Azok az egyházak, amelyek nem fogadták el az első angyal üzenetét, elfordultak a menny világosságától. Az üzenetet kegyelmesen küldték, hogy felébressze őket, hogy meglássák világiasságuknak és visszaesésüknek állapotát, és igyekezzenek elkészülni az Úrral való találkozásra.

Az első angyali üzenet célja az volt, hogy Krisztus egyházát elkülönítse a világ romlott befolyásától. De a tömegnél, sőt még a hitvalló kereszténységnél is erősebbek voltak azok a kötelékek, amelyek a világhoz fűzték, mint azok az erők, amelyek a menny felé vonzották őket. A világi bölcsesség hangjára hallgattak, és elfordultak az igazság jellempróbáló üzenetétől.

Isten azért adja a világosságot, hogy szeretettel fogadjuk, és engedelmeskedjünk neki. Ne vessük meg és ne utasítsuk vissza. Az Istentől származó világosság sötétséggé válik azok számára, akik semmibe veszik. Amikor Isten Lelke már nem vési be az igazságot az emberek szívébe, akkor már minden hallgatás hiábavaló, minden prédikálás hasztalan.

Azzal, hogy az egyházak durván elutasították Isten tanácsát az adventi üzenet elvetése által, az Úr is elhagyta őket. Az első angyalt második követte ezzel a kiáltással: „Leomlott (elesett, elbukott) Babilon, a nagy város, mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek.” (Jel. 14:8) Ezt az üzenetet megértették az adventisták, és felismerték, hogy az egyházak erkölcsi bukását jelentette ki, mivel megvetették az els ő angyal üzenetét. A kiáltvány: „Elbukott Babilon”, 1844 nyarán hangzott el, amelynek következtében körülbelül ötezren hagyták el ezeket az egyházakat.

Az első üzenetet hirdetőinek nem az volt a céljuk, hogy szakadásokat idézzenek elő az egyházakban vagy hogy külön szervezeteket alakítsanak. Miller Vilmos így nyilatkozott: „Munkámban sohaban vagy hogy külön szervezeteket alakítsanak. Miller Vilmos így nyilatkozott: „Munkámban sohasem kívántam vagy gondoltam arra, hogy valami külön közösséget alapítsak a meglévő felekezetekből vagy hogy egyik hasznot húzzon a másik rovására. Azt gondoltam, hogy mindegyik nyerjen áldást, hogy minden keresztény örvendene annak, hogy Jézus eljön; és azokat, akik nem tudnának úgy látni, mint én, nem szeretném kevésbé azoknál, akik magukévá tennék e tanokat; én nem gondolom, hogy emiatt külön összejövetelekre volna szükség. Minden célom az volt, hogy lelkeket térítsek meg Istenhez, hogy tudassam a világgal az eljövendő ítéletet, és rábírjam embertársaimat, hogy tegyék meg azon szívből jövő előkészületeket, amelyek képesítik őket az Istennel való nyugodt találkozásra. Azoknak nagy többsége, akik munkám által megtértek, egyesült a különböző, meglevő egyházakkal. Amikor bizonyos egyének hozzám jöttek és érdeklődtek kötelességük felől, én mindig azt mondtam nekik, menjenek oda, ahol otthonosan érzik magukat, és tanácsomban sohasem részesítettem előnyben valamelyik felekezetet az ilyenek számára.”

Egy ideig az egyházakban sokan szívesen látták munkálkodását, de amikor az adventi igazság ellen döntöttek, akkor el akarták fojtani ennek minden hangoztatását. Azok, akik elfogadták ezt a tanítást, igen nagy próba elé és bonyodalmas helyzetbe kerültek. Szerették egyházukat, azért nem szívesen szakadtak el tőlük. De amikor kinevették és elnyomták őket, és megtagadták tőlük azt a kiváltságot, hogy beszéljenek reménységükről, akkor végül sokan felkeltek, és ledobták az igát, amelyet rájuk tettek.

Amikor az adventisták látták, hogy az egyházak elvetették Isten igéjének bizonyságtételét, többé nem tekintették őket Isten egyházához tartozóknak „az igazság oszlopának és alapjának”. Amikor pedig hirdetni kezdték, hogy „Babilon elbukott”, igazolva érezték magukat abban, hogy megszakították velük kapcsolataikat.

