Az alázatos, hívő embernek Isten földi háza a menny kapuja. A dicsőítő énekek, az imádság, Krisztus képviselőinek szavai – mind Isten kijelölt eszközei arra, hogy felkészítsék népét a mennyei templom fenségesebb istentiszteletére, ahová semmi szentségtelen nem léphet be.
Az a szentség, amelyet régen a földi szenthelynek tulajdonítottak, megtaníthatja a keresztényeket arra, hogyan tiszteljék a helyet, ahol Isten találkozik népével. Nagy változás történt az istentiszteleti viselkedésben és szokásokban – de a rossz irányba. A becses és szent dolgok, amelyek Istennel összekötnek, gyors ütemben veszítik el a szívünkre és gondolkodásunkra tett hatásukat. A közönséges dolgok színvonalára süllyednek, s eltűnik a tisztelet, amellyel Isten adta meg a szolgálat rendjét, felmagasztalva azt minden földi dolog fölé.
A család szenthelye az otthon, az egyéné pedig a belső szoba vagy más nyugodt hely, ahol a legbensőségesebb módon tisztelheti Istent – a gyülekezet szenthelye azonban az imaház. Rendnek kell igazgatnia az istentisztelet helyét, idejét, lefolyását. Ne legyünk hanyagok és közömbösek semmivel kapcsolatban, ami szent, ami Isten tiszteletéhez tartozik. Ahhoz, hogy az ember a legmegfelelőbb módon dicsőíthesse Istent, gondolkodásának olyannak kell lennie, hogy éles különbséget tehessen szent és közönséges között. Akiknek nemes terveik, gondolataik és törekvéseik vannak, megerősítenek magukban minden gondolatot, amely Istenhez kapcsolódik. Boldogok, akiknek van szenthelyük, akár kicsiny, akár nagy, akár a hegyek barlangjában, akár a pusztában, akár pedig egyszerű faházban. Ha az a hely a legmegfelelőbb, legjobb, amit fel tudunk ajánlani az Úrnak, akkor jelenlétével szenteli meg, és szent lesz az a seregek Urának szemében.
Amikor az istentiszteletre gyülekezők belépnek az imaházba, tegyék azt illendően, csendben elfoglalva helyüket. Ha kályha van a teremben, ne gyülekezzünk köré, tiszteletlen, hanyag módon. Nem megengedett dolog itt a közönséges beszéd, suttogás, nevetgélés. Isten házában, akár a szolgálat előtt, akár utána, jellemezze buzgó, tevékeny áhítatosság a résztvevőket.
Ha néhány percig várnunk kell, amíg az összejövetel elkezdődik, tegyük az áhítat igaz lelkületével: várjuk csendes elmélkedéssel az istentisztelet kezdetét. Az Úrhoz emelt szívvel, imában kérjük, hogy javunkra váljék a szolgálat, és hogy másokat is meggyőzzön, megtérítsen. Ne feledjük, hogy mennyei hírnökök vannak jelen. Nyugtalanságunk miatt és mert elhalasztjuk az elmélkedés és az ima alkalmait, sok édes, Istennel való közösséget elveszítünk. Lelkiállapotunk gyakori önvizsgálatot igényel, és azt, hogy értelmünket és szívünket Istenhez emeljük. Ha az imaházba lépve igazi tisztelettel adózunk az Úrnak, ha nem feledkezünk meg arról, hogy az Ő jelenlétében vagyunk, akkor a csend ékesen szól majd hozzánk. A suttogás, nevetgélés és beszélgetés, amely ártatlan lehet valamely közönséges helyen, ne találjon menedéket abban a házban, ahol Istent imádják. Készítsük elő gondolatainkat Isten szavának hallására, hogy az igének kellő súlya és megfelelő hatása legyen a szívünkre.
Az igehirdető ünnepélyes arckifejezéssel lépjen a terembe. A szószékhez érve boruljon le csöndes imára, és buzgón kérje Isten segítségét. Ha ezt teszi, mély benyomást tesz a gyülekezetre. Ünnepélyes tisztelet ébred az emberekben: az igehirdető Istennel beszél. Istennek ajánlja magát, mielőtt a gyülekezet elé merne lépni. Komolyság száll így mindenkire, Isten angyalai pedig nagyon közel jönnek. Aki féli Istent, hajtsa le fejét az igehirdető csendes imája alatt, és egyesüljön vele buzgó könyörgésben, hogy Isten tisztelje meg az összejövetelt jelenlétével, és kísérje erő az igazság emberi ajkakról szóló hirdetését. Amikor az összejövetel közös imával elkezdődik, mindenki hajtson térdet a szent Isten jelenlétében, és minden szív csendes áhítattal emelkedjék Őhozzá. Isten meghallja a hívek imáját, és az igeszolgálat gyümölcsöző lesz. A résztvevők élettelen magatartása az egyik nyomós oka annak, hogy miért nem áldásosabb a szolgálat. Az ének, amely világos mondanivalójával sok szívből árad, Isten egyik eszköze a lélekmentés munkájában. Vezessük az egész szolgálatot ünnepélyesen és komolyan, mintha Mesterünk láthatóan is jelen volna.
