössége hajótörést szenved, és sok gyülekezet emiatt vált erőtlenné. Akik legkevésbé odaadók, akik legkevésbé állnak összeköttetésben Istennel, azok csörtetnek legmohóbban a legmagasabb helyekre. Nincsenek tudatában gyengeségüknek és jellemhibáiknak. Hacsak számos ifjú lelkészünk nem tapasztalja Isten megtérítő hatalmát, tevékenységük inkább csak akadály, mint segítség lesz a gyülekezet számára. Lehet, hogy megtanulták Krisztus hittételeit, mégsem Tőle tanultak. Aki szüntelen Jézusra tekint, felismeri önfeláldozó szeretetét, mélységes alázatát, és követni fogja példáját. Ki kell vetnünk szívünkből a büszkeséget, nagyravágyást, hazugságot, gyűlöletet, önzést. Sokan részben lecsillapították ugyan gonosz gondolataikat, vágyaikat, de nem gyökerestől tépték ki azokat a szívükből. Ha kedvező körülmények jönnek, újra kihajtanak bennük, és Isten elleni lázadásra indítanak. Rettenetes veszély rejlik ebben. Bármilyen bűnt tűrünk meg, ellenséget melengetünk, amely az óvatlan pillanatra vár, hogy romlásunkat okozza.

„Ki bölcs és értelmes közületek? Bizonyítsa kifogástalan életével, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz.” (Jak. 3:13) Testvéreim, mire használjátok például a beszéd képességét? Megtanultatok-e annyira uralkodni a nyelveteken, hogy aláveti magát megvilágosodott lelkiismereteteknek és szent jellemvonásaitoknak? Mentes-e beszédetek a léhaságtól, büszkeségtől, rosszindulattól, az álnokságtól és tisztátalanságtól? Hazugság nélkül álltok-e Isten előtt? Nagy a szó hatalma. Sátán igyekszik szolgálatában tartani a nyelvünket. Mi magunk nem tudjuk megfékezni, Isten kegyelme az egyetlen reményünk.

Akik azt figyelik mohón, hogyan biztosítsanak maguknak elismerést, törekedjenek inkább olyan bölcsességre, amely „ártatlan, aztán békeszerető, gyengéd, jóra hajló, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató.” (Jak. 3:17) Láttam, hogy sok igehirdetőnek lelkébe kell vésni e szavakat. Akikben Krisztus, a dicsőség ama reménysége él, az „bizonyítsa kifogástalan életével, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz” (Jak. 3:13).

Péter buzdítja a hívőket: „Legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérüket szeretők, irgalmasak és udvariasak: Rosszért rosszal, szidalomért szidalommal ne fizessetek! Inkább áldást mondjatok! Hiszen arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek. Hol az az ember, aki életéért eped, szép napokat szeretne élni és hosszú életet? Őrizd meg a gonosztól ajkadat, nyelved ne szóljon hazugságokat! Fuss a gonosztól és a jót keresd, a békességet kutasd és azt kövesd! Az Úr szeme az igazakon és füle könyörgő szavukon. De a gonoszt cselekvőkkel szembefordul.” (I. Pt. 3:8–12)

Isten félreérthetetlenül kijelölte a helyes utat. Hitvalló népe miért nem jár mégis azon? Miért nem kutatnak, imádkoznak és fáradnak lelkiismeretesen, hogy egyetértők legyenek? Miért nem törekednek részvétet, testvéri szeretetet ápolni magukban, ahelyett, hogy rosszért rosszal, szidalomért szidalommal fizetnének? Ki nem vágyakozik az élet, a szép napok után? Mégis milyen kevesen tartják magukat a feltételekhez: „Őrizd meg a gonosztól ajkadat, nyelved ne szóljon hazugságokat!” (Zsolt. 34:14) Kevesen hajlandók követni az Üdvözítő példáját, szelídségét és alázatát. Sokan kérik az Urat, hogy alázza meg őket, de húzódoznak a szükséges fenyítéstől. Amikor elérkezik a vizsga, amikor próbák, vagy akár jelentéktelen kellemetlenségek érik őket, fellázad a szívük, és a nyelvük olyan szavakat ejt, mint a mérgezett nyíl vagy a pusztító jégeső.

