2 Mózes 19 és 20.

Miután Izrael gyermekei elhagyták Refidimet, „elérkeztek a Sinai pusztába és tábort ütöttek a pusztában, a heggyel átellenben szállt pedig ott táborba Izrael. Mózes pedig felment Istenhez és szólt hozzá az Úr a hegyről, mondván: Ezt mondd a Jákob házanépének, és ezt add tudtára Izrael fiainak: Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Most azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet és lesztek nékem valamennyi nép között az enyéim, mert enyém az egész föld és lesztek nekem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az igék, amelyeket el kell mondanod Izrael fiainak. Elment azért Mózes és egybehívta a nép véneit és eléjük adta mindazokat a beszédeket, amelyeket parancsolt neki az Úr. És az egész nép egyakarattal felelt és mondta: Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük. És megvitte Mózes az Úrnak a nép beszédét.” (II. Móz. 19:2–8)

A nép itt ünnepélyesen szövetségre lépett Istennel és elfogadta őt Uralkodójának, ami által isteni tekintélyének különleges tárgyaivá lettek. „És mondta az Úr Mózesnek: ímé én hozzád megyek a felhő homályában, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled és higgyenek neked mindörökké.” (II. Móz. 19:9) Amikor a héberek nehézségekkel találkoztak az úton, zúgolódtak Mózes és Áron ellen és azzal vádolták őket, hogy azért hozták ki Izrael seregét Egyiptomból, hogy megsemmisítsék őket. Isten meg akarta előttük dicsőíteni Mózest, hogy bizalmat ébresszen tanításai iránt és megtudják, hogy Ő adta belé Lelkét.

Ekkor az Úr kifejezett utasításokat adott Mózesnek, hogy előkészítse a népet arra, hogyan közeledjen hozzájuk, hogy meghallják törvényének kijelentését, nem angyal által, hanem saját szavai által. „És mondta az Úr Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma meg holnap és hogy mossák ki ruháikat és legyenek készen harmadnapra, mert harmadnapon leszáll az Úr, az egész nép szeme láttára a Sinai hegyre.” (II. Móz. 19:10–11)

A néptől megkívánták, hogy tartózkodjon a világi munkától, gondtól és áhítatos gondolatokkal foglalkozzon. Isten azt is megkívánta tőlük, hogy megmossák ruháikat. Ő most sem kevésbé szigorú, mint akkor volt. Ő a rend Istene és most is megkívánja a föld népétől a szigorú tisztaság szokásait. Azok, akik szennyes ruhákban imádják Istent, és nem járulnak Isten elé elfogadható módon, nem tetszenek Istennek iránta való tiszteletlenségük miatt, és Ő nem fogadja el a szennyes imádók szolgálatát, mert megbántják Teremtőjüket. Az ég és föld Teremt ője oly fontosnak tartotta a tisztaságot, hogy így szólt: „És mossák meg ruháikat.” (II. Móz. 19:10)

„És vess határt a népnek köröskörül, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek és még a szélét se érintsétek; mindaz, aki a hegyet érinti, halállal lakoljon. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg vagy nyíllal nyilaztassék le, akár barom, akár ember, ne éljen. Mikor a kürt hosszan hangzik, akkor felmehetnek a hegyre.” (II. Móz. 19:12–13) Ennek a parancsnak az volt a célja, hogy a lázadó nép gondolatait Isten iránti mély tisztelettel töltse el, aki törvényeik szerzője, és tekintélye legyen előttük.

„És lőn harmadnapon, virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lett a hegyen és igen erős kürtzengés és megrendült mind az egész táborbeli nép.” (II. Móz. 19:16) Az isteni Felséget kísérő angyali sereg hívta össze a népet, harsogó trombitaszóhoz hasonló hangon szólva, amely mindig jobban er ősödött, míg végül a föld is rengett.

„És kivezette Mózes a népet a táborból Isten elé, és megálltak a hegy alatt. Az egész Sinai hegy füstölgött, mivel leszállt arra az Úr tűzben és felment annak füstje, mint a kemence füstje és az egész hegy nagyon rengett.” (II. Móz. 19:17–18) Az isteni Felség leszállt az angyalok kíséretének dicső felhőjében, amely tűzlángnak látszott.

