Az apostolok és a tanítványok a heves üldözések alatt elhagyták Jeruzsálemet, amely István vértanúsága után dühöngött, hirdették Krisztust a városokban, munkájukat azonban csak a héber és görög zsidókra korlátozták. „És az Úrnak keze volt velük, és nagy sokaság tért meg az Úrhoz, hívővé lévén.” (Ap. csel. 1 1:24),

Amikor a jeruzsálemi hívők hallották a jó híreket, örvendeztek, és Barnabást „aki jámbor és Szentlélekkel és hittel teljes férfiú volt” (Ap. csel. 1 1:24), elküldték Antiókhiába, Síria fővárosába, hogy segítse az ottani gyülekezetet. Barnabás nagy sikerrel munkálkodott ott. Amint a munka megnövekedett, kérte és elnyerte Pál segítségét, és a két tanítvány egy évig együtt dolgozott abban a városban, tanítva a népet, és növelve Krisztus gyülekezetének létszámát.

Antiókhiának nagy zsidó és pogány lakossága volt. Sokan keresték fel a kényelem és élvezetek kedvelői közül a hely egészséges volta és szép környezete miatt. Gazdagság, műveltség és finomság összpontosult itt. Kiterjedt kereskedelme nagy fontosságú hellyé tette, ahol minden nemzetiségű ember megfordult, azért a fényűzés és bűn városa volt. Isten megtorló ítélete végül is elérte Antiókhiát lakosainak gonoszsága miatt.

Antiókhiában nevezték a tanítványokat először keresztényeknek. Ezt a nevet azért adták nekik, mert Krisztus volt prédikációjuk, tanításuk és beszélgetésük fő tárgya. Állandóan elsorolták azokat az eseményeket, amikor mint tanítványai személyes jelenlétének áldásait élvezhették. Fáradhatatlanul időztek tanításainál, a betegek csodálatos meggyógyításánál, hogyan űzte ki az ördögöket, és támasztotta fel a halottakat. Remegő ajakkal és könnyező szemekkel beszéltek a Getsemáné kertben átélt haláltusájáról, elárultatásáról, kihallgatásáról, kivégzéséről, türelméről és alázatosságáról, amellyel eltűrte a gyalázatot és gyötrelmet, amellyel ellenségei illették, és isteni részvétét, amellyel imádkozott üldözőiért. Feltámadása, mennybemenetele és mennyei szolgálata mint közbenjáró az elbukott emberiségért, kedvenc beszédtárgyuk volt. A pogányok méltán nevezhették őket keresztényeknek (Christianus = Krisztus-követői), mivel Krisztust prédikálták, és Istenhez is általa küldték fel imáikat.

Pál Antiókhia népes városában kitűnő munkaterületet talált, ahol az ő nagy bölcsessége, tanultsága buzgalmával egyesülve nagy befolyást gyakorolt ennek a kultúrvárosnak a lakóira és látogatóira.

Közben az apostolok Jeruzsálemre összpontosították tevékenységüket, ahova minden nyelvből és vidékről való zsidók jöttek fel imádkozni a templomba a folyamatban levő ünnepek alatt. Ilyen esetekben az apostolok rettenthetetlen bátorsággal hirdették Krisztust, habár tudták, hogy életük állandótekben az apostolok rettenthetetlen bátorsággal hirdették Krisztust, habár tudták, hogy életük állandóan veszélyben forog. Sok megtérőt nyertek meg a hitnek, és ezek elszéledve otthonukba, az ország különféle részeiben elhintették az igazság magvait minden nemzet és a társadalom minden osztálya között.

Péter, Jakab és János meggyőződése volt, hogy Isten bízta meg őket, hogy hirdessék Krisztust otthon, honfitársaik között. Pál azonban Istentől kapta megbízatását, mialatt a templomban imádkozott, ahol a pogányokat is magába foglaló széles munkaterületét Isten figyelemreméltó világossággal tárta fel előtte. Isten előkészítette őt kiterjedt és fontos munkájára, szoros kapcsolatba hozta önmagával, és elragadó látomásban megnyitotta előtte a menny dicsőségének és szépségének halvány képét.

