Kedves N. testvér!

Néhány napja olvastam testvérünknek írt leveledet, amelyben erőteljesen tiltakozol, amiért a városban létesített misszióállomás a ti egyházterületetek anyagi forrásait terheli. Azt írod, hogy a többi egyházterületnek is segítenie kellene ezt a munkát. De ha ezeknek az egyházterületeknek most nem lenne fontos misszióállomásuk a nagyvárosokban, akkor is van hely, ahol ilyen állomásokat kellene létrehozniuk! Ha felkérték egyházterületedet, hogy gondoskodjék a városi misszióról, s folytassa azt a generálkonferencia felügyelete mellett, akkor ti, felelős vezetőink, fogadjátok el ezt bizonyítéknak, hogy testvéreink bíznak bennetek, és feleljetek így: „Jól van, fogadjuk el a szent megbízást. Megteszünk minden tőlünk telhetőt a munka sikeréért, s azért, hogy bebizonyítsuk testvéreinknek, nem kell csalódniuk bennünk. Istentől kérünk bölcsességet, önmegtagadással és szigorú takarékossággal dolgozunk, ha szükséges.” Isten támogatni fog benneteket e feladat jókedvű végzésében, és áldássá teszi államotokban, nem pedig teherré vagy a munka akadályává.

Az a nagyváros sötétségben és tévelygésben él. Mi hagytuk így mindeddig. Megbocsátja-e az Isten a hanyagságunkat? Hogyan számolunk el azoknak a férfiaknak és nőknek az életével, akik meghaltak, mielőtt hallottak volna a jelenvaló igazságról, akik elfogadták volna azt, ha időben eljutottunk volna hozzájuk? Megborzadok, ha arra gondolok, mennyire elhanyagoltuk ott a lélekmentést. Amit most teszünk, már évekkel ezelőtt megtehettük volna, sokkal kevesebb pénzzel, idővel, fáradsággal. Mindazonáltal végeznünk kell ezt a munkát. Egy nagyon takarékos terv alapján kezdtünk dolgozni, és sokkal többet értünk el, mint amire számíthattunk, figyelembe véve a rendelkezésre álló forrásokat. Mégis több eszközt kell ide összpontosítanunk. Helyiséget kell szereznünk, ahol hirdethetjük az igazságot, anyagiakról kell gondoskodnunk, hogy eltartsuk a munkásokat, nem fényűző módon, de egyszerű, vállalható körülmények között. Isten eszközei ők, ne tegyünk, ne mondjunk semmit, ami elcsüggesztené őket, hanem erősítsük a kezüket, bátorítsuk a szívüket.

Elég anyagi erőforrásotok van az egyházterületen, hogy ezt a munkát eredményesen fejlesszétek. Ne engedjük a sötétség fejedelmének, hogy teljesen hatalmába kerítse nagyvárosainkat! Csakhogy a misszió pénzbe kerül – de akik Krisztust akarják követni, szánják oda javaikat ennek támogatására! Akik az ilyen munkára is azt mondják: „Kérlek, ments ki”, azok vigyázzanak, nehogy elbocsáttassanak az örökkévalóságból is. Az a keresztény, aki szereti Isten ügyét, dolgozzon, amennyit csak bír, és a további erőt várja Istentől. Ő pedig a tevékeny férfiak és nők által megteszi azt, amire a többség még nem képes. Új világosságot és erőt ad nekik, hogy okosan használják fel, amijük van. Új buzgalom és lelkesedés serkenti majd a gyülekezetet, amikor látják, hogy milyen eredmények születnek.

Örül a szívünk, ha arra gondolunk, mennyi munkát lehetne elvégezni, de szégyen égeti arcunkat Mesterünk előtt, ha az jut eszünkbe, hogy ebből milyen keveset valósítottunk meg. A pásztorok elhanyagolják Istentől kapott felelősségeiket. Szűk látókörűek és hűtlenek lettek, s csak a gyávaságot, lustaságot és mohóságot szították. Nem értik meg a munka nagyságát és fontosságát. Olyan emberekre van szükség, akiknek szemét a Lélek megnyitotta, hogy felismerjék, meglássák a menny céljait. Akkor majd több lesz az istenfélelem, igazi misszionáriusok támadnak, akik szívesen hoznak áldozatokat az igazságért. Isten egyházában semmi helye az önzésnek és a könnyű élet szeretetének. Urunk olyan férfiakat és nőket vár, akik megfeszítik erejüket, hogy kitűzzék az igazság lobogóját nagyvárosainkban és a fontos közlekedési csomópontokon.

Az egész világ figyelmeztetésre vár, dolgozunk hát alázatosan, amint Isten képességet adott erre. Minden egyházterület sorakozzék fel a munka támogatására. Milyen jogon mondják a megszenteletlen gondolkodású hívek, hogy mire hajlandó s mire nem az egyházterület? A városi misszióállomás fenntartása úgysem marad teljes egészében a ti gondotok. De ha igazán szíveteken viselnétek a munkát, két ilyen állomást is eltarthatnátok, s még csak meg sem éreznétek. Testvéreim, lépjetek a tettek mezejére! A hitetlenségetek és gyávaságotok miatt eltékozolt idő örökre elveszett. Lelkészeink hirdessék, hogy fontos tennivaló vár ránk, s akkor akik szeretik az Urat és megtartják parancsait, sietnek majd a munka elvégzésére. A gyülekezet így nevelődik a jövő feladataira, mert a lélekmentés munkájának soha nem szabad abbamaradnia.

