„A bölcsesség kezdete az Isten félelme.” (Péld. 9:10) Szellemi foglalkozású embereknek, bármi legyen is a hivatásuk, Isten vezetésére van szükségük. Különösen az orvosok nem nélkülözhetik a bölcsességet, mert sokféle gondolkodású emberrel és sokféle betegséggel foglalkoznak. Az orvos még az evangélium lelkészénél is több felelősséget hordoz. Hivatása, hogy Krisztus munkatársa legyen. Rendelkezzék megingathatatlan vallásos elvekkel, álljon elszakíthatatlan összeköttetésben Isten bölcsességével. Ha megszívleli Isten tanácsait, a Mindenható gyógyító közreműködését tapasztalja majd. A legnagyobb körültekintéssel tegyen mindent, nehogy hibát kövessen el, nehogy kárt tegyen Isten valamely teremtményében. Elveiben legyen szilárd, akár a szikla – mégis szeretetteljes és előzékeny. Érezni fogja a felelősségét, s tettei bizonyítják, hogy tiszta, önzetlen indítékok mozgatják, és az a vágy, hogy mindennel Krisztus hitét ékesítse. Az ilyen orvos méltósága mennyből származó, és hatalmas eszközzé válik a jóra. Bár nem feltétlenül becsülik meg azok, akik nem állnak összeköttetésben Istennel, a menny mégis tisztelni fogja, s az Úr szemében becsesebb lesz az aranynál.

Az orvos legyen szigorúan mértékletes. Az emberiséget számtalan betegség sújtja, s neki valamennyivel fel kell vennie a harcot. Jól tudja, hogy a szenvedés, amit enyhíteni próbál, nagyrészt a mértéktelenség és más önző kívánságok kielégítésének a következménye. Ifjakat és felnőtt férfiakat kell kezelnie, akik a dohányzással zúdítottak magukra betegségeket. Ha értelmes orvos, felismeri a betegség okát. De ha maga is dohányzik, habozni fog, hogy rámutasson a baj forrására, s megbízható emberként közölje betegével a kór okát. Nem fogja arra ösztökélni a fiatalokat, hogy még akkor győzzék le ezt a szokást, mielőtt megrögzülne. A dohányzó orvos hogyan tárja tapasztalatlan fiatalok elé a dohányzás hatását, ami nekik és a környezetüknek is kárt okoz?

A dohányzás manapság csaknem általános szokás. Nők és gyermekek kénytelenek szenvedni, mert olyan levegőt kell belélegezniük, amelyet a pipázás, szivarozás vagy a dohányos bűzös lehelete szennyezett be. Akik ilyen légkörben élnek, azok mindig is betegesek lesznek. S az az orvos, aki dohányzik, mindig valamilyen gyógyszert vesz elő olyan betegségek gyógyítására, amelyek leghatásosabb gyógymódja az lenne, ha eldobnák a dohányt.

Az orvosok nem végezhetik kötelességüket Isten és embertársaik iránti hűséggel, míg a dohányzás bálványát imádják. Milyen visszataszító egy beteg számára a dohányos lehelet! Mennyire húzódoznak tőle! Milyen következetlenség ezektől a férfiaktól, akik orvosi egyetemre jártak, és azt tartják magukról, hogy gyógyítani tudnak, hogy mégis naponta magukkal viszik a betegszobába ezt a mérgező élénkítőszert. Sok orvos szívja és rágja a dohányt, míg megromlik a vére, s ez a szokás tönkreteszi az idegrendszerét. Különösen visszatetsző Isten szemében, ha olyan orvosok, akik alkalmasak volnának a szolgálatra, s akik vallják, hogy hisznek Istennek a mi napjainkra szóló igazságában, mégis megengedik maguknak ezt az undorító szokást. Pál apostol szavai vonatkoznak rájuk: „Mivel tehát ilyen ígéretek birtokában vagyunk, szeretteim, tartsuk távol magunktól a test és lélek minden szennyét s tegyük teljessé megszentelésünket Isten félelmében.” (II. Kor. 7:1) „Testvéreim, Isten irgalmára kérlek titeket: adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen ésszerű hódolatotok.” (Rm. 12:1)

