Kedves testvéreim, akik majd eljöttök a michigani összejövetelre!

Mélységes érdeklődés tölt el a találkozó iránt, mert nem munkálkodtunk Michiganben úgy, ahogyan kellett volna. Isten fontos intézményeket helyezett lakóhelyetekre, s ez nagyobb felelősséget ró rátok, mint bármely más területen dolgozókra. Nagy világosság ragyogott rátok, de csak kevesen követik. Szívem mégis gyengéd szeretettel telik meg michigani népünk iránt. Sokak számára közhellyé vált, elveszítette jelentőségét a figyelmeztetés, hogy az ember Fia hamarosan eljön az ég felhőiben. Nem várakoznak, nem virrasztanak, s önző, világias lelkületük elárulja szívük gondolatát: „Az Úr halogatja eljövetelét.” (Lk. 12:45) Némelyeket olyan sűrű sötétség vesz körül, hogy nyíltan hangoztatják kételyeiket, pedig az Üdvözítő világosan kijelentette, hogy akik így gondolkodnak, azok gonosz szolgák, s az álszentek és hitetlenek sorsára jutnak.

Lelkészeink hiányosan végzik kötelességeiket. Fel kellene hívnunk az emberek figyelmét a közvetlenül előttünk álló fontos eseményekre. Figyelnünk kell az idők jeleire: Dániel próféta és János apostol látomásai erkölcsi sötétség és tisztátalanság korszakát jövendölik, s a vég idején – amelyben most élünk – a látomásról szólni kell, nem hallgathatjuk el. A megjövendölt jelek beteljesedése felszólítja a várakozókat, virrasztókat, hogy tekintsenek föl, emeljék fel fejüket, mert elérkezett megváltásuk ideje.

Ha kellő módon szólunk a bekövetkező eseményekről, gonosz csúfolódók lépnek fel, akik kényük-kedvük szerint élnek, s gúnyosan azt kérdezgetik: „Hol marad megígért eljövetele? Hiszen amióta atyáink elhunytak, minden úgy maradt, amint volt a teremtés kezdetétől fogva.” (I. Pt. 3:4) Mégis, „amikor majd azt hangoztatják, hogy béke és biztonság, akkor éri őket hirtelen a pusztulás.” „De ti, testvérek, nem jártok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg.” (I. Thessz. 5:3–4) Hála Istennek, nem mindenki alszik, a vélt biztonság bölcsőjében ringatózva. Lesznek hűségesek, akik felismerik az idők jeleit. Bár a jelenvaló igazság sok hitvallója tetteivel tagadja hitét, néhányan mégis mindvégig kitartanak majd.

Napjainkban az önzés és a világ szokásaihoz való alkalmazkodás ugyanolyan lelkülete él, mint Noé idejében. Sokan, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, világi célokat hajszolnak, s ezzel meghazudtolják hitvallásukat. Csak ültetni és építeni fognak, venni és eladni, enni-inni, házasodni kegyelemidejük utolsó percéig. Sokan élnek így közülünk, a gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet. Csupán kevesekről mondhatjuk el: „a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé”.

Nehéz a szívem, amikor látom sorainkban a lelkiség égető hiányát. A világ divatja és szokásai, a büszkeség, a szórakozás, a hivalkodás, a fényűzés a ruházkodásban és az otthonokban – ezek rabolják meg Isten kincstárát. Sokan a vágyaik kielégítésére fordítják a javakat, amelyeket arra kellene felhasználniuk, hogy az igazságot terjesszék a világon. Az önző célok mellett döntenek, kevésbé tartják fontosnak a lélekmentők képzését, mint a világi vállalkozásokat. Lelkek vesznek el az igazság megismerésének hiánya miatt. Akik elnyerték az igazság világosságát, s mégsem hajlandók figyelmeztetni embertársaikat a közelgő ítéletre, azoknak számot kell majd adniuk Isten előtt kötelességeik elhanyagolása miatt, hiszen emberek vére tapad a ruhájukra.