Testvérem, egyházterületi elnökként megmutattad, hogy méltatlan vagy a bizalomra. Földhözragadt és szűk látókörű vagy, felét sem végezted el annak, amit megtehettél volna, ha igaz lelkület él benned. Akkor ma már sokkal tapasztaltabb és rátermettebb lennél, sokkal jobban megtanulhattad volna, hogyan kell sikeresen irányítani ezt a szent és fontos munkát. Ezzel érdemelhetted volna ki a leginkább népünk bizalmát. De a ti államotokban szolgáló többi testvérhez hasonlóan te sem haladtál előre aszerint, ahogyan Isten utat nyitott gondviselése által. Nem bizonyítottad, hogy a Szentlélek mélyen érinti szívedet, s hogy így Isten szólhatna általad népéhez. Ha ebben a válságban bármit teszel, ami kétséget és bizalmatlanságot szít a területeteken lévő gyülekezetekben, bármit, amit akadályozza népünket, hogy lelkesedéssel végezze ezt a munkát, akkor Isten téged tesz majd felelőssé. Félreérthetetlen bizonyságát kaptátok talán annak, hogy ti mentesültök az alól, hogy a város köré fonjuk karunkat, amint Krisztus fonta karjait körétek is? Ha a világosságban járnál, meggyőződéssel serkentenéd ezt a munkát.

Előbb neked kell innod a kegyelem és üdvösség folyójából, mielőtt az élő vizek forrásához tudnál vezetni másokat. Az egyházterület elnöki székét foglalod el. Azzal a tapasztalattal és tekintéllyel, amelyet ez a hivatal kölcsönöz neked, újult erőfeszítésre, súlyosabb felelősségek hordozására kellett volna serkentened népünket, ahelyett, hogy elcsüggesztenéd őket. A vezetőkre különleges kötelességek hárulnak. Komoly erőfeszítéseket kell tenniük, még ha kényelmesebb lenne is elhanyagolni a munkát. Ha a pásztorok csak hanyagul végzik kötelességeiket, akkor az Úr könyörüljön szegény juhokon!

Tevékenységed nem bizonyítja, hogy megértetted volna, milyen szent és súlyos kötelességeid vannak. Tudtomra adták, hogy sokkal jobb munkára vagy képes, mint amilyet végzel. Ezért Isten többet is, jobbat is vár a kezedből. Feltétlen becsületességet és megbízhatóságot kíván tőled. A lélekmentés a legnagyszerűbb és legnemesebb feladat, amelyet valaha is halandóra bíztak. Ne tűrd, hogy bármi is személyed és a szent feladatok közé furakodjék, lekösse gondolataidat és megzavarja ítélőképességedet. Aki olyan felelős állást tölt be, mint te, annak az örök érdekeket kell elsőnek, legfontosabbnak tartania, a világ ügyeit pedig másodlagosnak. Krisztus követe vagy. Bátorítsd beosztottaidat, hogy törekedjenek magasztosabb lelki vonásokra, szentebb, tisztább életre. Erőfeszítéseidhez, hogy lelkeket ments meg a kárhozattól, s hogy igazságban és igaz tettekkel építsd fel a gyülekezetet, végy tapintatot, bölcsességet és erőt, amely az Istennel való szüntelen közösség kiváltságát termi! Isten ezt várja tőled, de a többi igehirdetőnktől is. Azzal bizonyítsd be hűségedet megfeszített Megváltód iránt, hogy úgy dolgozol, mint aki tudja, mi a kötelessége: minden embert tökéletesen feddhetetlenül állítani Krisztus elé.

Sokkal többet érhettél volna el szent élettel, buzgó könyörgéssel, a mindennapi kötelességek gondos, lelkiismeretes teljesítésével. Sokkal többet tehettél volna megalkuvást nem ismerő figyelmeztetésekkel, feddésekkel, szeretettől átitatott felhívásokkal. Nemcsak kiváló értelem, de szív kell ehhez a munkához. Az igazság hirdetése, ahogyan az Jézusban él, elvégzi feladatát. Nem élsz buzgó, tevékeny vallásos életet családodban. Önző érdekek ködösítik gondolkodásodat, torzítják ítélőképességedet. Ezért nem valósítod meg azt, amit Isten vár tőled. Rázd le magadról a világi gondokat és az üzletelést, törődj kizárólag Isten dicsőségével!