Az igehirdetés közben a testvérek ne feledjék, hogy Isten szavát hallják szolgájának szájából. Hallgassák figyelmesen! Egyetlen pillanatra se aludjatok el, mert azokat a szavakat szalasztjátok el, amelyekre a legnagyobb szükségetek van – a szavakat, amelyeket ha megfogadnátok, megőriznék lépteiteket az eltévedéstől. Sátán és angyalai arra törekszenek, hogy elzsongítsák érzékeiteket, nehogy meghalljátok az intést, figyelmeztetést és feddést; vagy ha meg is halljátok, ne verjen gyökeret szívetekben és ne újítsa meg életeteket. Néha egy kisgyermek vonja magára a figyelmet, hogy az értékes mag ne hulljon jó földbe s ne teremjen gyümölcsöt. Néha fiatal férfiak és nők oly kevéssé tisztelik Isten házát és az áhítatot, hogy a szentbeszéd alatt állandóan társalognak egymással. Ha látnák a viselkedésüket jegyző angyalokat, szégyellnék és szigorúan megrónák magukat. Isten figyelmes hallgatókat kíván. Sátán akkor vetette a konkolyt, amikor az emberek aludtak.
Ha az áldás elhangzott, maradjunk csendben, mintha attól félnénk, hogy elveszítjük Krisztus jelenlétét. Mindenki tolongás és hangos szó nélkül távozzék, annak tudatában, hogy Isten jelenlétében vagyunk, s tekintete rajtunk nyugszik. Viselkedjünk úgy, mintha láthatóan is köztünk lenne. Ne álljon meg senki az ülőhelyek közötti átjárókban társalogni, elállva mások elől az utat. A gyülekezet területére tekintsünk tisztelettel. Ne tegyük azt régi barátok találkozóhelyévé, ne beszéljük meg a hétköznapi gondolatainkat, és ne intézzük ott világi ügyeinket. Hagyjuk ezeket a gyülekezeten kívülre. Néhol nemtörődöm, hangos nevetéssel, járkálással hoznak szégyent Istenre és angyalaira.
Szülők, segítsetek gyermekeiteknek Jézust beleszőni az élményeikbe, tanítsátok meg őket Isten házának legmélyebb tiszteletére! Értessétek meg velük, hogy amikor az Úr házába lépnek, ilyen gondolatokkal lágyítsák meg és fegyelmezzék szívüket: „Isten jelenlétébe lépünk. Gondolataink és indítékaink is legyenek tiszták. Ne legyünk büszkék, irigyek, féltékenyek, gonoszul gyanúsítók, gyűlölködők vagy álnok szívűek, mert a szent Isten jelenlétébe érkezünk. Ez az a hely, ahol Isten találkozik népével. Itt áldja meg őket. A magasságos és szent, aki az örökkévalóságban lakik, Ő vizsgálja most szívemet, Ő olvas titkos gondolataimban, és látja tetteimet.”
