Az Üdvözítő így szólt: „Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, az egyedüli Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn. 17:3) Isten jelentette ki prófétájának: „Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az ő erejével, a gazdag se dicsekedjék az ő gazdagságával, hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet és igazságot gyakorolok e földön, mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.” (Jer. 9:22–23)

Isteni segítség nélkül senki sem szerezheti meg Istennek ezt az ismeretét. Az apostol mondja, hogy „bölcsességében a világ nem ismerte fel Istent”. Krisztus „a világban volt, a világ általa lett, mégsem ismerte fel őt a világ” (Jn. 1:10). Jézus kijelentette tanítványainak: „Senki más nem ismeri a Fiút, hanem csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Mt. 11:27) Az Üdvözítő, mielőtt belépett volna a Getsemáne árnyaiba, a követőiért mondott utolsó imában égre emelte szemét, s az elbukott ember iránti szánakozással mondta: „Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged. Én ismerlek téged.” (Jn. 17:25) „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket a világból nékem adtál.” (Jn. 17:6)

Kezdettől az volt Sátán terve, hogy Isten elfeledésére bírja az embert, és ezzel magához kösse őket. Azért próbálta félremagyarázni Isten jellemét, hogy az emberek hamis képet alkossanak róla. Úgy mutatta be nekik a Teremtőt, mint aki a gonoszság fejedelmének tulajdonságaival bír – zsarnok, szigorú, engesztelhetetlen –, hogy az emberek féljenek tőle, kerüljék, sőt még gyűlöljék is. Sátán azt remélte, hogy annyira megzavarja megcsaltjainak értelmét, hogy kirekesztik a gondolataikból Istent. Akkor azután kitörölné Isten mását az emberből, és a maga hasonlatosságát nyomná a lelkükre. Átitatná őket a saját lelkületével, kénye-kedve szerint fogságba hurcolhatná őket.

Sátán az Úr jellemének hamissá torzításával és a bizalmatlanság felébresztésével csábította el Évát. A bűn elsötétítette ősszüleink értelmét, megrontotta természetüket. Előítélettel teli és önző természetük mására változtatták át az Istenről alkotott felfogásukat. Ahogyan az emberek egyre vakmerőbbek lettek a bűnben, elméjükben és szívükben elhalt Isten szeretete és ismerete. „Noha felismerték Istent, nem dicsőítették mint Istent… Szégyent vallottak okoskodásukban, és oktalan szívük elborult.” (Rm. 1:21–22)

Időről időre úgy látszott, hogy az ellenfélnek sikerül megkaparintani az emberi család kormánykerekét. A Krisztus első eljövetele előtti korszakban úgy látszott, hogy a világ csaknem teljesen a sötétség fejedelmének uralma alatt áll. Rémítő hatalommal uralkodott, mintha ősszüleink bűne következtében a világ jogosan az övé lenne. Még a szövetség népe is annyira eltávozott Istentől, hogy teljesen elveszítették helyes felfogásukat az Úr jelleméről.

Pedig Isten azért választotta ki őket, hogy megőrizzék szeretetét a világon. Krisztus azért jött a világra, hogy mint a szeretet, könyörület, gyengédség és irgalom Istenét mutassa be az Atyát. Az Üdvözítő eloszlatta a sűrű sötétséget, amellyel az ellenfél igyekezett körülvenni Isten trónját. Az Atya újra mint az élet világossága állt az ember előtt.

Fülöp arra kérte Jézust: „Mutasd meg nekünk az Atyát. Ez elég nekünk.” Ekkor Megváltónk így szólt: „Már régen veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod hát, mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn. 14:8–9) Krisztus mindig is hirdette, hogy az Atya képviseletében jött a Földre. Nemes, könyörülő, gyengéd, szerető és jóságos jellemével úgy áll előttünk, mint az isteni tökéletesség megtestesülése, a láthatatlan Isten mása.

„Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot.” (II. Kor. 5:19) Ha elmélyedünk a megváltás fenséges tervében, akkor igazán értékelni fogjuk Isten jellemét. A teremtés is szeretetének megnyilvánulása volt. De az isteni gyengédség és szánakozás végtelen mélységét Istennek az az ajándéka mutatja meg igazán, amelyet a bűnös és megromlott emberiség megmentéséért adott: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn. 3:16) Isten egyrészt fenntartja törvényét, az igazságot, másrészt a bűnösnek is megbocsáthat. A menny legdrágább ajándékát kellett odaadni, hogy Isten igazságosnak bizonyuljon és megigazulttá tegye azt, aki hisz Jézusban. Ez az ajándék a romlásból és lealjasodásból Isten gyermekévé emeli fel az embert. Pál ezt mondja: „Fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba, Atya!” (Gal. 4:6)

Testvéreim, a szeretett Jánossal intelek, „nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak” (I. Jn. 3:1). Mekkora szeretet, milyen páratlan szeretet ez, hogy mi, bűnösök és elidegenedettek, mégis visszatérhetünk Istenhez, Ő pedig befogad családjába! Atyánknak hívhatjuk, ami először is a mi szeretetünk jele, de Isten gondoskodásának is ígérete, biztosítéka, és annak is, hogy Őhozzá tartozóknak ismer el bennünket. Isten Fia, látva a kegyelem örököseit, „nem szégyenli őket testvéreinek nevezni”. A megváltottak a soha el nem bukott angyaloknál is meghittebb kapcsolatban állnak majd az Úrral.

Mindaz a szülői szeretet, amely az emberek szívében nemzedékről nemzedékre él, a gyöngédség forrásai, melyek az ember lelkében megnyíltak – jelentéktelen csermelyek csupán Isten végtelen, kimeríthetetlen szeretetének határt nem ismerő óceánjához képest. Nyelv el nem mondhatja, toll le nem képes írni. Elmélyedhetsz abban életed minden napján. Szorgalmasan kutathatod a Szentírást, hogy megértsd. Segítségül hívhatod összes Isten adta erődet és képességedet abbeli igyekezetedben, hogy felfoghasd a mennyei Atya szeretetét és irgalmasságát, de azután még mindig megmarad a végtelenség. Mégsem értheted meg Isten szeretetének mélységét, amely abban nyilvánul meg, hogy halálra adta Fiát a világért. Ezt még az örökkévalóság sem lesz képes teljesen kijelenteni nekünk. Mégis, ha tanulmányozzuk a Bibliát, ha elmélkedünk Krisztus életéről, a megváltás tervéről, ezek a hatalmas témák egyre inkább feltárulnak előttünk. Rájövünk, mit kívánt Pál az efézusi gyülekezetnek, amikor így imádkozott: „Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek Őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek, milyen reménységre hívott meg titeket, milyen gazdag a szentek fenséges öröksége, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma felettünk, akik hívőkké lettünk.” (Ef. 1:17–19)

Sátán szakadatlanul olyan dolgokkal igyekszik lekötni az emberek gondolkodását, amelyek megakadályozzák őket abban, hogy szert tegyenek Isten ismeretére. Azt akarja, hogy olyan gondolatokkal töltsék el idejüket, melyek elsötétítik értelmüket és elcsüggesztik lelküket. A bűn és romlottság világában élünk. Olyan hatások árja vesz körül minket, amelyek célja az, hogy csalogassák-elcsábítsák még Krisztus követőit is, vagy pedig kedvüket szegjék. Megváltónk kijelentette: „A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet.” (Mt. 24:12) Sokan a körülöttünk zajló rémséges gonoszságokra függesztik szemüket, s a mindenfelé látható hitehagyásra. Addig beszélgetnek ezekről, míg szívük szomorú és kétkedő lesz. Emlékezetükben tartják a főcsaló mesteri ügyeskedéseit. Belemélyednek életük szomorú eseményeibe, s már-már szem elől tévesztik a mennyei Atya hatalmát és páratlan szeretetét. Mindez Sátán törekvése. Helytelen dolog az igazságos tettek ellenségének nagy hatalmáról gondolkodnunk, ugyanakkor keveset elmélkednünk Isten szeretetéről és az Ő hatalmáról. Krisztus erejéről és hatalmáról beszélgessünk. Mi magunk tehetetlenek vagyunk Sátánnal szemben, nem tudunk kiszabadulni a markából, de Isten megadta a menekülés lehetőségét. A magasságos Fia elég erős csatáink megvívására, és „általa diadalmaskodunk, aki szeret minket” (Rm. 8:37).

