„Közel van már az Úr napja, közel bizony, hamarosan elérkezik. Mily szörnyű kiáltozás az Úr napján! Mintha harcos hallatna csatakiáltást. Az a nap a harag napja, a szorongatás és a gyötrelem napja, a pusztítás és a fosztogatás napja, a sötétség és homály napja, a felhők és komor fellegek napja. Olyan nap, amelyen harsog a kürt, és felhangzik a kiáltás a megerősített városok és a magas bástyák ellen. Veszedelmet hozok az emberekre, és botorkálnak majd, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen.”

„Abban az időben lámpással kutatom át majd Jeruzsálemet, és megbüntetem az embereket, akik poshadnak, mint a bor sepreje. Akik azt mondják szívükben: az Úr nem tehet jót, sem rosszat.”

„Térjetek eszetekre és eszméljetek fel, ó, szeretetre méltatlan nemzet! Mielőtt elűznélek benneteket, s eltűnnétek, mint a pelyva, még aznap, mielőtt rátok zúdulna az Úr izzó haragja, mielőtt elérkezne hozzátok az Úr haragjának napja, keressétek az alázatot, talán menedéket találtok az Úr haragjának napján.” (Sof. 1:14–17, 12; 2:1–3)

Elközelgett hozzánk az idők vége. Tudtomra adták, hogy Isten megtorló büntetései már el is érkeztek a Földre. Az Úr előre figyelmeztet minket a küszöbön álló eseményekre. Világosság ragyog igéjéből, és mégis sötétség borítja a földet, és fekete éj a népeket. „Amikor azt hangoztatják: Béke és biztonság, akkor éri őket hirtelen a pusztulás… és meg nem menekülnek.” (I. Thessz. 5:3)

A mi kötelességünk kutatni e rettentő sötétség okát, hogy elkerüljük az utat, amely ekkora tévelygéshez vezette az emberiséget. Isten lehetőséget adott a világnak, hogy kutassa akaratát és engedelmeskedjék neki. Igéjében az igazság világosságát közölte velünk. Figyelmeztetést, útmutatást, feddést küldött, de csak kevesen hallgatnak a szavára. Akár a zsidó nemzet, a többség – még a hitvalló keresztények többsége is – büszke a kiváltságaira, de e nagy áldásokért semmit sem ad cserébe Istennek. Az Úr, végtelen kegyelméből, utolsó üzenetet küldött a világnak. Bejelentette, hogy Krisztus az ajtó előtt áll, és a megrontott isteni törvényre is ráterelte a figyelmet. Az özönvíz előtti emberek gúnyolódva vetették el Noé figyelmeztetését. Az élvezetek szerelmesei ma is ugyanúgy elvetik Isten hű szolgáinak üzenetét. A világ halad megszokott útján, dolgaiba és élvezeteibe merülve, pedig Isten haragja nemsokára eléri törvényének eltipróit.

Megváltónk szánakozva látta előre a veszélyeket, amelyek követőit körülveszik majd ebben az időben, ezért különleges figyelmeztetést adott nekik: „Vigyázzatok magatokra, hogy el ne nehezedjék szívetek a tobzódásban, részegségben, és az evilági gondok miatt, hogy ne váratlanul lapjen meg titeket az a nap. Mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik a föld színén laknak. Virrasszatok tehát szüntelenül, és imádkozzatok! Így lesztek méltók arra, hogy megmeneküljetek mindattól, ami következik, és hogy megálljatok az Emberfia előtt.” (Lk. 21:34–36) Ha az egyház a világ útjait járja, a világ sorsában kell osztoznia. Sőt, mivel nagyobb világosságot nyertek, büntetésük is szigorúbb lesz, mint a hitetleneké.

Népünk azt vallja, hogy mindenki másnál jobban ismeri az igazságot. Ezért életüknek és jellemüknek összhangban kellene állnia hitükkel. Közel a nap, amikor az igazakat mint értékes gabonát kévékbe kötik a menny tárházai számára, míg a gonoszokat konkolyként gyűjtik össze, az utolsó nagy nap tüzére szánva. De a gabona és a konkoly „együtt növekednek az aratásig” (Mt. 13:30). Mindennapi kötelességeik végzése közben az igazak mindvégig érintkezni fognak az istentelenekkel. A világosság gyermekei szétszórtan élnek a sötétség alattvalói között, hogy az ellentétet mindenki láthassa. Így kell az Isten gyermekeinek „annak dicsőségét hirdetni, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott ki titeket” (I. Pt. 2:9). A szívükben izzó mennyei szeretet, a krisztusi béke és szeretet megnyilvánulása az életükben bepillantást enged a mennybe, hogy az emberek lássák és értékeljék annak tökéletességét.

A hasonló hasonlóra vágyik. Akik az áldás ugyanazon forrásából isznak, közelebb is kerülnek egymáshoz. A hívők szívében élő igazság áldott és boldog hasonlósághoz vezet, így talál meghallgatást Krisztus imája, hogy tanítványai egyek legyenek, ahogyan Ő is egy az Atyával. Erre az egységre vágyakozik minden igazán megtért szív.