Testvéreim, nem akartok-e elgondolkozni ezeken a dolgokon? Figyeljétek meg, hogyan viselkedtek Isten házában, és milyen erőfeszítésekkel igyekeztek tanítani és példát mutatni gyermekeiteknek, hogy ápolják az Isten háza iránti tiszteletet. Lelkészeiteket tartjátok felelősnek gyermekeitek üdvösségéért, de saját felelősségeteket nem érzitek. Pedig szülők vagytok és tanítók, s mint Ábrahámnak, meg kell parancsolnotok házatok népének magatok után, hogy tartsák meg az Úr rendeléseit (I. Móz. 18:19). Rossz példátokkal és laza felfogásotokkal elrontjátok fiaitokat és leányaitokat. Az otthoni nevelés hiánya ellenére elvárjátok a prédikátortól, hogy ellensúlyozza a ti mindennapos tetteiteket és csodát tegyen gyermekeitek erkölcsi oktatásával. Ha a lelkész mindent megtesz a gyülekezetért, hűséges, gyengéd intésekkel, türelmes fegyelmezéssel és odaadó imával, hogy lelkeket szabadítson meg, de mégsem sikeres, akkor a szülők gyakran őt hibáztatják, amiért gyermekeik megtéretlenek maradnak, pedig ez talán az ő hanyagságuk következménye. A felelősség a szülők vállán nyugszik. Vállalják-e a munkát, amelyet Isten rájuk bízott, elvégzik-e azt hűségesen? Előrehaladnak-e, mindig magasabbra, alázatosan, türelmesen és kitartóan, hogy magas lelki szintre jussanak és gyermekeiket is magukkal emeljék? Nem csoda, hogy gyengék a gyülekezeteink és nem virágzik a szívekben odaadó, buzgó istenfélelem. Ellenünk dolgoznak szokásaink és viselkedésünk, amelyek szégyent hoznak Istenre, és a közönséges dolgok szintjére süllyesztik azt, ami szent és mennyei. Próbára tevő, megszentelő igazságnak vagyunk birtokában, de ha szokásaink és viselkedésünk nem állnak összhangban az igazsággal, akkor nagy világosság ellen vétkezünk, ezért a bűnünk is nagy. Isten igazságszolgáltatásának napján könnyebb lesz a pogányok sorsa, mint a miénk.
Sokkal jobban tükrözhetnénk az igazság világosságát, mint tesszük. Isten sok gyümölcsöt vár tőlünk, komolyabb buzgalmat, és hűséget. Több odaadó, szeretetteljes igyekezetet kíván a gyülekezet tagjaitól embertársaikért, mindazokért, akik távol vannak Krisztustól. A szülők ébredjenek rá a kötelességteljesítés fontosságára! Akiket Krisztus nevéről neveznek, öltsék fel teljes fegyverzetüket, és intsenek, kérleljenek, igyekezzenek lelkeket menteni a bűnből. Sokkal többet kell tennünk, mint most, hogy a lelkeket kiragadhassuk a tűzből.
Isten házának tisztelete csaknem teljesen kiveszett közülünk. Nem különítjük el a szentet és a közönségest. Mi az oka annak, hogy családjainkból hiányzik az odaadó áhítat? Nem azért van-e így, mert a porban húzzuk magunk után a vallás lobogóját? Isten tökéletes, pontos rendet parancsolt ősi népének. Az Úr jelleme változott volna meg? Talán Ő nem a nagy és hatalmas Isten többé, aki a mennyek országából kormányoz? Nem volna-e jó, ha gyakran olvasnánk azokat a parancsolatokat, amelyeket Isten adott a hébereknek, hogy mi, akikre dicsőséges igazság ragyog, követhessük Isten háza iránti tiszteletüket? Bőségesen van okunk arra, hogy buzgó és odaadó lelkületet ápoljunk Isten imádásában. Több okunk van, mint az ószövetség népének, hogy figyelmesek és odaadók legyünk istentiszteletünkben. Ám Sátán azon munkálkodik, hogy elpusztítsa a keresztény istentisztelet szentségébe vetett hitünket.
Válasszunk Isten számára olyan helyiséget, ahol nem foglalkozunk világi ügyekkel. Ha például a gyermekek olyan helyen gyűlnek istentiszteletre, amelyet hét közben tanteremnek vagy raktárnak használnak, akkor emberfeletti erőfeszítést kellene tenniük ahhoz, hogy áhítatukba ne keveredjenek a tanulással vagy egyéb hétköznapi eseményekkel kapcsolatos gondolatok. Az ifjúság nevelése magasztalja azt, ami szent, és segítse a zavartalan istentiszteletet az Úr házában. Sokakból hiányzik az örökkévaló dolgok szentsége iránti érzék, pedig a mennyei király gyermekeinek vallják magukat. Az Isten házában tanúsított viselkedés terén csaknem mindenki oktatásra szorul. A szülő ne csak tanítsák, de parancsolják is meg gyermekeiknek, hogy komolyan és tisztelettel lépjenek Isten házába.
