Kedves healdsburgi testvéreim!

Ne feledjétek, hogy Sátán legveszélyesebb cselvetései a gyülekezet azon tagjai által törnek majd az egyházba, akik nem Istent szeretik mindenekfelett, és nem szeretik felebarátaikat, mint magukat. Az ellenség szüntelenül igyekszik a testvérek közé ékelődni. Arra törekszik, hogy uralma alá hajtsa azokat, akik bár állítják magukról, hogy hisznek az igazságban, mégis megtéretlenek. Amikor pedig emberi természetük által rá tudja venni őket, csatlakozzanak hozzá, hogy meghiúsítsa Isten szándékait, akkor teljes a diadala.

A kórházak, az iskolák, a lelkészek és a missziótársulatok – megannyi eszköz Isten kezében, hogy megvalósítsa akaratát. Ha Sátán bármilyen módon eléri, hogy másra használják fel ezeket az ajándékokat, javakat és tehetségeket, akkor meg is valósítja tervét. Vannak, akik csak áltatják magukat, hogy Isten munkáját végzik, valójában azonban a hazugság fejedelmének végeznek jó szolgálatot. Óvakodjatok ezektől a csalásoktól! Soha ne feledjétek, mit követel keresztény hitvallásunk tőlünk, Isten népétől. Vigyázzatok, nehogy önállóskodva Isten céljai ellen dolgozzatok, s az ellenség csapdái által botránykővé váljatok a gyengék és sánták ösvényén. Veszedelmes dolog okot szolgáltatni ellenségeinknek az istenkáromlásra, s arra, hogy befeketíthessék azokat, akik hisznek az igazságban.

Különösen óvakodjatok, nehogy azáltal váljatok az ellenség eszközévé, hogy eltereljétek bárki – férfiak, nők, gyermekek – gondolatát arról, hogy teljesen átadják magukat Istennek és a napjainkban végzendő sorsdöntő munkának. Vigyázzatok, nehogy az anyagi előnyök, a csodálatos művelődési lehetőségek vagy a hírnév kilátásaival hízelegjetek a fiataloknak. A hízelgő szavak édesek a meg nem szentelt szívnek. Némelyek, akik azt hiszik, hogy szilárdan állnak, megszédülnek tőlük, elvakulnak, megrészegednek ezektől a kilátásoktól, amelyek azután sohasem válnak valóra. Súlyos hibák történtek ezen a téren. Vélekedjünk szerényen a képességeinkről – gondolatainkban és szavainkkal is –, s vigyázzunk, nehogy büszkeséget és önérzetességet tápláljunk másokban. Az ember, ha nem szenteli magát Istennek, erkölcsileg gyenge lény, és teljesen hibásan ítélheti meg képességeit, s azt, hogy mit is jelent a keresztény megbízhatóság. Ne ígérjetek senkinek semmit, ami csökkentené az érdeklődését azoknak az intézményeknek a felépítése iránt, amelyekről Isten jelentette ki, hogy meg kell valósulniuk.

A. testvér nem mindig és nem mindenben viselkedik bölcsen. Nem eléggé kiegyensúlyozott, s ha nem jár alázatosan Isten előtt, veszedelmes hibákat követ majd el. Ítélőképessége gyenge, ezért tévesen méri fel az emberek jellemét, s olyan hallatlanul hízelgő szavakkal dicséri őket, amelyek ártani fognak nekik. Arra készteti őket, hogy azt gondolják, majd még nagy dolgokat visznek véghez – ezért aztán elhanyagolják az apróbb kötelességeket, amelyek karnyújtásnyira vannak tőlük.

Nem a tétlenségre kérlek titeket, hanem arra, hogy győzzétek le ezt az önző, világias lelkületet! Biztonságosan belefoghattok bármilyen vállalkozásba, amely egyesíti a gyülekezet tagjainak szívét, hogy egységes igyekezettel végezzék Isten munkáját. De soha ne feledjétek el, hogy vagy Jézus szolgái vagytok – akik erőtöket megfeszítve törekedtek a hívők egységére, amelyért Ő imádkozott –, vagy pedig az egység ellen, Krisztus ellen törtök.

