„Minden lélek dicsérje az Urat!” (Zsolt. 150:6) Végiggondoltuk-e, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak? Eszünkbe vesszük-e, hogy az Úr kegyelme megújít minket minden reggel, és hűsége el nem hagy? Elismerjük-e, hogy életünk Őtőle függ, kifejezzük-e hálánkat minden jóságáért? Ellenkezőleg, gyakran feledjük, hogy „felülről, a világosság Atyjától csak jó adomány, csak tökéletes ajándék származik” (Jak. 1:17).

Akik jó egészségnek örvendenek, hányszor feledik a csodálatos kegyelmet, amely napról napra, évről évre rájuk árad? Nem adják meg Istennek az összes jótettéért Őt megillető hálát. Ám ha betegség sújtja őket, eszükbe jut az Isten. A felépülés utáni erős vágyuk buzgó imádsághoz vezet, és ez helyes is. Az Úr a menedékünk egészségben, betegségben egyaránt, sokan mégsem hagyatkoznak rá. A gyöngeséget és betegséget aggodalmaskodásukkal segítik elő. Ha abbahagynák a panaszkodást és hátuk mögé vetnék a nyomott és gyászos hangulatot, gyógyulásuk biztosabb lenne. Hálával kellene emlékezniük arra, milyen sokáig élvezték az egészség áldásait, és ha visszanyerik egészségük értékes ajándékát, meg kell újulnia Teremtőjük iránti kötelességérzetüknek. Amikor Jézus meggyógyított tíz leprást, egyetlenegy tért vissza, hogy dicsőítse Őt. Ne legyünk olyanok, mint a kilenc rövid emlékezetű, akiknek szívét nem érintette meg Isten irgalma.

Isten a szeretet. Gondja van teremtményeire. „Amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt.” (Zsolt. 103:13) „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya! Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk.” (I. Jn. 3:1) Milyen drága kiváltság, hogy a magasságos fiai lehetünk, Isten örökösei és Jézus Krisztus örököstársai. Ne gyászoljunk és búslakodjunk tehát, amiért ebben az életben nem mentesülünk a csalódásoktól és szenvedésektől. Ha Isten gondviselése arra szólít fel, hogy megpróbáltatásokat viseljünk el, fogadjuk el a keresztet, igyuk ki a keserű poharat, emlékezve, hogy az Atya keze emeli azt az ajkunkhoz. Bízzunk benne az éj sötétjében csakúgy, mint fényes nappal. Képtelenek lennénk elhinni, hogy mindent a javunkra ad? „Ő tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért. Hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Rm. 8:32) Még a szenvedés órájában se tagadjuk meg, hogy felemeljük szívünket és szavunkat hálás dicsérettel, amikor emlékezünk a szeretetre, amely a Golgota keresztjén jutott kifejezésre.

Az elmélkedés micsoda témája ez: „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze: a mi békességünkért érte utol a büntetés, az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Ésa. 53:5) Fel sem fogjuk, mekkora áldásokat kaptunk. Szenvedhetett-e többet Jézus? Nyerhetett volna-e nekünk gazdagabb áldásokat? Még a legkeményebb szívnek is meg kellene lágyulnia, meggondolva, hogy értünk hagyta el a menny boldogságát és dicsőségét, értünk szenvedett gyalázatot és nyomort, kegyetlen kínzást és borzalmas halált. Ha kereszthalálával és feltámadásával meg nem nyitotta volna előttünk a remény ajtaját, nem ismernénk mást, csak a sötétség rémségeit, a kétségbeesés gyötrelmeit. Jelenlegi állapotunkban, miközben ajándékokban és áldásokban részesülünk, fel sem érjük ésszel, hogy milyen mélységekből mentett ki minket. Képtelenek vagyunk felmérni, mennyivel súlyosabbak lennének bajaink, ha Jézus föl nem emelt volna, átölelve bennünket az együttérzés és a szeretet karjaival.

Remélhetünk, örvendezhetünk. Közbenjárónk a mennyei szenthelyen könyörög értünk. Bocsánatot és békét nyerünk érdemeiért. Meghalt, hogy lemoshassa bűneinket, igazságos tetteibe öltöztethessen, és alkalmassá tehessen a mennyei életre, ahol majd örökké világosságban lakhatunk. Kedves testvérem, ha Sátán reménytelenséggel, lehangoltsággal, kétségekkel akarja átitatni gondolkodásodat, állj ellene sugallatainak! Beszélj neki Jézus véréről, amely megtisztít minden bűntől. Egyedül nem menekülhetsz a kísértő hatalmától, de reszket és visszavonul, ha hivatkozol a drága vér érdemeire. Hálásan fogadod-e a Jézustól kapott áldásokat? Elveszed-e az üdvösség feléd nyújtott poharát, segítségül hívod-e az Úr nevét? Ne kételkedj abban, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott ki! Egy pillanatra se szomorítsd szánakozó Megváltód szívét kételyeddel. A legmélyebb érdeklődéssel követi előrehaladásodat a mennyei ösvényen, látja buzgó igyekezetedet, figyelemmel követi eleséseidet és gyógyulásaidat, reményeidet és félelmeidet, csatáidat és győzelmeidet.

