A Battle Creek-i gyülekezetben magas a taglétszám, és sok fontos intézményt hoztak itt létre – mindez elsőrendű hittérítő területté teszi a gyülekezetet. Az ország minden részéből érkeznek betegek a kórházba, és sok fiatal tanul főiskolánkon a különböző államokból. Ez a terület a legodaadóbb, legmegbízhatóbb munkásokat és a legjobb módszereket követeli meg, hogy jó hatást tudjanak elérni Krisztus és az igazság oldalán. Amikor úgy végezzük a munkát, ahogyan Isten akarja, Krisztus kegyelmének megmentő hatalma válik nyilvánvalóvá azok között, akik hisznek az igazságban. Ők pedig mások világossága lesznek.

Battle Creekben mégis szomorú módon elhanyagolják a kézenfekvő lehetőségeket, hogy egészségesen tartsák meg a munka szívét. A hívők testületének minden részében erőteljesen érezni kellene a központ szívverését. De ha a szív beteg és gyöngén ver, akkor elgyöngíti az ügy minden ágát. Feltétlenül szükség van arra, hogy a központban megbízható, egészséges erő működjék, hogy el tudjuk juttatni az igazságot az egész világra. Ennek az utolsó figyelmeztetésnek ragyognia kell mindenfelé a családokban és közösségekben. Bölcsességet követel ez meg mind a tervezésben, mind pedig az olyan emberek nevelésében, akik majd segíteni fogják a munkát.

Amint évről évre terjed a tevékenységünk, egyre égetőbb szükség lesz a tapasztaltabb, megbízható munkásokra. Ha az Úr népe az Úr tanácsa szerint jár, akkor ki is fognak fejlődni ezek a munkások. Bár szilárdan Isten bölcsességére és hatalmára kell támaszkodnunk, az Úr mégis azt akarja, hogy saját képességeinket is teljes mértékben műveljük ki. Amikor a munkások szellemi és lelki erőre tesznek szert, és megismerik Isten szándékait és munkamódszereit, akkor átfogóbb nézetük lesz tevékenységünkről, és alkalmasabbá válnak arra, hogy terveket szőjenek és hajtsanak végre a munka fejlesztésére. Így lépést tudnak tartani a gondviselés útegyengetésével.

Mindig is törekedjünk új munkásokat szervezni. Vegyük észre és ismerjük fel a tehetségeket. Serkentsük az istenfélő és tehetséget embereket, hogy szerezzék meg a szükséges képesítést, hogy alkalmasak legyenek az igazság fényének terjesztésére. Vezessünk minden rátermett embert arra, hogy képességeinek megfelelően kezdjen dolgozni munkánk valamelyik területén.

Mai komoly és felelősségteljes munkánkat nemcsak annak a néhány kiválasztott férfinak kell teljességre juttatni, akik már ezelőtt is viselték a felelősségeket. Amikor azok, akiket Isten elhívott, feladatuk elvégzésében már addig jutottak, amennyire az Istentől kapott képességeik segítségével tőlük tellett, akkor az Úr nem engedi meg, hogy a munka megtorpanjon. Gondviselése elhív és képesít másokat is, hogy csatlakozzanak az előbbiekhez, s együttes erővel még messzebb jussanak.

Vannak azonban olyanok, akik nem növekednek együtt a munkával. Ahelyett, hogy alkalmazkodnának a növekvő követelményekhez, hagyják, hogy messze túlnőjenek rajtuk. Így azután ma már képtelenek megérteni az idők kívánalmait, vagy eleget tenni azoknak. Amikor azok, akiket Isten felelősségre nevelt, másképpen fognak a dolgokhoz, mint addig szokás volt, akkor az idősebb munkások vigyázzanak, nehogy magatartásukkal gátolják a segítőket, vagy szűk keretek közé szorítsák a munkát. Némelyek talán meg sem értik bizonyos lépések fontosságát, egyszerűen azért, mert nem látják be, hogy szükség van a munka minden ágára. Ezért is nem ismerhetik a felelősségek terhét, melyet Isten másokra ruházott. Akiknek nincs különleges képességük bizonyos munkához, vigyázzanak, nehogy elállják mások útját, nehogy akadályozzák őket, hogy végrehajtsák Isten szándékát.

