Kedves O. testvér!

Megkaptam leveledet. Magad is tudod, mennyire elszomorított az a hirtelen fordulat, amit tettél. Amikor előző életedre gondolok, eszembe jut kolorádói tapasztalatod, mérlegelésed, amikor pedig még azon a sziklán álltál, amelyet lehetetlennek látszott elhagyni. Majd későbbi részleges visszatérésed a hithez. Kísértéseidre gondolok, amikor azok a hamis és nagyravágyó remények csábítottak, hogy híresebb ember lehetsz, ha elszakadsz népünktől, mint ha velünk maradsz. Csalódásodra, majd dicséretre méltó hallgatásodra. Isten népének szeretetére és imáira, amelyek érted a mennybe szálltak, s az én folytonos kérleléseimre: „Ne hagyjátok magára, hanem igyekezzetek megmenteni őt. Hiszen csak csapdába esett, elengedte Isten kezét.”

Eszembe jut, amikor halála előtt utoljára kocsiztam ki feleségeddel. A te jövőd és gyermekeitek jövője foglalkoztatta, ezért volt nehéz a szíve. Azt mondta, retteg gyermekeitekért és hitetlenséged miatt: „Ha meghalnék, és férjem elhagyná a hitet, s gyermekeinket a szombat feladására vinné, milyen borzasztó is lenne ez, miután annyi világosságot, annyi bizonyítékot kapott! Ezért is kapaszkodtam eddig az életbe. Férjem nem él olyan lelki életet, amely horgonya lenne a viharok idején. Ó, White testvérnő! Férjem és gyermekeim lelki üdvéért ragaszkodtam eddig az életemhez. S megvallom neked, hogy szívem mélyéből bánkódom, amiért nem fogadtam más lelkülettel a férjemnek és nekem adott bizonyságtételedet. Most már belátom, hogy pontosan azt az üzenetet kaptuk, amire szükségünk volt. S ha megszívleltük volna, mindkettőnk élete jó irányba változhatott volna. Kevélyek voltunk. Még találkozni sem szerettem veled azóta, mert azt gondoltam, hogy nem bízol többé bennünk. De az elmúlt néhány hónap alatt mindez elmúlt, s ugyanúgy bízom benned, közeli barátomnak érezlek, és szeretlek, mint azelőtt. A férjem azonban másképp gondolkodik. Ezért nincs sok értelme, hogy vele beszéljem meg ezeket az ügyeket. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy minden gondolatomat elmondjam neki, ő pedig túlságosan is ragaszkodik az elképzeléseihez és érzéseihez. Mégis tudatni akartam veled, hogy feltétlenül megbízom bizonyságtételeidben és tevékenységedben. Régóta szerettem volna már beszélni veled, elmondani ezeket, hogy ne terheljenek többé engem. Bocsáss meg, amiért rosszat gondoltam és szóltam rólad! Megszomorítottam Isten Lelkét, s olykor azt gondoltam, hogy magamra hagyott. Ezektől a rossz gondolatoktól később megszabadultam. Azelőtt soha nem is képzeltem, hogy ennyire veszélyes lenne hitetlenül beszélni! Nagyon féltem a férjemet, mert a hitetlenségét kifejezésre juttatja. Attól tartok, hogy fel fog adni mindent, és hitetlenné válik. Bárcsak segíteni tudnék rajta!”

