Apostolok cselekedetei 9:1-22.

Saulus lelkét nagyon felzaklatta István diadalmas halála. Előítéleteiben megingott, de a papok és főemberek vélekedései és érvei végül is meggyőzték arról, hogy István istenkáromló volt; Jézus Krisztus, akit hirdetett, pedig csaló és hogy azoknak, akik szent tisztségükben szolgálnak, mindig igazuk van. Miután határozott gondolkodású és célkitűzésű férfi volt, nagyon elkeseredetten ellenezte a kereszténységet, mivel eszébe vette, hogy a papok és írástudók nézetei helyesek. Buzgalma arra indította őt, hogy önként üldözze a hívőket. Keresztülvitte, hogy a szent embereket a tanácsok elé hurcolták, bebörtönözték vagy halálra ítélték minden törvényes bizonyíték nélkül, csupán a Jézusban való hitükért. Hasonló természetű, de más irányú volt Jakab és János buzgalma, amikor tüzet akartak lehozni a mennyből, hogy megemésszék azokat, akik semmibe vették és megvetették Mesterüket.

Saulus éppen Damaszkuszba akart utazni saját ügyében, azonban elhatározta, hogy kettős célt valósít meg, és útközben felkeresi a hívőket. Ezért felhatalmazó levelet kapott a főpaptól, hogy felolvaslósít meg, és útközben felkeresi a hívőket. Ezért felhatalmazó levelet kapott a főpaptól, hogy felolvassa a zsinagógában, amellyel engedélyezték, hogy letartóztassa mindazokat, akikről feltételezték, hogy hisznek Krisztusban és követek által Jeruzsálembe küldje őket, hogy kihallgassák és megbüntessék őket. Férfiasságának teljes erejében és hamis buzgóságának tüzével indult el útján.

Amikor a fáradt utasok közeledtek Damaszkuszhoz, Saulus szeme gyönyörűséggel pihent meg a termékeny földön, a szép kerteken, a gazdag gyümölcsösökön, a hűvös folyókon, amelyek zúgva rohantak a friss, zöld bokrok között. A hosszú, fárasztó utazás után a kopár pusztaságon át nagyon felhantak a friss, zöld bokrok között. A hosszú, fárasztó utazás után a kopár pusztaságon át nagyon felüdítő volt az ilyen jelenet szemlélése. Mialatt Saulus csodálattal nézelődött társaival, hirtelen a nap fényességéhez hasonló fény ragyogott felette, „és ő leesvén a földre, hallott szózatot, mely ezt mondta néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem? És ő mondta: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig mondta: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztöke ellen rugódoznod.” (Ap. csel. 9:4–5)

A jelenet a legnagyobb zavart idézte elő. Saulus társait félelem fogta le, és majdnem megvakította az erős fény. Hallották a szózatot, de senkit sem láttak, és számukra minden titokzatos és érthetetlen volt. De Saulus, aki a földre sújtva feküdt, megértette az elhangzott szavakat, és világosan maga előtt látta Isten Fiát. Arra a dicső fényre vetett egyetlen pillantás örökre bevéste képét a lesújtott zsidó férfiú lelkébe. Szavai borzalmas erővel hasítottak szívébe. A világosság özöne beáradt lelkének sötét kamráiba, és kinyilvánította tudatlanságát és tévelygését. Látta, hogy mialatt azt képzelte, hogy buzgón szolgál Istennek Krisztus követőinek üldözésével, a valóságban Sátánnak segített.

Belátta balgaságát, hogy hitét a papok és főemberek által nyújtott biztosítékra alapozta, akiknek szent tisztsége nagy befolyást gyakorolt lelkére, és elhitette vele, hogy Jézus feltámadásának története az ő tanítványainak ravasz kitalálása volt. Most, hogy Jézus megnyilatkozott neki, István prédikációja nagy erővel elevenedett meg lelkében. Azok a szavak, amelyeket a papok káromlásnak nyilvánítottak, most igazaknak, igazságnak tűntek fel előtte. Annak a csodálatos megvilágosodásnak az idejében elméje figyelemre méltó gyorsasággal működött. Végigvonult a prófétai történelmen, és látta Jézusnak a zsidók általi elvetését, keresztre feszítését, feltámadását és mennybemenetelét a próféták előre megjövendölték, és megbizonyosodott róla, hogy Ő a megígért Messiás. Emlékezett István szavaira: „Ímé látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állni.” (Ap. csel. 7:56) Most tudta, hogy a haldokló szent Isten országára tekintett.

Milyen kinyilatkoztatás volt mindez a hívők üldözője számára! Fényes, de rettenetes világosság tört be lelkébe. Krisztus megnyilatkozott előtte, amint a földre jött küldetésének beteljesedésében megvetve, bántalmazva, elítélve és keresztre feszítve azok által, akiknek megmentéséért jött, majd feltámadt a halálból, és felment a mennybe. Abban a rettenetes pillanatban visszaemlékezett rá, hogy a szent Istvánt az ő beleegyezésével áldozták fel, és hogy az ő közreműködése által, kegyetlen üldözésének közepette sok méltó szentet öltek meg.