Rövidesen eldől mindenki örök sorsa. Illinoisból, Wisconsinból, Iowából és más egyházterületekről igehirdetők tucatjainak kellene útra kelniük és lángoló lelkesedéssel hirdetni a figyelmeztetés utolsó üzenetét. Egyházterületeink elnökei éppen ilyen időkben, mint a mostani, akarnak elfeküdni a hámban, megtagadni a súlyos teher húzását! Szóval és tettel akarják csüggeszteni azokat, akik dolgozni szeretnének! A lehető legbűnösebb eljárás volna tétlenségre és hitetlenségre buzdítani. Lelkesíteniük kellene a gyülekezetek tagjait az Istenért végzett munkában megkívánt szorgalomra, arra, hogy tegyenek meg mindent a lélekmentésért. Azonban a legkevésbé se keltsenek olyan benyomást, hogy a tagok túl sokat áldoznak Isten ügyére, vagy hogy az Úr többet vár tőlük, mint ami méltányos. Áldozatokat kell vállalnunk a mennyei otthonért. Most van ideje a munkának, annak, hogy szembeszálljunk a nehézségekkel és a veszedelmekkel. Isten felszólít: „Előre menjetek!”, nem pedig vissza Egyiptomba. S a lelkészek, ahelyett, hogy népünk kedvéhez szabnák a bizonyságtételüket, rázzák fel az alvókat!

Testvérem, hitetlenséget, az ítélőképesség és a tisztánlátás hiányát fedezem fel leveledben. Állásfoglalásod csak megerősíti a tanúságtételt, amelyet felőled kaptam, hogy az egyházterület fejlődésének útjában állsz, mert nem emeled magasra az igazság zászlaját. Idézek néhány bekezdést abból a bizonyságtételből, amely 1883 novemberében, a Battle Creek-i generálkonferencia ülésén íródott:

A misszióról folytatott beszélgetésünk kellemetlenül érintett engem. Ne gondold, hogy szigorú voltam a lélekmentésről tett megjegyzéseimben. Mély megelégedéssel számoltál be erről a munkáról. Közölted velem, hogy O. testvér és társai bármilyen körülmények közt szívesen folytatják tevékenységüket. Említetted, hogy padlásszobában húzódnak meg, szobájukban főznek, de a szűkös költségvetés ellenére is jó munkát végeznek. Ezek az elgondolásaid nem helyénvalók. Az ezüstnél, aranynál értékesebb igazságnak, amelyet Jézus adott nekünk, úgy kell terjednie, hogy az tekintélyt kölcsönözzön a munkának. A lélekmentésben részt vevő testvéreink nem mentesek az emberi gyengeségektől, s ha nem ügyelünk az egészségükre, akkor ez a munka bizonyosan megtorpan. Az egyházterület vezetőinek nem lenne szabad eltűrniük az ilyen állapotokat. Neveljék a tagságot adakozásra, hogy a munkásoknak ne kelljen filléreskedő szegénységgel kínlódniuk. A vezetőkön nyugszik a felelősség, hogy ne csak egy-két ember hozza az összes áldozatot, míg a többiek könnyelmű életet élnek, esznek, isznak, a divatnak hódolnak, mit sem törődve Istennek szentelt misszióállomásainkkal, vagy misszionárius testvéreink iránti kötelezettségeikkel.

Tudtomra adták, testvérem, hogy tevékenységünket nem a helyes megvilágításban látod, nem érzed a fontosságát. Nem neveled népünket önfeláldozásra és odaadásra. Húzódoztál attól, hogy gazdagokat figyelmeztess a kötelességükre. S amikor erőtlenül mégis próbálkoztál, és ők kifogásokkal kezdtek előállni, apró hibát találni valakiben a munka igazgatásával kapcsolatban, akkor azt gondoltad, hogy talán igazuk van. Ez a kifogás, ami kétséget és hitetlenséget keltett bennük, a te szívedben is megfogant. Ők pedig kihasználták ezt, és tudták, hogyan szereljenek le téged. Amikor kétségeket hintettek el a bizonyságtételekkel kapcsolatban, nem tetted, amit tenned kellett volna, hogy kigyomláld ezeket a gondolatokat. Rá kellett volna mutatnod, hogy az ellenség mindig is hibát keres, megkérdőjelez, vádol, s gyalázatot hoz a testvérekre, ezért veszélyes az állásfoglalásuk.

Testvérem, nem buzdítottál arra, hogy hittársaink közül igehirdetők kerüljenek ki. Ahelyett, hogy alacsonyra szabnád a fizetésüket, kötelességed emlékeztetni népünket, hogy „megérdemli a munkás a maga bérét” (I. Tim. 5:18). A gyülekezeteket emlékeztetned kell arra, hogy kötelességük becsületesen bánni Isten ügyével. Nem engedhetik meg maguknak, hogy a legrosszabbfajta rablás bűnébe essenek: abba, hogy megcsalják Istent a tizedekkel és az áldozatokkal. Amikor Isten ügyének munkásaival megállapodsz, ne szorítsd őket arra, hogy alacsony fizetést fogadjanak el azért, mert kevés a pénz a kincstárunkban. Sokakat kiforgattunk így méltó jutalmukból, s ez ugyanolyan bűntény Isten előtt, mint amikor a munkáltatók bármilyen rendszeres munkáért járó fizetést tartanak vissza.

