Értékes tehetségek élnek a gyülekezetben Oregon és Washington területein, s ha jól irányított munkával fejlesztették volna ezeket a gyülekezeteket, ma már eredményes munkások tevékenykedhetnének itt. Az élő gyülekezet mindig tevékeny gyülekezet. Az igazság erős hatalom, s akik felismerik az erejét, azok bátran kelnek védelmére. Szükséges, hogy előbb gondolkodásunkkal ragadjuk meg az igazságot, majd be kell fogadnunk a szívünkbe, elveit pedig jellemünkbe kell beépítenünk. Azután állandóan igyekeznünk kell, hogy mások is elfogadják, mert Isten felelőssé tesz a világosság felhasználásáért.

Az Úr felszólítja egész népét, hogy kamatoztassák a nekik adott képességeket. A lehető legmagasabb szintre kell fejlesztenünk szellemi adottságainkat – erősítsük és nemesítsük azokat a lelki igazságokról való elmélkedéssel. Ha engedjük, hogy gondolataink többnyire jelentéktelen semmiségekkel és csupán a hétköznapok dolgaival foglalkozzanak, akkor gondolkodásunk törvényszerűen elgyengül, sekélyessé válik, és nélkülözni fogja a lelkierőt.

Olyan idő következik hamarosan, amely próbára teszi a Föld lakóit, s akiknek gyenge a hitük, azok nem állnak helyt a veszedelem napjaiban. Tanulmányozzuk a Kijelentés komoly igazságait, mert égető szükségünk lesz az Isten szavában való jártasságra. Biblia-tanulmányozás és a Jézussal ápolt mindennapi közösség által tisztán és jól meghatározhatóan meglátjuk személyes felelősségünket, és erőt kapunk, hogy helytálljunk a megpróbáltatás és kísértés napjaiban. Akiknek az élete láthatatlan kötelékkel fűződik Krisztushoz, azt Isten hatalma hit által megtartja az üdvösségre.

Többet kell törődnünk Isten dolgaival, és kevesebbet a mulandó ügyekkel. A világot kedvelő hitvalló ugyanolyan jártasságra tehet szert Isten Igéjében – ha erre használja gondolkodását –, mint amilyennel most világi ügyeiben rendelkezik. „Vizsgáljátok az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy bennük találtok örök életet. Éppen azok tanúskodnak rólam.” (Jn. 5:39) A keresztény kutassa szorgalmasan az írásokat, olvassa el újra és újra az isteni igazságokat. A szándékos tudatlanság veszélybe sodorja a keresztény életet és jellemet, megvakítja a gondolkodást, megrontja a legnemesebb erőket is, zűrzavart hoz életünkbe. Népünk értse meg Isten titkait! Szükségünk van a kijelentett igazság elveinek megértésére, amely felkészít arra, ami a világra következik, s megelőzi, hogy a tanítások bármely fuvallata ide s tova sodorjon.

Óriási változások történnek majd a világon, ezért mindenkinek tapasztalatból kell megismernie Isten dolgait. Sátán arra törekszik, hogy kedvét szegje Isten népének és megingassa hitét. Megkísérel mindent, hogy kételyeket sugalljon, és megkérdőjelezze azok hitét és terveit, akikre Isten rendkívüli feladatokat bízott, s akik buzgón végzik ezt a munkát. Bár a gonoszt újra meg újra legyőzik, mégis megújítja támadásait, és azokat felhasználva végzi ártó munkáját, akik alázatosnak és istenfélőnek vallják magukat, s látszólag érdeklődnek a jelenvaló igazság iránt, vagy hisznek is benne. Az igazság védelmezői parázs, elkeseredett ellenállást váltanak ki azokból, akik nyíltan ellenségei Isten beszédének, ez azonban sokkal kevésbé veszélyes, mint azok titkos kételye, akik előjoguknak tartják megkérdőjelezni Isten szolgáinak munkáját s hibát találni benne. Alázatosnak látszanak, mégis megcsalják magukat, sőt másokat is. Szívükben irigység lappang és gonosz gyanúsítgatás. Megzavarják azok hitét, akikben bízniuk kellene s akiket Isten választott munkájának elvégzésére. És ha valaki megfeddi őket e viselkedésükért, ezt személyeskedésnek tekintik. Bár vallják, hogy Isten munkáját végzik, valójában az ellenségnek nyújtanak segítő kezet.