A régi zászlóvivők sorra kidőlnek, azonban fiataljainkat nem nevelték arra, hogy felelősnek érezzék magukat Isten iránt: nem elegendő számukra a fizetés, hogy a munkában részt vegyenek, Isten ügyéért fáradozzanak. Olyan helyre mennek dolgozni, ahol a legmagasabb a fizetés, legkevesebb a munka és a felelősség. Közeledünk a véghez, ám népünk nem növekszik lelkiekben. Nem fogjuk fel az előttünk álló feladat nagyságát és fontosságát, ezért nem átfogóak a terveink. Szomorú, hogy hiányoznak a férfiak és nők, akik készek vállalni a mai, gyarapodó feladatokat, kötelességeket.

Huszadrészét sem végezzük el annak, amit az Úr elvár tőlünk. Az egyszerű munkavégzés helyett annyira bonyolulttá teszünk mindent, hogy ma már egyre nehezebb áttekinteni és végrehajtani a feladatokat. Isten helyett gyakran az emberi bölcsesség irányít és ellenőriz. Sokan azt gondolják, hogy nem érnek rá törődni embertársaikkal, akikről pedig számot kell adniuk. Milyen kifogást tudnak majd felhozni, amiért elhanyagolják e fontos kötelezettségüket?

A főiskolánkon fiatal férfiaknak kellene tanulniuk, műveltséget szerezniük, mégpedig a lehető leggondosabban és legalaposabban, hogy felkészüljenek az Istenért végzendő munkára. Iskolánk alapításának ez volt a célja. Testvéreink viseljék szívükön a főiskola anyagi támogatását. Ne tűrjétek el, hogy eredeti céljától eltérjen, s világi iskolákhoz szabja magát! Szüntelenül őrködnünk kell a vallásos nevelés fenntartásán. Nemsokára lejár a kegyelemidő, küszöbön a nagy aratás – mit teszünk, hogy felkészüljünk erre a feladatra?

A főiskola vezetői legyenek jámbor, istenfélő emberek, a Biblia legyen életük szabályozója és irányadója. Jól teszik, ha figyelnek a megbízható jövendölésekre, mint a sötétben világító mécsesre. Senki ne legyen elővigyázatlan, egy pillanatra sem, mert amikor nem gondoljátok, akkor jön el az ember Fia! Csak azok nyerik el a jutalmat, akik hűségesen törekednek a jó cselekedetekre. Sok olyan embert tűrünk meg sorainkban, akiknek nincs közük Krisztushoz. Meg nem szentelt lelkészek, tanárok és tanítók segédkeznek Sátánnak, hogy kitűzze lobogóját legfontosabb intézményeinkre is.

Újra meg újra meghatároztuk, hogy mi a főiskolánk feladata. Sokakat mégis annyira elvakít e világ istene, hogy nem értik meg az oktatás célját. Isten terve az, hogy magához vonzza a fiatalokat, akik az iskolánkban felkészülnek Krisztus örömüzenetének hirdetésére, hogy Isten szavának kimeríthetetlen kincstárából mind új, mind régi gondolatokat hozzanak elő népünk tanítására és épülésére. A tanárok és tanítók éljenek korunk veszedelmeinek s az elvégzésre váró feladatok tudatában: elő kell készíteni egy népet arra, hogy helytálljon Isten napján.

Némelyik tanító nem gyűjt Krisztussal, hanem csak tékozol. Példájuk arra késztetheti tanítványaikat, hogy átvegyék a világ szokásait. Hallgatóikat a divatot majmoló, szórakozást kedvelő hitetlenekhez, a világhoz vezetik, Krisztustól pedig eltávolítják őket. S ezt a mennyei figyelmeztetések, a személyes felhívások ellenére teszik. Mindez maga után vonja az Úr haragját.