Rátermett emberek vannak köztünk, akik szeretnének munkába állni egyházterületeinken. De nem merik ezt tenni, mert nem tudnák eltartani a családjukat. A lehető legrosszabb, ha engedjük, hogy az egyházterület tétlenül vesztegeljen, vagy pedig ne törlessze adósságait. Nagyon sok efféle történik, s bármikor történik is, nem tetszik Istennek.

Ha egyházterületeink vezetői népünk gondolkodásába vésik, hogy mekkora bűn megcsalni Istent, s ha bennük él az odaadás lelkülete és az ügy iránt érzett felelősség, akkor Isten áldássá teszi a népünkért végzett munkájukat, és igyekezetük eredményes lesz. Lelkészeink nagyon elhanyagolták kötelességeiket ezen a téren. Az igehirdetésen kívül is fontos feladatok várnak rájuk. Ha úgy fáradoztak volna, mint Isten tervezte, ma sokkal több munkásunk lenne. S ha igehirdetőink lelkiismeretesen arra nevelték volna a tagokat, hogy akár gazdag valaki, akár szegény, adjon, aszerint, ahogyan Isten megáldotta, akkor telve lenne a kincstárunk, s ki tudnánk fizetni e munkások járandóságait is. Ez mindenfelé nagyon megerősítené a missziót. Isten megmutatta nekem, hogy az örök romlás veszélye fenyeget sokakat, amiért önzők és világiak. S az őrállók is bűnösek, mert elhanyagolták kötelességüket. Sátán ujjong, ha ezt látja.

Munkánk összes területe az igehirdetőhöz tartozik. Nem Isten rendje szerint való, ha valakinek követnie kell őt, hogy elvégezze az utolsó simításokat. Nem az egyházterület feladata vállalni a költségeket, hogy másokat alkalmazzanak, akik a hanyag munkások nyomában járnak. Az egyházterület elnökének kötelessége, hogy felügyeljen a munkásokra és munkájukra, és megbízhatóságra nevelje őket. Egyetlen gyülekezet sem fejlődhet addig, amíg megcsalja Istent. Gyülekezeteink lelki nyomora gyakran az önzés riasztó uralmának a következménye. Az önző gondolkodásmód, a világi törekvések Isten és lelki életük közé ékelődnek. Egyesek úgy kapaszkodnak a világba, mintha attól tartanának, hogy ha eleresztenék, Isten nem gondoskodna róluk. Azzal próbálkoznak, hogy saját erejükből gondoskodjanak magukról. Aggódnak, nyugtalankodnak, kétségbeesnek, ragaszkodnak terjedelmes gazdaságaikhoz, és gyűjtik a vagyont.

Isten igéje említi a munkásoktól visszatartott munkabért. Ezt általában a bérmunkásokat foglalkoztató gazdagokra értik, akik nem fizetik meg alkalmazottaikat. Pedig a kijelentésnek ennél szélesebb körű az értelme. Nyomatékosan vonatkozik azokra is, akiknek Isten Lelke világosságot adott ugyan, mégis leginkább azt az elvet érvényesítik, mint a gazdagok, akik a legalacsonyabb szintre szorítják le munkásaik bérét.

Testvérem, ünnepélyesen figyelmeztetlek, nehogy úgy viselkedj, mint az ígéret földjére kiküldött kémek! Izrael fiai szívében nagy volt a reménység, türelmetlenül várták őket. Visszatérésük híre futótűzként terjedt a törzsek között, s az öröm kimondhatatlan volt. Az emberek összefutottak, hogy lássák a hírnököket, akik kóstolót hoztak a föld gyümölcseiből. Az izraeliták örvendeztek, hogy ilyen jó föld vár rájuk. Feszülten figyeltek a Mózesnek hozott hírekre, nehogy egyetlen szót is elmulasszanak. „Elmentünk abba az országba, ahová küldtél bennünket – kezdték a követek. – Csakugyan tejjel-mézzel folyó föld, lám, itt a kóstoló gyümölcseiből.” A nép kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Készségesen engedelmeskedtek volna az Úr szavának, s azonnal birtokba vették volna a földet.

De a kémek folytatják: „Hanem a nép, amely az országot lakja, erős, és a városok meg vannak erősítve, ráadásul nagyon nagyok. Anák utódait is láttuk ott.” (IV. Móz. 13:28–29) A hangulat erre megváltozik. A remény és lelkesedés gyáva kétségbeesésnek adja át a helyét, amint a kémek feltárják hitetlen szívük gondolatait, amelyet Sátán csüggedéssel töltött be. Hitetlenségük nyomasztó árnyékot vet a népre. Feledik Isten hatalmát, amelyet pedig számtalanszor megmutatott választott népe érdekében.