Testvéreim, soha ne hagyjátok, hogy bárki elgondolásai megzavarják a gyülekezetben kívánatos renddel és összhanggal kapcsolatos hiteteket. Sokan nem láttok mindent tisztán. Azért jegyezték fel a szenthely szolgálatának rendjére szóló utasításokat, hogy az egész emberiség tanuljon belőle. Férfiakat választottak ki, akik felállították a szent sátrat, és férfiakat, akik lebontották azt. Ha valaki figyelmetlenül arra tévedt, s arra vetette kezét, ami más kijelölt munkája volt, azt az embert meg kellett ölni. Ma is ugyanazt az Istent szolgáljuk. A halálbüntetés azonban megszűnt. Máskülönben ma sem lenne annyi tiszteletlenség, rendetlenség Isten művében. A menny Istene a rend Istene, ezért követőitől is elvárja, hogy tartsák magukat a szabályokhoz és rendeletekhez, s rendet tartsanak. Valamennyiünknek tökéletesen meg kell értenünk Isten elgondolásait.

Veszedelmes dolog kételyt melengetnünk a szívünkben, akár egy pillanatra is. A kétely magjai, amelyeket a fáraó vetett el, amikor nem hitt az első csodában, szabadon növekedhettek, s olyan bőséges termést hoztak, hogy később már az összes egymást követő csoda sem tudta meggyőzni arról, hogy nem volt igaza. Tovább merészkedett a saját útján, kétkedést kétkedés követett, s így egyre keményebb lett, míg csak az elsőszülöttek hideg, élettelen arcába nem kellett néznie.

Isten tevékeny, mi azonban a szükséges tennivaló felét sem végezzük el, hogy népet készítsünk elő, amikorra az Üdvözítő megjelenik. Jaj annak, aki akár a legenyhébben is, de akadályozza Isten munkáját! Fáradoznunk kell másokért, igyekeznünk kell gyengíteni testvéreink ragaszkodását földi kincseikhez. Mert sokan eladják majd az örök élet jogát a világi nyereségért. Mennyivel jobb lenne arra bátorítani őket, hogy inkább a mennyben gyűjtsenek kincset, mint hogy így panaszkodnak: „Pénz, pénz, ezek az emberek szüntelenül ezt követelik, és lám, meggazdagodnak!” Milyen édes szavak ezek a világot szerető hitvalló fülének! Arra késztetik, hogy még inkább magának tartsa meg az Istennek járó részt, amit tizedben és áldozatokban kellene beszolgáltatnia. Az Úr átka terheli azokat, akik nem adják meg a neki járó részt. Fáradozzunk Istennel egyetértésben. Szolgáinak üzenetet kell átadniuk a pénz szerelmeseinek. Miért nem hirdetjük félreérthetetlenül, hogy hozzák be a tizedet, amikor erre maga az Úr adott példát?

Krisztus vallása megszelídíti az önző lelkületet, átalakítja a gondolkodást és a vágyakat, földig rombolja az ember büszkeségét, hogy egyedül Isten dicsőüljön meg. A. testvérnek erre van szüksége. Istenbe vetett gyakorlati hitre kell szert tennie, fel kell ismernie, be kell látnia Krisztus szolgálatának dicsőségét. Arra van szüksége, hogy nagyrabecsülje hitünk alapjait és magas mérce szerint élje keresztény életét. Raktározza el emlékezetébe Isten gazdag ígéreteit, figyelmeztetéseit. Lássa be, mennyire fontos, hogy hite és a hitével egybehangzó cselekedeti legyenek, hogy megfelelően képviselje otthon, a gyülekezetben és üzleti ügyeiben a vallás tisztaságát és nagyszerűségét. Építsen ki összeköttetést Krisztussal, hogy lelki erőt nyerjen. A világgal és az igazság lelkületével ellenkező hatásokkal szoros kapcsolatban áll, s ezeknek nagyobb hatalma van fölötte, mint Krisztus Lelkének. Ebben rejlik számára a veszedelem. Ha nem változtat tettein, s nem ragaszkodik szilárdan a világosság forrásához, akkor végül hajótörést szenved az élete.