Akik csökkenteni akarják az érdeklődést a healdsburgi iskola vagy a miszszió bármelyik területe iránt, azok nem Istennel munkálkodnak, hanem más parancsnok keze alatt dolgoznak, akinek az a célja, hogy gyengítsen és pusztítson. Ahhoz, hogy valóban hasznos munkát végezzetek, kedves healdsburgi testvéreim, az szükséges, hogy minden dolgotokban legyetek becsületesek, legyetek alázatosak, szentek és tiszták. Kevesebb legyen a büszke haszonlesés, és kevesebb az önteltség. Amikor a gyülekezet tagjai felöltik az alázatosságot, amikor megtisztítják magukat az önérzetességtől és önzéstől, amikor szüntelenül igyekeznek Isten akaratát cselekedni – akkor majd egymással összhangban tudnak dolgozni.

Közvetlenül előttünk áll a válság, amikor mindegyikünknek sok erőre lesz szüksége Istentől, hogy helytálljunk az ellenség csalásaival szemben, mert ez a hitetés minden elképzelhető módon törnek majd ránk. Akik hagyták, hogy az ellenség kísértéseinek játékszerei legyenek, azok nem készülnek fel, hogy akkor majd az igazság oldalára álljanak. Elképzeléseik zavarosak, ezért nem tudnak majd különbséget tenni, mi származik Istentől, és mi a gonosztól.

Válságba kerül összes intézményünk, titkos munka folyik majd ellenük mind a hívők, mind a hitetlenek soraiból kiindulva. Nem szabad elárulni a bizalmat, a szent megbízatást, hogy hasznot húzzunk belőle, vagy a magunk dicsőségét hizlaljuk. Szüntelenül féltő gondoskodással kell őrködnünk lelki életünk felett, nehogy rossz példát mutassunk a világnak. Szóljatok és cselekedjetek így: „Keresztény vagyok. Nem viselkedhetem a világ elvárásai szerint. Mindenekfölött kell Istent szeretnem, felebarátaimat pedig úgy, mint magamat. Nem köthetek olyan egyezséget, nem nézhetem el az olyan megállapodást, amely akár a legkevésbé is fenyegeti hasznavehetőségemet, gyengítené befolyásomat, vagy lerombolná az Isten eszközeibe vetett bizalmat…”

Ne feledjétek, hogy Isten népe maroknyi nyáj csupán a magát kereszténynek valló világban, s a világot imádó emberek milliói közt. Legyetek hát keresztények a bibliai mérték szerint, ifjúságunk példaképei az igaz tettekben és a pontosságban. Legyen szent a fiatalokat körülvevő minden befolyás – ennek pedig a családban kell elkezdődnie! Nem szabad összekevernünk a szentet a közönségessel!

Keresztségi fogadalmában mindenki ünnepélyesen kötelezi magát arra, hogy vigyáz a testvéreire. Bár mindenkit megkísért, hogy dédelgetett terveihez és ötleteihez ragaszkodjék, amelyek helyesnek tűnnek az ember számára, ennek ellenére virrasszunk, imádkozzunk és törekedjünk Isten országát építeni a világban, képességeink végső határáig. Isten minden kereszténytől azt várja, hogy amennyire tőle telik, elhárítson mindent, ami a legkisebb mértékben is viszályhoz vezethetne, vagy elterelné a figyelmet az éppen végzendő fontos munkáról. Ne csak a saját lelki érdekeire vigyázzon a hívő, hanem mutassa meg, hogy felelősséget érez a közelében élő emberekért, és Krisztus segítségével gyakoroljon megnyugtató hatást a gyülekezet többi tagjára. Késztesse őket arra szavaival és magaviseletével, hogy kövessék Krisztus példáját az önmegtagadásban, önfeláldozásban és a mások iránti szeretetben.