Isten érintkezett prófétáival és tanítóival az antiókhiai gyülekezetben. „Mikor azért azok szolgáltak az Úrnak és böjtöltek, mondta a Szentlélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam.” (Ap. csel. 13:2) Ezeket az apostolokat a legünnepélyesebb módon szentelték oda Istennek, ima, böjt és kézrátétel által, és elküldték őket munkaterületükre a pogányok közé.

Pál és Barnabás mint Krisztus szolgái dolgoztak, de előzőleg egyiküket sem szentelték fel az evangélium szolgálatára ima és kézrátétel által. Most a gyülekezet nemcsak az igazság tanítására, hanem a keresztség végrehajtására és a gyülekezetek szervezésére is felhatalmazta őket, miután teljes egyházi tekintéllyel ruházták fel őket. Ez fontos korszak volt az egyház számára. Habár a pogányok és zsidók közötti válaszfal leomlott Krisztus halála által, és beiktatta a pogányokat az evangélium teljes kiváltságaiba, de sok zsidó szeméről még nem hullt le a fátyol, úgyhogy nem tudták világosan felismerni annak célját, amit Isten fia eltörölt (a ceremoniális áldozatokat). A munkát most nagy hévvel kellett elvégezni a pogányok között, ami az egyház megerősödését eredményezte a lelkeknek nagy beavatása által.

Az apostolok különleges feladata az volt, hogy eltávolítsák a gyanút, előítéletet és a féltékenységet. A zsidók elzárkózottságától való eltérésük természetes következménye az lett volna, hogy tantételüket és nézetüket az eretnekség vádjával illetik, és hogy az evangélium szolgáinak hitelességét sok hívő zsidó kétségbevonja. Isten előre látta mindezeket a nehézségeket, amelyekkel szolgái találkozni fognak, azért bölcs előrelátásában felruházta őket kétségbevonhatatlan tekintéllyel az általa alapított egynak, azért bölcs előrelátásában felruházta őket kétségbevonhatatlan tekintéllyel az általa alapított egyház részéről, hogy munkájuk minden kétség felett álljon.

A kézrátétellel való felavatással (felszenteléssel) később nagyon visszaéltek. Be nem bizonyítható fontosságot tulajdonítottak annak a ténynek, mintha azonnal egy erő szállna azokra, akik ilyen felavatásban részesültek, amely azonnal képesítené őket valamely vagy minden lelkészi munkára, mintha erő rejlene a kézrátétel cselekményében. Ezen két apostol élettörténetében csak egyszerű jelentést olvasunk a kézrátételről és munkájukra gyakorolt hatásáról. Pál és Barnabás már elnyerték megbízatásukat magától Istentől, azért a kézrátétel nem adott új kegyelmet vagy képességet. Csak rányomta a pecsétet Isten munkájára, a megfelelő tisztségre való kijelölés elismert formájaként.

Egyes júdeai zsidók általános zavart keltettek a hívő pogányok között azáltal, hogy a körülmetélkedés kérdését szorgalmazták. Nagy bizonyossággal állították, hogy senki sem üdvözülhet a körülmetélkedés és a ceremoniális (szertartási) törvény megtartása nélkül.

Ez fontos kérdés volt, amely nagymértékben érintette az egyházat. Pál és Barnabás azonnal szembeszállt és ellenezte, hogy ezt bevezessék a pogányok körében. E kérdésben szembeszálltak velük az antiókhiai hívő zsidók, akik a júdeai zsidók álláspontját pártolták. A kérdés sok vitát okozott, és megbontotta a gyülekezet összhangját, míg végül az antiókhiai gyülekezet attól félt, hogy a közöttük levő szakadás a kérdés további megvitatására vezetne, azért elhatározták, hogy Pált és Barnabást néhány Antiókhiából való felelős férfiúval elküldik Jeruzsálembe, hogy az ügyet az apostolok és vének elé tárják. Ott kellett találkozniuk a különböző gyülekezetek kiküldötteinek és a közeledő évi ünnepélyre feljövő látogatóknak. Közben minden ellentétnek meg kellett szűnnie, amíg egy végső döntést hoznak az egyház felelős férfiai. Ezt a döntést akkor el kellett fogadniuk az ország különböző gyülekezeteinek.