Dohányos ember nem folytathat Istennek tetsző munkát a mértékletességre nevelés területén, mert ez következetlenség volna. Hogyan is inthetné azt, aki szeszes itallal pusztítja gondolkodását és életét, hogyan hívhatna erkölcsi megújulásra, miközben maga is a dohány izgató hatása alatt áll? Ha hatni akar az emberekre, hogy legyőzzék magukban az izgatószerek utáni vágyat, akkor szavainak tiszta lélegzettel és szennyezetlen ajkakról kell hangozniuk.

Az orvosoknak és a lelkészeknek mindenben a legszigorúbban mértékletesnek kell lenniük. A társadalom jóléte teljes megtartóztatást követel tőlük, mivel tekintélyük komoly súllyal esik latba az erkölcsi megújulás mellett, vagy ellene. Másoknál bölcsebbnek tartják őket az emberek, ezért tudatosan vállalt bűn, ha mit sem tudnak az egészség törvényeiről, vagy ha semmibe veszik azokat. Ez különösen érvényes az orvosra, akire emberek életét bízzák. Ne engedjen meg magának olyan szokásokat, amelyek gyengítik az életerejét.

A dohányzó lelkész vagy orvos hogyan nevelheti fel gyermekeit az Úr táplálékával és intéseivel? Hogyan helyteleníthet gyermekeiben olyasmit, amit magának megenged? Ha eleget tesz kötelességének, amelyet a világegyetem Ura parancsolt neki, akkor tiltakozni fog a bűn minden formája ellen. A mindig méltányos isteni követelmények iránti engedelmesség és az önmegtagadás mellett veti latba tekintélyét. Az legyen a célja, hogy a valódi boldogságot biztosítsa gyermekeinek e földi életben, és otthont Isten városában. Miként érhetné ezt el, ha engedi, hogy szenvedélyek uralkodjanak rajta? Hogyan is segíthetne a fejlődés létráján felfelé haladni másokat, míg ő maga lefelé lépdel azon?

Üdvözítőnk példát mutatott a lemondásra. Tanítványaiért elmondott imájában kérte: „Értük odaszentelem magamat, hogy őket is megszentelje az igazság.” (Jn. 17:19) Ha valaki magára veszi az orvosi hivatás súlyos felelősségét, s mégis azzal vétkezik önmaga ellen, hogy nem igazodik a természet törvényeihez, akkor tettei eredményeként viselnie kell majd a természet igazságos döntését, amely ellen nincs fellebbezés. Az élénkítőszerek okozta hatások következményei nem maradnak el: sokszor az orvosnak, akinek világos gondolkodásra és erős idegekre volna szüksége, hogy gyorsan felismerje és pontosan megtegye, amit tennie kell, a kábítószerek miatt gyengék az idegei és ködös a gondolkodása. Emiatt kevésbé alkalmas arra, hogy jót tegyen, sőt a rossz útra vezet másokat is. Emberek százai követik egyetlen mértéktelen orvos példáját, azt gondolva, hogy biztonságosan tehetik, amit az orvos tesz. Neki azonban Isten napján szembe kell majd néznie a tetteiről vezetett feljegyzésekkel. Felelősségre vonják őt mindazért, amit másokért tehetett volna, de elmulasztott, mert a saját akaratából, önző szenvedéllyel gyengítette testi és szellemi erejét.