A gonosz beszéd kettős átok. Jobban sújtja a szólót, mint a hallgatóját. Aki a széthúzás és a viszály magját veti, gyilkos gyümölcsöt arat majd lelkében. Milyen nyomorult is a pletyka terjesztője, a rosszhiszemű gyanúsító! Hírből sem ismeri az igazi boldogságot.

„Boldogok a békességszerzők.” (Mt. 5:9) Kegyelem és béke azok osztályrésze, akik nem hajlandók bekapcsolódni a nyelvek csatájába. Amikor a botrány terjesztői családról családra járnak, az istenfélők otthon maradva őrzik lelkük tisztaságát. Magasztosabb és nemesebb célokra kellene fordítani az időt, amit a legrosszabbra pazarolnak: léha, felületes beszédre és rosszmájú pletykázásra. Ha testvéreink Isten bizonyságtevői szeretnének lenni, látogassák a betegeket és a lesújtottakat, türelmesen és szeretettel fáradozzanak a tévelygőkért – azaz kövessék példaképüket, Jézust –, akkor a gyülekezet virágzásnak indulna.

A gonosz beszéd bűne a gonosz gondolatok melengetésével kezdődik. Alattomos tett, ha megtűrjük a tisztátalan gondolatokat, ha melengetjük a tisztátalanságok megannyi változatát, ha szentségtelen kívánságot dédelgetünk – így beszennyezzük lelkünket és megalkuszunk a becstelenséggel. „A kívánság azután, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig teljességre jutva halált okoz.” (Jak. 1:15) Ha nem akarunk bűnt elkövetni, akkor a kezdet kezdetétől el kell kerülnünk azt. Minden érzelmünket és kívánságunkat alá kell vetnünk az ésszerűségnek és a lelkiismeretnek. Tüstént vissza kell utasítanunk minden szentségtelen gondolatot. Menjetek a szobátokba, Krisztus követői, imádkozzatok hittel, teljes szívetekből. Sátán éberen figyel, hogy csapdába ejtsen. Ha meg akartok menekülni fortélyaitól, felülről kell segítséget kapnotok.

Hit és ima által mindenki megfelelhet az evangélium követelményeinek. Senkit sem lehet törvényáthágásra kényszeríteni. Legelőször beleegyezésre van szükség: az embernek előbb akarni kell a bűnös tettet, mielőtt a szenvedély az ész fölé kerekedhetne, vagy a vétek diadalmaskodhatna a lelkiismeret fölött. A kísértés, bármennyire erős legyen is, sohasem lehet kifogás a bűnre. „Az Úr szeme az igazakon és fülei könyörgő szavukon.” (I. Pt. 3:12) Kiálts az Úrhoz, megkísértett ember! Vesd magad Jézus elé, tehetetlen, méltatlan lélek, s kérd, követeld az ígéretét! Az Úr meghallja kérésedet. Tudja, milyen erősek a bűnös szív hajlamai, és segítségedre siet minden kísértésben.

Bűnbe estél? Haladéktalanul keresd Isten kegyelmét és bocsánatát. Amikor Dávid meggyőződött bűnéről, bűnbánattal és alázattal öntötte ki lelkét Isten előtt. úgy érezte, hogy el tudná viselni trónjának elvesztését, de nem élhet Isten tetszése nélkül. Isten hív minket összes eltévelyedésünkből: „Térjetek vissza, hűtlen fiaim, meggyógyítom elpártolástokat!” (Jer. 3:22) Isten áldása a tiéd lehet, ha engedelmeskedsz Lelke kérlelő hangjának. „Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy az Úr azokon, akik Őt félik.” (Zsolt. 103:13)