„Remegve és ámulva mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig mondta néki: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned.” (Ap. csel. 9:6) Saulus semmit sem kételkedett benne, hogy a valóságos názáreti Jézus szólt hozzá, és hogy valóban Ő volt a régen megígért Messiás, Izraelnek vigasza és Megváltója.

Amikor a ragyogó dicsőség visszavonult, és Saulus felkelt a földről, azt tapasztalta, hogy látását teljesen elvesztette. Krisztus dicsőségének fénye túl erős volt halandó szemének, és amikor a dicsőség eltűnt, az éjszaka sötétsége borult szemére. Azt gondolta, hogy vaksága Isten büntetéseként érte őt Krisztus követőinek üldözéséért. Tapogatózott a rettenetes sötétségben, és társai félelem és csodálkozás közepette kézen fogva vezették be őt Damaszkuszba.

A válasz Saulus kérdésére: „Kelj fel, és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” (Ap. csel. 9:6) Jézus a tudakozó zsidó férfiút az ő gyülekezetébe küldi, hogy tőlük tudja meg kötelességét. Krisztus elvégezte a kinyilatkoztatás és meggyőzés munkáját, így most a bűnbánó abba a helyzetbe került, hogy tanuljon azoktól, akiket Isten rendelt el igazságának tanítására. Így Jézus szentesítette szervezett egyházának tekintélyét, és Saulust kapcsolatba hozta földi képviselőivel. A mennyei megvilágosítás fénye Saulust megfosztotta látásától, amit Jézus, a nagy orvos nem adott viszsza azonnal. Minden áldás Krisztustól származik, de Ő egy egyházat alapított földi képviselőjéül, amelynek feladata az, hogy a bűnbánó bűnösöket az élet útjára vezesse. Ugyanannak az embernek, akit Saul meg akart semmisíteni, kellett lenni az ő hitoktatójának, akit ő megvetett és üldözött.

Saulus hite nagy próbán ment keresztül a három napi böjt és ima időszaka alatt Júdás házában Damaszkuszban. Teljesen vak volt, és teljes tudatlanságban volt afelől, hogy mit kívánnak tőle. Utasítotmaszkuszban. Teljesen vak volt, és teljes tudatlanságban volt afelől, hogy mit kívánnak tőle. Utasították, hogy menjen Damaszkuszba, ahol megmondják neki, mit cselekedjen. Bizonytalanságában és szenvedéseiben komolyan Istenhez kiáltott: „Volt pedig egy tanítvány Damaszkuszban, név szerint Ananiás, és mondta annak az Úr látásban: Ananiás! Az pedig mondta: Ímhol vagyok, Uram! Az Úr pedig mondta néki: Kelj fel és menj el az úgynevezett Egyenes utcába, és keress föl a Júdás házában egy Saulus nevű tárzusi embert, mert ímé imádkozik. És látta Saulus látásban, hogy egy Ananiás nevű férfiú bement hozzá és kezét reá vetette, hogy lásson.” (Ap. csel. 9:10–12)

Ananiás alig tudta elhinni az angyali követ szavait, mert Saulus elkeseredett üldözése a jeruzsálemi gyülekezet ellen mindenhova elterjedt közelben és távolban. Szóváltásba merészelt bocsátkozni, és így szólt: „Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, mily sok bosszúsággal illette a te szenteidet Jeruzsálemben. És itt is hatalma van a főpapoktól, hogy mindazokat megkötözze, akik a te nevedet segítségül hívják. Mondta pedig néki az Úr: Eredj el, mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt.” (Ap. csel. 9:13–15)

A tanítvány az angyal utasításának engedelmeskedve megkereste a nemrég még fenyegetésektől lihegett férfit mindazok ellen, akik hittek Jézus nevében. Ananiás e szavakkal szólt hozzá: „Saul, atyámfia, az Úr elküldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton, melyen jöttél, hogy szemeid megnyíljanak, és beteljesedjél Szentlélekkel. És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyerte látását; és felkelvén, megkeresztelkedett.” (Ap. csel. 9:17–18)

Krisztus itt példát ad nekünk az emberek megváltása érdekében követett munkamódszeréről. Elvégezhette volna közvetlenül is e munkát Saulusért, ez azonban nem lett volna összhangban tervével. Áldásainak elrendelt eszközei által kell jönniük. Saulusnak meg kellett vallania valamit azoknak, akiknek elpusztításán gondolkodott, és Istennek egy felelősségteljes munkát kellett elvégeznie azokért a férfiakért, akiket Ő hatalmazott fel, hogy helyette munkálkodjanak.