Ha annyira érdekelnék a lelki dolgok, mint világi ügyei, akkor már tökéletesen Istennek szentelte volna magát, s Krisztus valódi tanítványának bizonyulna. Isten elfogadná, és felhasználná tehetségeit, amelyeket jelenleg teljesen a világ szolgálatába állít. Ugyanazokra a képességeire van szükség Isten szolgálatában, amelyeket most a vagyonszerzésre fordít. Vezetőkre van szükség minden területen, hogy lendületesen és rendszeresen folyjék a munka. Ha valaki tapintatos, szorgalmas, határozott, gyors és ügyes, sikeres lesz a világban, s ha ezeket a vonásokat Isten szolgálatára szenteli, kétszeresen hatékonynak bizonyul majd, mert isteni hatalom párosul az ember igyekezetével. A legjobb terv, akár világi, akár lelki ügyekben, zátonyra fut, ha tapasztalatlan és tehetetlen kezekre bízzák.

Akik ezen a világon elássák talentumaikat, nem kedvesek Istennek. Minden erejüket vagyonszerzésre fordítják, ami idővel szenvedéllyé válik. A. testvér sokat dolgozik, s büszke rá, hogy meg tudja valósítani világi terveit. Ha ugyanezt a rátermettséget, lendületet és céltudatosságot vinné az Úrért végzett munkába, mennyivel nagyszerűbb, mennyivel nemesebb célokat valósíthatna meg! A világi ügyekben elért jártasság mit sem ér az eljövendő életben, de ha Istentől kapott képességeinket az Ő dicsőségére, országának építésére fordítjuk, akkor olyan jellemre teszünk szert, amelyet magunkkal vihetünk majd a mennybe.

Mi is a helyzetünk a világban? A várakozás idejét éljük. Mégsem szabad elvont áhítattal töltenünk az időt. Éberen, munkálkodva, virrasztva kell várakoznunk. Ne zsúfoljuk tele életünket a világi életben való sürgés-forgással, túlmunkával és tervezgetéssel, a személyes áhítat és Isten szolgálatának rovására. Miközben hétköznapi ügyeink elvégzésében sem lehetünk lusták, lélekben buzgóknak kell lennünk az Úrnak szolgálva. Óvnunk kell lelki lámpásunkat, s készen kell tartanunk edényeinkben a kegyelem olaját. Legyünk a lehető legelővigyázatosabbak, hogy elejét vegyük lelkünk beszennyezésének, nehogy az Úr napja tolvajként lepjen meg minket. Ne gondoljuk, hogy messze még az a nap, mert közel van. Senki ne mondja a szívében vagy a cselekedeteivel: „Késlekedik a gazdám” (Mt. 24:48), nehogy emiatt a képmutatók és hitetlenek sorsára jusson.

Láttam, hogy Isten népe súlyos veszedelemben forog. Sokan közülük a világ gyermekei, a világhoz vonzódnak, s nem mutatnak jó példát. Sokan, akik nagyszerű és nemes igazságok hitvallói, félrevezetik a világot. Felelősségünk egyenes arányban áll a kapott világossággal, a ránk ruházott kegyelemmel és ajándékokkal. A legsúlyosabb felelősség azokon nyugszik, akik a legkitűnőbb adottságokkal, javakkal, lehetőségekkel és tehetségekkel rendelkeznek. Isten felszólítja A. testvért, hogy változtasson az életén, fordítsa képességeit Isten dicsőségére, ahelyett, hogy közönséges ügyekre pazarolná el. Most éli megbízatásának idejét, rövidesen pedig elérkezik számára az elszámolás napja.