Ha vannak a gyülekezetben olyanok, akik Jézus irántuk tanúsított szeretetével és önzetlen jóindulatával ellenkezve félrehúzódnak testvéreiktől, akkor a megbízható hívek foglalkozzanak velük bölcsen, lelkükért munkálkodva. Azonban vigyázzanak, nehogy e tagok példája másokat is megrontson, s nehogy helytelen útra vezessék a gyülekezetet elhidegülésükkel és hazug pletykáikkal. Vannak önelégült testvérek, és olyanok is, akik azt gondolják, hogy a gyülekezet néhány tagja igaz ugyan, de a többiek minden tettét kikezdik, hibát találva bennük. Nem szabad engednünk, hogy az ilyen emberek veszélyeztessék a gyülekezet jólétét. A gyülekezet erkölcsiségének emelése érdekében mindenki tartsa kötelességének, hogy a bibliai elvek szigorú alkalmazásával ápolja lelkét, mintha a szent Isten előtt állna.

A gyülekezet minden tagja érezze, hogy neki magának kell összhangban élnie Istennel és megszentelődnie az igazság által. Akkor majd mások elé tárhatja a keresztény jellemet, és példát adhat az önzetlenségről is. Ha mindenki ezt teszi, a gyülekezet gyarapodni fog lelkiekben és Isten előtti kedvességben.

Mindenki tartsa kötelességének, hogy Istennek szentelje a tizedet. Senki ne kövesse a saját elképzeléseit vagy önző szíve hajlamait, mert ha azt teszi, meglopja Istent. Ne költsék javaikat a hiúságok kielégítésére vagy bármilyen önző magakényeztetésre, mert ezzel csak a gonosz hálójába gabalyodnak. Isten adja az ügyességet és a képességet a vagyonszerzésre, helyezzük hát mindenünket az Ő oltárára: „Tiszteld az Urat minden vagyonodból.” (Péld. 3:9) A kapzsiság hajlamát állandóan fékeznünk kell, különben befészkeli magát a testvérek szívébe, s mohón futnak majd a nyereség után.

A kísértés pusztájában Sátán, az üdvösség ellensége, elvonultatta Krisztus előtt a világ gazdagságát. „Mindezeket neked adom – mondta –, ha leborulva imádsz engem.” (Mt. 4:9) Az Üdvözítő elutasította őt, de az embert mégis milyen könnyen elcsábítja Sátán csalétke! A világ csábításai sokakat elbűvölnek, és szívesebben szolgálnak a pénz bálványának, mint Istennek, ezért elveszítik az örök életet.

Nemsokára találkozunk az Úrral. Hogyan adunk számot arról, hogy mire használtuk időnket, befolyásunkat, javainkat? A lélekmentésben kellene megtalálnunk az örömünket. Komolyan kérdezem a healdsburgi gyülekezettől: Igazán köztetek él-e Isten? Így szól a Hű Tanúbizonyság: „Vannak néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be ruháikat. Velem fognak járni fehér ruhában, mert megérdemlik.” (Jel. 3:4) Közéjük tartozol-e? Megőrizted-e feltétlen becsületességedet? Jézusba kapaszkodsz-e, mint a fuldokló, hiszen Ő az egyedüli menedéked? Engedelmeskedsz-e néki, érte élsz-e, szereted-e Őt? Olyan tiszta, szent, szeplőtlen-e minden gyülekezeti tag, hogy szájában nem találtatik álnokság? Ha így van, nagyon boldogok vagytok, mert Isten „becsesebbek tart a színaranynál, még Ofir aranyánál is” (Ésa. 13:12). Miközben tömegek imádják a pénz istenét és nem szolgálják Izrael Szentjét, csak kevesen vannak, akik nem szennyezték be ruhájukat, hanem tisztán megőrizték magukat a világtól. Ők néhányan hatalmas erőt képviselnek, olyan hitük van, amely szeretetből fakad és megtisztítja a lelket. Ők testesítik meg a magasabb rendű keresztény elveket, ők törekednek személyes közösségre a fény forrásával, igyekeznek szüntelenül javulni, folytonosan művelik képességeiket. Isten azt akarja, hogy legyetek becsületesek, akiket nem lehet megvesztegetni. Ez különböztet meg titeket a világ szemében mint a magasságos Isten gyermekeit. Jézus nyugodt és kedves volt, nem veszítette el önuralmát még a heves vitákban, a legnagyobb ellenállás közepette sem.