Isten próbára teszi majd népe hűségét. Az Úr hitvallóinak tévedése abból ered, hogy önmagukat szeretik, népszerűségre törekszenek, s elismerést akarnak kivívni. Így megvakulva nem veszik észre, hogy inkább a sötétség, mint a világosság képviselői. „Távozzatok közülük, s váljatok el tőlük, mondja az Úr, s tisztátalant ne illessetek, akkor felkarollak titeket, atyátok leszek, s ti fiaim és leányaim lesztek, mondja az Úr, a Mindenható.” (II. Kor. 6:17–18) Ilyen feltételek mellett ismer el Isten a fiainak: váljatok el a világtól, vessétek el azokat a dolgokat, amelyek félrevezetnek, elbűvölnek és csapdába ejtenek!

Pál apostol kijelenti, hogy Isten gyermekeinek lehetetlenség egyesülni a világgal. Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Ez nem csak a házasságra vonatkozik. Csapdának bizonyul bármiféle bizalmas kapcsolat és társulás azokkal, akik nem szeretik Istent és az igazságot.

Az apostol így folytatja: „Mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy hogyan fér össze a világosság a sötétséggel? Hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a hívőknek a hitetlenekhez? Hogyan tűri meg Isten temploma a bálványokat? Hiszen ti az élő Isten temploma vagytok, amint Isten mondja: Közöttük lakom és közöttük járok, Istenük leszek, s ők az én népem.” (II. Kor. 6:14–16) Az apostol mindezt átgondolva felkiált: „Ezért távozzatok közülük, s váljatok el tőlük!” „Mivel tehát ilyen ígéretek birtokában vagyunk, szeretteim, tartsuk távol magunktól a test és lélek minden szennyét, s tegyük teljessé megszentelésünket Isten félelmében.” (II. Kor. 7:1)

Ha ezekhez a feltételekhez tartjuk magunkat, az Úr ígéretei megvalósulnak életünkben. De meg kell tisztítanunk lelkünket, ezt semmi esetre sem szabad elhanyagolnunk. Jézus erejével el tudjuk végezni ezt a munkát. Szüntelenül előre és fölfelé törhetünk, állandóan növekedhetünk a kegyességben és az igazság ismeretében.

A világosság és a nappal gyermekei ne gyűjtsék maguk köré az éjszaka árnyait, a sötétséget, amely az engedetleneket borítja. Ellenkezőleg: álljanak hűségesen őrhelyükön, legyenek a fény tükrei, gyűjtsék Istentől a világosságot, hogy a sötétben élőkre ragyogtathassák. Az Úr elvárja népétől, hogy őrizze meg kiváltságát, s ne utánozza az istentelenek szokásait.

A keresztények „választott nemzetség, szent nemzet” a világban, tehát „annak dicsőségét hirdessék, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívta ki őket” (I. Pt. 2:9). Ennek a világosságnak nem szabad elhalványulnia, hanem egyre fényesebben és ragyogóbban kell tündökölnie, s végül teljes nappallá válnia. Krisztus zászlóvivői sohase szabadságolják magukat! Éber ellenségük van, aki résen áll, lesve az alkalmat, hogy mikor vehetné be az erődöt. Krisztus néhány hitvallója behívta az ellenséget az erődbe, együttműködik vele a népszerűségre való törekvésben, eltörölve a különbséget Isten gyermekei és a Sátán követői között.

Istennek sohasem az volt a terve, hogy főiskolánk utánozza a hasonló intézményeket. Nálunk a vallásos vonások uralkodjanak! Ha a hitetlenek ezt a légkört választják, az rendjén van. Ha a sötétségben veszteglők a világosságra jönnek, az Isten terve szerint történik. De ha nem őrködünk éberen, ha nem vigyázunk, és a világi vonásokat hagyjuk felülkerekedni azért, hogy több tanulónk legyen, az Isten akarata ellen való. Iskolánk ereje abban rejlik, hogy egyre jobban előtérbe állítjuk a vallásos elveket. Amikor a tanárok feláldozzák ezeket azért, hogy kivívják a világi élvezeteket kedvelői tanulók helyeslését, akkor hűtlenek a megbízatásukhoz, és el kell bocsátanunk őket.