A. testvérhez hasonlóak mindazok, akik sohasem tudtak közömbösen elhaladni akár a legkisebb világi előny mellett sem, vagyont szereztek maguknak szorgalommal, üzleti érzékkel, gyümölcsöző beruházásokkal és ügyes kereskedéssel, bár egészen szerényen indultak. Eközben azonban olyan vonásokat tápláltak magukban, amelyek nem illenek a keresztény jellemfejlődéshez. Életük egyáltalán nem képviseli Krisztust, mert jobban szeretik a világot és a világi nyereséget, mint Istent és az igazságot. „Aki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete.” (I. Jn. 2:15)

Az ember minden képessége Isten tulajdona. Igéje határozottan megtiltja, hogy a világhoz szabjuk magunkat és a világ dolgait szeressük. Amikor az ember a szívén érzékeli Isten átalakító kegyelmét, a kegyelem elvezeti az addig világi embert a jótettek ösvényeire. Aki úgy döntött, hogy a világban gyűjt kincset, az „kísértésbe esik és csapdába, és sok oktalan meg káros kívánságba, melyek romlásba és kárhozatba döntik az embert – minden baj gyökere ugyanis a pénz szeretete (minden világiasság és kapzsiság alapja); ami után vágyva, néhányan elpároltak a hittől és sok bajba keveredtek” (I. Tim. 6:9–10).

A gyülekezet tagjai tartsák szent kötelezettségüknek, hogy féltve őrizzék Isten ügyének érdekeit. A tagok egyénenként felelősek a gyülekezet zavart és csüggedt állapotáért, mert ez gyalázatot hoz a legszentebb igazságokra, amelyeket valaha is emberre bíztak. Semmi mentségünk nincs arra, hogy ilyen állapotok uralkodnak közöttünk. Jézus utat nyitott mindannyiunk előtt, hogy bölcsességhez, kegyelemhez és erőhöz juthassunk. Ő a példaképünk mindenben, ezért semminek sem szabadna elterelnie gondolatainkat az élet fő céljáról: hogy Krisztus a lelkünkben éljen, meglágyítsa és lecsillapítsa szívünket. Ha majd eljutunk ide, a gyülekezet valamennyi tagjának, az igazság minden hitvallójának krisztusi lesz a jelleme, beszéde, viselkedése.

Némelyek, akik ezelőtt a világosság közvetítői voltak és az igazság drága fénye megörvendeztette szívüket, most azzal tagadják meg az igazságot, hogy a világgal azonosulnak. Elvetették a szerénység lelkületét és az igazság erejét, boldogságuk a világ ingatag dolgaitól függ. Nagy veszély fenyegeti őket. Mivel egyszer már örvendeztek a világosságnak, teljes sötétségben fognak maradni, ha gyorsan össze nem gyűjtik a még mindig rájuk ragyogó sugarakat, bűnbánattal és bűnvallomással vissza nem térnek az Úrhoz. Veszedelmes időket élünk: téveszmék és csalások ámítják el az embereket. Ki fogja figyelmeztetni a világot, ki mutat jobb utat, ha azok, akik ismerik az igazságot, nem szentelődnek meg általa? Ha nem fénylik a világosságuk, hogy az emberek lássák a jótetteiket és dicsőítsék Istent? Bárcsak mindenkivel meg tudnám értetni: az a veszedelem fenyeget benneteket, hogy elveszítitek a mennyet. Más dolog csatlakozni a gyülekezethez, s megint más összeköttetésbe kerülni Krisztussal. A gyülekezet névsorába bejegyzett nevek közül nem mind áll ott a Bárány könyvében. Sokan, bár látszólag őszinte hívők, nem tartanak fenn valódi kapcsolatot Krisztussal. Csatlakoztak ugyan a gyülekezethez, azonban a kegyelem nem formálta át a szívüket. Ezért boldogtalanok, ezért esik nehezükre Istent szolgálni.

„Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket.” (Mt. 7:2) Ne feledjétek, hogy testvéreitek is esendő teremtmények, s ugyanolyan könyörülettel és türelemmel viseljétek botlásaikat és tévedéseiket, mint amilyet ti szeretnétek tőlük kapni. Ne tartsátok szemmel egymást, s ne állítsátok pellengérre egymás hiányosságait, a világiak örömére. Akik erre vetemednek, azok a bírói székbe kapaszkodtak fel, bírákká léptették elő magukat, s közben elhanyagolják a saját szívük kertjét: hagyják, hogy mérgező gyomnövények burjánozzanak benne.

A mennybéli ítéletkor önmagunkért felelünk. A szenthely mérlegén mérik le a jellemünket. Legyen hát mindenkinek őszinte vágya, hogy alázatosan és vigyázva járjon, nehogy elmulassza ragyogtatni világosságát a világnak, s emiatt nehogy híjával legyen Isten kegyelmének, így elveszítve mindent, ami értékes. Tegyünk félre minden széthúzást, nézeteltérést, szőrszálhasogatást, a rosszindulatú beszéddel és a keserűségek melengetésével együtt, ápoljuk inkább az egymás iránti kedvességet, szeretetet és szánalmat, hogy beteljesedjék Jézus imája, amelyet tanítványai egységéért mondott, s úgy legyünk egyek, amint Ő is egy az Atyával. A gyülekezet összhangja és egysége hitelesíti a világnak szóló üzenetet, hogy Jézus az Isten Fia. A valódi megtérés mindig is valódi szeretethez vezet Krisztus és azok iránt, akikért Ő meghalt.

Aki megteszi Istenért, ami tőle telik, aki igaz és buzgó, hogy jót cselekedjék a körülötte élőkért, elnyeri Isten áldását. Az ember eredményes szolgálatot végezhet Istenért, ha nem is feje vagy szíve Krisztus testének. Isten fontosnak tartja a kéz és a láb szolgálatát is. Nem a munka nagysága szabja meg az értékét, hanem a szeretet, amellyel végezzük, a tett mögött meghúzódó indíték. Fáradozzunk szomszédainkért, ismerőseinkért. Nem szabad abbahagynunk a türelmes, imádkozó szívvel végzett munkálkodást az emberekért. Ebben a háborúban nincs felmentés a szolgálat alól: Krisztus katonái vagyunk, s kötelességünk a virrasztás, nehogy az ellenség kerekedjék felül, nehogy magának biztosítsa azok szolgálatát, akiket Krisztusnak nyerhetnénk meg.

Istenért végezendő munka vár ránk. A gyülekezet fokozatosan elhidegül és elveszíti istenfélelmét, ezért sokat kell tennünk a tagokért, egyénenként. Nagy világosság ragyogott és ragyog az ösvényükre, ezért felelőssé teszik majd őket. Krisztus így szólt: „Ti vagytok a világ világossága”, és „a föld sója.” (Mt. 5:13–14) A kegyelem mélyrehatóbb munkájára van szükségük, meg kell újulniuk, mielőtt Isten megáldhatná őket. Semmi szükség a látszólagos hitvallókra. Az önző nyereségvágy elfedi előlük a mennyei örökséget. Ha a mennyek országát tartjuk a legfontosabbnak, akkor nemes becsületesség ragyog elő életünkből és jellemünkből. Erre van A. testvérnek szüksége, ha jó hatással akar lenni környezetére. Szeret a pénzzel bánni, s szereti látni, amint szaporodik a vagyona, amelyet hol ide, hol oda ruház be. Világi vállalkozások kötik le gondolkodását és erejét. Szíve elnehezül az evilági gondoktól, annyira belemerül az ügyeibe, hogy képtelen értelmesen gondolkozni Isten dolgairól. A pénz szerelme elvakítja. Az igazságnak mélyen meg kell gyökereznie a szívében és gyümölcsöt teremnie mind magán-, mind közösségi életében.