„És a kürtnek szava mindinkább erősödött, Mózes beszélt és az Isten felelt neki hangosan. Leszállt tehát az Úr a Sinai hegyre, és felhívta az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felment. És mondta az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak. És a papok is, akik az Úr elé járulnak, szenteljék meg magukat, hogy rájuk ne rontson az Úr.” (II. Móz. 19:19–22)

Így az Úr félelmetes fenségében hirdette ki törvényét a Sinai hegyről, hogy a nép higgyen. Ekkor törvényének kihirdetését tekintélyének magasztos megnyilvánulásával kísérte, hogy Ő az egyedüli igaz Isten. Mózes nem kapott engedélyt arra, hogy bemenjen a dicsőség felhőjébe, hanem csak közel mehetett, és bemehetett a sűrű sötétségbe, amely körülfogta Őt. Mózes a nép és az Úr között állt.

Miután az Úr ilyen bizonyítékát adta hatalmának, megmondta nekik, kicsoda Ő: I. „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából. (Ugyanez az Isten, aki felmagasztalta hatalmát az egyiptomiak között, most kijelentette törvényét):

Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem.

II. Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják.

III. Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.

IV. Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, s végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.

V. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ad tenéked.

VI. Ne ölj.

VII. Ne paráználkodjál.

VIII. Ne lopj.

IX. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.

X. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, se semmit, ami a te felebarátodé.” (II. Móz. 20:1–17)

A Jehova által kijelentett első és második parancsolat rendelkezés a bálványimádás ellen, mert a bálványimádás az emberek széles rétegét viszi a bűnbe, lázadásba, és emberáldozatok bemutatását is eredményezi. Isten meg akar védelmezni bennünket az ilyen utálatosságok leghalványabb árnyalatától is. Az első négy parancsolat célja az, hogy megmutassa az embereknek Isten iránti kötelességeiket. A negyedik parancsolat az összekötő kapocs Isten és az emberek között. A szombat elrendelése különösen az ember áldására és Isten dicsőítésére történt. Az utolsó hat parancsolat megmutatja az emberek kötelességeit embertársaikkal szemben.

A szombat örök jel Isten és népe között. Ily módon egy jel, amely a szombat megtartóit megjelöli, megkülönbözteti, mint az élő Istennek, az ég és föld Teremtőjének imádóit. A szombat jel Isten és népe között mindaddig, ameddig csak népe lesz a földön, hogy szolgáljon neki.

„Az egész nép pedig látta a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését. És látja a nép, és megrémült, és hátrább állt. És mondták Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk. Mózes pedig mondta a népnek: Ne féljetek; mert azért jött az Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek.

Távol állt azért a nép, Mózes pedig közelebb ment a felhőhöz, melyben az Isten volt. És mondta az Úr Mózesnek: Ezt mondd az Izrael fiainak: Magatok láttátok, hogy az égből beszéltem veletek.” (II. Móz. 20:18–22) Isten fenséges jelenléte a Sinai hegyen – a félelmetes mennydörgések és villámlások, amelyek megjelenését kísérték – nagy félelemmel és tisztelettel töltötték el a népet szent fensége iránt, visszahúzódtak Isten félelmetes jelenlététől, hogy el ne pusztuljanak dicsőségétől.

Isten ismét meg akarta védeni Izrael népét a bálványimádástól, azért így szólt hozzájuk: „Ne csináljatok én mellém ezüst isteneket, és arany isteneket se csináljatok magatoknak.” (II. Móz. 20:23) Az a veszély fenyegette őket, hogy utánozzák az egyiptomiak példáját, és szobrokat készítenek maguknak, hogy ábrázolják Istent.

Az Úr így szólt Mózeshez: „Ímé én Angyalt bocsátok el előtted, hogy megőrizzen téged az útban és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte és hallgass az ő szavára, meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságotokat, mert az én nevem van őbenne. Mert ha hallgatsz az ő szavára és mindazt megcselekszed, amit mondok, akkor ellensége leszek a te ellenségednek és megszorongatom a te szorongatóidat, mert az én Angyalom teelőtted megy és bevisz téged az emoreusok, kitteusok, perizeusok, kananeusok és jebuzeusok közé és kiirtom azokat.” (II. Móz. 23:20–23) Az Angyal, aki Izrael előtt ment, az Úr Jézus Krisztus volt. „Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint, hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. És szolgáljátok az Urat, a ti Isteneteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közületek a betegséget.” (II. Móz. 23:24–25)

Isten azt akarta, hogy népe értse meg, hogy egyedül Őt kell imádniuk, és amikor legyőzik a körülöttük levő bálványimádó népeket, ne tartsanak meg semmit az általuk imádott ábrázolásokból, hanem semmisítsék meg azokat teljesen. Ezen pogány istenségek közül sok nagyon értékes és művészi munka volt, amely megkísérthette azokat, akik látták a bálványimádást, amely oly általános volt Egyiptomban, hogy tiszteljék bizonyos mértékig ezeket az élettelen tárgyakat. Az Úr azt akarta, hogy népe tudja meg, hogy e nemzeteket bálványimádásuk vezette minden gonoszságra, azért az izraelitákat használja majd fel eszközül megbüntetésükre, és isteneik megsemmisítésére.