A lelket megvidámító örömüzenet, hogy „Küszöbön az Úr eljövetele, legyetek készen!”, ma sem kevésbé igaz, mint amikor először hallottuk. Isten népének és a megátalkodott, istentelen világnak is a jelenlegi és örök sorsa forog kockán. Valamennyien az ítélet előtt állunk. „A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonazengésére az Úr maga száll le a mennyből, s először a Krisztusban elhunytak támadnak fel. Azután mi élők, akik megmaradtunk, a felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba, Krisztus elé, és így mindenkor az Úrral leszünk.” (I. Thessz. 4:16–17) Az Úr azután megjelenik a mennyből és „megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek” (II. Thessz. 1:8).

Ezek az események rövidesen bekövetkeznek, sokan mégis alszanak azok közül, akik állítják, hogy hisznek az igazságban. Kétségkívül a gonosz szolgák közé számítják majd azokat, aki megmaradnak a világgal kötött barátságukban, így szólva magukban: „Késlekedik a gazdám.” Csak azoknak hoz majd üdvösséget Krisztus a megjelenésekor, akik reménnyel és hittel várják. Sokan jártasak ugyan az igazság elméletében, mégsem ismerik az istenfélelem erejét. Ha Isten szava élne a szívükben, Ő uralkodna az életükön is: hitük, tisztaságuk és az Isten akaratának való engedelmességük bizonyítaná az ige megszentelő hatalmát.

Komoly felelősség nyugszik az őrállókon. Legyenek nagyon elővigyázatosak, hogy valóban megértsék és helyesen magyarázzák Isten szavát. „Boldog, aki olvassa, és aki hallgatja ennek a jövendölésnek igéit, és megtartja mindazt, ami fel van jegyezve benne.” (Jel. 1:3) Ezékiel próféta így szól: „Az Úr szózatot intézett hozzám. Embernek fia, szólj néped fiaihoz és mondd meg nékik: Ha valamely országra kardot szabadítok és ennek az országnak a lakói kiválasztanak maguk közül egy férfit és megteszik őrnek, ez mihelyt meglátja, hogy kard közelít az országra, rögvest megfújja a kürtöt, és így riasztja a népet. Ha valaki már most hallja a trombita hangját, de mégsem vigyáz magára, úgyhogy a kard odaérve elragadja, akkor vére a saját fejére száll. Mert hallotta a kürt hangját, mégsem vigyázott, azért vére őreá, magára száll. Aki azonban hallgat a figyelmeztetésre, megmenti a lelkét. De ha az őr látva, hogy közeleg a kard, nem fújja meg a harsonáját, és nem riasztja a népet, s a kard odaérve elragad egyet közülük, akkor bár saját bűne folytán ragadta el, vérét mégis az őrtől kérem számon. Embernek fia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat, és közvetítsed intelmeimet. Ha azt mondom az istentelennek: Istentelen, meg kell halnod, és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen vétke miatt hal meg ugyan, de vérét tőled kérem számon. Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan a gonoszsága miatt, de te megmentetted életedet.” (Ezék. 33:1–9)

A mai őrök felelőssége sokkal súlyosabb, mint a próféta napjaiban volt, mert ma fényesebb világosság áll rendelkezésünkre, és nagyobb kiváltságaink és lehetőségeink vannak. A lelkész kötelessége, hogy nagyon szelíden és bölcsen figyelmeztessen és tanítson mindenkit. Ne szabja magát a világ szokásaihoz, hanem Isten szolgájaként harcoljon a hitért. Az ellenfél szüntelenül igyekszik lerombolni az útját elzáró erődöket, hogy szabadon hozzáférjen az emberekhez. S amíg igehirdetőink nem gondolkodnak lelkiképpen, amíg nincsenek szoros kapcsolatban Istennel, addig az ellenség komoly sikereket könyvelhet el, s ezért az Úr az őröket tartja felelősnek.

