Sokan azt a súlyos hibát követik el hitéletükben, hogy érzelmeikre figyelnek, és ezek alapján ítélik meg fejlődésüket vagy hanyatlásukat. Az érzelmek nem biztos ismertetőjegyek. Ne magunkban keressük annak biztosítékát, hogy Isten elfogadott minket. Ott csak csüggesztő dolgokra bukkanunk. Egyetlen reményünk, ha „feltekintünk Jézusra, a hit szerzőjére és bevégzőjére” (Zsid. 12:2). Benne találunk meg mindent, ami reményt, hitet és bátorítást ad. Ő a mi igazságunk, vigaszunk és örömünk.

Aki önmagában keres megnyugvást, elfárad és csalódott lesz. Gyöngeségünk és méltatlanságunk tudatának arra kellene vezetnie minket, hogy alázatos szívvel hivatkozzunk Krisztus elfedező áldozatára. Ha az Ő érdemeire támaszkodunk, akkor nyugalmat, békét és örömet találunk. Tökéletesen megment mindenkit, aki általa jön Istenhez.

Szükséges, hogy naponta, óráról órára bízzunk Jézusban. Megígérte, hogy kegyelmével el tudjuk hordozni a jelen terheit, és teljesíteni tudjuk kötelességeinket. Sokakat leterhel, hogy a jövő bajaira gondolnak, már ma viselik a holnap terheit, azonban megpróbáltatásaik jórészt a képzeletükből származnak. Jézus mára ígéri kegyelmét. Felszólít, hogy ne terheljük és ne nyugtalanítsuk magunkat a holnap gondjaival, mert „elég a mának a maga baja” (Mt. 6:34).

Balga és keresztényietlen magatartás a jövő várható nehézségein tépelődni. Ha ezt tesszük, elmulasztjuk, hogy a jelen áldásainak örüljünk és kihasználjuk lehetőségeit. Az Úr azt kívánja, hogy teljesítsük a ma kötelességeit és viseljük a ma megpróbáltatásait. Ma őrizkedjünk attól, hogy szóval és tettel bántsunk. Ma dicsérjük és magasztaljuk Istent. Hitünk gyakorlásával ma kell legyőznünk az ellenséget. Ma keressük Istent, ma határozzuk el, hogy nem nyugszunk bele távollétébe. Úgy virrasszunk, munkálkodjunk és imádkozzunk, mintha ez lenne az utolsó napunk. Milyen komoly, milyen buzgó is lenne akkor az életünk! Milyen szorosan követnénk Jézust minden szavunkkal és tettünkkel!

Kevesen becsülik meg és hasznosítják az ima értékes kiváltságát. Menjünk Jézushoz, és mondjuk el neki minden szükségletünket. Apróbb gondjainkat és tanácstalanságunkat csakúgy, mint nagyobb bajainkat. Bármi nyugtalanít, bármi gyötör, vigyük az Úr elé imában. Amíg tudjuk, hogy minden lépésünkhöz Krisztus jelenlétére van szükségünk, addig Sátán kevés alkalmat talál arra, hogy kísértéseivel gyötörjön. Ellenfelünk ügyesen kigondolt mesterkedése arra irányul, hogy távol tartson bennünket legjobb és legmegértőbb barátunktól. Nem kellene senkit a bizalmunkba fogadnunk, egyedül csak Jézust.

Testvéreim, amikor istentiszteletre jöttök össze, higgyétek, hogy Jézussal találkoztok, higgyétek, hogy meg kíván áldani. Tekinteteteket fordítsátok önmagatokról Jézusra, beszélgessetek páratlan szeretetéről. Ha Őt szemlélitek, Őhozzá hasonultok. Imádkozzunk tömören, térjünk egyenesen a tárgyra. Ne tartsunk hosszas imákban szentbeszédet az Úrnak. Kérjük az élet kenyerét, ahogy az éhes gyermek kér apjától. Isten megad minden szükséges áldást, ha egyszerűen és bízva kérjük.

Istentisztelet előtt a lelkészek hosszasan és nem az alkalomhoz illően imádkoznak. Egész tárgyköröket ölelnek fel, amelyeknek kevés közük van a gyülekezet szükségleteihez. Ilyen imák a belső szobákba és nem a nyilvánosság elé valók. A hallgatók belefáradnak, és szeretnék, ha már befejezné. Testvéreim, amikor imádkoztok, ragadjátok magatokkal a hallgatóságot! Járuljatok bízva a Megváltó elé. Mondjátok el neki, amire most szükségetek van. Lelketek emelkedjék mélységes vággyal Istenhez az alkalomhoz szabott áldásért.

Az ima a lélek legszentebb tevékenysége. Az ima legyen őszinte, alázatos, buzgó – tárja fel a megújult szív kívánságait Isten szent jelenlétében. Ha az esdeklő tudja, hogy Isten jelen van, megfeledkezik önmagáról. Nem kíván majd emberi képességeket fitogtatni, nem az emberek fülét akarja gyönyörködtetni, hanem áldást nyerni, amelyre lelke vágyakozik.

Bárcsak szaván fognánk az Urat, akkor bőséges áldásokat kaphatnánk! Akkor több lenne a buzgó, eredményes ima. Az Úr mindenkinek a segítségére siet, aki hittel fordul Őhozzá.