Nem meríthetünk lelkierőt abból, ha szüntelen gyöngeségeinken és botlásainkon borongunk, vagy az ellenfél hatalmán kesergünk. Alapozzuk meg életerős elvként értelmünkben és szívünkben azt a komoly igazságot, hogy az értünk hozott áldozat elégséges, Isten meg tud menteni, és meg is ment a legvégsőkig mindenkit, aki Őhozzá jön, és eleget tesz az igében meghatározott feltételeknek. A mi dolgunk az, hogy átvigyük akaratunkat Isten oldalára. Így az elfedezés vére által részeseivé leszünk Isten természetének. Krisztus által Isten gyermekei vagyunk. Miénk a bizonyosság, hogy Isten úgy szeret bennünket, mint Fiát. Egyek vagyunk Jézussal, arra megyünk, amerre előttünk járt. Hatalmában áll elűzni a sötétséget, amelyet az ellenség vet ösvényünkre. A sötétség és csüggedés helyett dicsőségének napsugara ragyog szívünkbe.

Az a reményünk, hogy szüntelenül erősödünk a tudatban, hogy Krisztus a mi igazságunk. Ez legyen hitünk alapja, mert akkor örökre megáll. Ahelyett, hogy Sátán sötét dolgain rágódnánk és hatalmától reszketnénk, nyissuk meg szívünket, fogadjuk be a Krisztustól áradó fényt, és tükrözzük azt a világra. Jelentsük ki, hogy Krisztus felette áll az ellenfél hatalmának, és segítő karja fenntartja mindazt, aki Őbenne bízik.

Jézus ezt mondta: „Az Atya szeret titeket.” (Jn. 16:27) Ha Krisztuson át az Atyához kapcsoljuk hitünket, „lelkünk biztos és szilárd horgonya ez, mely a függöny mögé ér, ahova elsőnek lépett be értünk Jézus” (Zsid. 6:19). Igaz, hogy csalódások jönnek majd, és bajokat is várhatunk, de bízzuk minden apró és komoly ügyünket Istenre. Nem jön zavarba panaszaink sokaságától, és terheink súlya alatt sem omlik össze. Gondoskodása kiterjed minden családra, körülvesz minden embert. Törődik minden dolgunkkal, minden bánatunkkal. Megjegyez minden könnyet, meghatja minden gyengeségünk. Azért engedi meg itt összes szenvedésünket és megpróbáltatásunkat, hogy szeretetének szándékát szolgálják, hogy „szentségének részeseivé legyünk”, s így részt vegyünk abban a tökéletes örömben, amely jelenlétében érhető el.

„A hitetleneknek e világ istene elvakította értelmét, hogy ne ragyogjon számukra a Krisztusnak, Isten képmásának dicsőségéről szóló evangélium világossága.” (II. Kor. 4:4) A Biblia azonban a legerőteljesebben hangsúlyozza Isten megismerésének fontosságát. Péter ezt mondja: „Kegyelemmel és békességgel töltsön el titeket Istennek és Urunk Jézus Krisztusnak ismerete. Isteni hatalma az istenfélő életre szolgáló összes javakat az Ő megismerése által juttatta nekünk, aki dicsőségével és erejével meghívott minket.” (II. Pt. 1:2–3) A Szentírás felszólít: „Bízd csak azért magadat Őrá (az eredeti szövet szerint: „Ismerd meg Őt”), és légy békességgel.” (Jób 22:21)

Isten megparancsolja nekünk: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (III. Móz. 11:44) Az ihletett apostol jelenti ki, hogy „életszentség nélkül senki sem látja meg az Urat”. A szentség: egyetértés Istennel. A bűn elcsúfította, sőt csaknem kitörölte az emberben Isten képmását. Az örömhír feladata visszaállítani, ami elveszett. Nekünk pedig együtt kell működnünk az isteni tevékenységgel. Hogyan érthetnénk egyet Istennel, hogyan válhatnánk hasonlóvá hozzá, ha nem ismerjük? Krisztus azért jött a földre, hogy ezt a tudást nyilatkoztassa ki nekünk.