Kilátástalanság és csalódás lesz úrrá rajtuk. Ekkor kiáltás hangzik fel s elegyedik a hangzavarba. Káleb felméri a helyzetet, és bátran Isten szava mellé állva mindent elkövet, hogy ellensúlyozza gyáva társai kedvezőtlen befolyását. Az emberek egy pillanatra elcsitulnak, hallgatják a szép országról szóló reményteljes és bátorító szavakat. Káleb nem mond ellene az elhangzottaknak: a falak valóban magasak, a kánaániak tényleg erősek. Mégis, „késedelem nélkül vonuljunk oda – buzdítja őket –, és szerezzük meg magunknak. Bizonyosan le tudjuk győzni őket!” A többi kém azonban félbeszakítja őt, s még borúlátóbb képeket fest a nép elé, mint az imént: „Nem szállhatunk szembe azzal a néppel: erősebbek nálunk – jelentik ki. – Az emberek, akiket láttunk, mind hatalmasak. Óriásokat is láttunk ott, Anák fiait, az óriások nemzetségéből, úgyhogy olyannak éreztük magunkat mellettük, mint valami szöcskék, és az ő szemükben is épp olyannak látszottunk.” (IV. Móz. 13:31–34)

„Erre az egész közösség felemelte szavát és kiáltásban tört ki.” (IV. Móz. 14:1) Azok, akik már régóta szenvedték Izrael romlottságát, tudták, hogy mi következik: lázadás és nyílt szembeszegülés, mert Sátán teljesen uralta, s mintha már a józan eszüktől is megfosztotta volna őket. Átkozzák Mózest és Áront, feledve, hogy Isten hallja gonosz beszédüket, s hogy a felhőoszlopba burkolózva jelenlétének angyala fültanúja a borzalmas hangzavarnak. Keserűen kiáltoznak: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén, vagy itt a pusztában! Miért akar az Úr abba az országba vinni? Hogy kardélre hányjanak bennünket? Asszonyaink és kisgyermekeink zsákmányul essenek? Nem az volna a legjobb, ha visszatérnénk Egyiptomba?” És már így biztatják egymást: Válasszunk magunknak vezért, és térjünk vissza Egyiptomba!”

Megaláztatásukban és szomorúságukban „Mózes és Áron Izrael fiainak egész egybegyűlt közössége előtt arcra borultak” (IV. Móz. 14:2–5). Nem tudták, mit tegyenek, hogy lebeszéljék őket elhamarkodott döntésükről. Káleb és Józsué megpróbálták lecsillapítani a háborgást. Bánatuk és felháborodásuk jeléül megszaggatták ruhájukat, a nép közé szaladtak és túlharsogva a siránkozást és lázongást, csengő hangon kiáltották: „Az a föld, amelyet bejártunk, hogy kikémleljük, jó föld, nagyon jó. Ha elnyerjük az Úr tetszését, elvezérel bennünket abba az országba, s tejjel-mézzel folyó földet ad nekünk. Nem szabad az Úr ellen lázadoznotok, sem pedig annak az országnak a népétől félnetek: elnyeljük őket, oltalmuk eltávozott tőlük, és az Úr velünk van. Ne féljetek hát tőlük!” (IV. Móz. 14:7–9)

A nép azonban teljesen a hitetlen kémek jelentésére hallgatott, akik így az egész gyülekezetet félrevezették, pontosan Sátán terve szerint. Isten hangját pedig, amely hűséges szolgái által szólt, semmibe vették. Az árulók bevégezték munkájukat. Az egész gyülekezet egy emberként követelte Káleb és Józsué megkövezését.

Ekkor a hatalmas Isten felfedte magát, engedetlen, zúgolódó népének nagy döbbenetére. „Az Úr dicsősége jelent meg Izrael minden fia előtt a megnyilatkozás sátoránál.” (IV. Móz. 14:10) Mekkora terhet hárítanak Mózesre és Áronra, s ők milyen buzgón kérlelik Istent, hogy ne pusztítsa el népét! Mózes könyörög, mert tudja, hogy az Úr hatalmának megnyilvánulásai Izrael Istenének nevét félelmetessé tették az ellenség számára, és azért esedezik, hogy Isten és az Ő népe ellenségeinek ne legyen okuk diadalmaskodni, ezt mondva: „Az Úr nem tudta elvezérelni e népet arra a földre, amelyet esküvel ígért nekik, ezért hát lemészároltatta őket a pusztában.” (IV. Móz. 14:16) Az Úr meghallgatta Mózes imáját, de kijelentette, hogy az ellene lázadóknak, bár szemtanúi voltak hatalmának és dicsőségének, a pusztában kell elhullaniuk. Soha nem láthatják azt az országot, amelyet pedig mint megígért örökségüket kellett volna birtokba venniük. Kálebről azonban a következőket mondta: „Hanem szolgámat, Kálebet, mivel más lelkület töltötte el, és egészen mellettem állt, elvezérelem arra a földre, amelyen járt, s utódai birtokba is veszik azt.” (IV. Móz. 14:24)

Káleb azért volt bátor, mert hitét Istenbe vetette. Ezért nem félt az emberektől, az óriásoktól sem. Ezért tudott merészen és ingadozás nélkül az igaz ügy mellé állni. Ugyanebből a magasztos forrásból – a mennyei seregek hatalmas vezérétől – kell Krisztus minden igaz katonájának erőt és bátorságot meríteni ma is, hogy legyőzzék a gyakran leküzdhetetlennek látszó akadályokat. Az emberek erőtlenné tették Isten törvényét, ezért mindazok, akik teljesíteni akarják kötelességüket, mindig készségesen úgy szólnak, ahogyan Isten mondja nekik, nem pedig a kételkedés, csüggedés és kétségbeesés szavaival.

