Az Úr elhívta Izraelt, és elválasztotta őket a világtól, hogy szent megbízatást adjon nekik. Rájuk bízta törvényét. Azt tervezte, hogy ők őrizzék Isten ismeretét az emberek között. Általuk kellett a menny fényének bevilágítania a Föld sötét részeit, s megszólítania minden népet, hogy hagyjanak fel a bálványimádással, és szolgálják az élő, igaz Istent. Ha a héberek hűségesek maradnak megbízatásukhoz, hatalmas néppé lettek volna. Isten védelmébe vette és felmagasztalta volna őket minden nemzet fölé, általuk nyilatkoztatva ki világosságát és igazságát. Az isteni uralom fensőbbrendűségének példájaként Isten bölcs és szent kormányzása alatt mindenfajta bálványimádás fölé emelkedhettek volna.

Azonban nem tartották meg Istennel kötött szövetségüket. Utánozták más nemzetek bálványimádását, és ahelyett, hogy megdicsőítették volna Teremtőjüket, cselekedeteikkel a pogányok megvetését hozták nevére. Isten szándékának mégis meg kellett valósulnia. Akarata ismeretének el kellett terjednie a Földön. Az Úr engedte, hogy népére nehezedjék az elnyomó keze, és foglyokként szétszórta őket más nemzetek közé. A nyomorúságban sokan megbánták bűneiket, és keresték az Urat, így a pogányok földjén az igaz Isten ismeretét terjesztették. Az isteni törvény elvei azután összeütköztek a többi nemzet szokásaival. A bálványimádók megpróbálták kiirtani az igaz hitet. Gondviselésében az Úr szolgáit, Dánielt, Nehémiást és Ezsdrást állította a királyok és kormányzók elé, lehetőséget adva arra, hogy a bálványimádók befogadhassák a világosságot. Így azt a munkát, amelyet Isten a jólétben, határaikon belül akart elvégeztetni az izraelitákkal, de amelyet hűtlenül elhanyagoltak, a fogságban, súlyos megpróbáltatások és megalázó szégyen közepette kellett végezniük.

Napjainkban is elhívta Isten az egyházát, mint régen Izraelt, hogy világosságul szolgáljon. Az igazság hatalmas kardjával, az első, második és harmadik angyal üzenetével elválasztotta népét az egyházaktól és a világtól, hogy szent közelségbe vonja őket magához. Törvényének őrizőivé tette őket, és rájuk bízta a jelennek szóló próféciák nagy igazságait. Mint a régi Izraelre bízott törvények, ezek is szent megbízatást jelentenek, amelyeket közölnünk kell a világgal. A Jelenések könyve 14. fejezetében szereplő angyal azokat jelképezi, akik elfogadják Isten üzenetének világosságát, s az Ő követeiként fújnak riadót az egész világon. Krisztus ezt mondta követőinek: „Ti a világ világossága vagytok.” (Mt. 5:14) Mindenki számára, aki csak elfogadja Jézust, ez a Golgota keresztjének üzenete: „Íme az ember értéke. Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk. 16:15) Semmi ne hátráltassa ezt a munkát! Ez korunk legfontosabb feladata. Az emberek iránti szeretet, amelyet Jézus megváltásunkért hozott áldozata nyilvánított ki, ösztönözni fogja minden követőjét.

A világosságot nyert nép tagjai közül mégis nagyon kevesen végzik a rájuk bízott munkát. Ez a néhány rendíthetetlen hűségű ember nem törődik a jóléttel, kényelemmel, magával az élettel sem. Ahol csak alkalom nyílik, utat készítenek az igazságnak, és igazolják Isten szent törvényét. A világot uraló bűnök azonban behatoltak gyülekezeteinkbe, és azok szívébe, akik Isten választott népéhez tartozónak mondják magukat. Sokan, akik elnyerték a világosságot, arra használják tekintélyüket, hogy megnyugtassák a világiakat és a formálisan hitvallókat. A világ szerelmeseivel találkozunk annak a népnek a soraiban, amely állítja, hogy várja az Urat. A megtiszteltetés és a gazdagság utáni vágy lopakodik be közéjük. Krisztus róluk szól, amikor kijelenti, hogy Isten napja csapdaként éri a Föld lakosait. A világot tekintik otthonuknak, világi kincsek gyűjtését teszik feladatukká. Költséges lakóhelyeket építenek, minden kényelemmel felszerelve, gyönyörűséget találnak a divatos öltözködésben és a mértéktelen evés-ivásban. A világ dolgait bálványozzák, ezek tolakodnak lelkük és Krisztus közé. Csak homályosan látják és ködösen értik a ránk zúduló ünnepélyes és félelmetes eseményeket. A zsidó egyházban tapasztalt kudarc és engedetlenség nagyobb mértéke jellemzi azt a népet, amely a figyelmeztetés utolsó üzeneteiben nagy világosságot kapott a mennyből. Engedjük talán, hogy Izrael történelme ismétlődjék meg velünk? Elpazaroljuk-e mi is a lehetőségeket és kiváltságokat, míg csak elnyomást és üldözést nem enged meg Isten? Hagyjuk elvégzetlenül a feladatunkat most, a békében és viszonylagos jómódban? Várjuk be inkább a sötétség napjait, az üldözéseket, és megpróbáltatásokat, hogy azok között legyünk kénytelenek befejezni munkánkat?