Az istentelenek körében kétszínűség, álösszhang uralkodik majd, amely csak részben leplezi az állandó viszályt. Egyetértenek Isten akaratának és igazságának ellenzésében, de minden más területen a gyűlölet, a vetélkedés, az irigység szaggatja pártokra őket, és élethalálharc dúl közöttük.

A nemes és a hitvány úgy összekeveredtek, hogy most csak a végtelenül bölcs Isten képes különbséget tenni közöttük. Azonban a szentség és igazság erkölcsi vonásai alapján egybegyűlnek majd a nemes lelkületűek, s egyúttal el is távolítják a hamisságot követőket.

„Közel van az Úr napja, közel bizony, hamarosan elérkezik.” De hol találhatunk igaz, Krisztust váró lelkületet? Kicsoda készülődik helytállni a közvetlenül előttünk álló kísértés idején? A nép, amelyre Isten a jelennek szóló szent, fennkölt, ítéletre felhívó igazságot bízta, alszik az őrhelyén. Tetteik ezt tükrözik: az igazság birtokosaként „gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségem”. De az igaz tanú kijelenti: „Nem tudod, hogy nyomorult vagy, és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen.” (Jel. 3:17)

Ezek a szavak hitelesen írják le az egyház mai állapotát. Isten szolgái egyre csak adják a Szentlélek ihlette figyelmeztető üzeneteket, feltárják a tévelygők jellemhibáit, de a válasz csak ennyi: „Nem vonatkozik rám. Nem veszem magamra üzenetedet. Amit tudok, megteszek, hiszek az igazságban.”

A gonosz szolga, aki így szólt szívében: „késlekedik a gazdám” (Mt. 24:48), Krisztus-várónak vallotta magát. Szolga volt, tehát külsőleg Isten szolgálatára szentelte magát, de a szívében Sátánnak hódolt. Az ilyen ember nem tagadja nyíltan az igazságot, mint a gúnyolódók, de élete elárulja szíve gondolatát: késik az Úr eljövetele. Önteltsége közömbössé teszi az örökkévaló dolgok iránt. Magáévá teszi a világ elveit, átveszi szokásait. Úrrá lesz rajta az önzés, a nagyravágyás és a büszkeség. Mivel tart attól, hogy testvérei magasabb lelki színvonalat érnek majd el, ezért becsmérelni kezdi igyekezetüket, kétségbe vonja indítékaikat. Ezáltal „veri” a szolgatársait. Amilyen mértékben elidegenül Isten népétől, ugyanolyan mértékben egyesül a világgal. A „részegesekkel” eszik és iszik, elvegyül a világ fiai közé, s átveszi lelkületüket. Így ringatja magát csalóka biztonságba, így vesz erőt rajta a hanyagság, a közöny és a restség.

Az első lépés a lejtőn lefelé az éberség és a titkos ima elhanyagolása. Ezt követi más vallási kötelezettségek elhagyása is, míg végül szélesre tárul a kapu az összes bűn előtt. A világ csábításai, az érzéki természet követelései és Sátán közvetlen kísértései megtámadnak minden keresztényt. Senki sincs biztonságban. Nem számít, milyen tapasztalatok állnak mögöttünk, és magasabb erkölcsi színvonalunk sem segít, csakis az állandó ima és az ébrenlét. Naponta kell Isten Lelkének ellenőriznie mindent, mert ha nem, az ellenség veszi át a parancsnokságot.

Az Üdvözítő utasításai, amelyekkel tanítványait ellátta, minden korban követői javát szolgálják. Az utolsó időket látva mondta: Vigyázzatok magatokra! Minden hívő egyéni kötelessége, hogy ápolja szívében a Szentlélek értékes ajándékát.

Sátán lankadatlanul azon munkálkodik, hogy soraiba vonja Krisztus hitvalló követőit. „A gonoszság minden csalárdságával” fáradozik „azok között, akik elvesznek” (II. Thessz. 2:10). De kísértő bárki, aki bűnre csábít. Aki utánozza a nagy Csalót, a segítőjévé válik. Mindenki, aki gonosz cselekedetek támogatására használja befolyását, Sátán szolgája.

Tetteink lerántják a leplet elveinkről és indítékainkról. Sokak gyümölcse tövis és bojtorján, bár Isten szőlőtermésének tartják magukat. Még ha az egész gyülekezet jóváhagyja is helytelen útjukat, ez az egyetértés sem teszi a helytelent helyessé, nem változtathatja haszontalan termésüket szőlőfürtté.

Sokan, akik a jelenvaló igazság híveinek vallják magukat, nem győznének csodálkozni Isten kegyelmén, ha megértenék valódi helyzetüket. Minden tekintélyüket az igazság, a figyelmeztetés hangja és Isten népe ellen vetették latba. A visszaesés állapota elkerülhetetlenül a lélek vesztét okozza.