Saulus a tanítványok tanítványa lesz. A törvény világosságában bűnösnek látja magát. Látja, hogy Jézus, akit tudatlanságában csalónak gondolt, Isten népe vallásának szerzője és alapítója Ádám napjaitól kezdve. A hitnek bevégzője most tisztán áll megvilágosodott látása el őtt, mint az igazság védője és a jövendölések beteljesítője. Eddig úgy tekintett Jézusra, mint aki érvénytel enítette Isten törvényét, de amikor Isten ujja megérintette lelki szemeit, felismerte, hogy az egész zsidó áldozati rendtartás szerzője Jézus volt, aki azzal a kifejezett céllal jött l e a földre, hogy megvédje Atyja törvényét és hogy az Ő halálában a jelképes (ceremoniális) törvény találkozott az Ő eredeti valóságával. Az erkölcsi törvény fényénél – amelyről maga is elhitte, hogy buzgón meg kell tartani – Saulus meglátta, felismerte, hogy ő a legnagyobb bűnös.

Pált Ananiás megkeresztelte a Damaszkusz folyóban. Ekkor eledel által erőt nyert, és azonnal hirdetni kezdte Krisztust a város hívőinek, pontosan azoknak, akiknek megsemmisítése miatt indult el Jeruzsálemből. A zsinagógákban is tanította, hogy Jézus, akit megöltek, valóban Isten Fia volt. A jövendölésekből felhozott érvei olyan döntőek voltak, és igyekezetét oly nagymértékben kísérte a Szentvendölésekből felhozott érvei olyan döntőek voltak, és igyekezetét oly nagymértékben kísérte a Szentlélek ereje, hogy az ellenkező zsidók megzavarodtak és nem tudtak neki válaszolni. Pálnak rabbinusi és farizeusi képzettségét most fel kellett használnia az evangélium hirdetésének nemes céljára, és támogatnia kellett azt az ügyet, amelyet egykor minden erejével tönkre akart tenni.

A zsidók nagyon zavarba jöttek és meglepődtek Pál megtérésén. Tudtak Jeruzsálemben viselt tisztségéről; tudták, mi volt fő megbízatása Damaszkuszban, hogy a főpap felhatalmazta őt arra, hogy elfogja a Krisztusban hívőket, és fogolyként küldje őket Jeruzsálembe. Most mégis azt látták, hogy Jézus evangéliumát hirdeti, erősítve azokat, akik már tanítványai voltak, és állandóan új neveket nyert meg a hitnek, amelyet azelőtt lelkesen ellenezett. Pál kifejtette mindnyájuk előtt, akik hallották őt, hogy hitének e változását nem érzelmi fellángolása vagy vakbuzgósága idézte elő, hanem döntő bizonyíték hozta létre.

Amint munkálkodott a zsinagógában, hite erősödött. Buzgalma, annak igazolására, hogy Jézus Isten Fia volt, növekedett a zsidók heves ellenállásával szemben is. Nem maradhatott sokáig Damaszkuszban, mert miután a zsidók felocsúdtak csodálatos megtérése és az azt követő munkálkodása feletti meglepetésükből, határozottan elfordultak a meggyőző bizonyítékoktól, amelyek oly kedvező benyomást tettek rájuk Krisztus tanításai felől. Pál megtérése feletti csodálatuk átváltozott iránta való ádáz gyűlöletté, mint amelyet Jézus ellen nyilvánított ki.

Pál élete veszélyben forgott, azért megbízatást kapott Istentől, hogy egy időre hagyja el Damaszkuszt. Arábiába ment, ahol a viszonylagos magányban bőséges alkalma volt az Istennel való közösségre és elmélkedésre. Egyedül kívánt lenni Istennel, hogy megvizsgálja saját szívét, elmélyítse bűnbánatát, ima és tanulmányozás által elkészüljön a feladatra, amely túl nagynak és rendkívül fontosnak tűnt fel előtte, hogy vállalja. Nem emberektől, hanem Istentől kiválasztott apostol volt, aki világos értesüléseket kapott, hogy munkáját a pogányok között fogja végezni.

Miközben Arábiában nem érintkezett az apostolokkal, teljes szívvel és komolyan kereste Istent azzal az elhatározással, nem nyugszik addig, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy Isten elfogadta bűnbánatát és nagy bűnét megbocsátotta. Elhatározta, hogy nem adja fel a harcot addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy Jézus vele lesz szolgálatában. Testében, tekintetében mindig viselnie kellett Krisztus dicsőségének jeleit, állandóan magával akarta vinni Krisztus megtartó kegyelmének biztosítékát. Pál szoros kapcsolatba került a mennyel. Jézus kapcsolatban állt vele, és megalapozta őt hitében, megajándékozta bölcsességével és kegyelmével.