A gyülekezet a bűn félelmetes mértékéért felelős. Akiknek világosság adatott, miért nem juttatják el másokhoz? Láthatják, hogy közel a vég. Látják, amint tömegek szegik meg naponta Isten törvényét, és tudják, hogy ezek az emberek nem menekülhetnek meg a bűneikkel együtt. Mégis jobban érdekli őket a munkájuk, gazdaságuk, házuk, áruik, ruháik és asztaluk, mint azoknak az embereknek a sorsa, akikkel majd találkozniuk kell az ítélet napján. Alszik a nép, amely állítja, hogy engedelmeskedik az igazságnak. Ha ébren lennének, nem vennék olyan könnyen ezeket a dolgokat. Az igazság szeretete kezd kihalni a szívükből. Példájuk alkalmatlan arra, hogy meggyőzze a világot, hogy nagyobb igazságnak vannak birtokában, mint bárki más. Pontosan akkor gyengék és határozatlanok, amikor naponta élő tapasztalat által erősnek kellene lenniük Istenben. A lelkészekre támaszkodnak, amikor az értelmükkel, lelkükkel, hangjukkal és tollukkal, idejükkel és pénzükkel mások lelkészeiként kellene fáradozniuk.

Testvéreim, sokan közületek azzal a kifogással tartják távol magukat a munkától, hogy képtelenek másokért dolgozni. Kérdezem: Isten tett ilyen tehetetlenné? Vajon nem a ti tudatos választásotok okozta és tartja fönn ezt a helyzetet? Nem adott-e Isten legalább egy talentumot, hogy azt gyarapítsd, nem a saját kényelmedért és élvezetedért, de Őérte? Tudtál-e arról a kötelességedről, hogy mint szolgájának bölcsen kell felhasználnod a rád bízott tőkét? Ugye szalasztottál már el alkalmakat, hogy képességeidet ebben az irányban fejleszd? Nagyon igaz, hogy kevesen érezték át igazán Isten előtti felelősségüket. A szeretetet, ítélőképességet, emlékezőtehetséget, előrelátást, tapintatot, erőt és minden más képességet csak az „én”-nek szenteltétek. Nagyobb bölcsességgel szolgáltátok a gonoszt, mint Isten ügyét. Megrontottátok, megbénítottátok, eltompítottátok képességeiteket a világi hajszában, az Istenért végzett munka rovására.

Még most is azzal csitítjátok a bennetek megszólaló lelkiismeretet, hogy nem tehetitek jóvá a múltat, nem szerezhetitek vissza azt az elevenséget, erőt és tehetséget, amelyekkel még ma is bírnátok, ha Isten akarata szerint használtátok volna. Ám ne feledjétek: Isten felelősnek tart benneteket a megbízhatatlanul, felületesen végzett munkáért, vagy azért, ha egyáltalán nem munkálkodtatok. Minél inkább használnátok képességeiteket a Mesterért, annál fogékonyabbá, rátermettebbé válnátok. Minél szorosabban kapcsolódtok a fény forrásához, annál több világosság árad utatokra, s annál nagyobb erőt nyertek, hogy Istent szolgáljátok. Mindazért is felelősek vagytok, amit elnyerhettetek volna, de elmulasztottátok megszerezni, mert a világnak hódoltatok. Amikor Krisztus követői lettetek, megfogadtátok, hogy neki és csak neki szolgáltok, Krisztus pedig megígérte, hogy veletek lesz, megáld, világosságával felüdít, az Ő békességét adja nektek, és boldoggá tesz munkája végzésében. Nem tapasztaljátok ezeket az áldásokat? Biztosak lehetek abban, hogy ezért ti vagytok a felelősek.