O. testvér, amikor azt állítottad, hogy a feleséged még halálos betegen sem hitt a bizonyságtételekben, nem mondtam ellent neked. Azt hittem, nem mondasz igazat. Később arra a következtetésre jutottam, hogy sok mindenről egyszerűen nem tudsz. Mert itt van a kezemben feleséged levele, amelyben azt írja, hogy teljesen megbízik a bizonyságtételekben, s tudja, hogy nektek is csak az igazat írtam meg. A tábori összejöveteleken olyan tapasztalatban részesültél, amely tartós érték lett volna számodra, ha továbbra is alázatosan jársz Isten előtt. Akkor megalázkodtál, és bocsánatot kértél tőlem, amiért rosszat mondtál rólam és munkámról. Így szóltál: „Fogalmad sincs, milyen rosszindulattal beszéltem rólad.” Azt feleltem, hogy ugyanúgy megbocsátok neked, amint remélem, hogy Jézus megbocsátja az én bűneimet és tévedéseimet. Többek előtt kijelentetted, hogy sok mindent mondtál ellenem; azt válaszoltam, hogy mindent szívesen megbocsátok, de nem ellenem szóltál. Semmi sem ellenem történt, én csak szolga vagyok, aki közvetíti Isten üzenetét. Isten üzenete ellen lázadtatok, amelyet a szerény eszköz hozott. Krisztust bántottátok meg, nem engem. Azt mondtam, „ne nekem valld be bűneidet, hanem rendezz mindent Istennel, s akkor úgyis rendben lesz minden közted és köztem is”. Néhány neked írt szót nagyon is eltúlozva fogtál fel, de amikor újra elolvastad, azt mondtad, hogy most már jobban érted, és szívedbe visszatért a béke. E beszélgetés után mondtad azt, hogy azelőtt nem tudtad, mit is jelent a megtérés, de most újjászülettél, első ízben tértél meg. Igazán elmondhatod, hogy szereted testvéreidet, semmi sem nehezíti a szívedet, és boldog vagy. Megértetted, mint soha azelőtt, hogy Isten ügye, a mi munkánk szent. Leveledből is kiviláglott a mélységes változás, amelyet Isten Lelke végzett a szívedben.

De már akkor is tudtam, hogy Isten majd ugyanerre a pontra vezet viszsza. Ugyanazokban tesz próbára, ahol elbuktál. Így tett Izrael gyermekeivel is, így tesz népével minden időben. Ott vizsgáztatja őket, ahol előzőleg kudarcot vallottak. Próbára teszi őket, és ha másodszor is elbuknak, újra ugyanazon vizsga elé állítja őket.

Valahányszor rád gondolok, mindig megsajdul a szívem, nagyon szomorú vagyok. Minden ember értékes, mert Jézus Krisztus értékes vére váltotta meg őket. Olykor arra gondolok, hogy megközelítőleg sem becsüljük meg Jézus vérének megvásároltjait – az emberek megváltását. Amikor a megvásárlásunkért fizetett végtelen árra gondolok, ez jut eszembe: Mi lesz, ha ez az ember végül is elvész? Mi lesz, ha nem hajlandó Krisztus iskolájában tanulni? Mi történik, ha nem gyakorolja a szelídséget és az alázatosszívűséget, ha nem veszi magára Krisztus igáját? Ez, testvérem, a te legsúlyosabb mulasztásod is! Ha kevésbé hallgattál volna önmagadra, ha Krisztust tetted volna meg tanácsadóul, akkor most erős lennél a kegyességben és Jézus Krisztus ismeretében. Nem húzod az igát Krisztussal, nem az Ő lelkülete itat át. Mennyire szükséged volna jellemépítésedhez az Isten által nyújtott segítségre!

Sok mindenért felelősek vagyunk, mert sok kiváltságban részesültünk. Tudjuk, hogy aszerint a világosság szerint ítélnek majd meg bennünket, amelyet az Úr adott nekünk. Nem hivatkozhatunk arra, hogy kevesebb világossággal tüntetett ki minket, mint azt a népet, amely hosszú időn át gyalázat és gúny tárgya volt a világon. Nem várhatunk el elnéző ítéletet, mert – akár Kapernaum – mi is az égig emelkedtünk. Az Úr fáradozott parancsolattartó népéért. Szodoma és Gomora nem nyertek annyi mennyei fényt, mint mi, mert akkor talán a mai napig is fennmaradtak volna. S ha a csodálatos tetteket, ismeretét és a népe iránt tanúsított kegyelmet, azoknak a nemzeteknek adta volna, amelyek sötétben élnek, el sem képzeljük, mennyire népünk előtt járnának már. Nem tudjuk, mennyivel tűrhetőbb lenne sorsuk az ítélet napján, mint azoknak, akikre az igazság tiszta világossága ragyogott, mint rád is, de valamilyen érthetetlen ok miatt elfordultak a kézbesített szent parancstól. Csak sajnálkozva tudok esetedre mutatni, mint figyelmeztető jelzőtűzre. „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” (I. Kor. 10:12) Az Úr nem az ember szemével néz. Nem azt gondolja, nem azt teszi, mint amit a vak, önző ember képzel vagy szeretne. Az Úr a szívet nézi, Ő műveli teremtményeiben mind az akaratot, mind a véghezvitelt, ahhoz, amit parancsol vagy elvár tőlük, hacsak vissza nem utasítják tanácsait, és hogy engedelmeskedjenek a parancsainak.