Azok a hézagos nézetek, melyet sokan Krisztus fenséges jelleméről és tisztéről vallanak, leszűkítették vallásos életüket, és hatalmasan akadályozzák előrehaladásukat az isteni életben. Népünk körében alacsony szintre zsugorodott az egyéni lelki élet. Sok a formaság, sok a gépiesség, sok a száj vallásossága. Valami mélyebbet, valami szilárdabbat kell behoznunk vallásos életünkbe. Minden berendezésünkkel, kiadóhivatalainkkal, iskoláinkkal, kórházainkkal és számos más kiváltságunkkal sokkal előbbre kellene járnunk lelki életünkben. Az a keresztény kötelessége ebben az életben, hogy Krisztust képviselje a világ előtt. Életével és jellemével a világ szeme elé tárja az áldott Jézust. Ha Isten világosságot adott nekünk, azért adta, hogy továbbadjuk másoknak. Az elnyert világossághoz és az emberi szívek elnyeréséhez adományozott lehetőségekhez és kiváltságokhoz képest munkánk eddigi eredménye elenyésző. Isten szándéka az, hogy az igazság több gyümölcsöt teremjen, mint amenynyi eddig mutatkozik. De míg gondolataink komor hangulattal és nyomorúsággal vannak tele, s a körülöttük élő sötétségen és gonoszságon rágódunk, addig hogyan is képviselhetnénk Krisztust a világon? Hogyan is lenne léleknyerő ereje bizonyságtételünknek? Arra lenne szükségünk, hogy tapasztalatból ismerjük meg Istent és szeretetének hatalmát, amint Krisztus kijelentette Őt. Kutassuk az Írásokat szorgalmasan, imával. Elevenítse meg értelmünket a Szentlélek. Emeljük szívünket hittel, reménnyel és soha nem szűnő dicsérettel az Istenhez.

A keresztény jellem tökéletességét Krisztus érdemei és igaz cselekedetei által érjük el, amelyeket hit által nekünk tulajdonít. Az apostol elénk tárja minden napunk, minden óránk feladatát: „Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére.” (Zsid. 12:2) Míg ezt tesszük, addig az értelmünk egyre világosabb lesz, hitünk erősödik, s reménységünk bizonyossággá válik. Annyira leköt majd Krisztus tisztaságának, szépségének és áldozatának látványa – melyet azért hozott, hogy megbékítsen minket az Istennel –, hogy nem lesz kedvünk kétségeinkről és kedvetlenségeinkről beszélgetni.

Isten szeretetének, könyörületének és jóságának megnyilvánulása, a Szentlélek szívünkben végzett felvilágosító és megújító tevékenysége hit által olyan közeli kapcsolatba hoz minket Krisztussal, hogy – mivel világos képünk van jelleméről – felismerhetjük Sátán csalásait. Ha Jézusra nézünk és az Ő érdemeiben bízunk, elnyerjük a világosságnak, a békének és a Szentlélek örömének áldásait, s látva a csodálatos dolgokat, amelyeket Krisztus értünk tett, így szólunk majd: „Nézzetek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak.” (I. Jn. 3:1)

Testvéreim, szemlélés által változunk meg. Az Úr és Megváltónk szeretetén, az isteni jellem tökéletességén elmélkedve, s hittel magunkénak igényelve Krisztus igazságos cselekedeteit – így kell átalakulnunk az isteni képmásra. Ne gyűjtögessük tehát a kellemetlen képeket – a gonoszság, a romlottság, a csalódások és az ellenség hatalmának bizonyítékait. Ne azokat akasszuk emlékezetünk csarnokába, hogy azokról beszélgessünk, azokon keseregjünk, míg csak el nem bátortalanodunk. Az elcsüggedt lélek a sötétség gócpontja. Nem csak önmagát rontja meg, mert nem fogadja el Isten világosságát, de mások elől is elállja fényt. Ellenfelünk kedvteléssel látja diadala emlékképeinek romboló hatását, mert ezek hitehagyottá és bátortalanná teszik az embereket.