Dávid esetét hozhatjuk fel példának. Templomot szeretett volna építeni az Úrnak, ezért rengeteg építőanyagot gyűjtött össze erre a célra. Az Úr azonban megparancsolta neki, hogy ne építkezzék, fiára, Salamonra hárul majd ez a kötelesség. Dávid széles körű tapasztalatai ugyan képesítették őt, hogy tanáccsal lássa el és bátorítsa Salamont, mégis az ifjabb férfinak kellett felépítenie a templomot. Az idősebb, fáradt munkások talán nem mindig látják át, hogy milyen széles körű is a munkánk, így nem mindig hajlanak arra, hogy lépést tartsanak Isten gondviselésének útegyengetésével. Ezért a súlyos felelősségeknek nem kellene teljesen rajtuk nyugodniuk, mert kerékkötőkké válhatnak.

A bölcs igazgatás hiánya miatt a Battle Creek-i, sőt az egész Michigan államban folyó tevékenységünk messze elmaradt attól, ahova már el kellett volna jutnia. Bár meg kell értenünk a helyzetet és a külföldi hittérítés szükségleteit, ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy közvetlen közelünkben sem állhat meg a munka. Ha helyesen használjuk ki lehetőségeinket, az Isten által elérhetővé tett eszközökkel sokkal több munkást küldhetnénk ki. Erőteljes tevékenységre van szükség a gyülekezeteinkben. Hirdetnünk kell nekik a különleges üzeneteket, amelyek rámutatnak a küszöbönálló fontos kérdésekre, napjaink kötelességeire és veszélyeire – de nem lanyhán és élettelenül, hanem „a lélek és az erő bizonyításával” (I. Kor. 2:4). Kötelességeket kell rónunk a gyülekezetek tagjaira. Fel kell ráznunk bennük a hittérítő lelkületet, mint még soha, és munkásokat kell megbíznunk a szükségleteknek megfelelően, akik a nyáj pásztorai lesznek, akik személyesen igyekeznek olyan állapotba emelni a gyülekezetet, ahol majd lelki élet és tevékenység válik láthatóvá összes határunkon.

Sok tehetséget veszítünk el az ügy számára, mert a felelős férfiak nem ismerik fel őket. Nem tekintenek elég messzire, hogy észrevegyék: a munka már túlnőtt azon, hogy a régebben foglalkoztatott munkások fejleszteni tudnák. Még mindig nagyon sokan sokat nem végeztünk el abból, amit már el kellett volna végeznünk, mert az idősebb munkások a maguk kezében tartják a vezérfonalat, melyet pedig azóta már több ember között kellett volna szétosztani, majd Istenre hagyatkozni, hogy megsegítse őket igyekezetükben. Maguk akarják fejleszteni a munka összes ágát, attól tartva, hogy mások kevésbé rátermetteknek bizonyulnának. Az ő akaratuk és beállítottságuk uralkodott és uralkodik a különböző osztályokon. Mivel képtelenek megérteni az ügy különféle területeinek hiányait, komoly veszteségek érték a munkát.

Le kell vonnunk a tanulságot, hogy amikor Isten eszközöket jelöl ki bizonyos munkák elvégzésére, akkor nem szabad azokat félretennünk, azután imádkoznunk, és elvárnunk, hogy az Úr csodával tölti be a hiányt. Ha a gazda nem szánt és nem vet, Isten nem tesz csodát, hogy elejét vegye hanyagsága következményeinek. Az aratás ideje üresen találja majd a mezejét – nem lesz begyűjtésre váró gabona rajta, nem várnak majd keresztek a behordásra. Isten gondoskodott a vetőmagról és a termőtalajról, a napról, az esőről. Ha a gazda igénybe vette volna, ami a rendelkezésre állt, akkor vetése és munkája szerint részesült volna a termésből.