Isten felszólít titeket, akiknek nagy világosság jutott: menjetek előre! Hitre van szükségetek és őszinte szeretetre, mélyebb érdeklődésre testvéreitek iránt. Isten szent felelősséget bízott rátok: a lélekmentés mezeje vár a gyülekezet minden tagjára, ahol jóra ösztönözhet másokat.

Iskolánk nem olyan, amilyennek lennie kellene. Ha testvéreink tudatára ébrednek a rájuk bízott szent felelősségnek, ha minden dolgukban a becsületesség példaképei lesznek, s ápolják az istenfélelmet és a keresztény méltóságot – akkor az iskola hatása széles körű lesz, s gazdag áldásokat áraszt majd. Tudomásomra hozták, hogy ha helyesen vezetitek az iskolát, akkor sok fiatal kel útra onnan, hogy Isten tevékeny munkása legyen. De mindenki vigyázzon, nehogy szóval és tettel az iskola vagy az igazság ellen használja fel befolyását, megszenteletlen életével, gonosz feltételezéseivel és híreszteléseivel, mert mindezt Isten kétségkívül feljegyzi ellenük. Az iskola mindig is kénytelen lesz nehézségekkel küzdeni azok miatt, akikből hiányzik a hit és akiket nem Krisztus gondolatai uralnak. Sátán nagyon elégedett, ha felhasználhat közületek valakit, aki a rosszat figyeli és lebecsüli intézményeinket, aki összegyűjt minden apró kellemetlenséget. Szüntelenül arra készteti az ilyen embereket, hogy lenézzék az iskolát, mert nem mindenben felel meg elképzeléseiknek. Ha látja Sátán, hogy az ifjúság fejlődhetne, latba veti minden befolyását, hogy elbátortalanítsák őket a gyülekezet tagjai, ahelyett, hogy erősítenék ezeket a fiatalokat.

Senki sem tagadhatja, hogy ezek a dolgok jelen vannak Healdsburgban, éppen úgy, mint máshol. S ha Sátán nem használhatná fel a gyülekezet tagjait, más módon támadna, de jaj annak, aki botránkozást okoz, mert jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák (Mt. 18:6). Istennek megvannak az eszközei, azonban az emberek nem mindig ismerik fel azokat, s mivel a saját igyekezetüket tartják fontosnak, nem hagynak elég teret az Úrnak, sőt még ellene is dolgoznak. „Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék.” (I. Kor. 10:12) „Ti már előre tudtatok erről, szeretteim. Vigyázzatok hát, hogy az istentelenek tévelygése el ne sodorjon és biztonságotokat el ne veszítsétek. Inkább gyarapodjatok Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében.” (II. Pt. 3:17–18)

Közeledünk az idők végéhez, elég megpróbáltatás ér majd minket kívülről, ezért ne engedjük, hogy a gyülekezet kebeléből is megpróbáltatások törjenek ránk. Isten hitvalló népe tagadja meg magát az igazságért, Krisztusért. „Hiszen mindnyájunknak meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt, hogy ki-ki elvegye, amit testi életében érdemelt, aszerint, amint jót vagy gonoszt tett.” (II. Kor. 5:10) Aki szereti Istent, Krisztus lelkületében él és forrón szereti testvéreit. Minél szorosabb közösségben élsz Istennel, minél inkább Krisztusra összpontosul ragaszkodásod, annál kevésbé ráznak meg az élet durvaságai és keménysége, amikor szembekerülsz velük. Akik nagykorúvá növekednek Krisztusban, azok jelleme egyre inkább Krisztuséhoz hasonlít. Felülemelkednek a zúgolódás és elégedetlenség késztetésén, s ha hibákat keresnének, megvetnék magukat.

