Azok a fiatalok, akik mint lelkészek vagy könyvterjesztők kívánnak dolgozni, először szerezzenek megfelelő műveltséget, azonkívül készüljenek fel hivatásuk sajátos feladataira. Aki műveletlen, képzetlen és bárdolatlan, az nincs felkészülve arra, hogy a munkamezőre lépjen, ahol a tehetség és műveltség elsöprő tekintélye áll szemben Isten szavának igazságaival. A tanulatlanok a vallásos és a bölcseleti tévelygés sokféle változatával sem tudnak eredményesen szembeszállni, amelyek leleplezéséhez a tudományok ismeretére is szükség van, a Szentírás igazságaival együtt.

Különösen azoknak fontos a lelkészképzés Szentíráson alapuló módszere, akik az igeszolgálatra gondolnak. Komolyan munkához kell látniuk, és mielőtt az iskolában képezik magukat, meg kell tanulniuk Krisztus szelídségét és alázatos szívűségét a mindenható tanítótól. A szövetségéhez hűséges Isten megígérte, hogy válaszként imájukra kitölti Lelkét azokra, akik Krisztus iskolájában tanulnak, hogy az igazságos tettek igehirdetőivé válhassanak.

Kemény munka vár rájuk, hogy kivessék gondolkodásukból a tévelygést és a hamis tanításokat, s a Biblia igazsága és vallása találjon helyet a szívükben. Azért rendelte Isten, hogy iskolákat alapítsunk közösségünkben, hogy fiatalokat képezhessünk ki a misszió különböző területein végzendő munkára. Isten akarata, hogy ne csupán néhány, hanem jelentős számú Biblia-munkást neveljünk. Sátán azonban eltökélte, hogy meghiúsítja Isten terveit, ezért gyakran azokat kötözte meg magának, akiket Isten akart hasznos munkára oktatni. Sokan szívesen munkába állnának, ha erre felkérnénk őket, s akik így megmentenék a lelküket. A gyülekezetnek éreznie kell a súlyos felelősséget, amiért elzárja az igazság világosságát, s szűk határok közé szorítja Isten kegyelmét, ahelyett, hogy bőkezűen pénzt fordítana a képzésre, és latba vetné a tekintélyét, hogy rátermett embereket hozzon a munkaterületekre.

Fiatal férfiak százainak kellene műveltséget szerezniük, hogy kivegyék részüket az igazság magvetésének munkájából. Olyan férfiakra van szükségünk, akik diadalra viszik a kereszt ügyét, akik állhatatosan kitartanak a csüggedések és nélkülözések közt, s akikben a misszió mezőin nélkülözhetetlen lelkesedés, elhatározás és hit él.

Isten felszólítja gyülekezeteinket: végezzék ezt a kötelességüket sokkal lelkiismeretesebben, mint idáig tették. Minden gyülekezet hozzon létre külön pénzalapot munkások képzésére, s ezzel segítsék e nagyszerű parancs teljesítését: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk. 16:15) Testvéreim, tévedtünk és bűnt követtünk el, amikor túl kevéssel próbálkoztunk! Több munkásnak kellene már a külföldi miszióterületeken lennie. Vannak köztünk olyanok, akik a nyelvtanulással járó fáradság és késés nélkül képesíthetik magukat arra, hogy más nemzeteknek hirdessék az igazságot. Az őskeresztény egyházban az evangéliumot hirdető tanítványok csodálatos módon kaptak tudást, hogy más nyelveken hirdessék Krisztus csodálatos gazdagságát. S ha Isten akkor szívesen segített így a szolgáin, kételkedhetünk-e abban, hogy áldása megnyugszik majd a mi igyekezetünkön is, hogy kiképezzük azokat, akik születésüktől más nyelveken is beszélnek, s akik – kellő bátorítással – elvinnék honfitársaiknak az igazság üzenetét? Több munkásunk lehetne már külföldön, ha a kiküldött hithirdetők felhasználtak volna minden rendelkezésükre álló tehetséget. Sokan visszautasították a segítséget, ha az nem felelt meg pontosan az ő elképzeléseiknek és terveiknek. S mi ennek a következménye? Ha betegség vagy halál távolítaná el munkásainkat a területükről, hol vannak azok az emberek, akik betölthetnék a helyüket?

Egyetlen misszionáriusunk sem biztosította magának az összes rendelkezésre álló adottság együttműködését. Sok időt veszítettünk el emiatt. Örülünk a külföldön végzett jó munkának, de ha más terveket fogadtunk volna el, tízszer, sőt hússzor annyit értünk volna el. Kedves áldozatot hozhattunk volna Jézusnak – sok embert mentettünk volna ki a tévelygés fogságából.