Testvérem, bár talán sokan melléd állnak, amint sokan álltak a hűtlen kémek mellé is, leveledet mégsem az Úr Lelke ihlette. Vigyázz, nehogy beszéded és lelkületed olyan legyen, mint az övék volt, s tevékenységed nehogy ugyanolyan kárt okozzon. Olyan időkben, amilyeneket most élünk, nem szabad kételkednünk és kétkedő szavakat kimondanunk, sem az önérdek tetteit bátorítanunk. Ez történt az Upper Columbia és a North Pacific egyházterületeken, s míg ott időztünk, bizonyos mértékben átéltük Mózes és Áron, Káleb és Józsué bánatát, sajgó keserűségét és elbátortalanodását. Megpróbáltuk ellenkező irányba terelni a folyamatot, de ez csak megfeszített munka, mélységes aggodalom és belső nyugtalanság árán sikerült. E két területen a megújulás folyamata éppen csak elkezdődött. Hosszú ideig tartó munka lesz legyőzni az évek alatt felgyűlt sok kétkedést és bizalmatlanságot. Sátán nagyon sikeres munkát végzett ezeken az egyházterületeken, mert talált embereket, akiket eszközeiként tudott felhasználni.

Krisztusra és az igazság szeretetére kérlek, testvérem, ne hagyd a rád bízott területen a munkát olyan állapotban, hogy a következő vezetőnek képtelenül nehéz legyen a dolgokat rendbehozni. Népünk nem kapott megfelelő tanítást a ránk váró feladatokról. Az önzést táplálták bennük és nem rótták meg világiasságukat. Felszólítalak hát, kövess el mindent, hogy helyrehozhasd kötelességmulasztásod szomorú következményeit, így készítsd elő a mezőt más munkás számára.

Az egyházterületek elnökei olyan emberek legyenek, akikre teljesen rábízható Isten munkája: feddhetetlen jellemű, önzetlen, odaadó, tevékeny keresztények. Ha nem ilyenek, akkor a gondozásukban levő gyülekezetekben soha nem lesz virágzó lelki élet. Még Krisztus többi igehirdetőinél is inkább mutassanak példát szent életükkel és az Isten ügye iránti önzetlen odaadásukkal, hogy ne vezessék félre azokat, akik tőlük várnak példamutatást. Olykor megpróbálják szolgálni Istent is és a Mammont is. Nem tagadják meg magukat, nem éreznek felelősséget az emberek üdvösségéért. Nem érzékeny a lelkiismeretük; amikor Isten ügye megsérül, nem szenvednek együtt vele. Szívükben kérdőjelek kanyarodnak, kételkedni kezdenek Isten Lelke bizonyságtételeiben. Nem hordják maguk is Krisztus keresztjét. Fogalmuk sincs Jézus lángoló szeretetéről, nem hűséges pásztorai a nyájnak, amelynek felügyeletével pedig őket bízták meg. Nem úgy dolgoznak, hogy majd örömmel hallhatnák viszont Isten napján, amit munkájukról feljegyeztek.

Isten nagyon is sokat vár az igehirdetőktől, akiknek úgy kell vigyázniuk az emberekre, mint akikkel majd el kell számolniuk! Mennyi odaadást, milyen céltudatosságot, mekkora istenfélelmet kellene látnunk az életükben és jellemükben! Amikor az igazságot hirdetjük az embereknek, mennyit veszítünk a tapintat és rátermettség hiánya miatt, mennyit a meggondolatlan viselkedés, a durva beszéd és világiasság miatt! Ezek semmiképpen sem képviselik Jézust és nem árasztják a menny jó illatát! Munkánk rövidesen véget ér. Hamarosan kimondják a mennyben: „Aki rosszat tesz, tegye továbbra is, aki tisztátalan, tisztátalankodjék, de aki igaz, legyen még igazabb, és aki szent, legyen még szentebb.” (Jel. 22:11) Ezekben a komoly időkben a gyülekezet éberen vigyázzon, mert Sátán nagyon tevékeny. Eszközeit mindenfelé láthatjuk, igehirdetőink és gyülekezeteink tagjai mégis úgy viselkednek, mintha sohasem hallottak volna fondorlatairól. Ezért is bénítja meg őket az ellenség. A gyülekezet minden tagja ébredjen fel! Mindenki tartsa emlékezetében, hogy nem a saját szőlőjét műveli, hanem Uráét, aki messzi útra ment, s távollétében szolgáit bízta meg azzal, hogy őrizzék, ami az Övé. Senki ne feledje, hogy el kell számolnia Urával, amikor visszatér.