Hála Istennek, vannak ragyogó és vidámító képek, amelyeket az Úr mutatott meg nekünk. Gyűjtsük össze szeretetének áldott bizonyítékait, mint drága kincseket, hogy azokat nézzük szüntelen. Isten Fia elhagyta trónját, emberi testtel fedte el istenségét, hogy kimenthesse az embert Sátán hatalmából. Értünk kivívott diadala megnyitotta előttünk a mennyet, megmutatta nekünk jelenlétének csarnokát, ahol az istenség felfedi dicsőségét. Ahol felemeli a tönkretett fajt a romlás mélységéből, ahová a bűn lökte le. Újra összeköttetésbe kerül a végtelen Istennel. A Megváltóba vetett hite által átesik az isteni vizsgán. Krisztus igazságos tetteibe öltözik, majd felemelik Krisztus trónjához. Isten ezekkel a képekkel akarja felvidítani a lelkünket. „Csak ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra szegezzük tekintetünket.” Akkor bebizonyítjuk, hogy „pillanatnyi könnyű szenvedésünk a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg számunkra” (II. Kor. 4:18).

Isten mindenben minden odafent a mennyben. Ott mindenek felett szentség uralkodik. Semmi sem zavarja az Istennel való tökéletes összhangot. Ha valóban oda tartunk, akkor már idelenn is szívünkben él a menny lelkülete. De ha most nem találunk örömet a mennyei dolgokról való elmélkedésben, ha nem érdekel az, hogy megismerjük Istent, ha nem örvendünk Krisztus jelleme láttán, ha nem vonz a szentség, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy hiába is reménykedünk a menny felől. A keresztény állandó, magasztos célja, hogy élete teljesen megegyezzék Isten akaratával. A keresztény szeret beszélgetni Istenről, Krisztusról, a boldogság és tisztaság honáról, melyet Krisztus készít az Őt szeretőknek. Az ezekről a tárgykörökről való elmélkedést, amikor a lélek Isten áldott ígéretein lakomázik, ezt nevezi az apostol „az égi ajándék ízlelésének”.

Közvetlen előttünk állnak a sorsdöntő küzdelem zárótusái, amikor az ellenfél mindenféle feltűnő tett, szemfényvesztő jel és hamis csoda, és mindenféle gonosz csábítás segítségével igyekszik majd félremagyarázni Isten jellemét, hogy ha tudja, „tévedésbe ejtse még a választottakat is” (Mt. 24:24). Ha volt valaha nép, melynek szüksége volt az égi világosság szüntelen növelésére, akkor ez az a nép, amelyet ebben a veszélyes időben hívott el Isten, hogy őrködjenek szent törvénye felett, s tisztázzák jellemét a világ előtt. Akikre ilyen szent megbízatás hárult, azoknak lelkieknek, emelkedetteknek, életre pezsdülteknek kell lenniük az által az igazság által, melyről vallják, hogy hiszik. Soha egyház ennyire nem volt szükségében annak, és soha Isten ennyire féltőn gondoskodó nem volt, hogy az egyház eljusson arra a lelki színvonalra, melyet Pál ír le a kolosséi levelében: „Könyörgünk értetek és esedezünk, hogy akaratának ismerete minden lelki bölcsességgel és okossággal együtt teljessé váljék bennetek. Csak így tudtok mindenben a tetszését keresve, az Úrhoz méltón élni, és Isten ismeretében gyarapodni.” (Kol. 1:9–10)