A figyelmeztetés kürtjelét adom most azoknak, akik a tábori összejövetelekre egybegyűltek. Elközelített minden dolgok vége. Testvéreim, igehirdetők és gyülekezeti tagok! Tudtomra adták, hogy másképp kell dolgoznotok, mint eddig tettétek. Büszkeség, féltékenység, elbizakodottság és megszenteletlen önállóskodás csúfítja munkátokat. Amíg megengeditek, hogy Sátán hízelegjen nektek és dicsőítsen titeket, addig az Úr csak keveset tehet értetek és általatok. Milyen mérhetetlen mélységig alázkodott meg az ember Fia, hogy fölemelhesse az emberiséget! Isten munkásainak – nemcsak az igehirdetőknek, hanem az egyház tagjainak is – Krisztus szelídségére és alázatosságára van szükségük, ha embertársaik javára kívánnak lenni. Üdvözítőnk Isten volt, mégis megalázta magát, amikor emberi természetet öltött. De még ennél is mélyebbre szállt alá: amikor ember volt, megalázta magát mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Bárcsak találnék szavakat, hogy ki tudjam fejezni nektek a gondolataimat, bárcsak le lehetne tépni a fátylat, s megláthatnátok lelki gyöngeségetek okát! Bárcsak fogalmat tudnátok alkotni a rendelkezésetekre álló kegyelem és erő gazdag raktárairól! Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, azok majd megelégednek. Higygyünk komolyabban, amikor Istenhez fordulunk a szükséges áldásokért! Küzdenünk és gyötrődnünk kell, hogy belépjünk a szoros kapun.

Krisztus így szól: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve, én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt. 11:28–29) Tanúságot teszek, kedves testvéreim – a lelkészeknek és a gyülekezet tagjainak –, hogy még nem tanultátok meg ezt a leckét. Krisztus elviselte értünk a szégyent, a kínt, a halált. „Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil. 2:5) Viseljétek el a szemrehányást és a gyalázatot, anélkül, hogy visszavágnátok, a bosszúállás lelkülete nélkül. Jézus meghalt – nemcsak azért, hogy elfedezze bűneinket, hanem hogy a példaképünk legyen. Csodálatos leereszkedés! Páratlan szeretet! Amikor fölemeled szemedet a kereszten függő Jézusra, az élet fejedelmére, még akkor is önző tudnál lenni? Megengednéd magadnak a gyűlöletet és a bosszúállást?

Tűnjön el a büszkeség lelkülete! Törjön meg a szívünk! Ne kényeztesd, ne sajnáld és ne dicsérd magad! Nézz, ó, nézz fel arra, akit bűneink döftek át! Lásd, amint lépésről lépésre ereszkedik alá a megalázkodás ösvényén, hogy fölemelhessen bennünket! Odáig hajolt le értünk, hozzánk, aminél tovább már nem lehetett, csak hogy megmentsen minket, akik elbuktunk a bűnben. Miért lennénk hát annyira közönyösek, hidegek, kimértek, büszkék és önteltek?

Ki követi közülünk hűségesen nagy példaképünket? Ki kezdte el a küzdelmet, és ki folytatja a harcot szívének büszkesége ellen? Ki jutott el közülünk addig, hogy birokra keljen az önzéssel, amíg ki nem lakoltatja szívéből, amíg el nem tünteti azt az életéből? Segítsen minket Isten, amikor a kereszten függő Krisztusra tekintünk, s látjuk a beteljesedő jeleket, amelyek egyre közelebb visznek bennünket az ítélethez, hogy annyira szívünkbe vésődjék a kapott példa, hogy alázatosabbá, szerényebbé tegyen, kevésbé magunkkal törődővé, kevésbé bírálóvá, s olyanokká, akik szívesen hordozzák mások terheit.