Életed javarészét arra fordítottad, hogy olyan tanításokat terjessz, amelyeket életed végén visszavonsz majd és elítélsz. Melyik az igazi, melyik a hamis? Megbízhatunk-e a véleményedben? Támaszkodhatunk-e arra, ahogyan a Szentírást magyarázod? Semmi esetre sem, mert az a veszély fenyegetne bennünket, hogy félrevezetsz. Nem lehetsz biztos abban sem most, sem életed későbbi szakaszán, hogy szilárd sziklán állsz-e. Nem tudok nem gondolni a jövődre. Nekem az igazság élő valóság. Tudom, hogy ez az igazság. „Vissza a tanításhoz és a kinyilatkoztatáshoz! Aki nem ezt mondja, annak nincs világossága.” (Ésa. 8:20) Ki fog-e hunyni világosságod a sötétségben?

Most bővítem A nagy küzdelem kötetét, benne a fontos témák: Sátán bukásának története s a bűn betörése világunkba. Élénkebben előttem van most Krisztus, a világosság fejedelme és Sátán, a sötétség fejedelme közt folyó küzdelem, mint valaha. Amint magam előtt látom az ellenség különféle mesterkedéseit, hogy romlásba döntse a tévelygő embereket, s azzá tegye őket, ami ő maga – Isten törvényének megrontója –, akkor szeretném, ha Isten angyalai szállnának le a Földre, s ők hirdetnék ezt a fontos igazságot. Fáj a lelkem azokért, akik szándékosan hátat fordítanak a világosságnak, a tudásnak és az Isten törvényei iránti engedelmességnek. Ádám és Éva hittek Sátán hazugságának – „olyanok lesztek, mint az Isten” –, s ugyanúgy ezek az emberek is azt remélik, hogy az engedetlenséggel magasabbra hághatnak, valamilyen, a hiúságuknak hízelgő helyet foglalhatnak el. Annyira aggódom, hogy míg a többiek alszanak, órákat töltök el imával, hogy Isten hatalma tegyen valamit, hogy megtörje a végzetes csalást az emberek gondolkodásán, s hogy vezesse őket – hiúságoktól mentesen – a Golgota keresztjéhez. Majd azzal csitítom magam, hogy mindőjüket megvásárolta az Úr Jézus vére. Mi talán szeretjük ezeket az embereket, a Golgota mégis bizonyítja, hogy mennyivel jobban szereti őket Isten. Ez nem a mi ügyünk, hanem az Úré. Mi csak eszközök vagyunk a kezében, hogy az Ő akaratát vigyük véghez, nem a miénket. Látjuk azokat, akik dacolnak a kegyelem Lelkével, s reszketünk értük. Szánakozunk és csalódottak vagyunk, amiért hűtlenek Isten és az igazság iránt. De még szomorúbbak leszünk, ha Jézusra gondolunk, aki a maga vérével vette meg őket. Odaadnánk mindenünket, hogy megmentsünk egyet, de képtelenek vagyunk. Feláldoznánk még életünket is, hogy megmentsünk valakit az örök életre, de még ez sem felelne meg a követelménynek. Jézus Krisztus hozta meg a végtelen nagy áldozatot az életével, küldetésével, halálával. Bárcsak az emberek elgondolkodnának annak az áldozatnak a nagyságán! Akkor jobban megértenék az üdvösség fontosságát!

O. testvér, te mégis, akinek pedig annyi világosság, a Biblia bizonyítékainak akkora bősége jutott, nem előre mész, nem haladsz felfelé azokkal, akik majd az igazság által végül is diadalmaskodni fognak. Az őslázadó oldalára álltál, hogy semmissé tedd Isten törvényét. Az ellenfél majd másokat is az Isten szent törvénye iránti engedetlenség ösvényére vezet, hogy nevetségessé tegye a hitünket. Amikor mindenkit a könyvek alapján ítélnek meg, hogyan is áll akkor majd az ügyed? Látni fogod ezt is, azt is, akik Isten parancsai útját járták volna, ha nem veszed körül őket a hitetlenség légkörével, ha félremagyarázással meg nem rontod a Szentírás jelentését, ha nem vezeted el őket az Isten szent törvénye iránti szigorú engedelmességtől. Elégedetten tudsz-e majd a szemük közé nézni? Hallani fogod a mindenható Bíró hangját: Ki kért meg erre?