Ezekben az időkben a gyülekezetnek ragaszkodnia kell a hithez, amelyet a szentek egyszer s mindenkorra megkaptak (Júd. 3. v.), s amely alkalmassá teszi őket, hogy bátran így szóljanak: „Isten a segítségem.” (Zsid. 13:6) „Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad.” (Fil. 4:13) Az Úr felszólít minket, hogy keljünk fel és menjünk előre. Ha a gyülekezet bármikor a múltban elhagyta bűneit, hitt az igazságban és aszerint is élt, akkor Isten tisztességet szerzett nekik. A hitben és alázatos engedelmességben olyan erő rejlik, amelynek a világ nem állhat ellene. Isten gondviselésének terve népével kapcsolatban az, hogy fejlődjenek, szüntelenül haladjanak előre a krisztusi jellem tökéletesítésében, a megszentelődés útján. Emelkedjenek magasabbra, egyre magasabbra a tiszta világosságban, ismeretekben és Isten szeretetében, egészen az idők végéig. Miért is mindig csak az első leckéket tanuljuk meg Krisztus tanításaiból?

Az Úr gazdag áldásokat tartogat az egyház számára, ha a gyülekezet tagjai őszintén igyekeznek, hogy felébredjenek veszedelmes langyosságukból. A hiúság vallása, kongóan üres szavak, erkölcsi erő híjával lévő jellem – ezekre mutat rá a Hű Tanúbizonyság a gyülekezetekhez intézett komoly üzeneteiben, figyelmeztetve őket a büszkeségre, világiasságra, formális vallásosságra, önhitt magatartásra. Aki azt képzeli, hogy „gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségem”, ahhoz az egek Ura így szól: „Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” (Jel. 3:17) De biztató szavakat mond az alázatos szívű, szenvedő, hűséges és türelmes keresztényeknek, akik tudják, hogy gyengék és tehetetlenek: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele vacsorázok, ő pedig velem.” (Jel. 3:20) A Hű Tanúbizonyság tudtunkra adja: „Ismerem tetteidet.” (Jel. 3:15) Ez az alapos felülvizsgálat most Kalifornia gyülekezeteiben zajlik. Az Úr tekintetét semmi sem kerüli el. Hibáik és tévedéseik, hanyagságuk és kudarcaik, az igazságtól való bűnös eltávolodásuk, tisztátalanságuk és hiányosságaik – „mindezek nyilvánvalóak annak szemei előtt, akinek számot kell adnunk” (Zsid. 4:13).

Abban reménykedem, és imádkozom is azért, hogy járjatok alázatosságban, és áldás legyetek egymás számára. „Még egy kevés idő, aztán eljön, aki eljövendő, s nem késik.” (Zsid. 10:37) Tartsuk égve és készenlétben a menyegzői lámpákat. Urunk azért késlekedik, mert hosszútűrő irántunk, mert „nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra jusson” (II. Pt. 3:9). De amikor az üdvözültek között az üvegtengeren állunk majd, aranyhárfákkal és a dicsőség koronájával, s az örökkévalóság végtelensége tárul elénk, akkor belátjuk, milyen rövid volt a próbaidő várakozása. „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk érkezése ébren talál.” (Lk. 12:37)