A háború alatt voltak olyan férfiak, akik beteggé tették, mások megcsonkították magukat, hogy ne kelljen bevonulniuk. Sokan ugyanezt tették az Istenért végzendő munkával kapcsolatban: megcsonkították testi és szellemi erőiket, ezért alkalmatlanná váltak a feladatok ellátására, amelyre pedig oly nagy szükség van.

Tegyük fel, hogy bizonyos összeget bíznak rád, hogy valamely célra beruházd. Vajon eldobnád azt a pénzt, s kijelentenéd, hogy ezek után nem vagy felelős annak felhasználásáért? Ezt tettétek és teszitek Isten ajándékaival. Ha felmentitek magatokat a másokért végzett munka alól, alkalmatlanságra hivatkozva, s helyette világi ügyekbe merültök, nem veszitek komolyan Istent. Tömegek rohannak a vesztükbe. Akik világosságot és igazságot nyertek, maroknyi nép csupán a gonoszok seregei ellen. Mégis ez a kicsiny csapat bármilyen célért latba veti erejét, csak azért nem, hogy megtanuljon lelkeket menteni a halálból. Csoda-e, ha a gyülekezet gyönge és eredménytelen, s Isten csak keveset tehet hitvalló népéért? Olyan helyzetbe hozták magukat, hogy az Úr nem működhet együtt velük és értük. Merészelitek-e továbbra is figyelmen kívül hagyni az Ő elvárásait? Továbbra is dacolni akartok a menny legszentebb megbízatásával? Vajon azt mondjátok, amit Káin: „A testvérem őrzője vagyok-e?” (I. Móz. 4:9)

Ne feledjétek: kötelességeiteket nem a mostani erőforrásaitokhoz és képességeitekhez kell mérnetek, hanem ahhoz, amit eredetileg kaptatok. Sőt azokhoz az alkalmakhoz is, amelyek segítségével fejleszthettétek volna adottságaitokat. Nem az a kérdés, hogy valaki most alkalmatlan és tapasztalatlan-e az Istenért végzendő munkára, hanem az, hogyan és miért került ilyen állapotba, és miként változtathatna ezen? Isten nem vesz igénybe természetfeletti eszközöket ahhoz, hogy ellásson minket a szükséges adottságokkal, de ha gyakorlással fejlesztjük tehetségeinket, akkor együttműködik velünk, s szunnyadó erőink és régóta bénultan heverő képességeink újjáélednek bennünk.

Míg a világban élünk, mindig is foglalkoznunk kell a világ dolgaival, de azoknak sohasem szabad teljesen lekötniük minket. Pál apostol biztos szabályt állít elénk: „Igyekvésetekben ne lankadjatok, legyetek buzgó lelkűek, az Úr az, akit szolgáltok.” (Rm. 12:11) Végezzük hűségesen az egyszerű, hétköznapi feladatokat is. Buzgón, mondja az apostol, akár az Úrnak. Bármi legyen is a munkánk, legyünk akár háziasszonyok, kétkezi vagy szellemi munkások, Isten dicsőségére végezhetjük feladatunkat, ha Krisztust tekintjük mindenben a legelsőnek. De a világi dolgokon kívül a Megváltó minden követőjének különleges feladata Krisztus országának építése. Olyan munka ez, amely megkívánja az emberek megmentéséért vállalt személyes igyekezetet. Nem heti egyszeri kötelesség ez, az imádkozás helyén, hanem mindenkori feladat, bárhol is vagyunk.

Mindazok, akik csatlakoznak a gyülekezethez, ezzel a lépéssel ünnepélyes ígéretet tesznek, hogy dolgozni fognak érte, és érdekeit az összes világi meggondolás fölé helyezik. Az a feladatuk, hogy élő összeköttetést tartsanak fenn Istennel, szívvel-lélekkel részt vegyenek a megváltás csodálatos tervében, s életükkel és jellemükkel bizonyítsák be, mennyivel fenségesebbek Isten parancsolatai, mint a világi szokások és gondolkodás. Aki megvallotta Krisztust, elkötelezte magát, hogy mindent megtesz Őérte. Így lesz tevékeny, szorgalmas és eredményes a Mester szolgálatában. Krisztus mindenkitől azt várja, hogy megtegye kötelességét; ez legyen követőinek jelszava.