Tudtomra adták, hogy népünk egyre távolodik hitünk egyszerűségétől és az örömhír tisztaságától. Sokan nagy veszedelemben forognak. Ha meg nem változtatják útirányukat, meddő hajtásokként metszik le őket az igaz Szőlőtőről. Testvéreim, tudomásomra hozták, hogy az örökkévaló világ küszöbén állunk. Minden egyes lépésnél feltétlenül győzelmet kell aratnunk. Minden jótett magvetés, gyümölcsöt terem az örök életre. Minden kivívott siker a haladás létrájának magasabb fokára emel, és lelkierőt ad a további győzelmekhez. Minden helyénvaló tett egyengeti az utat az előtt, hogy újra jót cselekedjünk.

Némelyek próbaideje már le is jár – megfelelő-e a lelki életük? Elérték-e, hogy alkalmasak legyenek az eljövendő életre? Élettörténetükből nem az derül-e majd ki, hogy elpazarolták lehetőségeiket, félvállról vették kiváltságaikat, önzőn és világiasan éltek, s nem teremtek gyümölcsöt Isten dicsőségére? Mennyit hagytunk elvégezetlenül a Mester által ránk bízott feladatokból? Körülöttünk mindenütt figyelmeztetésre váró emberek élnek, mégis hányszor csak a saját érdekeinket szolgálva kötjük le magunkat, s az a jelentés száll az égbe, hogy emberek térnek a sírjukba figyelmeztetés és üdvösség nélkül.

Az Úr még mindig könyörülettel van irántunk, még bűnbánatot tarthatunk, Isten szeretteivé válhatunk. Könyörögve kérlek titeket, akik távoli időpontra halasztottátok Urunk eljövetelét, kezdjétek jóvátenni a mulasztásokat! Kutassátok Isten szavát! Az értekezlet valamennyi résztvevője kössön szövetséget Istennel, tegye félre a könnyelmű, hiábavaló beszédet, s a léha, semmitmondó olvasmányokat. Az előttünk álló évben kutassátok szorgalmasan, imádságos szívvel a Bibliát, hogy készek legyetek szerényen és tisztességtudóan megfelelni mindenkinek, aki reménységetekről kérdez. Halogatás nélkül alázzátok meg szíveteket Isten előtt, és bánjátok meg visszaeséseiteket!

Senki ne gondolja, hogy megbántam vagy visszavonnám bármelyik, egyéneknek vagy a közösségnek tett szókimondó bizonyságtételemet! Ha valamiben tévedtem, akkor abban, hogy nem határozottabban és szigorúbban róttam meg a bűnt. Vannak testvéreink, akik bírálják a munkámat, s azt ajánlják, hogy enyhébben lépjek fel a helytelenségek ellen. Nekik azt mondom, hogy Isten útját követem, nem az övékét. Sohasem fejeztem ki magamat túlságosan élesen a szóbeli vagy leírt bizonyságtételekben.

Isten szabta ki rám ezt a kötelességet, s felelnem kell érte az ítélet napján. Akik a maguk útját választották, akik fellázadtak a nekik szóló határozott bizonyságtétel ellen, s mások hitét is igyekeztek megingatni, azoknak is Istennel kell rendezniük engedetlenségüket. Nem vonok vissza semmit, nem enyhítek semmin csak azért, hogy az ő szájuk íze szerint való legyen, és mentegessem jellemük hibáit. Sőt inkább nem szóltam elég élesen, úgy, ahogyan az esetek megkövetelték volna. Akik bármiképpen csökkentik az Istentől rám bízott feddések erejét, azok az ítéletkor találják szemben magukat e tettükkel.