Olyan korban élünk, amikor különösen figyelnünk kell Krisztus rendelkezésére: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” (Mk. 14:38) Mindenki emlékezzen arra, hogy mindig igaznak és hűségesnek kell lennie Istenhez, hinnie kell az igazságban, gyarapodnia a kegyelemben és Jézus Krisztus megismerésében. A Megváltó hív: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt. 11:29) Az Úr kész segíteni nekünk, kész megerősíteni és megáldani bennünket, de át kell haladnunk a megtisztulás folyamatán, míg minden szennyeződés ki nem ég a jellemünkből. Mindannyian bekerülünk a kemencébe – nem azért, hogy elégjünk, hanem hogy megtisztuljunk.

Az Úr végzi munkáját közöttetek, de Sátán is befurakodott, hogy fanatizmust és más veszedelmeket hozzon sorainkba. Néhány hívőt az a veszély fenyeget, hogy megelégednek azzal, amit Isten világosságából és szeretetéből eddig megismertek, s megtorpannak. Nem maradtak ébren és nem imádkoznak szüntelenül. Pontosan akkor, amikor elhangzik a kijelentés: „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez” (Jer. 7:4) – kísértések jönnek, sötétség veszi körül a lelket: világiasság, önzés és önfelmagasztalás. Arra van szükség, hogy Isten maga közölje terveit a lélekkel. Micsoda kiváltság! Szegény, földhözragadt, kicsinyes ötleteink helyett az Úr nyilatkoztatja ki nekünk elgondolásait – nemes, csodálatos gondolatait, mindig a menny felé vezető terveit!

Itt rejlik a benneteket fenyegető veszély: nem igyekeztek előre „annak a hivatásnak jutalmáért, amelyre Isten felülről hívott meg Krisztus által” (Fil. 3:14). Világosságot kaptál az Úrtól? Akkor felelős is vagy érte – s mindazért is, amit a múltban fedett fel előtted. Naponta helyezd akaratodat az Úr lábához, járj az Ő világosságban, és akkor több fényt várhatsz tőle. Az erkölcsi sötétség közepette a világosság egyre tisztábban árad Megváltónktól, és egyre növekszik, a verőfényes nappalig.

A gyülekezet tagjai szeretnének-e friss mannát szedni? Kutattok-e isteni világosság után, vagy arra törekesztek, hogy magatokat dicsőítsétek? Szeretitek-e és szolgáljátok-e Istent teljes lelketekből, teljes erőtökből és teljes elmétekből azzal, hogy mások áldására vagytok, a világossághoz vezetitek-e őket? Megelégedtek-e a múltban kapott áldásokkal? Úgy jártok-e, amint Krisztus járt, úgy dolgoztok-e, mint Krisztus dolgozott, Őt mutatjátok-e be a világnak szavaitokkal és tetteitekkel? Tiszta és szent életet éltek-e engedelmes gyermek módjára? Krisztust kell befogadni az életünkbe. Egyedül Ő gyógyíthat ki az irigységből és a testvéreitek elleni gonosz gyanúsításokból. Egyedül Ő szabadíthat meg az önelégült lelkülettől, amelyet saját kárára dédelget némelyikőtök. Egyedül Jézus ébreszthet rá titeket gyengeségetekre, tudatlanságotokra, természetetek romlottságára. Egyedül Ő tisztíthat, nemesbíthet meg, Ő tehet alkalmassá bennünket a mennyei otthonra.

„Istennel győzelmet nyerünk.” (Zsolt. 60:14) Sok-sok jót tehetünk, ha hűségesek vagyunk Istenhez és testvéreinkhez, ha legyőzünk minden rosszindulatú gondolatot, irigységet és önhittséget. Életed egészen teljék meg mások jóindulatú szolgálatával! Nem tudod, mikor kell letenned a fegyverzetedet. Hirtelen elragadhat a halál, nem hagyva időt az utolsó simításokra, sem testi és szellemi erőt arra, hogy gondolataidat Istenre irányítsd és megbékélj vele. Nemsokára sokan tapasztalatból fogják megismerni, milyen hiábavaló az emberi segítség, milyen értéktelen minden önhitt, önigazult jó cselekedet, amellyel megelégedtek.