Az első üzenet elvetése óta szomorú változás állt be az egyházakban. Mivel az igazságot durván megtagadták, a tévelygést fogadták el, és azt ápolták. Isten iránti szeretetük, igéjében való hitük kihűlt. Az egyházak megszomorították az Úr lelkét, azért nagymértékben visszavonult.

Amikor az 1843. év egészen eltelt anélkül, hogy Jézus eljött volna, egy ideig kétely és zavar fogta el azokat, akik hittel várták megjelenését. De csalódásuk ellenére sokan tovább kutatták a Szentírást, újra megvizsgálták hitük bizonyítékait, és gondosan tanulmányozták a jövendöléseket, hogy további világosságot nyerjenek. Álláspontjukat a Biblia bizonyságtétele világosan és döntően támogatta. Félreérthetetlen jelek utaltak Jézus eljövetelére. A hívők nem tudták megmagyarázni csalódásukat, érezreérthetetlen jelek utaltak Jézus eljövetelére. A hívők nem tudták megmagyarázni csalódásukat, érezték azonban annak biztosítékát, hogy az Úr vezette őket tapasztalataikban.

Hitüket nagyon megerősítették azoknak a bibliaszövegeknek közvetlen és határozott alkalmazása révén, amelyek az idő elhúzódását, késlekedését helyezték kilátásba. Minthogy már 1842. év elején Isten lelke felindította Fitch Károlyt, hogy megfejtse a prófétai táblázatot, amelyet általánosságban a Habakuk próféta által közvetített parancs beteljesedésének tekintettek, amely így hangzott: „Írd fel e látomást, és vésd táblákra.” (Hab. 2:2) De akkor még senki sem látta az idő késlekedését, amelyet ugyanaz a jövendölés tárt fel. A csalódás után azonban megvilágosodott ennek a szövegnek a teljes értelme. Így szól a próféta: „Írd fel e látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen. Mert e látomás bizonyos (kiszabott, meghatározott) időre szól, de vége felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!” (Hab. 2:2–3)

A várakozók örültek, hogy Ő, aki kezdettől fogva ismeri a véget, letekintett a korszakokon át, és előre látva csalódásukat, a remény és bátorítás szavait küldte számukra. Ha nem léteztek volna ilyen bibliaszövegek, amelyek megmutatták, hogy a helyes ösvényen járnak, hitük megingott volna a megpróbáltatás óráiban.

A tíz szűz példázata Máté 25. fejezetében az adventisták tapasztalatát ábrázolja egy keleti mennyegző eseménye által. „Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, akik elővették az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé… Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunyvették az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé… Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunynyadtak és elaludtak.” (Mt. 25:1, 5)

Az első angyali üzenet hirdetésének messzeterjedő mozgalma megfelelt a szüzek kimenésének, míg a várakozási idő elmúlása, a csalódás és késedelem, a vőlegény késlekedését ábrázolja. Miután a meghatározott idő elmúlt, az igaz hívők mégis egyesültek abban a hitben, hogy mindennek vége közel van. De nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos mértékben elvesztették lelkesedésüket, átadásukat és a példázatban jelzett alvó szüzeknek a várakozási idő alatti állapotába jutottak.

Ebben az időben vakbuzgóság kezdett jelentkezni. Némelyek, akik azt állították, hogy hisznek az üzenetben, elvetették Isten igéjét, mint egyedüli tévedhetetlen irányításukat. Azt állították, hogy a lélek vezeti őket, azért átadták magukat saját érzéseik, benyomásaik és képzeletük uralmának. Némelyek vak és fanatikus buzgalmat nyilvánítottak, és elzárkóztak mindazoktól, akik nem szentesítették eljárásukat. Vakbuzgó eszméik és szokásaik nem nyerték meg az adventisták nagy közösségének rokonszenvét, de mégis elérték, hogy az igazság ügyére rossz fényt vessenek.

Az első üzenetnek 1843-ban és az éjféli kiáltásnak 1844-ben való hirdetése közvetlenül arra irányult, hogy visszaszorítsa a vakbuzgóságot és a széthúzást. Azok, akik részt vettek ebben az ünnepényult, hogy visszaszorítsa a vakbuzgóságot és a széthúzást. Azok, akik részt vettek ebben az ünnepélyes mozgalomban, összhangban voltak egymással, szívük megtelt egymás és Jézus iránti szeretettel, akiről azt remélték, hogy nemsokára meglátják. Az egy hit, az egy boldogító reménység minden emberi befolyás uralma fölé emelte őket, és pajzsnak bizonyult Sátán támadásai ellen.