Ne várjuk, hogy az emberek felkérjenek: tegyünk bizonyságot a világosságról. Aki az igazság napjának sugarait kapja, tükrözze vissza mindenkinek. Vallásának legyen határozott, valóságos befolyása. Imáit és könyörgéseit annyira át kell itatnia a Szentléleknek, hogy meglágyítsa és lecsillapítsa lelkét. Jézus mondta: „Úgy világítson világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.” (Mt. 5:16) Jobb lenne a világnak, ha sohasem látott volna vallásos embert, mint hogy olyan hívő hatása alá kerüljön, aki nem ismeri az istenfélelem erejét. Ha Krisztus lenne a példaképünk, ha az Ő élete volna életünk mértéke, mekkora buzgóságot tanúsítanánk, micsoda erőfeszítéseket tennénk, milyen nagylelkűek és mennyire önmegtagadóak lennénk! Milyen fáradhatatlanul dolgoznánk! Micsoda kérések szállnának fel Istenhez erőért és bölcsességért könyörögve! Ha minden hitvalló azt a munkát tekintené élete fő feladatának, amelyre Isten szólította, ha önzetlenül tevékenykedne az Ő ügyéért, mekkora változást látnánk a szívekben, a családokban, a gyülekezetben, de még a világban is!

Krisztus minden korban éberséget és hűséget várt követőitől. De most, az örökkévalóság mezsgyéjén meg kell kettőznünk szorgalmunkat, mert hatalmas igazságok, nagy világosság, fontos munka megbízottai vagyunk. Tegyen mindenki képességei legjava szerint! Testvérem, üdvösségedet veszélyezteted, ha most visszavonulsz. Ha elmulasztod a rád bízott munkát, Isten majd elszámoltat vele. Ismered az igazságot? Add tovább másoknak!

Mit is mondhatnék, hogy felrázzam gyülekezeteinket? Mit mondhatnék azoknak, akik fontos szerepet játszottak az utolsó üzenet hirdetésében? Eljön az Úr! Erről kell bizonyságot tennünk, nemcsak a szánkkal, de életünkkel és jellemünkkel is. Mégis sokan, akiknek pedig Isten világosságot és tudást, tekintélyt és a gazdagság talentumait adta, nem szeretik az igazságot és nem gyakorolják azt. Olyan sokat ittak az önzés és a világiasság részegítő poharából, hogy megittasodtak a világi gondoktól. Testvéreim, ha továbbra is tétlenek, világiasak, önzők maradtok, Isten bizonyosan mellőzni fog benneteket, és olyanokat hív el, akik kevésbé önzők, kevésbé vágyakoznak a világi tisztesség után, és akik nem haboznak a táboron kívül is nekivágni a figyelmeztetés hirdetésének, mint Mesterük tette, még ha szidalmazzák is őket. Olyan embernek adja a munkát, aki vállalja, értékeli azt, s beleszövi annak elveit mindennapi életébe. Olyanokat választ majd, akik alázatosan az Úr nevének dicsőítésére törekednek, s nem a maguk tiszteletére és előmenetelére. Embereket támaszt, akikben ugyan nincs annyi világi bölcsesség, de összeköttetésben állnak Ővele, felülről kérve az erőt és tanácsot.