„Az én rettentésemet bocsátom el előtted és minden népet megrettentek, amely közé mégy és minden ellenségedet megfutamítom előtted. Darazsat is bocsátok el előtted és kiűzi a khivveust, kananeust és khitteust, de nem egy esztendőben űzöm ki előled, hogy a föld pusztává ne legyen és meg ne sokasodjék ellened a mezei vad. Lassan-lassan űzöm ki őt előled, míg megszaporodol és bírhatod a földet. És határodat a veres tengertől a filiszteusok tengeréig vetem, és a pusztától fogva a folyóvízig: mert kezeitekbe adom annak a földnek lakosait, és kiűzöd azokat előled. Ne köss szövetséget se azokkal, se az ő isteneikkel. Ne lakjanak a te földeden, hogy bűnbe ne ejtsenek téged ellenem: mert ha az ő isteneiket szolgálnád, vesztedre lenne az néked.” (II. Móz. 23:27–33) Isten az engedelmesség feltétele mellett adta ígéretét népének. Ha teljes szívvel szolgálnának az Úrnak, nagy dolgot cselekedne értük.

Miután Mózes megkapta az Úrtól a végzéseket és leírta őket a népnek az ígéretekkel együtt, az engedelmesség feltétele mellett, az Úr így szólt hozzájuk: „Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izrael vénei közül hetvenen, és hajtsátok meg magatokat előtte távolról. És csak Mózes közeledjék az Úrhoz, amazok pedig ne közeledjenek, és a nép se jöjjön fel vele. Elment azért Mózes, és elbeszélte a népnek az Úr minden beszédét és minden rendelését; az egész nép pedig egyező szóval felelt, mondván: Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekesszük.” (II. Móz. 24:1–3)

A tízparancsolatot nem Mózes írta, hanem csak a végzéseket, amelyeket Isten akarata szerint meg kellett őrizniük és az ígéreteket az engedelmesség feltétele mellett. Elolvasta azokat a népnek és ők megígérték, hogy engedelmeskednek mindazon szavaknak, amelyeket az Úr szólt. Mózes ekkor beírta ünnepélyes ígéretüket egy könyvbe és áldozatot ajánlottak fel az Úrnak a népért. „Azután vette a szövetség könyvét, és elolvasta a nép hallatára; azok pedig mondták: Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk. Mózes pedig vette a vért, és ráhintett a népre, és mondta: Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött tiveletek, mindama beszédek szerint.” (II. Móz. 24:7–8) A nép megismételte ünnepélyes ígéretét az Úrnak, hogy megtesznek mindent, amit mondott, és engedelmeskedni fognak neki.

Isten törvénye az ember teremtése előtt is létezett. Általa kormányozta Isten az angyalokat. Sátán azért bukott el, mert áthágta Isten kormányzásának alapelveit. Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, megismertette velük törvényét. Akkor még nem létezett írott törvény, hanem Jehova személyesen közölte velük.

A negyedik parancsolat szombatját Isten az Édenben rendelte el. Amikor Isten megteremtette a világot és a földön az embert, Ő adta a szombatot is az emberért. Ádám bűne és bukása után semmit sem vettek el Isten törvényéből. A bukás előtt a tízparancsolat elvei uralkodtak és olyan természetűek voltak, amelyek megfeleltek a lények szent rendeltetésének. A bukás után sem változtak meg az előírások alapelvei, hanem további előírásokat hoztak, amelyek megfeleltek az ember bukott állapotának.

A feláldozandó állatokkal kapcsolatban egy rendszert állítottak fel, hogy az elbukott ember elé tárják azt, ami iránt a kígyó kételkedésre bírta Évát, hogy a bűn zsoldja a halál. Isten törvényének áthágása szükségessé tette számára, hogy meghaljon áldozatul, ezáltal lehetővé tegye az ember számára, hogy megmeneküljön a büntetéstől, és Ist4en törvényének hitelességét is megőrizze. Az áldozatok rendszerének az embert meg kellett tanítania alázatosságra bűnös állapotuk miatt, hogy megtérésre vezesse és egyedül Isten iránti bizalomra indítsa a megígért Megváltó által, hogy megbocsátja törvényének megszegését. Ha Isten törvényét nem szegték volna meg, sohasem lett volna halál, és nem lett volna szükség újabb előírásokra, az ember elbukott állapota miatt.