Fejleszteni kell, finomítani és megszentelni az Urat tisztelők erkölcsi érzékét. Nem vettünk tudomást az istentisztelet fontosságáról, aminek következményeként rendetlenség és tiszteletlenség uralkodik. Gyalázatot hoztunk Istenre. Ha a lelkészeknek és a gyülekezeti tagoknak, az apáknak és anyáknak hibás az istentiszteletről alkotott felfogásuk, mit várhatunk a tapasztalatlan gyermekektől? Túl gyakran csoportokban látjuk őket, szüleiktől távol, akiknek pedig ügyelniük kellene rájuk. Tudniuk kell, hogy Isten látja őket, ennek ellenére könnyelműek és komolytalanok, suttognak és nevetgélnek, tiszteletlenek és figyelmetlenek. Szomorúan elhanyagolt terület ez. Ritkán tanítjuk a gyermekeket arra, hogy a lelkész Isten követe, az elhangzó üzenet Isten egyik eszköze a lelkek megmentésére, s akiknek az ige hallása jutott kiváltságul, azoknak vagy élet illata lesz az életre, vagy pedig a halál lehelete.
A fiatalok érzékeny és alakítható gondolkodása aszerint értékeli Isten szolgáinak munkáját, ahogyan a szüleiktől látják. Sok családfő bírálgatja az igeszolgálatot, egyes dolgokat dicsérve, más részeket kárhoztatva. Így az emberhez küldött isteni üzenetet gáncsolják, megkérdőjelezik és komolytalanná teszik. Hogy milyen benyomást tesznek a fiatalokra ezekkel a meggondolatlan, tiszteletlen megjegyzésekkel, az majd csak a mennyei könyvekből derül ki. A gyermekek sokkal gyorsabban meghallják és megértik az ilyen beszédet, mint a szülők gondolják. Így erkölcsi érzékük rossz irányba fejlődik, amit az idő sohasem fog teljesen helyrehozni. A szülők gyászolnak gyermekeik szívének keménysége miatt, és a nehézségek miatt, amelyekbe az erkölcsi érzékenység felélesztése közben ütköznek. De a mennyei feljegyzések csalhatatlanul mutatnak rá az igazi okra: a szülők voltak megtéretlenek. Nem éltek összhangban a mennyel, sem a mennyei munkával. Beleszőtték gyermekeik nevelésébe a lelkészi hivatás szentségéről és Isten szent helyéről kialakult közönséges felfogásukat. Kérdéses, hogy aki évekig ki volt téve az otthoni nevelés romboló hatásának, valaha is tisztelettel és nagyrabecsüléssel tekint-e majd Isten szolgájára és a lelkek megmentésére hivatott eszközökre. Ezekről a dolgokról tisztelettel kellene beszélnünk, helyénvaló, illendő szavakkal, hogy mindazok láthassák megbecsülésünket, akikkel csak érintkezünk. Úgy kell becsülnünk Isten szolgáinak üzenetét, mintha az magától Istentől jönne.
Szülők, vigyázzatok, milyen példát mutattok, és milyen gondolatokat ültettek gyermekeitek szívébe! Gondolkodásuk érzékeny és könnyen alakítható. Ha a szónok hibázik, féljetek azt még csak megemlíteni is! Beszéljetek jó munkájáról, az elhangzott jó gondolatokról, amelyek engedelmességet követelnek, mert Isten megbízottjától jöttek. A gyermekek azért tiszteletlenek Isten házában, s azért nem tisztelik jobban az ige hirdetőjét, mert nevelésük hibás ezen a területen. Szüleiknek mindennap összeköttetésben kellene lenniük Istennel. A szülők gondolkodásának van szüksége megtisztulásra és nemesbítésre, az ő ajkukat kell megérinteni az oltár tüzéből vett parázzsal. Akkor majd otthoni szokásaik és tetteik jó benyomást tesznek a gyermekek gondolkodására és jellemére. A vallásos élet mércéje akkor sokkal magasabbra emelkedik, s az ilyen szülők hatalmas munkát végezhetnek Istenért. Kevésbé lesznek világiasak és a vágyaik szolgái, de sokkal inkább tiszták és hűségesek az otthonukban. Életükben olyan komolyság uralkodik majd, amilyenről most fogalmuk sincs. Semmit sem tesznek közönségessé, ami Isten szolgálatával és imádásával függ össze.
Amikor Isten házba lépek, sokszor bántó számomra a férfiak és nők rendetlen ruházata. Ha a külsejükből ítéljük meg szívüket és jellemüket, akkor egészen bizonyos, hogy semmi mennyei vonás nincs bennük. Nincs helyes fogalmuk a rendről, tisztaságról, ápoltságról, és a helyhez illő magatartásról, amit Isten vár azoktól, akik jelenlétébe jönnek. Milyen benyomásokat kapnak így a hitetlen vendégek és a fiatalok, akik pontos megfigyelők és gyorsan levonják a következtetéseket?