Néhány vezető úgy gondolkozik, ahogyan az Írásban olvashatjuk: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöket űzött nevedben, de eltiltottuk, mert nem követ Téged mivelünk.” (Mk. 9:38) Szükség van szervezésre és fegyelemre, de most erősen fenyeget a veszély, hogy eltávolodunk Krisztus evangéliumának egyszerűségétől. Szükséges, hogy kevésbé függjünk az üres formaságoktól és szertartásoktól, és sokkal inkább ragaszkodjunk az igaz istenfélelem erejéhez. Ha az élete és jelleme példamutató, hagyjatok mindenkit munkálkodni, aki csak akar, bármilyen minőségben. Bár nem ragaszkodnak módszereitekhez, egy szót se ejtsetek ki, amely kárhoztatná vagy csüggesztené őket. Amikor a farizeusok azt akarták, hogy Jézus hallgattassa el az Őt dicsőítő, éneklő gyermekeket, a Megváltó azt mondta: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk. 19:40) A jövendölésnek be kellett teljesednie. Ugyanígy napjainkban is: a munkát el kell végezni. Számos terület van, tegye mindenki azt, amihez ért. Akinek egy talentum jutott, ne ássa el azt. Isten mindenkinek a képességeihez szabta a kötelességeit. Akikre komolyabb feladatokat és tehetséget bízott, ne igyekezzenek elhallgattatni azokat, akik kevésbé rátermettek és gyakorlottak. Az egy talentummal bíró emberek a tökéletesség olyan fokára juthatnak el, amelyet a tehetségesebbek képtelenek megközelíteni. Isten kis és nagy edényeket egyaránt kiválasztott, hogy eljuttassa az élet vizét a szomjazó lelkekhez. Az Ige hirdetői ne vessék kezüket a legalázatosabb munkásra, parancsolgatva: Vagy ezen a területen dolgozol, vagy pedig sehol! El a kezekkel, testvéreim! Dolgozzék mindenki a saját területén, a maga szerény módján. Erősítsetek mindenkit! Nincs helye most a farizeusi zsarnokságnak. Hagyjátok Istent azok által munkálkodni, akik által Ő akar. Az üzenetnek terjednie kell.

Mindenki mutassa meg Isten iránti hűségét azáltal, hogy talentumait bölcsen használja, nemcsak az anyagiak terén, de minden más áldásban is, amely segíti Isten országának építését. Sátán harcba vet minden elképzelhető eszközt, hogy megakadályozza az igazság eljutását azokhoz, akiket eltemettek a tévedéseik, de a figyelmeztetés és hívás hangjának mégis el kell érnie hozzájuk. Kevesen végzik majd a munkát. Ezreknek kellene olyan buzgón dolgozniuk, mint ennek a kevés embernek. Isten sohasem tervezte, hogy a gyülekezet tagjai ne vegyenek részt a munkában. „Menjetek, dolgozzatok a szőlőmben” – ez a Mester parancsa minden követőjéhez (Mt. 21:28). Ameddig meg nem tért emberek élnek e világon, mindaddig a legtevékenyebben, a legbuzgóbban, a legnagyobb lelkesedéssel kell megfeszítenünk az erőnket megmentésükért, és a legtökéletesebben kell dolgoznunk értük. Akiknek világosság adatott, világosítsák fel azokat, akik a sötétségben vesztegelnek. Ha a gyülekezet tagjai nem dolgoznak, akkor csak azt bizonyítják, hogy nincsenek élő kapcsolatban Istennel. Nevüket feljegyzik mint rest szolgákét. Nem látjátok, miért nincs több lelkiség gyülekezeteinkben? Mert nem vagytok Krisztus munkatársai.

Isten mindenkinek kiszabta feladatát, szolgáljuk Őt mindannyian, s akkor majd megtanít, melyik munkára vagyunk a legalkalmasabbak, és hogyan dolgozzunk. De senki ne kezdjen dolgozni másoktól függetlenül, hogy új elméleteket hirdessen. A munkások álljanak összhangban az igazsággal és testvéreikkel. Tanácskozzanak és dolgozzanak együtt. Azonban ne gondolják, hogy minden lépésnél várniuk kell, és a magasabb tisztséget viselőktől kérdezniük, vajon megtehetik-e ezt vagy amazt. Ne emberektől várjátok az irányítást, hanem Istentől!

A munkát, amelyet a gyülekezet elmulaszt a béke és jólét idején, rettenetes válságban kell majd elvégeznie, a legcsüggesztőbb és legijesztőbb körülmények között. A figyelmeztetést, amelyet a világhoz való alkalmazkodás elhallgattatott és visszatartott, a hit ellenségeinek leghevesebb támadásai közepette kell majd továbbadni. Ekkor a gyülekezet felületes, maradi tagjai, akik egyre inkább akadályozták a munkát, megtagadják a hitet és Isten ügyének esküdt ellenségei oldalára állnak, ahová már régóta húzott a szívük. Ezek a hitehagyók a legkeserűbb ellenséggé lesznek, és mindent elkövetnek, hogy elnyomják régi testvéreiket, ártsanak nekik és felháborodást szítsanak ellenük. Ez az idő közvetlenül előttünk áll. Isten egyenként próbára teszi a gyülekezet tagjait. Olyan körülmények közé kerülnek majd, ahol kénytelenek bizonyságot tenni az igazságról. Sokakat tanácsok és bíróságok előtt szólítanak majd beszédre, talán külön-külön, magukra hagyatva. Előzőleg elmulasztották megszerezni azt a tapasztalatot, amely segített volna nekik a kényszerhelyzetben, és lelkiismeret-furdalás gyötri majd őket az elpazarolt lehetőségek miatt.