Nagyszerű törvények igazgatják a természet világát, s a lelki dolgokban is ugyanilyen biztos elvek uralkodnak. A cél elérése érdekében fel kell használnunk az eszközöket, ha el akarjuk érni a kívánt eredményt. Isten mindenkinek a képessége szerint osztotta ki feladatát. Nevelés és gyakorlat teszi képessé az embereket, hogy eleget tegyenek bármilyen kényszerhelyzet követelményeinek, és bölcs körültekintéssel kell mindenkit a megfelelő helyre küldenünk, ahol olyan gyakorlatra tehet szert, amely képesíti őt a felelősségteljes állásra.

Bár feltétlenül szükség van a nevelésre, a gyakorlatra és a tapasztaltak tanácsára, tanítsuk meg a munkásokat, hogy mégse hagyatkozzanak teljesen bárki fia véleményére. Mint Isten szabad eszközei, mind Tőle kérjenek bölcsességet. Amikor a tanuló teljesen másnak a gondolkodására támaszkodik, s nem megy tovább a más terveinek elfogadásánál, akkor csak annak az embernek szemén át lát, s ennyiben csak a másik visszhangja. Isten felelős lényként bánik az emberrel. Lelke által, a gondolatokon át hat az emberre, ha az ember lehetőséget ad neki erre és felismeri Isten segítő szándékát. Isten szándéka az, hogy mindenki használja az értelmét és lelkiismeretét. Nem akarja, hogy bárki a másik ember árnyéka legyen, s csak a mások nézeteit ismételgesse.

Mindenki szeresse a testvéreit, tisztelje és becsülje a vezetőit, mégse hárítsa rájuk a saját felelősségét. Nem szabad másik ember fülébe töltenünk összes nehézségeinket és tanácstalanságainkat, hogy őket is csak terheljük velük. „Ha valamelyiktek bölcsességre szorul, kérjen Istentől, aki mindenkinek bőven, szemrehányó szavak nélkül ad, és meg is kapja, csak bizalommal kérjen és csöppet se kételkedjék.” (Jak. 1:5) Krisztus meghív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: Én felüdítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek. Az én igám édes, az én terhem könnyű.” (Mt. 11:28–30)

A kereszténység alapja Krisztus. Ő a mi igazságos cselekedetünk. Az emberek egyénenként felelősek Istennek, s mindnek azt kell tennie, amire Isten serkenti, nem pedig ahogy a másik ember irányítja. Mert ha ezt a módszert folytatjuk, akkor az örökkévaló VAGYOK Lelke nem tud hatni rájuk, nem tudja irányítani őket. Korlátozás alatt lesznek, ami nem nyújt teret a szabad választásnak.

Nem Isten terve az, hogy Battle Creek népe jelenlegi hűvös és tétlen állapotában maradjon mindaddig, míg csak valamilyen elsöprő, csodatevő erő által életre és tettekre kel a gyülekezet. Ha bölcsek lennénk, és serényen, imával, hálásan használnánk az eszközöket, melyeken át világosságnak és áldásnak kell Isten népére áradnia, akkor semmi földi hatalom sem tudná visszatartani tőlünk ezeket az ajándékokat. De ha visszautasítjuk Isten eszközeit, akkor ne várjuk Tőle, hogy csoda útján nyújtson nekünk világosságot, életerőt, hatalmat, mert ez soha be nem következik.