Jeruzsálembe megérkezve Antiókhia küldöttei elmondták az eredményt a gyülekezetek közössége előtt, amely szolgálatukat kísérte, és azt a zavart, amelyet az okozott, hogy néhány megtért farizeus kijelentette, hogy a pogány megtérteket körül kell metélni és meg kell tartaniuk Mózes törvényét, a ceremoniális törvényt, ha üdvözülni akarnak.

A zsidók büszkék voltak Isten által kijelölt szolgálatukra. Kijelentették, hogy mivel Isten egyszer leszögezte a héber istenszolgálat módját, lehetetlen, hogy valamikor felhatalmazást adjon annak megváltoztatására. Eldöntötték, hogy a keresztényeknek csatlakozniuk kell a zsidó törvényekhez és szerváltoztatására. Eldöntötték, hogy a keresztényeknek csatlakozniuk kell a zsidó törvényekhez és szertartásokhoz. Nehezen tudták felismerni a célját annak, amit Krisztus eltörölt halála által. Nehezen tudták felfogni, hogy a ceremoniális áldozatok csak Isten fiának halálát ábrázolták előre, amelyben az árnykép találkozott a valósággal, és érvénytelenné tette az Istentől elrendelt ceremóniákat (szertartásokat) és a zsidó vallás áldozatait.

Pál büszke volt szigorú, farizeusi pontosságára, de miután Krisztus megjelent neki a damaszkuszi úton, megvilágosodott elméjében a Megváltó küldetése és saját munkája a pogányok megtérítéséért, úgyhogy teljesen megértette a különbséget az élő hit és a holt formák, külsőségek között. Pál még mindig azt vallotta, hogy Ábrahám gyermeke, és a tízparancsolatot olyan hűségesen megtartotta betű és lélek szerint, mint bármikor megtérése előtt. Tudta azonban, hogy a különleges ceremóniáknak, szertartásoknak nemsokára teljesen meg kell szűnniük, amióta elérkeztek, beteljesedtek azok, amelyeknek előrevetített árnyképei voltak, és az evangélium ráárasztotta fényét a zsidó vallásra, és új jelyeknek előrevetített árnyképei voltak, és az evangélium ráárasztotta fényét a zsidó vallásra, és új jelentőséget adott régi szertartásainak.

A tanács elé hozott kérdés úgy látszott, hogy megoldhatatlan nehézségeket tár fel, bármely megvilágításban szemlélték is. A valóságban azonban a Szentlélek már megoldotta ezt a kérdést azzal a dönlágításban szemlélték is. A valóságban azonban a Szentlélek már megoldotta ezt a kérdést azzal a döntéssel, amelytől az egész keresztény egyház sikere és léte függött. Az apostolok bölcsességet, kegyellágításban szemlélték is. A valóságban azonban a Szentlélek már megoldotta ezt a kérdést azzal a döntéssel, amelytől az egész keresztény egyház sikere és léte függött. Az apostolok bölcsességet, kegyeltéssel, amelytől az egész keresztény egyház sikere és léte függött. Az apostolok bölcsességet, kegyelmet és megszentelt ítélőképességet nyertek, hogy eldöntsék e sokat vitatott kérdést.

Péter érvekkel bizonyította be, hogy a Szentlélek már eldöntötte ezt az ügyet azáltal, hogy egyenlő erővel szállt le a körülmetéletlen pogányokra és a körülmetélt zsidókra. Elismételte látomását, amelyben Isten egy lepedőt mutatott neki, tele mindenféle négylábú tisztátalan állattal, és megparancsolta, hogy ölje meg és egye meg őket. Amikor vonakodott és erősítette, hogy ő sohasem evett semmi közönségest vagy tisztátalant, Isten így szólt: „Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanokzönségest vagy tisztátalant, Isten így szólt: „Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.” (Ap. csel. 10:15)

Így szólt: „A szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nekik a Szentlelket, miként nékünk is. És semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét. Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk?” (Ap. csel. 15:8–10)

Ez az iga nem a tízparancsolat törvénye volt, amint azt állítják azok, akik ellenzik a törvény kötelező erejét, hanem Péter a ceremoniális törvényre utalt, amelyet Krisztus eltörölt és érvénytelenné tett kereszthalála által. Péternek ez a felhívása a gyülekezetet olyan álláspont elfoglalására bírta, hogy értelemmel tudtak hallgatni Pálra és Barnabásra, akik elmondták a pogányok között végzett munkájuk tapasztalatait.

