Apostolok cselekedetei 6:8-7:60.

István nagyon tevékeny volt Isten ügyében, és bátran megvallotta hitét. „Előálltak azonban némelyek ahhoz a zsinagógához tartozók közül, mely a szabadosokénak, Cirénebeliekének, Alexandriabelilyek ahhoz a zsinagógához tartozók közül, mely a szabadosokénak, Cirénebeliekének, Alexandriabeliekének és a Ciliciából és Ázsiából valókénak neveztetett, kik Istvánnal vetekedtek. De nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szólt.” (Ap. csel. 6:9–10) Ezeknek a nagy rabbiknak a tanítványai bíztak abban, hogy nyilvános vitában teljes győzelmet arathatnak István felett, az ő vélt tudatlansága miatt. De István nemcsak a Szentlélek erejével beszélt, hanem világossá vált az egész gyülekezet előtt, hogy ismerte a jövendöléseket és a törvény minden részét. Képes volt megvédelmezni a hirdetett igazságot, és végül legyőzte ellenfeleit.

A papok és főemberek, akik tapasztalták annak a csodálatos erőnek a megnyilatkozását, amely István szolgálatát kísérte, ádáz gyűlölettel teltek meg. Ahelyett, hogy meghajoltak volna a felsorakoztatott bizonyítékok súlya alatt, elhatározták, hogy elhallgattatják szavait azáltal, hogy megölik őt.

Megragadták tehát Istvánt, és a sanhedrin (zsidó tanács) elé hurcolták kihallgatásra.

A környékből való tanult zsidókat meghívtak, hogy cáfolják meg érveit. Saulus szintén megjelent, aki Krisztus tanításainak buzgó ellenzője volt, és üldözte mindazokat, akik Őbenne hittek. Ez a művelt férfi volt István legfőbb ellensége. Ékesszólással és a rabbik bölcsességével rendelkezett, és síkraszállt azért, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy István ámító és veszedelmes tanokat hirdet.

De Saulus Istvánban a sajátjához hasonló magas képzettségű emberre talált, aki teljesen megértette Isten célját az evangéliumnak minden nép közötti hirdetésében. Hitt Ábrahám, Jákob és Izsák Istenében, és teljesen megalapozódott a zsidók kiváltáságaiban. Hite mély volt és tudta, hogy eljött az az idő, amikor a hívőknek nemcsak kézzel épített templomokban kell imádniuk az Istent, hanem az egész világon minden embernek lélekben és igazságban kell dicsőíteni. A fátyol leesett István szeméről, és felismerte annak célját, amit Krisztus eltörölt halála által (a szertartások és ceremoniális áldozatok rendszerének célját).

A papok és főemberek semmit sem értek el világos, tiszta és megállapodott bölcsessége ellen, azért elhatározták, hogy Istvánt elrettentő példának állítják, és mialatt így kielégítik bosszúvágyukat, másokat pedig megfélemlítenek, megakadályozzák őket hitének elfogadásában. A leghitelesebbnek látszó vádakat hozták fel ellene. Hamis tanúkat béreltek, tanúsítsák, hogy hallották, amikor káromló szavakat szólt a templom és a törvény ellen. Ezek így szóltak: „Mert hallottuk, amint azt mondta, hogy az a názáreti Jézus ezt a helyet elrontja, és megváltoztatja a ceremóniákat, melyeket adott nékünk Mózes.” (Ap. csel. 6:14)

Amikor István szemtől szemben állt bíráival, hogy feleljen a káromlás bűnének vádjáért, arcán szent fény ragyogott. „És szemeiket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan, olyannak látták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját.” (Ap. csel. 6: 15) Sokan, akik István ragyogó arcát szemlélték, reszkettek, és eltakarták arcukat, de makacs hitetlenségükből és előítéletükből akkor sem engedtek.

Amikor Istvánt kérdezték, igazak-e az ellene felhozott vádak, tiszta, csengő hangon adta elő védekezését, hangja visszhangzott a tanácsteremben. Olyan szavakkal ismételte meg Isten választott népkezését, hangja visszhangzott a tanácsteremben. Olyan szavakkal ismételte meg Isten választott népének történetét, amely elbűvölte az összegyűlteket. Beszéde a zsidó vallási rendszer alapos ismeretéről tanúskodott, és lelki magyarázatát Krisztus által nyilvánította ki. Elkezdve Ábrahámmal nemzedékről nemzedékre levezette a történelmet – átvonulva Izrael nemzeti feljegyzésein Salamonig – és a legmegkapóbb részeket emelte ki ügyének védelmezésére.

Megvilágította az Isten és a zsidó hit iránt tanúsított hűségét, miközben rámutatott arra is, hogy a törvény, amelyre ők rábízták megváltásukat, nem tudta őket megőrizni a bálványimádástól. Összekapcsolta Jézust az egész zsidó történelemmel. Utalt Salamon templomára, valamint Salamon és Ésaiás próféta szavaira: „De ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik, mint a próféta mondja: A menny nékem ül őszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya: micsoda házat építhettek néja: A menny nékem ül őszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya: micsoda házat építhettek nékem? Azt mondja az Úr; vagy melyik az én nyugodalmamnak helye? Nem az én kezem csinálta-e mindezeket?” (Ap. csel. 7:48–50) Isten legmagasabbrendű imádásának helye a menny.