A. testvér azzal az ürüggyel bújik ki a Szentírás-kutatás kötelezettsége alól, hogy ő üzletember. De aki üzleti ügyekkel foglalkozik, annak a Szentírás az erő és biztonság forrása lesz. Neki nagyobb szüksége van az Isten szavából áradó fényre, az Úr tanácsaira és figyelmeztetéseire, mint ha kevésbé veszedelmes foglalkozása volna. Ha testvérünk ugyanúgy felhasználná előrelátását és üzleti érzékét az Istenért végzett munkában, mint az evilági ügyekben, akkor áldásos eredményeket érne el. Ha azt képzeli, hogy Isten elégedett vele, mialatt csaknem kizárólag a pénz istenének szolgálatába állítja tehetségét és erejét, akkor rettenetesen csalódik majd. Jézus ezt mondta: „Senki sem szolgálhat két Úrnak: vagy gyűlöli az egyiket s szereti a másikat, vagy az egyikhez ragaszkodik s a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt. 6:24) Ha A. testvér továbbra is világi érdekeinek rendeli alá az örökkévaló dolgokat, pénzgyűjtő szenvedélye addig növekszik, amíg el nem homályosul benne hitbeli meggyőződése, és annyira elvakítja a világ istene, hogy nem tud majd különbséget tenni a szent és a közönséges között.

Testvérünk nagy tekintélynek örvend a gyülekezetben. Többnyire mások is az ő álláspontjára helyezkednek. Lelki egészségének meg kell újulnia és bölccsé kell válnia Isten dolgaiban. Érdeklődéssel és odaadással forduljon a mennyei dolgok felé. Úgy fejlessze képességeit, hogy Isten ügyét szolgálhassa. Öltse magára az igazság fegyverzetét, hogy kivédhesse az ellenség nyilait. Lehetetlen elnyernie az üdvösséget, hacsak határozottan meg nem változtatja életcéljait és törekvéseit, hacsak egyszer s mindenkorra lelkiekkel nem köti le magát.

Isten egyénenként felszólítja a gyülekezet tagjait e két egyházterületen, hogy ébredjenek fel és térjenek meg. Testvéreim, világiasságotok, bizalmatlanságotok, panaszaitok olyan állapotokat teremtettek, hogy nehéz lesz bárkinek köztetek dolgozni. Bár elnökötök elhanyagolja a munkáját és nem teljesíti kötelességeit, azonban a ti viselkedésetek sem bátorította őt. A vezetőnek kellett volna Isten embereként viselkednie: inteni, feddeni, buzdítani, akár elfogadjátok, akár elvetitek tanúságtételét. Ehelyett könnyen elcsüggedt, s anélkül a segítség nélkül hagyott titeket, amelyet Isten megbízható szolgájának nyújtania kellett volna. Elmulasztotta, hogy lépést tartson Isten fokozatosan feltáruló vezetésével, nem tárta elétek kötelességeiteket, s nem nevelt benneteket az idő komolyságához mérten. Az igehirdető hanyagságának mégsem szabad ellankasztania s arra vezetni titeket, hogy kifogásokkal mentegessétek kötelességmulasztásaitokat. Több életerőre és hűségre van szükségetek.

Néhányan elmaradtatok az ígéreteitek mögött. Imáitokra feleletként az Úr Lelke eljött az összejöveteletekre, s meglágyította szíveteket. A Lélek hatására ígéreteket tettetek. Míg a kegyelem folyamai ömlöttek szívetekbe, az a meggyőződés élt bennetek, hogy annak példáját kell követnetek, aki szertejárt, jót tett, és szívesen adta még életét is, hogy kimentse az embert a bűnből, a lealacsonyodásból. A mennyei ihletés hatására felismertétek, hogy önzésetek és világiasságotok összeférhetetlen a keresztény jellemmel, s hogy ha krisztusiak akartok lenni, nem élhettek csak önmagatoknak. Amikor azonban nem éreztétek többé olyan rendkívüli módon szívetekben szeretetét és könyörületét, visszavontátok az áldozatokra tett ígéreteket, ezért Isten is visszavonta tőletek áldását.