Nem az a kérdés, hogy mit művel a világ, hanem az, hogy mi tesznek a szellemi foglalkozású emberek a dohányzás egyre terjedő átka ellen. Akiknek Isten értelmet adott, akikre szent feladatot bízott, az értelmes utat választják-e, s azon járnak-e majd hűségesen? A felelős állásokat betöltő emberek, akiknek a tekintélye a gondjaikra bízottakat a helyes vagy a rossz irányba vezeti, jó példaképpé válnak-e? Tanításuk és példájuk vezessen másokat arra, hogy engedelmeskedjenek a szervezetüket igazgató törvényeknek. Ha nem váltják tettekre a tudást, amellyel a testüket uraló törvények felől rendelkeznek, s többre becsülik a pillanatnyi kielégülést, mint testük és értelmük egészségét, akkor alkalmatlanok arra, hogy rájuk bízzák mások életét. Kötelességük Istentől kapott világosságuk méltóságában élni, szabadon az étvágy és bármilyen szenvedély szolgaságától. A dohányos ember nemcsak önmagának árt, hanem azoknak is, akik a közelébe kerülnek. Ha orvost kell hívnunk, kerüljük el a dohányzás szolgáit, mert nem megbízható tanácsadók. Ha a betegségnek köze van a dohányzáshoz, az ilyen orvos csak mellébeszél, és nem nevezi nevén a baj valódi okát, mert hogyan is ítélhetné el azt, amit maga is naponta művel?

Sokféleképpen gyakorolhatjuk a gyógyítás művészetét, de a menny csak egyetlen utat helyesel: Isten gyógyszerei a természet egyszerű eszközei, amelyek nem merítik ki és nem gyengítik el a szervezetet. Friss levegő, tiszta víz, tisztaság, helyes táplálkozás, tiszta élet és Istenbe vetett szilárd hit – ezekre a gyógyszerekre van szüksége a súlyos betegeknek. Ezek a gyógymódok azonban a világ szemében fokozatosan elavulttá válnak, mert hozzáértő alkalmazásuk fáradságot igényel, amelyet az emberek nem értékelnek. A friss levegő, a testedzés, a tiszta víz és a tiszta, kellemes helyiségek különösebb költségek nélkül mindenkinek rendelkezésére állhatnak, az élénkítőszerekért azonban drága árat kell fizetnünk – nemcsak azért, mert pénzbe kerülnek, hanem a szervezetre tett romboló hatásuk miatt is.

A keresztény orvosok munkája nem ér véget a testi betegségek gyógyításával. Igyekezetüket terjesszék ki az elme betegségeire és a lélek megmentésére. Hacsak nem kérik őket erre, nem kötelességük bemutatni az igazság elméletét, mégis Krisztushoz irányíthatják a betegeiket. Az isteni Mester tanításai mindig helyénvalóak: az orvos irányítsa a panaszkodók figyelmét Isten szeretetének, gondoskodásának örökké megújuló bizonyítékaira, az Úrnak a teremtésben megnyilvánuló bölcsességére és jóságára. A természetről azután a természet Istenére irányíthatja az emberek figyelmét, és a mennyre, amelyet Isten azoknak készített, akik szeretik Őt.

Az orvos tanuljon helyesen imádkozni. Sokszor fokoznia kell a szenvedést, hogy életet menthessen, s a beteg akár keresztény, akár nem, nagyobb biztonságban érzi magát, ha tudja, hogy orvosa féli Istent. Az ima bizalmat önt a betegbe, és sok esetben, ha a gyógyító szilárd hittel és alázatosan a nagy Orvos kezébe helyezi betegeit, többet tehet értük, mint az összes gyógyszer együttvéve.

Sátán a betegség szerzője. Az ő hatalma és rombolása ellen visel hadat az orvos. Az elme betegségei szedik áldozataikat mindenfelé, a betegségek kilenctizedének ez a gyökere. Talán rendezetlen családi ügy emészti a szívet, gyengíti az életerőt, akár az üszkösödés. Néha bűntudat ássa alá a szervezet egészségét, kizökkentve egyensúlyából a gondolkodást. Az érzékenyebb emberek esetében a hamis tanítások is – mint például az örökké égő pokol, a gonoszok véget nem érő kínszenvedésének tana – hasonló következményekkel járhatnak, mivel torz képet festenek Isten jelleméről. A hitetlenek a végsőkig kihasználják az ilyen eseteket, a vallást kiáltva ki az elme megbetegedése okaként. Ez azonban alaptalan rágalom, amellyel nem szeretnek majd találkozni az ítélet napján. Krisztus vallása nem okoz elmebajt, sőt az elme betegségeinek leghatásosabb gyógymódja, mivel eredményesen csillapítja az idegek feszültségét.