Az elmúlt néhány hét folyamán farkasszemet néztem a halállal, s csaknem bepillantottam az örökkévalóságba. Ha az Úr kegyelmesen fölemel gyöngeségemből, akkor remélem, hogy a felülről jövő kegyelem és erő segítségével hűségesen továbbadom a szavakat, amelyeket rám bíz. Mindig is nagyon nehezemre esett megsérteni bárki érzéseit, vagy felrázni valakit az öncsalásból, amikor továbbadtam az Istentől kapott bizonyságtételeket. Nagyon ellenkezik ez a természetemmel, sok fájdalomba és álmatlan éjszakába kerül. Akik vállalják a felelősséget, hogy bírálattal illessenek, s szűklátókörűen olyan javaslatokat tegyenek, amelyek bölcsebbnek látszanak a szemükben, azok indítványait – ismétlem – nem fogadhatom el. Hagyjatok magamra Istennel, hadd tanítson Ő! Átveszem a szavakat az Úrtól, s elismétlem azokat népünk előtt. Bár nem mindenki fogadja el az intést, s nem tereli új mederbe az életét, de akkor is meg kell tennem a kötelességemet. Alázatosan fogok járni Isten előtt, végzem a feladatomat a jelennek és az örökkévalóságnak.

Isten nem a testvéreimre bízta, amit nekem adott feladatul. Van, aki azt hajtogatja, hogy mivel én nyilvánosan is megintek embereket, ez arra késztet másokat, hogy kritikusak, bírálók és szigorúak legyenek. Ha így van, Istennel rendezzék az ügyet. Ha magukra vállalják a felelősséget, amivel Isten nem bízta meg őket, ha semmibe veszik a választott, szerény eszközön át kapott, ismételt utasításokat – hogy legyenek szeretetteljesek, türelmesek, hosszan tűrők –, akkor ők maguk felelősek a következményekért. Szomorú szívvel, de megtettem kellemetlen kötelességemet, még legkedvesebb barátaimmal szemben is. Nem mertem a magam kedvére tenni – elhallgatni a megrovást, még a férjemmel szemben sem. S a jövőben sem leszek hűtlen, ha figyelmeztetnem kell, akár meghallgatnak, akár nem. Amikor testvéreinkhez szólok, sok olyasmit mondok, ami előzőleg nem volt szándékomban. Gyakran az Úr Lelke száll rám, mintha kiemelne önmagamból, és távolra vinne. Világosan látom az emberek életét és jellemét. Látom hibáikat, és a rájuk leselkedő veszedelmeket, s kényszerítve érzem magam, hogy megmondjam, amit látok. Nem merek ellene állni az Isten Lelkének.

Sokan nem szeretik a bizonyságtételeimet. Nem tetszenek büszke, meg nem szentelt szívüknek. Napról napra jobban átérzem a veszteséget, amit népünk elszenvedett, mivel nem fogadták el és nem követik az Istentől kapott világosságot. Ifjabb igehirdető testvéreim, kérve kérlek benneteket, komolyabban gondoljátok meg ünnepélyes felelősségeteket! Ha Istennek szentelitek magatokat, akkor erőteljes, jó légkört tudtok terjeszteni magatok körül a gyülekezetben és a világban – most azonban még nincs bennetek elég szívből fakadó istenfélelem és odaadás. Isten arra hívott el, hogy jótetteitekkel, szavaitokkal, és azzal, amit hirdettek, a világ világossága legyetek. Sokakat mégis a balga szüzek jelképeznek, akiknek nem volt olaj a lámpásukban.

Testvéreim, hallgassatok az igaz tanú feddésére és tanácsára, s akkor Isten munkálkodni fog értetek és veletek! Lehet, hogy ellenségeitek erősek és elszántak, azonban náluk hatalmasabb valaki lesz a segítőtök. Hadd ragyogjon a fény, s akkor majd el is végzi feladatát. Velünk a Seregek Ura, Jákób Istene a menedékünk.