Voltak, akiket csapás sújtott, nem termett a földjük, s így nem tudtak eleget tenni az ígéretüknek, mások pedig szűkös körülmények közé kerültek. Akkor persze már nem is lehetett elvárni tőlük az anyagi támogatást. De ha nem panaszkodtak volna, ha nem vonják vissza szívüket az ígéreteiktől, Isten segített volna, lehetővé téve, hogy eleget tegyenek felajánlásuknak. Ők azonban nem vártak hittel, Istenben bízva, hogy utat nyisson ígéreteik teljesítése előtt. Akadt néhány testvér, akinek volt pénze, s ha továbbra is ugyanolyan bőkezűen adakoztak volna, mint amikor megígérték, s ha szívesen megadják Istennek a tizedet és a hálaáldozatokat – mint ahogyan Ő kölcsönöz nekik e célra –, akkor komoly áldásban részesültek volna. Sátán azonban kísértéseivel tört rájuk, s voltak, akik megkérdőjelezték az indítékot és a lelkületet, amely akkor késztette Isten szolgáit, amikor adakozásra szólítottak. Némelyeknek az volt a véleményük, hogy félrevezették és megcsalták őket. Lélekben megtagadták ígéreteiket, és amit tettek, azt is vonakodva tették, ezért nem részesültek áldásban.

A talentumok példázatában az az ember, akire egyetlen talentumot bíztak, szűkmarkúnak bizonyult. Elrejtette pénzét, hogy az ura ne lássa hasznát. Amikor gazdája számon kérte, azzal mentegette hanyagságát, hogy az urát kárhoztatta: „Uram, tudtam, hogy szigorú ember vagy (azt állítja, hogy ismeri urát): aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben (hogy nem lenne az összes haszon az enyém, hanem te is igényt tartanál rá) mentem s a földbe ástam. Itt van, ami a tiéd. – Te haszontalan, lusta szolga! – kiáltott az ura –, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és gyűjtök, ahol nem szórtam? Oda kellett volna adnod hát pénzedet a pénzváltóknak, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam vissza a magamét. Vegyétek csak el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mindannak, ugyanis, akinek van (aki helyesen használja javaimat), még adnak, hogy bővelkedjék (mert megbízhatok benne, tudva, hogy helyesen használja fel, amit kölcsönzök neki); akinek pedig nincsen (aki fél megbízni bennem), attól azt is elveszik, amije van (elveszem tőle, amit a magáénak tart; elveszti a jussát: a bizalmamat; elveszem a talentumát, s annak adom, aki felhasználná). Ezt a haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt. 25:14–30)

Testvéreinknek a fogadalmaik teljesítésében megmutatkozó lelkülete nagyon sérti Istent. Ha látnák, milyen szépen virágoznak azok a területek, ahová eddig eljutott a segítség, akkor mindjárt más szemmel néznék a dolgokat. Senki sem vezette félre őket. Isten Lelkét vádolták csalással, nem pedig szolgáit, akiket Ő küldött. Ha A. testvér helyes álláspontra helyezkedett volna ebben a dologban, ha féltve őrizte volna magában az ígéretekre késztető lelkületet, akkor nem húzódozott volna annyira attól, hogy az Istenért végzendő munkába fektesse be javait. De ő arra gondolt, hogy mennyit kereshetne a pénzével, ha világi vállalkozásba fektetné. A kapzsiság, világiasság, irigység olyan jellemhibák, amelyek ellenkeznek a keresztény kegyességgel. Az apostol ezt mondta: „Legyen magatartásotok (viselkedésetek és életszokásaitok) mohóság nélkül való, elégedjetek meg azzal, amitek van. Hiszen Ő mondta: Nem hagylak el és nem hagylak cserben.” (Zsid. 13:5)