Ádám megtanította leszármazottait Isten törvényére, amelyet a hűségesek átadtak egymásnak az egymást követő nemzedékeken keresztül. Isten törvényének állandó áthágása idézte elő a vízözönt a földön. Noé és családja megőrizte a törvényt. Őket Isten csoda által tartotta meg a bárkában igaz cselekedeteikért. Noé megtanította utódait a tízparancsolatra. Az Úr megőrzött magának egy népet Ádámtól fogva, akiknek szívében volt törvénye. Így szól Ábrahámról: „Hallgatott Ábrahám az én szavamra, megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet.” (I. Móz. 26:5)

Az Úr megjelent Ábrahámnak és így szólt hozzá:

„Én vagyok a mindenható Isten, járj énelőttem és légy tökéletes. És megkötöm az én szövetségemet énközöttem és teközötted és felette igen megsokasítlak téged.” (I. Móz. 17:1–2) „És megalapítom az én szövetségemet énközöttem és teközötted és a te magod között teutánad, annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek Istened teneked és a te magodnak teutánad.” (I. Móz. 17:7)

Ekkor az Úr megkövetelte Ábrahámtól és magvától a körülmetélést annak jeléül, hogy Isten vágta ki őket és különítette el őket a nemzetektől, mint különleges kincsét. ezen jel által ünnepélyesen lekötelezték magukat, hogy nem házasodnak össze más nemzetekkel, mert így cselekedve elveszítenék Isten és törvénye iránti tiszteletüket, és hasonlókká válnának a körülöttük élő bálványimádó nemzetekhez.

A körülmetélés ténye által ünnepélyesen beleegyeztek abba, hogy teljesítik az Ábrahámmal kötött szövetség feltételeit, hogy elkülönülnek minden nemzettől és tökéletesek lesznek. Ha Ábrahám utódai elkülönültek volna a többi nemzettől, akkor nem tudták volna bálványimádásra csábítani őket. Egy nagy kísértéstől szabadultak volna meg, és nem sajátították volna el ezen bálványimádó népek bűnös szokásait, és nem lázadtak volna fel Isten ellen. A körülöttük élő nemzetekkel, való összekeveredés által nagy mértékben elvesztették különleges szent jellemüket. Isten büntetésül éhséget bocsátott földjükre, és így kényszerítette őket arra, hogy Egyiptomba menjenek, hogy megmentsék életüket. Isten azonban nem hagyta el őket egyiptomi tartózkodásuk alatt az Ábrahámmal kötött szövetségért. Azonban megengedte, hogy az egyiptomiak elnyomják őket, hogy hozzá forduljanak segítségért szenvedéseikben és az Ő igazságos és irgalmas kormányzatát válasszák és engedelmeskedjenek követelményeinek.

Először csak néhány család ment le Egyiptomba, akik nagy sokasággá növekedtek. Némelyek közülük gondosan tanították gyermekeiket Isten törvényére, azonban az izraeliták közül sokan annyi bálványimádást láttak, hogy összezavarták Isten törvényének alapelveit. Az istenfélők lelki gyötrelmükben az Úrhoz kiáltottak, hogy törje le fogságuk igáját, és hozza ki őket rabságuk földjéről, hgoy szabadon szolgálhassák Őt. Isten meghallotta kiáltásukat és elhívta Mózest eszközül népének megszabadítására. Miután elhagyták Egyiptomot és a Vörös-tenger hullámai kettéváltak előttük, az Úr megpróbálta őket, hogy bíznak-e Benne, aki jelek, csodák és próbák által tette őket nemzetté a többi nemzet között. Azonban ők nem állták ki a próbát. Zúgolódtak Isten ellen az úton felmerülő nehézségek miatt és újra vissza akartak térni Egyiptomba.

Hogy mentségük ne legyen, az Úr maga szállt le Sinai hegyére dicsőségbe burkolva, angyalaitól körülvéve és a legfélelmetesebb és legfenségesebb módon jelentette ki a tízparancsolat törvényét. nem bízott meg senkit sem tanításukkal, még angyalait sem, hanem Ő jelentette ki törvényét népének mindenki által hallható hangon. Nem bízta parancsolatait egy nép rövid emlékezőképességére, amely hajlamos volt arra, hogy elfelejtse követelményeit, hanem saját ujjával írta azokat kőtáblára. El akarta távolítani minden lehetőségét annak, hogy összekeverjék szent parancsolatait valamely hagyománnyal vagy az emberek szokásaival.