Az orvosnak emberi bölcsességnél és erőnél többre van szüksége, hogy tudja, miként gyógyítsa az elme és a lélek betegségeinek bonyolult eseteit. Ha járatlan az isteni kegyelem dolgaiban, akkor nem tud segíteni az elesetteken, csak súlyosbítja helyzetüket. De ha szilárdan ragaszkodik Istenhez, akkor segíthet a beteges, zavart elmén. Krisztushoz irányíthatja betegeit, megtaníthatja nekik, hogy forduljanak minden gondjukkal és bonyodalmaikkal ahhoz, aki fáradhatatlanul hordozza terheiket.

A bűn és a betegség között Isten által meghatározott összefüggés van. Az orvos ezt hamarosan észre is veszi. Lehet, hogy elhanyagolja, lehet, hogy más köti le a figyelmét, ezért nem ügyel rá azonnal. De ha jó megfigyelő és becsületes ember, akkor kénytelen felismerni, hogy bűn és betegség között ok-okozati összefüggés áll fenn. A hívő orvosnak ezt meg kell látnia, és ennek megfelelően kell cselekednie. Amikor megnyerte a betegek bizalmát, mert enyhíti szenvedésüket és visszahozza őket a sír széléről, akkor megtaníthatja nekik, hogy betegségük a bűn következménye, és hogy a legyőzött ellenség az, aki arra törekszik, hogy őket egészség- és lélekromboló szokásokra csábítsa. Megértetheti velük, hogy szükségük van az önmegtagadásra, az élet és egészség törvényei iránti engedelmességre. Különösen a fiatalok gondolkodásában ültetheti el a helyes elveket. Isten olyan szeretettel szereti teremtményeit, amely egyszerre gyengéd és határozott. Megalkotta a természet törvényeit, amelyek azonban nem önkényes korlátozások. Minden tilalom, legyen akár testi, akár erkölcsi törvény, közvetlen vagy közvetett ígéretet foglal magában. Ha engedelmeskednünk, áldás kísér bennünket, ha engedetlenek vagyunk, veszedelmet és boldogtalanságot aratunk. Isten úgy alkotta törvényeit, hogy azok közelebb vonják az embereket Őhozzá. Ha engedik, megmenti őket a gonosztól és jóra vezeti lépteiket. Kényszert azonban sohasem alkalmaz. Nem láthatunk bele Isten tervébe, de bíznunk kell benne, s a hitünket tetteinkkel is bizonyítanunk kell.

Sokkal kevesebb az olyan orvos, aki szereti és féli Istent, mint a hitetlen. Forduljunk mindig a hívő gyógyítókhoz. Okkal lehetünk bizalmatlanok az istentelen orvosok iránt: nyitva hagyják a kísértés ajtaját, a ravasz ellenség javasol nekik alantas gondolatokat és tetteket. Pedig egyedül az isteni kegyelem hatalma csendesítheti le a háborgó szenvedélyt, s tehet erőssé a bűn ellen. Azoknak, akik erkölcsileg romlottak, számtalan alkalmuk nyílik, hogy megfertőzzék a tiszta gondolkodású embereket. De milyennek látjuk majd a szabados gondolkodású orvost Isten napján? Bár hangoztatja, hogy vigyáz a betegekre, mégis elárulja szent megbízatását. Lezülleszti Isten teremtményeinek testét-lelkét, és a kárhozatba vezető ösvényre vezeti őket. Borzasztó dolog tisztátalan emberre bíznunk szeretteinket, mert megmérgezhetik az erkölcseiket és tönkretehetik lelküket! Milyen szánalmas látvány egy istentelen orvos a halálos ágynál!

Az orvos csaknem napról napra a halállal találja magát szemben. A szenvedés és a halál jelenetei gyakran az emberek fájdalma iránti közönyhöz és a beteget veszélyeztető kezeléshez vezetnek. Az ilyen orvosokból hiányzik a gyengédség, keményen és kurtán bánnak az emberekkel, betegeik félnek tőlük. Ezek az orvosok, bármilyen nagy tudásuk is lehet, keveset használnak az embereknek. Akik azonban az orvosi tudással együtt Jézus szeretetét és együttérzését is kinyilvánítják a beteg iránt, azoknak már a puszta jelenléte is áldássá válik. Nem érzéketlen gépezetnek tekintik betegüket, hanem megmenthető léleknek.