Mindazokat, akik befogadják az igazság világosságát, meg kell tanítanunk e világosság terjesztésére. Külföldi munkásaink fogadjanak hálásan minden felajánlott segítséget, felszerelést. Ha kell, vállaljanak kockázatot is. Nem tetszik Istennek, ha elszalasztjuk a jótettekre kínálkozó pillanatnyi lehetőségeket, annak reményében, hogy a jövőben majd nagyszerűbb munkát végezhetünk el. Mindegyikünk kövesse a gondviselés vezetését, ne hallgasson az önzésre, ne bízzék meg teljesen a saját belátásában. Vannak, akik bukást látnak ott, ahol pedig Isten sikert tervez. Kizárólag az óriásokat és a magas falakat veszik észre ott, ahol mások, tisztább tekintettel, Istent és angyalait is látják, készen arra, hogy győzelemre segítsék az igazságot.

Olykor az is szükségessé válhat, hogy a fiatalok idegen nyelvet tanuljanak. Ez úgy a legkönnyebb, ha az emberek közé mennek és a nap bizonyos részét nyelvtanulással töltik. Ezt azonban csak azért kell tenniük, hogy majd kiképezhessék azokat, akik a misszióterületen élnek, s akik kellő előkészület után maguk is munkások lehetnek. Feltétlenül szükséges, hogy azokat vonjuk be a szolgálatba, akiknek anyanyelve a misszióterületen beszélt nyelv. Nem könnyű egy élete derekán levő embernek idegen nyelvet tanulni. Minden igyekezete mellett is csaknem lehetetlen lesz számára olyan folyékonyan és hibátlanul beszélni az új nyelvet, hogy eredményes munkássá válhasson.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megfosszuk hazai területeinket az életük delén járó és idősebb igehirdetőktől, külföldre küldve őket, amire nem kaptak kiképzést, s ahová, bármennyit tanulnak is, soha nem tudnak beilleszkedni. Az így kiküldött férfiak olyan űrt hagynak maguk után, amelyet tapasztalatlan munkások képtelenek betölteni.

A gyülekezet méltán kérdezheti: rá lehet-e bízni a fiatalokra olyan súlyú felelősséget, mint egy külföldi misszióállomás alapítása és irányítása? Azt válaszolom, hogy Isten terve szerint ki kell kiképeznünk őket iskoláinkban, és tapasztalt munkások mellé beosztva felkészíteni a gyakorlatban a hasznavehetőség felsőbb osztályaira. Meg kell bíznunk a fiatalokban. Úttörőkké kell lenniük minden vállalkozásban, amely kemény munkát és áldozathozatalt vár tőlük. Krisztus túlterhelt szolgáit pedig mint tanácsadókat kell megbecsülnünk, hogy bátorítsák és megáldják azokat, akik a legnehezebb terheket hordozzák. A gondviselés akaratából kerültek ezek a tapasztalt atyák próbára tevő, felelős helyzetekbe fiatalságukban, a rájuk bízott feladatok nagysága hívta életre erőiket, s a munkában töltött tevékeny életük elősegítette szellemi és testi fejlődésüket.

Fiatal férfiakra van most szükség. Isten hívja őket a misszió mezőire. Mivel viszonylag mentesek a gondoktól és felelősségektől, ezért helyzetük kedvezőbb az ilyen munka szempontjából, mint azoké, akiknek népes családról kell gondoskodniuk. A fiatalok könnyebben alkalmazkodnak más éghajlathoz és környezethez, könnyebben elviselik a kényelmetlenségeket és nehézségeket. Tapintattal és kitartással ott tudják elérni az embereket, ahol élnek.

Használat által növekszik az erő. Aki Isten szolgálatában hasznosítja képességeit, annak gyarapodnak is az adottságai, amelyeket Istennek szentelhet. De akik semmit sem tesznek Isten ügyéért, azok nem fognak növekedni a kegyességben és az igazság ismeretében. Aki csak heverészik és nem hajlandó felhasználni Istentől kapott képességeit, nemcsak hogy nem növekszik fel Krisztusban, de még azt az erejét is elveszíti, amije van. Lelkileg is megbénul. Azok alapozódnak, erősödnek, komolyodnak meg az igazságban, akik Isten és embertársaik iránti szeretettől indítva törekednek másokon segíteni. Az igazi keresztény tevékenykedni fog Istenért – nem ösztönösen, hanem elvből, nem egyetlen napig vagy hónapig, hanem egész életén át.