Az Úr egyre közelebb jött népéhez, amely oly könnyen eltért tőle, azért nem akarta őket csupán a törvény tíz parancsolatára hagyni. Megparancsolta Mózesnek, hogy írja le parancsai szerint azokat a végzéseket és törvényeket, részletes utasításokat adva elvégzendő kötelességeik felől, amelyek által megőrzik a kőtáblára vésett tízparancsolatot. Azért adta ezeket a különleges utasításokat és rendeléseket, hogy a tévelygő embereket az erkölcsi törvény iránti engedelmességre bírja, amelynek áthágására oly hajlamosak voltak.

Ha az ember megtartotta volna Isten törvényét, amint azt Ádámnak megadta bukása után, és amint azt Noé megtartotta a bárkában, és megtartotta Ábrahám is, akkor nem lett volna szükség a körülmetélés rendeletére. Ha pedig Ábrahám utódai megtartották volna a szövetséget, amelynek jele vagy záloga volt a körülmetélés, akkor sohasem süllyedtek volna bálványimádásba, és nem engedte volna meg Isten, hogy lemenjenek Egyiptomba, és nem lett volna rá szükség, hogy Isten a Sinai hegyről jelentse ki törvényét, és kőtáblára vésse. Nem lett volna szükség arra sem, hogy törvényét a Mózesnek adott végzések és rendeletek által védje meg.

Mózes ezeket a végzéseket és rendeleteket úgy írta le, ahogyan Isten szájából hallotta, amikor vele volt a hegyen. Ha Isten népe engedelmeskedett volna a tízparancsolat alapelveinek, akkor nem kellett volna különleges utasításokat kapnia Mózesnek, amelyeket ő könyvtekercsre írt: Isten és egymás iránti kötelességeikről. Azok a határozott utasítások, amelyeket az Úr adott Mózesnek – népe egymás és az idegenek iránti kötelességeikre vonatkozólag – a tízparancsolat alapelveinek leegyszerűsítései, határozott módon tárják eléjük a tízparancsolat elveit, hogy el ne tévelyegjenek.

Végül az Úr kioktatta Mózes a ceremoniális áldozatok felől, amelyeknek Jézus halálakor meg kellett szűnniük. Az áldozatok rendszere előrevetítette Krisztusnak, a hibátlan Báránynak áldozatát.

Az Úr először Ádám bukása után vezette be a ceremoniális áldozatot, amelyre Ádám megtanította utódait is. E rendszert megrontották a vízözön előtt azok, akik elkülönültek Isten hűséges követőitől, és a bábeli torony építésébe kezdtek. Az önmaguk által alkotott isteneknek áldoztak a menny Istene helyett. Nem azért mutatták be áldozatukat, mert hittek a Megváltó eljövetelében, hanem mivel azt gondolták, hogy ezáltal nyerik el isteneik tetszését, hogy sok áldozatot áldoznak fel megfertőzött bálványoltáraikon. Babonás hiedelmük szélsőségekre vezette őket. Arra tanították a népet, hogy minél értékesebb az áldozat, annál nagyobb élvezetet szerez bálványisteneiknek, és annál nagyobb sikert és gazdagságot fog hozni nemzetüknek. Azért gyakran embereket is áldoztak ezen érzéketlen bálványoknak. Azoknak a nemzeteknek törvényeik és szabályaik voltak, amelyek uralni akarták a nép szélsőségesen kegyetlen cselekedeteit. Törvényeiket azok alkották, akiknek szívét nem lágyította meg a kegyelem, és miközben elhaladtak a leglealacsonyítóbb bűnök mellett, egy kis törvénysértésért a tekintélyviselők a legkegyetlenebb büntetést szabták ki rájuk.

Mózes tekintetbe vette ezt, amikor így szólt Izraelhez: „Lássátok, tanítottalak titeket rendelésekre és végzésekre, amint megparancsolta nékem az Úr, az én Istenem, hogy azok szerint cselekedjetek azon a földön, amelybe bementek, hogy bírjátok azt. Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mi hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk? És melyik nagy nemzet az, amelynek olyan rendelései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, amelyet én ma adok elétek?!” (V. Móz. 4:5–8)