Az egyház figyelmeztetést figyelmeztetés után kapott. Isten népének világosan tudtára adták kötelességét és a reá leselkedő veszélyeket. Ám a világ túl erősnek bizonyult számukra. A Szentlélek figyelmeztetéseit és kérleléseit elvető eszmék hódítanak már évek óta, és sokakat annyira eltávolítottak Isten közeléből, míg végül tetteik helyesnek tűntek önmaguk előtt, s a Lélek szavát már alig hallották. Ha valaki engedni kezd a nagy Csaló hatalmának, sohasem tudhatja előre, milyen messzire megy majd a bűn útján. Sátán bevette magát Júdás szívébe, s rávette, hogy árulja el Urát. Arra késztette Anániást és Zafirát, hogy hazudjanak a Szentléleknek. Akik nem szentelik magukat teljesen Istennek, azokat rá lehet venni Sátán aknamunkájának végzésére. Közben pedig azzal áltatják magukat, hogy Krisztust szolgálják.

Testvéreim, nagyon kérlek, „vizsgáljátok meg magatokat, hogy a hitben éltek-e, tegyétek próbára magatokat” (II. Kor. 13:5)! A krisztusi szeretet melegének és tisztaságának fenntartásához minden időben Krisztus kegyelmére van szükségünk. Megragadtatok-e minden eszközt, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék, hogy el tudjátok bírálni, mi a helyes, „és bővelkedjetek az igaz élet Jézus Krisztus által szerzett gyümölcseiben Isten dicsőségére és dicséretére” (Fil. 1:11)?

Sokan, akiknek pedig szilárdan az igazság mellett kellene állaniuk, olyan gyengeségről és határozatlanságról tettek tanúságot, amely kihívja Sátán támadásait. Akik elmulasztják, hogy növekedjenek a kegyelemben, és nem keresik a legfennköltebb isteni jellemvonásokat, azok el fognak bukni.

A keresztény számára ez a világ az idegenek és ellenségek földje. Ha nem ölti magára Isten vértezetét, s nem köti derekára a Lélek kardját, a sötétség hatalmainak prédájává válik. Mindenki hitét vizsgálat alá vonják, mindenki próbára kerül, akárcsak az arany a tűzben.

A gyülekezet tökéletlen, tévelygő emberekból áll, akik körében állandóan gyakorolnunk kell a szeretetet és béketűrést. Most azonban jó ideje általános langymelegség uralkodik. A világból beáramló lelkületet elidegenedés, szőrszálhasogatás, rosszindulat, vetélkedés és bűnök követték.

Ha megszenteletlen szívű és életű emberek kevesebbszer engednék meg maguknak, hogy erkölcsi kioktatásban részesítsenek másokat, és több időt szakítanának lelkük megalázására Isten előtt, akkor reményük lenne arra, hogy az Úr a segítségükre siessen, s kigyógyítsa őket visszatérő bűneikből. A mostani igehirdetések jó része álbiztonságba ringat. Képtelenek bölcsen intézni a fontos dolgokat Isten ügyében azok, akiknek csak édeskevés valódi összeköttetésük van az Úrral, mint lelkipásztoraink közül is jó néhánynak. Ilyen emberekre bízni a munkát annyi, mint kisgyermekek feladatává tenni nagy hajók vezetését a tengeren. Akik híjával vannak a mennyei bölcsességnek és az Istennel való élő összeköttetésből származó erőnek, azok alkalmatlanok arra, hogy biztos kézzel kormányozzák az evangélium hajóját a jéghegyek és viharok közepette. Az egyház kegyetlen küzdelmen megy át, e veszedelmek között mégis sokan olyan emberekre bízzák a vezetést, akik biztos pusztulásba kormányozzák hajójukat. Révkalauzra van most szükségünk, mert közeledünk a kikötőhöz. Népünknek a világ világosságának kellene lennie, ám sok balga szűz akad, akiknek a korsóiból hiányzik az olaj. Szánjon és mentsen meg minket a kegyelem Ura, aki bővelkedik a megbocsátásban és könyörületben.

A küzdelmeknek és megpróbáltatásoknak ebben az időszakában szükségünk van minden vigaszra, minden támogatásra. Ezeket pedig helyes elvekből, szilárd vallásos meggyőződésből, Krisztus szeretetének megingathatatlan bizonyosságából, és az isteni dolgok gazdag tapasztalataiból meríthetjük. Csak akkor érjük el az érett férfiúságot Krisztus Jézusban, ha szüntelenül növekszünk a kegyelemben.

Mit is mondhatnék, hogy megnyissam a vakok szemét, hogy megvilágosítsam értelmeteket! Meg kell feszítenünk bűnös énünket. A Szentlélek segítségével teljes lelki megújulást kell kimunkálnunk. Birtokában kell lennünk Isten szeretetének és az életerős, kipróbált hitnek. Ez az a tűzben megpróbált arany, amelyet csak Krisztustól szerezhetünk meg. Minden őszinte és buzgón kereső ember részesévé válik majd az isteni természetnek. Lelke megtelik igaz vággyal, hogy megismerje a szeretet teljességét, amely minden ismeretet felülmúl. Ahogyan a hívő életben fejlődik, egyre mélyebben megérti Isten szavának emelkedett, megnemesítő igazságait, míg szemlélés által átalakul, s visszatükrözi Megváltója képmását.