Kérésből és elfogadásból álljon-e egész vallásos életünk? Hát örökké csak szükségleteinkre gondoljunk, és soha ne fejezzük ki a hálánkat? Sohase dicsérjük Istent azért, amit értünk tesz? Nem imádkozunk eleget, és még akkor is takarékoskodunk a köszönettel. Sokkal erőteljesebb lenne imánk, ha Isten szerető gondoskodása több hálát és dicséretet visszhangozna bennünk. Egyre gazdagabbá válnánk Isten szeretetében, és többet is ajándékozna nekünk, amiért dicsőíthetnénk Őt. Te, aki panaszkodsz, hogy Isten nem hallgatja meg imádat, változtass jelenlegi magatartásodon, és egészítsd ki kéréseidet dicsérettel. Amikor majd méltányolod jóságát és irgalmát, meglátod, méltányolni fogja kéréseidet.

Imádkozz, imádkozz buzgón és szüntelenül, de ne feledkezz meg a dicséretről. Helyénvaló, hogy Isten minden gyermeke igazolja Isten jellemét! Magasztalhatod az Urat, rámutathatsz a fenntartó kegyelem hatalmára. Az emberek sokasága nem méltányolja Isten szeretetét, sem Jézus isteni könyörületét. Ezrek akadnak, akik lenézik még a megváltás tervének páratlan irgalmát is. A nagy lélekmentés részeseinek egyetlen csoportja sem ártatlan ebben. Nem ápolják szívükben a hálát. Pedig angyalok kívánnak betekinteni a megváltás tervébe. Ez lesz a megváltottak tanulmányának tárgya és dicsérő éneke az örökkévalóság szakadatlan korszakain át. Nem méltó-e már most legmélyebb figyelmünkre és kutatásunkra? Nem kellene-e Istent dicsérnünk szívünkkel, lelkünkkel, szavunkkal? „Adjatok hálát az Úrnak a kegyelméért, és az emberek fiai iránti csodadolgaiért!” (Zsolt. 107:8)

Dicsérjétek az Urat népe gyülekezetében! Az Úr hangja szólt a héberekhez, így utasítva őket: „És mondja az egész gyülekezet: Ámen.” (V. Móz. 27:15–26) Amikor Dávid városába hozták a frigyládát, az öröm és diadal zsoltárát énekelték. Akkor „az egész nép ezt mondta: Ámen, és dicsérte az Urat” (I. Krón. 16:36). Az odaadó válasz bizonyította, hogy megértették az elhangzott szavakat és részt vettek Isten tiszteletében.

Istentiszteleteinkben túl sok a formaság. Az Úr azt kívánja, hogy a Szentlélek megelevenítő ereje járja át igehirdetőit, s hogy a hallgatóság ne üljön álmos közönnyel, fásultan maga elé meredve, válasz nélkül hagyva az elmondottakat. Ennek a közönynek a hitetlenekre tett benyomását mindennek nevezhetjük, csak kedvezőnek nem. Ezekből az élettelen, figyelmetlen hitvalló keresztényekből nem hiányzik a nagyravágyás és buzgalom, amikor világi ügyek kerülnek napirendre. De az örök fontosságú ügyek nem hatnak mélyen rájuk. Istennek a hírnökein keresztül szóló hangja talán kellemes zene fülüknek, mégsem szívlelik meg figyelmeztetéseiket, feddéseiket és bátorításaikat. A világ lelkülete megbénította őket. Isten szava ólommal telt fülekbe és kemény, érzéketlen szívekre hullt. A gyülekezetek éberek legyenek és tevékenyek. Támogassák Krisztus szolgáit, segítsenek nekik a lélekmentésben. Ahol világosságban jár a gyülekezet, ott felcsendülnek a vidám és szívből fakadó válaszok, ott hangzanak majd az örömteli dicséret szavai.

Istenünk, a menny és a Föld teremtője mondja: „Aki dicséretet áldoz, megdicsőít engem.” (Zsolt. 50:23) Az egész menny egyesül Isten dicsőítésében. Tanuljuk meg már most az angyalok énekét, hogy majd ismerhessük azt, amikor csatlakozunk ragyogó soraikhoz. Mondjuk el a zsoltáríróval: „Dicsérem az Urat, amíg élek, énekelek az én Istenemnek, amíg vagyok.” „Dicsérnek téged a népek, ó Isten, dicsérnek téged a népek mindnyájan.” (Zsolt. 146:2; 67:6)