Az orvosnak fárasztó kötelességei vannak. Kevesen értik meg és érzik át azt a szellemi és testi megterhelést, amely az orvos osztályrésze. A betegséggel és halállal vívott küzdelemben minden erejét és képességét a legnagyobb aggodalmak közepette kell csatasorba állítania. Gyakran egyetlen rossz mozdulattal felkészületlenül küldhet valakit a halálba. Mennyire szüksége van hát a hívő orvosnak Isten népe rokonszenvére és imájára! Ezen a területen semmivel sem igényel kisebb támogatást, mint egy lelkész vagy egy misszionárius. Gyakran a szükséges alvástól és pihenéstől, de még a szombati felüdülés kiváltságától is megfosztva, naponta megkettőzött kegyelemre van szüksége, különben elveszíti Istennel való összeköttetését, s abba a veszélybe sodródik, hogy könnyebben süllyed a lelki sötétségbe, mint más foglalkozású emberek. S mégis gyakran kell meg nem érdemelt szemrehányásokat elviselnie, egyedül áll Sátán legnagyobb kísértéseinek pergőtüzében. Úgy érzi, hogy még a barátai is félreértik és elhagyják.

Sokan azért nem választják ezt élethivatásuknak, mert tudják, milyen fárasztóak az orvos kötelességei, s milyen kevés alkalma nyílik felszabadulni az aggodalmak alól még szombaton is. De mivel a nagy ellenség folyton arra törekszik, hogy elpusztítsa Isten teremtményeit, ezért az Úr értelmes és művelt embereket hív el, hogy megküzdjenek Sátán könyörtelen hatalmával. Több rátermett férfire van szükség, hogy felkészüljenek erre a hivatásra. Olyanokra, akiknek a jelleme Isten Igéjének világos elvein alapszik, akik természettől fáradhatatlanok, erősek és szívósak, hogy a kiválóság magas fokát érhessék el. Nem mindenkiből lesz jó orvos. Sokan léptek erre a pályára, akik több szempontból alkalmatlanok, nem sajátították el a kellő ismereteket, szakértelemmel és tapintattal sem rendelkeznek, nem elég gondosak és értelmesek, pedig feltétlenül szükség volna minderre, hogy jó orvosok lehessenek.

Az orvos sokkal jobb munkát végezhet, ha szervezete erős. Ha gyengélkedik, nem tudja elviselni a hivatásával járó fáradalmakat. Akinek gyenge a szervezete és rossz a gyomra, akinek nem tökéletes az önuralma, az alkalmatlan arra, hogy megbirkózzék az összes betegséggel. Nagyon körültekintőnek kell lennünk, hogy ne tanácsoljunk orvosi pályára olyanokat, akik csak kevésbé alkalmasak felelős munkára. Ne küldjük őket a nagy idő- és anyagi ráfordítást igénylő orvosi egyetemre, ha nincs komoly kilátás a sikerre.

Azok közül, akik alkalmasnak látszottak ugyan az orvosi pályára – ezért is buzdították őket a tanulásra –, néhányan nem tartották fontosnak Isten törvényét. Feladták elveiket, és elszakadtak Istentől. Azt gondolták, hogy magukra hagyva nem tudják megtartani a negyedik parancsolatot, képtelenek túltenni magukat nagyravágyó társaik, a világ szerelmesei, a felületes, kétkedő és hitetlen emberek gúnyolódásán. Nem készültek fel az effajta üldözésre. Becsvágyukban magasabbra akartak törni a világban, és a hitetlenség sötét hegyeit járva elbuktak és megbízhatatlanokká váltak. Mindenféle kísértések akarták őket elnyelni, s nem volt erejük ellenállni. Néhányan becstelen, fondorkodó, ügyeskedő emberré váltak, lelküket súlyos bűnök terhelik.