Az Úr tudomásomra adta, hogy felelős állásokat betöltő férfiak állják el munkája útját, mert azt képzelik, hogy egy bizonyos módon kell végeznünk a munkát és kapnunk az áldást, ezért nem hajlandók felismerni semmit, ami másképp jött. Testvéreim, bárcsak úgy tárná elétek az Úr ezt az ügyet, amint van. Isten nem úgy tevékenykedik, ahogyan az emberek terveznek, vagy ahogy az emberek szeretnék. Isten számunkra titokzatos úton viszi véghez csodáit. Miért is vetnénk el az Úr munkamódszereit, csak mert nem egyeznek meg a mi elképzeléseinkkel? Isten elrendelte a világosság közvetítőit, de ezek nem egyetlen embercsoportot jelentenek. Amikor Isten művében mindenki betölti kijelölt helyét, s komolyan keresi az Úrtól jövő bölcsességet és irányítást, akkor már hatalmas lépést tettünk afelé, hogy fényt engedjünk ragyogni a világra, s Isten úgy fog tevékenykedni köztünk, mint még soha.

Bár átfogó terveket kell lefektetnünk, mégis nagyon ügyeljünk, hogy a munka minden területe összhangban legyen egymással, tökéletes egészet alkotva. Túl gyakran mégis ennek ellenkezője történik, ezért hibás a munka. Egyetlen ember, aki valamelyik ágazat felügyeletét kapta, addig növeli felelősségeit, amíg véleménye szerint az ő osztálya áll mindenekfelett. Amikor ilyen szűklátókörűség üti fel a fejét, az azt eredményezheti, hogy a többiek is ugyanilyen szemszögből nézzék a dolgokat. Az ember természete ilyen, de ez semmi esetre sem Krisztus lelkülete. Pontosan annyira szorítjuk ki Krisztust a munkából, amennyire ezt a lelkületet követjük.

Pál apostol írja le, milyen elveknek kell vezetnie Isten ügyének munkásait: „Isten munkatársai vagyunk.” (I. Kor. 3:9) „Bármit tesztek, lélekkel tegyétek, az Úrnak tegyétek, nem embereknek.” (Kol. 3:23) Péter is inti a hívőket: „Szolgáljatok egymásnak azzal a kegyelmi ajándékkal, amit ki-ki nyert, mint Isten sokféle kegyelmének hű követői. Ha valaki beszél, mintegy Isten szavával szóljon, ha valaki szolgál, tegye azt azzal az erővel, amit Isten juttatott, hogy Jézus Krisztus által mindenben megdicsőüljön az Isten.” (I. Pt. 4:10–11)

Amikor majd ezek az elvek uralják a szívünket, akkor megértjük, hogy a munka Istené, nem pedig a miénk; hogy Ő egyformán gondoskodik a nagyszerű egész minden egyes részéről. Amikor Krisztust és dicsőségét tekintjük elsőnek, s önszeretetünket elnyeli az azok iránti szeretet, akikért Krisztus meghalt, akkor senki sem merül bele annyira a munka egyetlen területébe, hogy szem elől veszítené a többi ágazat fontosságát. Önzés veszi rá az embert, hogy azt képzelje, az a legfontosabb, amit ő tesz.

Az is önzés, ha valaki azt képzeli, hogy az ő vélekedése a legmegbízhatóbb, munkamódszere a legkitűnőbb, vagy hogy előjoga lenne megítélni bárki lelkiismeretét. Ilyen volt Krisztus napjaiban a zsidó vezetők lelkülete. A papok a maguk dicsőítésétől sarkallva olyan merev szabályokat vezettek be és annyi szertartást, hogy elterelték a nép gondolatait Istenről, s nem adtak nekik lehetőséget, hogy az Úr fáradozzék értük. Így szem elől veszítették Isten könyörületét és jóságát. Testvéreim, ne járjatok ugyanazon az úton! Tereljétek Istenre az emberek gondolatait! Adjatok az Úrnak alkalmat, hogy fáradozzék azokért, akik szeretik Őt. Ne kényszerítsetek az emberekre olyan szabályokat, amelyeket ha követnek, híjával lesznek Isten Lelkének, mint Gilboa hegyei voltak a harmatnak és esőnek.