Míg a kétkedők lehetetlenségről szólnak, míg reszketnek a magas falak és az óriások gondolatára, lépjenek elő a Kálebek, akikre számítani lehet, akik más lelkületűek. Isten üdvösséget hozó igazsága eljut az emberekhez, ha a lelkészek és a hívők nem állják útját, mint a hűtlen kémek tették. Munkánk legyen kezdeményező: tennünk kell valamit, hogy figyelmeztessük a világot, s ne hallatsszék olyan hang, amely az önző érdekek mellett szól a lélekmentésre váró területek elhanyagolásának árán. Lássunk munkához szívvel-lélekkel és szóval, keltsük életre szellemi és testi erőinket! Az egész menny szívén viseli a tevékenységünket, és az angyalok arca szégyentől ég lanyhaságunk láttán.

Megriaszt engem gyülekezeteink közönye. Akár Méroz, nem sietnek az Úr segítségére (Bír. 5:23). A tagok csak tétlenkednek, ölbe teszik a kezüket és azt gondolják, hogy az igehirdetőké a felelősség. Pedig Isten mindenkire bízott munkát. Nem csak saját kukorica- vagy búzaföldjükön, hanem komoly, állhatatos munkálkodást a lélekmentés mezején. Őrizzen meg Isten attól, testvérem, hogy te és más igehirdetők kioltsátok a munkálkodás lelkületének akár egyetlen szikráját is! Inkább élesszétek azt szóval és lángoló lelkesedéssel! Az Úr ránk bízta törvényét. Szent és örök igazságot bízott gondjainkra, amelyet tovább kell adnunk megalkuvást nem ismerő figyelmeztetések, intések és bátorítások formájában. A vasút és a hajózás összekötnek minket a világ minden részével, eljuthatunk minden nemzethez az igazság üzenetével. Vessük hát el az evangélium igazságának magjait minden vizek mellé (Ésa. 32:20), mert nem tudjuk, melyik hajt majd ki, ez, vagy amaz (Préd. 11:6). Sőt, talán mindkettő gyümölcsöt terem. Pál ültethet, Apollós öntözhet, de Isten adja a növekedést (I. Kor. 3:6).

„Úgy fényljék világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket s dicsőítsék mennyei Atyátokat.” „Ne rejtsétek világosságotokat véka alá, hanem tegyétek a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának.” (Mt. 5:16, 15) „Nem vagytok a magatokéi. Nagy volt a váltságdíjatok” – Isten Fiának drága vére (I. Kor. 6:19–20). Nincs jogunk magunknak élni. A gyülekezet minden tagja váljék munkássá, vesse latba képességeit és javait Ura szolgálatában, mert a tevékeny jótékonyság a kereszténység létfontosságú elve. Ennek az elvnek gyakorlása terem kévéket az aratás Urának, és ennek a hiánya akadályozza Isten munkáját, elzárva az utat a lélekmentés előtt.

Igehirdetőink elhanyagolták, hogy érvényt szerezzenek az evangéliumi jótékonyságnak, nem időztek a tized és az adakozás témájánál úgy, amint kellett volna. Az ember természeténél fogva nem hajlik a jótékonyságra, anyagias, irigy és magának való. Sátán is mindig résen áll, hogy megmagyarázza, miért előnyös, ha összes javainkat önző, világi célokra fordítjuk. Örül, ha becsaphatja a hívőket, hogy kibújjanak kötelességeik alól, s megcsalják Istent a tizeddel és az áldozatokkal. Pedig az Úr senkit sem ment fel ezek alól. „Mindegyikőtök tegyen félre és gyűjtsön össze, amint Isten megáldotta.” Mindenkinek félre kell tennie az Istennek járó részt, szegénynek, gazdagnak, ifjúnak, hajadonnak, aki csak pénzt keres, mert az Úr igényt tart rá. A gyülekezet valamennyi tagjának lelki jóléte függ személyes igyekezetétől és Isten iránti odaadó hűségétől. Pál apostol ezt mondja: „E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne kevélykedjenek, és ne bizakodjanak a bizonytalan vagyonban, hanem az élő Istenben, aki bőven megad nekünk mindent a megélhetésünkre. Legyenek jótékonyak, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak. Így biztos alapot gyűjtenek a jövőre, és elnyerik az örök életet.” (I. Tim. 6:17–19) Az Úr mindenkitől azt várja, hogy szívén viselje az Ő ügyét, a munka különböző területeit, s szigorú és váratlan próbákat hoz ránk, hogy meglássa, ki méltó elnyerni az élő Isten pecsétjét.

Senki ne feledje, hogy nem tulajdonos, hanem csak sáfár, s közeleg az idő, amikor el kell számolnunk, mire fordítottuk Urunk pénzét. Az Istenért végzett munkában anyagiakra lesz szükség. Úgy kellene szólnunk, amint Dávid tette: „Minden Tőled jön, s azt is a Te kezedből kaptuk, amit felajánlottunk Neked.” (I. Krón. 29:14) Iskolákat kell alapítanunk mindenfelé, meg kell sokszoroznunk a könyvkiadást, gyülekezeteket kell építenünk a nagyvárosokban, munkásokat kell küldenünk nemcsak a városokba, hanem a keresztutakra és a sövények mellé is (Mt. 22:9; Lk. 14:23). Testvéreim, akik hisztek az igazságban, itt az alkalom! Az örökkévaló világ mezsgyéjén állunk, Urunk dicső megjelenésére várakozunk. Az éjszaka véget ért, közeleg a nappal. Ha majd felfogjuk a megváltás tervének nagyságát, sokkal bátrabbak, önfeláldozóbbak és buzgóbbak leszünk, mint amilyenek most vagyunk.