Korunkban veszélynek teszi ki magát, aki orvosi tanulmányokba kezd. Tanáraik gyakran világi gondolkodású emberek, hallgatótársaik pedig hitetlenek, nem törődnek Istennel. Így fennáll a veszély, hogy vallástalan társaik hatása alá kerülnek. Ennek ellenére vannak olyanok, akik folytatják orvosi tanulmányaikat és elveikhez is hűek maradnak. Szombaton nem járnak az előadásokra. Bebizonyították, hogy anélkül is fel lehet készülni az orvosi hivatásra, hogy csalódást zúdítanának azokra, akik gondoskodtak számukra a tanuláshoz szükséges feltételekről. Akárcsak Dániel, tisztelik Istent, Isten pedig megtartotta őket. Dániel elhatározta szívében, hogy nem veszi át a királyi udvar szokásait. Nem evett a királyi asztal húsételeiből, nem ivott borából. Istentől várt erőt és kegyelmet, s az Úr bölcsességet, ügyességet és ismereteket adott neki, többet, mint amennyivel a csillagászok, jövendőmondók és udvari bölcsek rendelkeztek. Beteljesedett rajta az ígéret: „Akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek.” (I. Sám. 2:30)

A fiatal orvos is Dániel Istene elé járulhat. Az Úr kegyelme és hatalma olyan eredményessé teheti őt hivatásában, mint Dániel volt magas tisztében. Téved, aki a tudományos felkészültséget tartja a legfontosabbnak, s elveti a vallás elveit, amelyek pedig a sikeres orvosi pálya alapjai. Sokat közülük hivatásuk büszkeségének tartanak, pedig lenézik azt a gondolatot, hogy munkájukban Jézusra kellene támaszkodniuk bölcsességért. De ha mennyei fény világítaná meg a tudományos ismeretekben bízó embereket, sokkal jobb munkát végezhetnének. Erejük növekedne, és fokozott biztonsággal vállalhatnák a súlyos eseteket. Aki közeli kapcsolatban él a lélek és a test mindenható Orvosával, annak a menny és a föld segélyforrásai állnak rendelkezésére, s olyan bölcsen és tévedhetetlen pontossággal dolgozhat, amilyennel egy istentagadó sohasem.

Akikre betegek ápolását bízták, akár orvosok, akár ápolók, azoknak emlékezniük kellene arra, hogy munkájuknak ki kell állnia Isten vizsgáló, átható tekintetét. Nincs fontosabb misszióterület, mint a megbízható, istenfélő orvosé. Nincs hely, ahol több jót lehetne tenni és több ékkövet szerezni a boldogság koronájába. Az orvosok és ápolók a betegszobába lépve édes illatként magukkal vihetik Krisztus kegyelmét. A betegeket és haldoklókat elvezethetik Isten bárányához, aki elveszi a világ bűneit. Senki ne hallgasson arra a véleményre, hogy veszélyes örökkévaló dolgokat emlegetni azok előtt, akiknek az életét veszély fenyegeti, nehogy betegségük rosszabbra forduljon. Tíz közül kilenc esetben a bűnbocsátó Üdvözítő megismerése javít mind értelmük, mind testük állapotán. Jézus határt tud szabni Sátán hatalmának. Ő az orvos, akiben a bűntől beteg ember bízhat, hogy meggyógyítja testi-lelki bajait.

A felületes és rosszindulatú orvos igyekszik előítéletet támasztani az ellen, aki hűségesen teljesíti hivatása kötelességeit. Akadályokat gördítenek az Istenben bízó gyógyító elé, ezek a próbák azonban csak felszínre hozzák jellemének színaranyát. Krisztus lesz a menedéke a gonosz nyelvek elől. Bár élete kemény és önmegtagadó lehet, a világ előtt kudarcot vallhat, a menny szemében mégis sikeres, és az Úr az Ő nemesei közé sorolja. „Akkor az értelmesek fénylenek majd, minként az ég fényessége, és akik sokakat igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké.” (Dn. 12:3)