Amikor elérkezett István beszédének ehhez a pontjához, a nép között mozgolódás támadt. A fogoly leolvasta sorsát az előtte levők tekintetéről. Észrevette az ellenállást, amellyel találkoztak szavai, bár azokat a Szentlélek sugallatára mondta. Tudta, hogy utolsó bizonyságtételét mondta el. Néhányan, akik hallották István felhívását, helyesen értékelték azt. Az alkalmat, időt és helyet is tekintetbe kell vennünk, hogy felismerjük szavainak teljes jelentőségét.

Amikor Jézus Krisztust kapcsolatba hozta a jövendölésekkel és a templomról beszélt, a pap iszonyatának jeléül megszaggatta ruháját. Ez a cselekedete jel volt István számára, hogy szavait nemsokányatának jeléül megszaggatta ruháját. Ez a cselekedete jel volt István számára, hogy szavait nemsokára elnémítják örökre. Habár prédikációjának csak a közepén tartott, hirtelen végkövetkeztetésekre jutva, megszakította a történelem láncolatát, és e szavakkal fordult feldühödött bíráihoz: „Kemény nyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szentléleknek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? És megölték azokat, akik eleve hirdették amaz Igaznak eljövetelét; kinek ti most árulóivá és gyilkosaivá lettetek; Kik a törvényt angyalok rendelésére vettétek, és nem tartottátok meg.” (Ap. csel. 7:51–53)

A papok és főemberek magukon kívül voltak e kijelentés miatt. Inkább hasonlítottak ragadozó vadállatokhoz, mint emberi lényekhez. Fogukat csikorgatva rohantak Istvánra, aki azonban nem ijedt meg, mert el volt rá készülve. Arca nyugodt, és angyali fényességben ragyogott. A feldühödött papok és a felingerelt csőcselék nem félemlítette meg őt. „Mivel pedig teljes volt Szentlélekkel, a mennybe függesztvén szemeit, látta Isten dicsőségét, és Jézust állni az Istennek jobbja felől. És mondta: Ímé látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani.” (Ap. csel. 7:55–56)

István látomása elhalványította az átélt jelenetet. A menny kapui félig megnyíltak, és István meglátta Isten királyi udvarainak dicsőségét, és Krisztust, amint felkelt trónjáról, készen állva arra, hogy támogassa szolgáját, aki felkészült, hogy vértanúhalált haljon az ő nevéért. Amikor István kijelentette az előtte megnyíló dicsőséges jelenetet, az több volt annál, mint amit üldözői képesek voltak elviselni. Befogták fülüket, hogy ne hallják szavait, és hangos kiáltással, egy akarattal rohantak rá. „Megkövezték azért Istvánt, ki imádkozott és ezt mondta: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Térdre esvén pedig, nagy fennszóval kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nékik a bűnt! És ezt mondván, elaludt.” (Ap. csel. 7:59–60)

A hűséges vértanú a legnehezebb haláltusa közepette Mesteréhez hasonlóan imádkozott gyilkosaiért. Az első köveket az Istvánt vádoló tanúknak kellett rá dobniuk. Ezek a személyek letették ruháikat Saul lábaihoz, aki tevékenyen részt vett a vitában, és beleegyezett a fogoly megölésébe.

István vértanúsága mély hatást tett mindazokra, akik végignézték. A gyülekezet számára súlyos próba volt, azonnúsága mély hatást tett mindazokra, akik végignézték. A gyülekezet számára súlyos próba volt, azonban Saulus megtérését eredményezte, aki nem tudta kitörölni emlékezetéből a vértanú állhatatosságát és megdicsőülését. Isten pecsétje arcán és szavain – mindenki lelkét elérte, aki hallotta, kivéve az igazság iránti ellenállásban megkeményedetteket – megmaradt a szemlélők emlékezetében, és tanúskodott az általa hirdetett igazság mellett.

Istvánra nem mondtak ki törvényes ítéletet, de a római hatóságokat nagy összeggel megvesztegették, hogy ne rendeljenek el nyomozást az ügyben. Saulust láthatólag vak buzgóság töltötte el István kihallgatásának és megkövezésének jelenetekor. Bosszantotta az a titkos meggyőződése, hogy Isten becsülte Istvánt éppen abban az időben, amikor az emberek meggyalázták.

Saulus azonban tovább üldözte Isten egyházát, és vadászott annak tagjaira. Megragadta őket házukban, és átadta őket a papoknak és főembereknek, hogy bebörtönözzék és megöljék őket. Az üldözukban, és átadta őket a papoknak és főembereknek, hogy bebörtönözzék és megöljék őket. Az üldözésben kifejtett buzgalma rémületet jelentett a keresztényeknek Jeruzsálemben. A római hatóságok nem igyekeztek megállítani a kegyetlen munkát, sőt titokban segítették a zsidókat, hogy megnyerjék őket, és biztosítsák kegyüket.

A tanult Saulus hatalmas eszköz volt Sátán kezében, hogy keresztülvigye Isten Fia elleni lázadását. De Ő, aki Sátánnál hatalmasabb, kiválasztotta Saulust, hogy elfoglalja István vértanú helyét, munkálkodjék és szenvedjen az Ő nevéért. Saulust a zsidók nagyra értékelték bölcsessége és a hívők üldözésében tanúsított buzgalma miatt. István halála előtt nem volt tagja a sanhedrinnek, de utána megválasztották e testület tagjának, azon esetkor vitt szerepének jutalmául.