Ekkor nagyon sok angyalt láttam, akik a szent városból nagyon sok koronát hoztak, minden szent számára egyet, amelyre rá volt írva a nevük. Amikor Jézus kérte a koronákat, az angyalok átadták azokat, és a drága Jézus saját jobbjával helyezte azokat a szentek fejére. Az angyalok ugyanúgy aranyhárfákat hoztak, és átadták a szenteknek. A vezér angyalok először megadták a jelet, és ekkor minden hang hálás dicséretbe kezdett, és minden kéz ügyesen pengette hárfájának húrjait, a melodikus zene gazdag és tökéletes dallamait csalva ki belőle.

Ekkor láttam Jézust, amint a megváltottak seregét a szent város kapujához vezette. Megragadta a kaput, kitárta ragyogó sarkainál, és megparancsolta a nemzeteknek, hogy lépjenek be rajta. A városon belül minden olyan ünnepélyes volt. Mindenütt dicsőség tündökölt. Ekkor Jézus megváltott szentjeire tekintett, akiknek arca a hit fényétől ragyogott, és amint szemeit szeretettel rájuk emelte, így szólt lágy, színes, zengzetes hangján: „Látom lelkem szenvedéseinek gyümölcsét, és meg vagyok elégedve. Ez a fényes dicsőség örökre a tietek, hogy élvezzétek. Szomorúságotok befejeződött. Többé nem lesz halál, szomorúság, sírás és fájdalom.” Láttam, hogy a megváltottak serege leborult, és letette koronáit Jézus lábai elé, és amikor gyengéd kezével felemelte őket, aranyhárfájukhoz nyúlva betöltötték az egész mennyet gazdag zenéjükkel és énekükkel a Bárány dicsőítésére.

Láttam, hogy Jézus az élet fájához vezette népét, és újra hallottam gyönyörűséges hangját, amely dallamosabb volt minden zenénél, amelyet az emberi fül valamikor is hallott, mondván: „E fa levelei a nemzetek gyógyítására valók. Egyetek róla mindnyájan!” Az élet fája a legszebb gyümölcsöket teremte, amelyekből a szentek szabadon ehettek. A szent városban volt a legdicsőbb királyi szék, amelyből az élet vizének legtisztább folyama eredt, amely olyan tiszta volt, mint a kristály. A folyó mindkét oldalán állt az életnek fája és a folyó partjain más, gyönyörű fák is álltak, ízletes, jó gyümölcsöket teremtek.

Nyelvünk túl gyenge ahhoz, hogy leírjuk a mennyet. Amikor e jelenetek megelevenednek előttem, nem tudok magamhoz térni a csodálkozástól. A rendkívüli ragyogástól és fényes dicsőségtől elragadtatva teszem le a tollat, és felkiáltok: „Ó, mily szeretet! Mily csodálatos szeretet!” A legmagasztosabb szavak sem képesek tükrözni a menny dicsőségét vagy a Megváltó szeretetének határtalan mélységeit.