Az Úr Lelke sürget, hogy mondjam meg nektek: ma van a kiváltságok, megbízatások és áldások napja számotokra. Kihasználjátok-e? Isten dicsőségéért dolgoztok-e, vagy önző érdekeitekért? A világi sikerek ragyogó kilátásait tartjátok-e szem előtt, amelyek önző nyereséget hoznak nektek? Ha igen, akkor keserűen fogtok csalódni. De ha tiszta és szent életre törekedtek, ha Krisztus iskolájában naponta megtanuljátok a kiszabott leckét, hogy szelídek és alázatos szívűek legyetek, akkor olyan béke vár rátok, amelyet semmilyen földi körülmény nem zavarhat meg.

A Krisztusban elrejtett élet a békesség élete. A békétlenség, elégedetlenség és nyugtalanság az Üdvözítő hiányáról árulkodnak. Ha Jézust befogadjátok, akkor életetek a Mesterért végzett jó és nemes munkával telik meg. Nem jut majd eszetekbe, hogy magatoknak szolgáljatok, hanem közelebb, egyre közelebb húzódtok kedves Megváltónkhoz. Jellemetek Krisztuséhoz hasonló lesz, s mindenki tudni fogja rólatok, hogy Jézussal voltatok és tőle tanultatok. Minden ember magában hordozza boldogságának vagy szerencsétlenségének forrását. Aki akar, fölébe emelkedhet alacsony rendű, érzelgős gondolatainak, amelyek sokak lelki életét kitöltik. De míg valaki felfuvalkodott, az Úr nem tehet érte semmit. Sátán nagyralátó tervekkel kábítja érzékeinket, mi azonban mindig tartsuk szem előtt „a hívás jutalmát, melyre Isten felülről hívott meg Krisztus által” (Fil. 3:14). Tegyétek meg mindazt a jót, amit megtehettek ebben az életben. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége, és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön-örökké.” (Dn. 12:3)

Ha azzal tiszteljük Istent, hogy jóindulatú gondolatokat táplálunk mások iránt és jót teszünk másokért, akkor nem számít, hogy kunyhóban lakunk-e, vagy palotában. A körülményeknek kevés közük van a lelki élethez. Amit a szívünkben ápolunk, az tör felszínre minden tettünkben. Aki békében él Istennel és embertársaival, azt nem lehet boldogtalanná tenni. Nem lakik szívében irigység, ördögi gyanakvás sem talál otthonra nála, nem él benne gyűlölet. Az Isten szívével együtt dobbanó szív felülemelkedik az élet nehézségein és próbáin. De elégedetlen és boldogtalan az a szív, amelyből hiányzik Krisztus békéje, az ilyen ember mindenben hibát talál, és megzavarná a menny összhangját is. Az önző élet: gonosz élet. Akinek szívét önszeretet tölti be, az gonosz gondolatokat őrizget testvéreiről és lázít Isten eszközei ellen. A sátáni ihletésű forró és heves szenvedélyek keserű forrásnak bizonyulnak, szüntelenül mérgezik mások életét.

Aki azt állítja, hogy Krisztust követi, becsülje magát kevesebbre, másokat pedig többre. Tartsatok össze, tartsatok össze! Az egységben erő és győzelem van, a széthúzásban pedig gyengeség és vereség. E szavakat a mennyből szólták nekem, s mint Isten követe, továbbadom nektek.