Jakab apostol azzal a döntéssel tette meg bizonyságtételét, hogy Isten akarta elhozni a pogányok számára, hogy örvendjenek a zsidók minden kiváltságának. A Szentlélek úgy látta jónak, hogy ne terheljék a ceremoniális törvénnyel a pogányokból megtérteket, és az apostolok és vének a tárgy gondos mérlegelése után ugyanazon megvilágításban látták a dolgot, és így gondolatuk megegyezett Isten Lelkének gondolatával. Az apostoli tanácsban Jakab apostol elnökölt, akinek végső döntése így hangzott: „Annakokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez.” (Ap. csel. 15:19)

Jakab apostol véleménye az volt, hogy a ceremoniális törvényt, különösen a körülmetélkedés rendelkezését nem lenne bölcs dolog ráerőltetni a pogányokra vagy ajánlani számukra. Hangsúlyozni igyekezett testvérei előtt azt a tényt, hogy amikor a pogányok Istenhez tértek bálványimádásukból, nagy változás történt hitükben, azért nagy óvatosságot kell tanúsítaniuk, hogy meg ne zavarják elméjüket homályos és bizonytalan kérdésekkel, és el ne bátortalanítsák őket Krisztus követésében.

Ez nem jelenti azt, hogy a pogányok elkövethetnek olyan dolgot, amely lényeges összeütközésre vezetne a zsidó testvérekkel vagy amely lelkükben előítéletet ébresztene irántuk. Az apostolok és vének azért megegyeztek abban, hogy a pogányokat kioktatják, tartózkodjanak a bálványáldozati hústól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértől. Megkívánták tőlük, hogy tartsák meg az erkölcsi törvény parancsolatait, és éljenek szent életet. A pogányokból lett keresztényeket biztosították, hogy akik sürgetik a körülmetélkedést, azokat nem az apostolok hatalmazták fel.

Pált és Barnabást ajánlották nekik, mint olyan férfiakat, akik kockára tették életüket az Úrért, és Júdást és Silást is elküldték velük, hogy élőszóval közöljék a pogányokból megtért hívőkkel a tanács határozatát. Istennek e négy szolgáját elküldték levéllel és üzenettel, hogy véget vessenek minden ellentétnek, mert a határozat a föld legmagasabb tekintélyének szava volt.

A tanács, amely eldöntötte a vitás kérdést, a zsidók és pogányok közül megtért keresztény gyülekezetek alapítóiból állt. Jelen voltak a jeruzsálemi vének és az antiókhiai küldöttek és a legbefolyásozetek alapítóiból állt. Jelen voltak a jeruzsálemi vének és az antiókhiai küldöttek és a legbefolyásosabb gyülekezetek képviselői. A tanács nem vallotta magát csalhatatlannak nyilatkozataiban, azért az Isten akaratából megalapított egyház megvilágosított ítéletének utasításai és méltósága szerint járt el. Látták, hogy Isten maga döntötte el a vitás kérdést azáltal, hogy Szentlelkének kitöltésével támogatta a pogányokat, úgyhogy nem tehettek mást, minthogy követték a Lélek vezetését.

Nem hívták meg a keresztények egész közösségét a tanács ülésére, hogy szavazzanak a kérdésben. Az apostolok és vének, befolyásos és jó ítélőképességű férfiak, megszerkesztették és kiadták a határozatot, amelyet azután általánosságban elfogadott a keresztény gyülekezet. E döntést nem mindenki helyeselte ugyan, mert voltak hamis atyafiak, akik saját felelősségükre egy másik munkába kezdtek. Átadták magukat a hibakeresésének és zúgolódásnak, és új terveket javasoltak. Igyekeztek meggátolni azoknak a tapasztalt férfiaknak a munkáját, akiket Isten avatott fel, hogy hirdessék Krisztus tanítását. Így az egyháznak kezdettől fogva akadályokkal kellett találkoznia és fog is találkozni az idők végéig.