Második feleséged nem él mély, lemondó, önfeláldozó lelki életet, az Istennel való közösség és az igazságba vetett hit által. Könnyen rá lehetne venni, hogy az Isten iránti engedelmességből a törvénytaposáshoz forduljon. Gyermekeid oda mennek, ahova apjuk vezeti őket. Ha csak különleges isteni gondviselés meg nem menti őket, engedetlenségük és törvényszegésük bűne majd terád száll. Az egész föld Bírája azt a szent törvényt helyezi most eléd, amelynek követelményeivel tisztában vagy. Jellemedet, feleséged és gyermekeid jellemét az igaz tetteknek ezzel a szent mértékével ítélik meg. Te vezeted őket a törvényszegésre, s Isten szent törvénye neked rója fel a pusztulásukat. Különféle csapdákkal, melyekben az ellenfél igen jártas, úgy működtél az ideiglenesért és az örökkévalóság számára, hogy igyekeztél elhitetni, hogy becsületes ember vagy, amikor magad mögött hagyod az igazságot. Tényleg becsületes lennél? Nem, dehogy! Csapda ez, borzalmas félrevezetés. Mit felelhetsz majd Istennek azon a napon? Akkor csak elrémülsz majd a Teremtődtől. Kifogásokkal próbálsz majd előhozakodni, de semmi sem jut az eszedbe. Bűnösen és elítélten állsz majd ott. Lehet, hogy most megharagszol rám, amiért mindezt eléd tárom, de ez a helyzeted, s ez lesz a helyzete Isten szent törvénye minden megrontójának.

Sohase felejtsd el ezt az igazságot: „Bárhol vagyok, bármit teszek, Isten, te látsz engem.” Viselkedésünk legapróbb részlete sem kerüli el annak tekintetét, aki így szól: „Ismerem tetteidet.” Isten előtt nyitva áll szívünk mélysége. Olyan pontosan észrevesz minden tettet, minden indítékot, minden szót, mintha csak az az egyetlen lény élne az egész világegyetemben, s teljesen rá összpontosulna a figyelme. Ne törjük hát meg törvényének egyetlen elvét sem, és másokat se tanítsunk erre törő válaszokkal, feltételezésekkel, hazugságokkal közvetlenül a Törvényadó szeme előtt! A Bíró szeme láttára merjünk tán szembeszállni az ítéletével? Olyan vakmerőség ez, mely túlszárnyalja a legelvetemültebb emberi szemtelenséget. Fivérem, találkozni fogok veled az ítélet napján, tudom, hogy akkor majd nem lelsz mentséged elpártolásodra.

Jaj, bárcsak eléd tudnám tárni, s mások elé is testvéreink közül, annak szükségét, hogy szüntelen Isten jelenlétének tudatában éljünk. Mert ez annyira fékezően hatna életetekre, hogy egészen más lenne erkölcsi és vallásos hírneved népünk körében. Feltétlenül meg kell ütnünk a magasabb mértéket. Mindnyájunknak mindenkor és minden helyen abban a tudatban kell élnünk, üzleti ügyeinket intéznünk, hogy a mennyei angyalok és Isten szeme előtt vagyunk. Az kíséri minden lépésünket, szemmel tartja tetteinket, fürkészi indítékainkat, aki az örökkévalóságra ítéli meg az emberek tetteit. Akkor Isten jelenlétének és annak tudata, hogy veszedelmes megsérteni a törvényeit, birtokba venné egész lényünket. Milyen elsöprő változást is látnánk az emberekben, a társadalomban, mennyi gonoszságot nem követnénk el soha! Kiáltások hangoznának minden rendű, rangú és korú emberek ajkáról: „Hogyan követhetnék el ilyen súlyos igazságtalanságot, és hogyan vétkezhetnék Isten ellen?” (I. Móz. 39:9)

Ki mehet be a kapukon a városba? „Boldogok, akik megtartják az Ő parancsait, hogy joguk legyen az élet fájához, és bemehessenek a kapukon a városba.” (Jel. 22:14) Ugyanolyan jól ismered ezeket a parancsokat, mint én. Szeretlek téged, a feleségedet, és ártatlan gyermekeid lelki üdvösségét is kívánom. Ezért írok most neked. Alaposan fontold meg, hogy melyik irányban haladsz. Több mondanivalóm is van hozzád, de nem most. Kérlek, válaszolj, s küldd vissza azt a levelet, melyben az álom van, mint már kértelek.

Szeretettel, szomorúan és szánakozva üdvözöllek.

1888. április 20.