Hogyan világítsunk, ha nem a következetesen megélt kereszténység által? Hogyan vehetné észre a világ, hogy Jézushoz tartozunk, ha ujjunkat sem mozdítjuk érte? Üdvözítőnk azt mondta, hogy „gyümölcseiktől ismeritek meg őket” (Mt. 7:16), s hogy „aki nincs velem, ellenem van” (Lk. 11:23). Nincsen senkiföldje a legjobb képességeik szerint Krisztusért munkálkodók és azok között, akik a lelkek ellenségét szolgálják. Aki tétlenül ácsorog az Úr szőlőjében, az nem csupán semmittevő, hanem a többieket is hátráltatja, akik dolgozni próbálnak. Sátán lefoglal mindenkit, aki nem igyekszik lelkiismeretesen biztosítani a saját és a mások üdvösségét.

Találóan hasonlíthatjuk Krisztus gyülekezetét hadsereghez. Minden egyes katona élete fárasztó munka, nélkülözés és veszély. Mindenfelől éber ellenségek leselkednek rájuk, akiket a sötétség fejedelme vezet. Az pedig soha nem alszik, s valahányszor egy keresztény óvatlanul viselkedik, ez az erős ellenség rajtaütésszerű, heves támadást indít ellene. Ha a gyülekezet tagjai nem tevékenyek és nem éberek, az ellenség fondorlatai legyőzik őket.

Mi történne, ha egy hadsereg katonáinak fele lopná a napot vagy aludna, amikor őrségre rendelik őket? Vereség, fogság vagy halál lenne a következmény. Még ha néhányan el is menekülnének az ellenség elől, ki tartaná őket méltónak a kitüntetésre? Senki. Rögtön halálra ítélnék őket. S ha Krisztus egyháza óvatlan és megbízhatatlan, annak sokkal komolyabbak a következményei. Mi lehetne borzasztóbb, mint a keresztény harcosok alvó serege? Hogyan törhetnének előre a világ ellen, akik Sátán uralma alatt állnak? Akik közönyösen visszahúzódnak az ütközet napján, mintha nem érdekelné őket, mintha nem lennének felelősek a csata kimeneteléért, azok jobban tennék, ha megváltoznának, vagy azonnal kilépnének a sorból.

Mesterünk meghív minket az evangélium szolgálatába. Ki felel most erre a hívásra? Akik belépnek a hadseregbe, nem lesznek mindannyian hadvezérek, századosok, hadnagyok, de még őrvezetők sem. Nem mindenkire hárul a vezetők felelőssége. Más és sokféle kemény munka vár elvégzésre. Lesz, akinek árkot kell ásni, erődítéseket építeni, üzeneteket közvetíteni. Kevés tisztre, sok közlegényre van szükség a hadseregben. A siker minden egyes harcos megbízhatóságától függ. Egyetlen ember gyávasága vagy árulása az egész seregre szerencsétlenséget hozhat.

Ha meg akarjuk harcolni a hit nemes harcát, egyénenként alapos belső tisztogatást kell végeznünk. Örök érdekek forognak kockán. Öltsük magunkra az igazságosság teljes fegyverzetét, álljunk ellene a gonosznak, s akkor miénk az ígéret: az ördög megfutamodik (Jak. 4:7). A gyülekezet folytasson támadó hadviselést, hódítson Krisztus számra, mentse ki az embereket az ellenség hatalmából. Tegyünk annak a kedvére, aki katonáinak hívott el minket.

Mindenki tehet valamit az ügyért. Senki sem lesz ártatlan Isten előtt, ha nem dolgozott lelkiismeretesen és önzetlenül az emberek megmentéséért. A gyülekezet nevelje a fiatalokat mind szóval, mind példamutatással Krisztus munkásaivá. Sokan panaszkodnak kételyeik miatt, siránkoznak, hogy nincs bizonyosságuk az Istennel való összeköttetésükről. Törekedjenek arra, hogy lelkesen segítsenek és mások áldására éljenek, s akkor levertségük és kétségeik elillannak.

Sokan, akik vallják, hogy Krisztus követői, úgy beszélnek és úgy viselkednek, mintha jelenlétük hallatlan megtiszteltetés lenne Isten ügyére nézve. Mégsem hordoznak terheket s nem nyernek meg másokat az igazságnak. Úgy élnek, mintha Isten nem várna tőlük semmit. Ha továbbra is így folytatják, végül arra ébrednek, hogy ők sem várhatnak semmit Istentől.

Aki mindenkinek képességei szerint jelölte ki a feladatát, soha nem hagyja jutalom nélkül a hűségesen teljesített kötelességet. Isten kedvezésének és jóváhagyásának különleges jelei koronázzák majd a ragaszkodás és a hit minden tettét. Mindenkinek, aki munkálkodik, szól az ígéret: „Akik sírva mennek előre, míg a magot szórják, ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket.” (Zsolt. 126:5–6)