Testvéreim, könyörögve kérlek titeket, gondolkodjatok! Mindegyikőtökre munka vár. Hűtlenségetek és hanyagságotok a mennyei könyvekben ellenetek szól. Legyengítettétek magatokat, elpazaroltátok képességeiteket. Hiányzik belőletek a jártasság és a teherbíró képesség, amely pedig a tiétek lehetne. Sürgetlek, hogy ébredjetek fel, mielőtt késő lenne! Ne halogassátok tovább, nappalotok csaknem véget ér. Mégis, míg Krisztus vére esdekel értünk, bocsánatot nyerhetünk. Vessétek latba lelketek minden erejét! Buzgón használjátok fel a nappal néhány utolsó óráját, Istenért és embertársaitokért.

Szívem a legmélyéig felzaklatott. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem gondolataimat, amikor a veszendő lelkekért könyörgök. Vajon hiába a kérlelés? Krisztus követeként szeretnélek buzdítani titeket, dolgozzatok, mint eddig még soha! Kötelességeiteket nem háríthatjátok másra. Senki, csak te magad végezheted el feladatodat. Ha elrejted világosságodat, hanyagságod miatt valaki a sötétben marad.

Az örökkévalóság küszöbén állunk. A függöny felemelkedni készül. Mit teszünk, mire gondolunk mi, akik ezt az ünnepélyes, felelős helyet foglaljuk el, amikor ragaszkodunk az önző kényelemszeretethez, míg körülöttünk lelkek rohannak vesztükbe? Hát teljesen megkeményedett a szívünk? Talán nem érezzük vagy nem értjük, hogy munka vár ránk? Testvéreim, azokhoz tartoztok, akiknek van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak? Hiába adta volna nektek Isten az Ő akaratának ismeretét? Hiába küld figyelmeztetést figyelmeztetés után? Hisztek-e az örök igazság kijelentéseiben? Hiszitek-e, hogy mi következik hamarosan e világra? Hiszitek-e, hogy Isten ítéletének órája nemsokára elérkezik? És mégis képesek vagytok jólétben, lustán, gondtalanul, az élvezet szerelmeseiként vesztegelni?

Nem annak van most az ideje, hogy Isten népe figyelmét a világ szeretete és kincseinek megszerzése kösse le. Nincs messze az az idő, amikor – akár az első tanítványok – kénytelenek leszünk elhagyatott, magányos helyeken menedéket keresni. A júdeai keresztényeknek Jeruzsálem ostroma szolgált jelül a menekülésre. Így szolgál majd figyelmeztetésül nekünk az, amikor nemzetünk hatalmát a pápaság vasárnapjának kényszerítésére használják fel. Ekkor érkezik el az az idő, hogy elhagyjuk a nagyvárosokat, és felkészüljünk a kisebb városok elhagyására, hogy a hegyek közé, eldugott helyekre vonuljunk vissza. S most ahelyett, hogy költséges lakásokat keresnénk, arra készüljünk inkább, hogy jobb, mennyei hazába költözzünk. Ahelyett, hogy önzésünk kielégítésére fordítanánk jövedelmünket, tanuljunk meg takarékoskodni. Isten dicsőségére úgy hasznosítsunk minden tőle kapott talentumot, hogy figyelmeztetjük a világot. Isten kötelességeket ró a nagyvárosokban élő munkatársaira: el kell tartanunk misszionáriusainkat, újabb misszióállomásokat kell nyitnunk, jókora kiadásokat kell vállalnunk, hogy folytathassuk e munkát. Gyülekezeti helyiségekre van szükség, ahol az embereknek a jelenvaló igazságról beszélhetünk. Isten pontosan ezzel a céllal bízott anyagi javakat szolgáira. Ne kösd le tulajdonodat világi vállalkozásokba, mert Isten ügye megsínyli a hiányt. Helyezd el javaidat ott, ahol az emberek javára fordíthatod. Küldd kincseidet magad előtt a mennybe!