Nyilvánvaló, hogy sok ígéretet tevő testvérünknek nem volt hite. Később pedig azt képzelték, hogy csak kihasználják őket. Addig beszéltek, addig gondolkodtak erről, míg valóságnak nem kezdett tűnni a képzelődésük. Arra a következtetésre jutottak, hogy nem kellene támogatni a generálkonferenciát, s a földjükbe kellett volna beruházni az összegeket. Az Úr hitetlenségüknek megfelelően bánt velük. Sátán vezette félre őket, ő okozta, hogy azt gondolják: bőkezűek voltak, amikor pénzt küldtek a generálkonferenciának. De ha szemügyre vesszük a tényeket, kiderül, hogy jelentős összeggel elmaradtak attól a kiadástól, amennyibe a generálkonferenciának került, hogy munkásokat küldjön hozzájuk és segítsen nekik megindítani és folytatni a munkát. Ezek a gyülekezeti tagok mégis megbántottak, elégedetlenek, boldogtalanok, és eltávolodtak Istentől, mert azt gondolták, hogy figyelemre méltó dolgokat művelnek. Ez csak azt bizonyítja, hogy ijesztő csalás törhet az emberre, ha nem áll Isten Lelkének különleges ellenőrzése alatt. Kétségeiket, gyanakvásaikat, a generálkonferenciával szemben táplált előítéletüket mind Sátán ihlette. Isten ügye egy az egész világon. A munka összes területe Krisztusban összpontosul, s egyetlen része sem független a többitől.

Kedves testvéreim, beengedtétek Sátánt a szívetekbe, s ki nem űzhetitek teljesen, amíg meg nem bánjátok gonosz gyanúsításaitokat és ígéreteitek visszavonását. Az Úr hírnökét megvetettétek, s azzal vádoltátok, hogy indokolatlan nyomást gyakorol a tagokra. Istennek nem tetszett B. testvér viselkedése, mert nem tett félreérthetetlen tanúságot az összes efféle beszéd ellen, s nem mutatta be bűnötöket olyan súlyosnak, mint amilyen volt.

„Ha valamit megígérsz Istennek, ne mulaszd el a teljesítését. Mert nem leli kedvét a bolondban. Jobb, ha egyáltalán nem teszel fogadalmat, mint ha megfogadsz valamit, és nem tartod meg. Ne hagyd, hogy a szád bűnbe vigyen, és ne mondd az angyalnak: Tévedés volt! Különben megharagszik az Isten kijelentésed miatt és megsemmisíti kezed művét!” (Préd. 5:4–6)

Ezek az igék helyes megvilágításban mutatják be a kérdést. Isten angyalai előtt tettetek ígéretet, nemcsak emberek hallották szavatokat, hanem ők is. Csodálkozhattok-e hát, hogy Isten nem áldott meg, nem tette lehetővé ígéretetek teljesítését? Amikor zúgolódtatok és morogtatok, amikor visszavontátok felajánlásotokat, és azt képzeltétek, hogy Isten szolgája megcsalt benneteket s jogosulatlan ígéreteket csikart ki belőletek, akkor csak Sátán ült diadalt. Ha úgy láthatnátok eljárásotokat, amilyen az valójában, semmit sem hoznátok fel védelmetekre.

Vigyázzatok, hogyan ejtetek ki akár egyetlen szót is az Úr hírnöke tekintélyének aláásására! Lehet, hogy valaki más alkalmakkor túlzásba vitte a buzdítást az adományozásra. Amikor azonban Jézus világossága és szeretete ragyogja be követői lelkét, akkor semmi szükség erőltetésre, nem kell kéregetni a pénzüket vagy a szolgálatukat. Amikor Jézussal válnak eggyé, s rádöbbennek, hogy nem a magukéi, hanem áron vette meg őket az Úr, s így az Ő tulajdonai, s mindent, amijük van, mint sáfáraira bízta rájuk, akkor jókedvvel és tántoríthatatlan hűséggel adják meg Istennek, ami az övé. Az Úr nem fogad el olyan áldozatot, amit vonakodva, sajnálkozva adnak. Amíg ilyen érzéseket ápoltok, addig felajánlásaitok értéktelenek. Ha kiszabadultok az ellenség e csapdájából, s rájöttök, hogy Isten ügyének szükségletei éppoly folytonosak, mint amilyen szüntelenül árasztja ajándékait az emberek gyermekeire, akkor tetteitek összhangba kerülnek majd hitetekkel, és Isten gazdag áldásában részesültök.