Népünk köréből siralmasan hiányzik a lelkiség. Komoly munkát kell elvégezni értük, mielőtt azzá lennének, amivé Krisztus akarja őket tenni – a világ világosságává. Évek óta mélységes lelki fájdalom kínoz, mert az Úr megmutatta nekem, hogy gyülekezeteinkből hiányzik Jézus és az Ő szeretete. Az önelégültség lelkülete uralkodott el, és a tülekedés a hívek között, hogy tekintélyes állásokra és elsőbbségre tegyenek szert. Láttam, hogy az öndicsőítés válik általánossá a gyülekezetben, és ha le nem törjük az ember büszkeségét, és Krisztust nem dicsőítjük helyette, akkor népünk nincs jobb állapotban, hogy fogadja Krisztus második eljövetelét, mint a zsidók voltak az Üdvözítő első eljövetelekor.

A zsidók is várták ugyan a Messiást, de nem úgy jött, ahogyan ők kívánták. Ha elfogadták volna a megígért felkentnek, művelt vezetőik kénytelenek lettek volna beismerni, hogy tévedtek. Ezek a vezetők elszakították magukat Istentől, és Sátán úgy megdolgozta gondolkozásukat, hogy elvetették az Üdvözítőt. Inkább behunyták szemüket messiási voltának bizonyítékai előtt, mintsem feladják véleményük büszkeségét. Nemcsak a maguk üdvösségének üzenetét vetették el, hanem a nép szívét is megkeményítették Jézus ellen. Történetük legyen komoly figyelmeztetés a számunkra. Soha ne várjuk el, hogy amikor az Úr világosságot ad népének, az ellenfél nyugodtan félrehúzódjék s ne igyekezzék megakadályozni a fény elfogadását. Bizalmatlanságot, féltékenységet és hitetlenséget szít. Vigyázzunk, vissza ne utasítsuk a küldött fényt, csak mert nem kedvünk szerint jött! Ne fordítsuk el magunktól Isten áldásait, mert nem ismerjük meglátogatásunk óráját. Mások útjába se álljunk. Ne mondhassák el erről a nagyon kitüntetett népről, mint a zsidókról: „Magatok nem mentek be, az oda igyekvőket pedig visszatartjátok.” (Lk. 11:52)

Isten szava arra tanít minket, hogy most jött el az idő, amikor mennyei fényt várhatunk. Most van az a nap, amikor felfrissülést kell várnunk az Úr jelenlététől. Figyelnünk kell Isten gondviselésének indíttatásaira, amint Izraelnek is figyelnie kellett „a lépések zajára a fák tetején” – a meghatározott jelre, hogy a menny fáradozik értünk.

Isten nem tud dicsőséget szerezni nevének népe által, amíg emberekre támaszkodnak, emberekben bíznak. Jelenlegi gyenge állapotuk mindaddig folytatódik, míg nem Krisztust dicsőítik kizárólag, míg alázatosan és tisztelettel el nem mondják Keresztelő Jánossal: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn. 3:30) Szavakat bíztak rám, hogy szóljam Isten népének: dicsőítsétek őt, a Golgota Jézusát! Ami emberi, húzódjék háttérbe, hogy mindenki Őt láthassa, akiben örök reményünk van. Ésaiás kijelentette: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az Ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: csodálatos, tanácsadó, erős Isten, örök Atya, béke fejedelme.” (Ésa. 9:6) A gyülekezet és a világ tekintsen hát fel az Üdvözítőre. Hadd kiáltsa minden hang Jánossal: „Nézzétek Isten bárányát, Ő veszi el a világ bűnét!” (Jn. 1:29)

Az élő vizek forrása nyitva áll a szomjas lélek előtt. Isten kijelenti: „Elárasztom vízzel a tikkadt mezőt, és bővizű patakokkal a kiaszott földet.” (Ésa. 44:3) Csakis azoknak nyújt világosságot, akik keresik azt, és akik örömmel fogadják szent Igéjéből a világosság minden egyes sugarát. Isten ezeken az embereken keresztül nyilatkoztatja ki a hatalmat, amely majd az egész Földet beragyogja dicsőségével.