A gyülekezet tagjai áldozzák oda önmagukat és minden tulajdonukat az Úrnak. Most sokkal inkább érvényes az Üdvözítő parancsa, mint bármikor ezelőtt: „Adjátok el, amitek van, és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj hozzá nem fér és moly meg nem rágja. Mert ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk. 12:33–34) Akik nagy házakba, földekbe, világi vállalkozásokba fektetik javaikat, ezt mondva: „Nem lehet Istené, magamnak tartom meg”, azok a földbe rejtik talentumukat. Nekik van okuk a riadalomra. Testvéreim, Isten nem azért bízott javakat rátok, hogy azok tétlenül heverjenek, sem hogy irigyen magatoknak tartogassátok vagy elrejtsétek, hanem hogy a veszendők megmentésére használjátok fel. Ne költsétek az Úr pénzét drága épületekre vagy vállalkozások finanszírozására, míg Isten ügye koldulni kényszerül, mert félig üresen áll a pénztár. Az Úr nem segít meg bennünket az ilyen munkavégzésben. Ne feledjétek, hogy sebesen közeledik az a nap, amikor felszólítanak: Számolj el a rád bízottakkal!

Miért nem ismeritek fel, hogy minden múló nappal az utolsó fenséges, sorsdöntő naphoz kerülünk közelebb? Hány egész évvel állunk közelebb az ítélethez, az örökkévalósághoz, megtérésünk idejéhez képest! Közeledtünk-e azóta Istenhez? Őrködünk és imádkozunk-e? Naponta ítélet előtt álló férfiakkal és nőkkel találkozunk. Minden nap meghatározó lehet valaki számára, olyan elhatározásra juthat, amely eldönti sorsát. Hogyan hat példánk ezekre a útitársakra? Milyen erőfeszítéseket tettünk azért, hogy Krisztushoz vezessük őket?

Amivé a próbaidő alatt neveljük magunkat, annak kell megmaradnunk az örökkévalóságra. A halálban ugyan porrá lesz a testünk, de ez mit sem változtat a jellemünkön. Jézus eljövetele nem cseréli ki, csak rögzíti jellemünket az örökkévalóságra, megváltoztathatatlanul.

Újra kérem a gyülekezet tagjait, hogy legyenek keresztények – Krisztushoz hasonlóak. Jézus másokért fáradozott, nem önmagáért. Megmenteni és megáldani jött a veszendőket. Ha keresztény vagy, követed a példáját. Ő fektette le az alapokat, mi pedig építőtársai vagyunk. Kérdés, hogy milyen anyagot hordunk ezekre az alapokra? „Mindenkinek a munkája nyilvánvaló lesz, mert az a nap megmutatja majd, mert tűz által jelenik meg, és tűzpróbára teszi minden ember munkáját.” (I. Kor. 3:13) Ha minden erődet és tehetségedet világi dolgokra fordítod, akkor életművedet a széna és pozdorja jelképezi, amelyet megemészt az utolsó nap tüze. De ha önzetlenül Krisztusért és az eljövendő életért tevékenykedsz, akkor aranyat, ezüstöt és drágakövet gyűjtesz, amelyek elpusztíthatatlanok.

Testvéreim, könyörögve kérlek titeket, ébredjetek föl a halálos alvásból! Túl késő van ahhoz, hogy magunkat szolgáljuk értelmünk és testünk erejével. Az utolsó nap ne találjon bennünket mennyei kincsek nélkül. Világosítsátok fel az embereket, fáradozzatok felebarátaitok megmentéséért, s akkor munkátok kiállja majd a tűz próbáját.

„Ha a munka megmarad, az ember jutalmat kap.” (I. Kor. 3:14) Ha majd a hűségesek ott állnak Isten és a Bárány trónja körül, dicső lesz a kiosztott jutalom. Amikor János látta Isten dicsőségét, szinte halottként esett a földre. Képtelen volt elviselni a látványt. De amikor a halandók halhatatlanságot öltenek magukra, olyanná válnak, mint Jézus: „De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.” (I. Jn. 3:2) A trón előtt állnak, ami azt jelenti, hogy elfogadták őket, eltörölték minden bűnüket. Semmivé vált minden engedetlenségük. Immár az Isten trónjáról áradó teljes dicsőséget szemlélhetik. Részt vállaltak Krisztus szenvedésében, munkatársai voltak a megváltás tervében, és most együtt örülnek Krisztussal a közreműködésükkel megszabadított embereknek, akik Istent dicsőítik majd az örökkévalóságon át.