Sokak gondolkodásában nem fűződik szentebb gondolat Isten házához, mint a legközönségesebb helyhez. Van, aki kalappal a fején, gyűrött, piszkos ruhában lép be az istentisztelet helyére. Nem gondol arra, hogy Istennel és a szent angyalokkal találkozik itt. Alapos változásra van szükség a gyülekezetekben ezen a téren. Szükséges, hogy a lelkészek gondolkodása magasabb rendű legyen, és mutassanak példát. Elhanyagoltuk ezeket a kötelességeinket, s a nem megfelelő lelki hozzáállás, az áhítatos gondolkodás hiánya, a ruházat, a magaviselet miatt Isten gyakran fordítja el arcát azoktól, akik istentiszteletre gyűltek össze.
Tanítsunk meg mindenkit takarosan, tisztán és rendesen öltözni, de arra is, hogy ne viseljenek külső díszeket, mert azok sem megfelelőek a szent helyen. Ne rendezzünk divatbemutatót, mert ez táplálja a tiszteletlenséget. Az emberek figyelmét gyakran felkeltik a különböző ruházati cikkek, s olyan gondolatokat ébresztenek bennük, amelyeknek semmi keresnivalójuk a hívők szívében. Istenről gondolkodjunk, Őt keressük imádságainkban. Bármi, ami eltereli a figyelmet az ünnepélyes, szent szolgálatról, sérti Istent. A szalagok és csokrok, a csipkék és tollak, az arany és ezüst ékszerek felvonulása a bálványimádás egyik formája, és teljességgel alkalmatlanok Isten szent szolgálatához, ahol egyedül az Ő dicsőségére kellene irányulnia minden tekintetnek. Szigorúan őrködnünk kell a ruházatot érintő minden kérdése felett, követnünk kell a Biblia utasításait. A divat, a világ istennője, odakinn uralkodik, de gyakran befurakodik a gyülekezetbe is. A hívők azonban vegyék mértékül Isten igéjét. A szülők gondolkodjanak erről értelmesen. Ha látják, hogy gyermekeik hajlanak a világi divat utánzására, határozottan tiltsák meg ezt, akárcsak Ábrahám, aki szigorúan „parancsolt házanépének maga után” (I. Móz. 18:19). A világ helyett kapcsolják őket Istenhez. Senki se gyalázza meg hivalkodó ruházattal Isten szent helyét, hiszen az Úr és angyalai vannak ott jelen. Izrael Szentje így szólt az apostol által: „Ékességetek ne legyen külsőséges: fonott haj, arany karperec vagy fényes öltözet. Isten előtt a rejtett, belső ember értékes, a maga zavartalan szelídségében és lelki nyugalmában.” (I. Pt. 3:3)
Ha gyülekezet alakul, és nem kap tanítást minderről, akkor a lelkész hanyagul végezte kötelességét, és majd Istennek kell számot adnia a rosszul lerakott alapokról. Ha nem véssük a testvérek gondolkodásába az áhítat és az istentisztelet helyes felfogását, akkor az a hajlandóság növekszik majd bennük, hogy egy szintre helyezzék a szent és örökkévaló dolgokat a közönségesekkel, s ezzel megsértik Istent, és szégyent hoznak hitükre. Közönséges felfogásukkal nem becsülik meg a mennyet. Nem készültek fel arra, hogy részt vegyenek a mennyei udvarok istentiszteletein, ahol minden tiszta és szent, s ahol minden lény tökéletesen tiszteli Istent és az Ő szentségét.
Pál úgy írja le Isten követeinek munkáját, amely által minden ember tökéletessé válhat Krisztus Jézusban. Akik elfogadták a mennyből származó igazságot, azok az igazság által váljanak nemesebbé, megszenteltté. Sok aprólékos munkát követel, hogy elérjük az érett férfiúság isteni színvonalát. A faragatlan követ előbb vésni kell, s egyenetlen oldalait simára csiszolni. Korunk híres a felületes munkáról, a könnyű módszerek kedveléséről, a hivalkodó szentségről, s arról, hogy eltér a jellem Isten által megszabott mértékétől. Azonban hamis minden lerövidített út, minden átvágott ösvény, minden olyan tanítás, amely elmulasztja felmagasztalni Isten törvényét mint a hívő jellem mértékét. A jellem tökéletesítése élethosszig tartó munka. Elérhetetlen azok számára, akik nem hajlandók az Isten által kijelölt úton küzdeni, lassú, fáradságos munkával törekedni a jellemfejlődésre. Nem engedhetjük meg, hogy tévedjünk ezen a téren, hanem igyekezzünk napról napra növekedni Krisztusban, aki a mi élő vezetőnk.