Mindenki törekedjék betölteni Krisztus imáját: „Legyenek mindnyájan egyek, mint Te, Atyám, bennem vagy, és én Tebenned.” (Jn. 17:21) Milyen csodálatos egység ez! Krisztus így szól: „Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn. 13:35)

Ha valaki közülünk meghal, milyen emlékeink maradnak a bánásmódról, amelyben részesítettük? Jó érzéssel szemléljük-e az emlékezetünk falán függő képeket? Ott vannak-e a megfelelő időben mondott szerető szavak és a megértés emlékei? Megóvták-e testvérei azoktól, akik gonosz feltételezéseikkel tapintatlanul mindenbe beleavatkoznak? Védelmére keltek-e? Hűek maradtak-e az ihletett utasításhoz: „Bátorítsátok a kishitűeket, gondozzátok a betegeket!” (I. Thessz. 5:14) „Íme sokakat oktattál, és a megfáradt kezeket megerősítetted.” (Jób 4:3) „Erősítsétek a lankadt kezeket és szilárdítsátok a tántorgó térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek!” (Ésa. 35:3–4)

Ha tudjuk, hogy az elhunyt mennyei számlája örökre rögzített, és a feljegyzésekkel az ítélet napján szembe kell néznie: mire gondoltok akkor, testvérek, hogyan viselkedtünk vele? Milyen légkörrel vettük körül, hogyan hatottunk rá? Élesen emlékeznünk kell minden kemény szóra, minden meggondolatlan tettre – mennyire másképp viselkednénk, ha még egyszer köztünk lehetne!

Pál apostol megköszönte Istennek a szomorúságban kapott vigasztalást: „Áldott legyen a minden vigasztalás Istene. Ő vigasztal meg minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk nyomorúságukban másokat azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (II. Kor. 1:3–4) Ahogyan Pál érezte szívébe áradni Isten szeretetének vigasztaló melegét, úgy sugározta azt tovább másokra is. Viselkedjünk úgy, hogy szégyenkezés nélkül nézhessünk szembe emlékeinkkel!

Ha már meghaltak azok, akikkel érintkeztünk, nincs többé alkalmunk egyetlen szót is visszavonni, sem a fájdalmas benyomások emlékeit kitörölni. Vigyázzunk tehát, nehogy beszédünkkel bántsuk meg Istent! Tegyünk félre minden ridegséget és viszályt. Szívünk lágyuljon meg Isten előtt, amikor könyörületére gondolunk. Isten Lelke hadd égesse el szent lángként a szívünk ajtajában összegyűlt szemetet. Akkor majd beléphet Jézus, és gyengéd szavainkban, gondolatainkban, tetteinkben másokra árad szeretete. És ha ekkor választ el a halál másoktól, hogy ne találkozzunk többé velük, míg Isten ítélőszéke előtt nem állunk, nem kell majd szégyenkeznünk a rólunk szóló feljegyzések napvilágra kerülésekor.

Amikor a halál lezárja a szemet, amikor a karokat keresztbe teszik az elcsöndesedett szív fölött, akkor a nézeteltérések gyorsan eltűnnek. Szertefoszlik minden keserűség és neheztelés. Hány jó szó hangzik el akkor a halottról! Hány jótette jut eszünkbe! Teli marokkal szórjuk a dicséreteket, de azok olyan fülre hullanak, amely már nem hall, olyan szívre, amely nem érez többé. Ha akkor ejtettük volna ki e szavakat, amikor a megfáradt léleknek égető szüksége volt rájuk, amikor a fül még halott és érzett a szív, akkor kedves emlékeink maradtak volna. Hányan vannak, akik félelemmel vegyes tisztelettel, döbbenten állnak a halott mellett, és szégyenkeznek, szomorúan emlékezve szavaikra és tetteikre, amelyekkel életében bánatot okoztak neki. Most fogadjuk be életünkbe mindazt a szépséget, szeretetet, kedvességet, amit csak tudunk! Legyünk türelmesek, figyelmesek, hálásak egymás iránt. Vigyük át a haldoklók és halottak közelében kifejezett gondolatainkat és érzéseinket a testvéreinkkel való mindennapi érintkezésünkbe!