Nagy munka vár még ránk, mielőtt siker koronázhatja igyekezetünket. Határozott megújulásra van szükség a családokban és a gyülekezetekben is. A szülőknek gyermekeik megmentéséért kell fáradozniuk. Majd ha megteszünk minden tőlünk telhetőt, amit Isten parancsolt nekünk és amire alkalmassá tett minket, akkor megáldja igyekezetünket. Hitetlenségünk, világiasságunk és lustaságunk miatt azonban Krisztus vérén megvásárolt lelkek vesznek el, figyelmeztetés híján. Hát mindig így kell Sátánnak diadalmaskodnia? Nem! A Golgota keresztjéről visszaverődő fény jelzi, hogy még hatalmasabb munka vár elvégzésre, mint aminek eddig tanúi voltunk.

Az ég magasán szálló harmadik angyal, aki Isten parancsait és Jézus hitét hirdeti, a mi munkánk jelképe. Az üzenet semmit nem veszít erejéből az angyal útja közben, mert János látta, hogy ereje és hatalma egyre növekedett, míg az egész Föld meg nem telt dicsőségével. Az Isten parancsolatait megtartó nép útja tehát előre vezet, mindig csak előre. Az igazság üzenetének, amelyet hirdetünk, mindenhová el kell jutnia. Nemsokára hangos kiáltással tör előre, s megtölti a Földet ragyogásával. Készülődünk-e a Szentlélek ilyen mértékű kitöltetésére?

Ebben a munkában emberi eszközöket kell alkalmaznunk. Fokoznunk kell buzgalmunkat és erőkifejtésünket. Szolgálatba kell állítanunk szunnyadó képességeinket. Az a hang, amely így szól: „Ne siess, ne hagyd, hogy terheket rakjanak rád”, nem más, mint a gyáva kémek hangja. Kálebek kellenek most ide, akik bátran kiállnak az azonnali cselekvés mellett. Amikor az önző, könnyű életet kedvelő, gyáva emberek visszavonulást kiáltanak, zendüljön fel a Kálebek hangja, még ha a gyávák kővel a kezükben állnak is körülöttük, készen arra, hogy elhallgattassák a hűséges tanúságtevőket.

Ne ismernénk fel az idők jeleit? Hát nem látjuk, hogy Sátán mindent elkövet, hogy megszerezhesse a hatalmat a világ felett? Minden lehetséges módon ellenáll az igazság előrehaladásának. Véleménykülönbségeket próbál előidézni, és bátorítja a világiasságot és az irigységet. A kígyó ravaszságával ügyködik, vagy ha úgy gondolja, hogy az szolgálja céljait, az oroszlán kegyetlen vadságával. Egyetlen öröme az emberek megrontása, egyetlen elfoglaltsága az ő pusztításuk. S mi mégis úgy viselkedünk, mint aki megnémult. Akik állítják, hogy hisznek az igazságban, ne hallgassanak ellenségük kísértéseire, s ne váljanak maguk is önzővé! Ne engedjék, hogy világi érdekeik akadályozzák a lélekmentésre fordított igyekezetüket!

Aki belép a menny kapuján, csakis győztesként léphet be oda. Amikor a megváltottak körülveszik Isten trónját, kezükben pálmaággal és fejükön koronával, akkor látható lesz, milyen győzelmeket arattak. Kiderül majd, hogyan foglalta le Sátán az emberek gondolkodását, miként fogott össze azokkal, akik abban a tévhitben ringatták magukat, hogy Isten akaratát teljesítik. Akkor majd kiderül, hogy nem tudtak volna ellenállni a gonosz ravaszságának és hatalmának, ha Isten ereje nem társul az ember igyekezetéhez. Az embernek önmaga felett is győznie kell. Féktelen természetét, hajlamait és lelkületét alá kell vetnie Isten akaratának. Mégis, Krisztus igaz tetteit és erejét mindazok kérhetik, akik igényt tartanak érdemeire.

Feszítsük hát meg erőnket, komolyan és határozottan, hogy visszaverjük rettenetes ellenségünket. Az igazság teljes fegyverzetére szükségünk van ehhez. Az idő siet, gyorsan közeledünk a próbaidő végéhez. Benne lesz-e a nevünk a Bárány könyvében, vagy pedig hűtlen szolgáknak talál majd minket? Azok között leszünk-e, akik Isten trónja körül állnak, a megváltottak énekét zengve? Abban a sokaságban nem lesz egyetlen hideg, formális keresztény sem. Minden szív hálával telik meg Isten csodálatos szeretetéért, s azért a kegyelemért, amely alkalmassá tette népét, hogy győztes lehessen a bűn ellen vívott harcban. Boldogan árad majd az ének: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” (Jel. 5:13)