1 Mózes 37; 39; 41-48; 2 Mózes 1-4.

Isten angyala álmában oktatta Józsefet, amit ő ártatlanul elmondott testvéreinek. „Ímé kévéket kötöttünk a mezőben, és ímé az én kévém felkelt és felállt; a ti kévéitek pedig körülállnak, és az én kévém előtt meghajoltak. És mondták néki az ő bátyjai: Avagy király akarsz-e lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-e rajtunk? S annál is inkább gyűlölték őt álmáért és beszédéért.” (I. Móz. 37:7–8)

„Más álmot is álmodott, és elbeszélte azt a bátyjainak, mondván: Ímé megint álmot álmodtam; ímé a nap és a hold és tizenegy csillag meghajolt előttem. S elbeszélte atyjának és bátyjainak, és atyja megdorgálta őt, mondván néki: Micsoda álom az, amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-e, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat előtted a földig? Irigykedtek azért rá az ő bátyjai; atyja pedig elméjében tartotta e dolgot.” (I. Móz. 37:9–1 1)

Testvérei meg akarták ölni Józsefet, de végül megelégedtek azzal, hogy eladják rabszolgának, és így megakadályozzák, hogy nagyobb legyen náluk. Azt gondolták, most odahelyezték őt, ahol nem fogja őket többé háborgatni álmaival, és ahol álmai nem teljesedhetnek be. Isten azonban éppen az ő eljárásukat használta fel arra, hogy előhozza azt, aminek elgondolásuk szerint nem lett volna szabad megtörténnie, – hogy uralkodni fog felettük.

Isten nem engedte, hogy József egyedül menjen Egyiptomba. Angyalok készítették elő az utat fogadtatására. A fáraó egyik tisztviselője, Potifár, a test őrség kapitánya vette meg az izmaelitáktól. Az Úr Józseffel volt, és sikert adott neki, és kedvessé tette gazdája előtt úgy, hogy mindenét József gondjaira bízta. „Mindent azért valamije volt, József kezére bízza; és semmire sem volt gondja mellette, hanem ha az ételre, amelyet megeszik.” (I. Móz. 39:6) Utálatosságnak tekintették, hogy egy zsidó ételt készítsen egy egyiptominak.

Amikor Józsefet megkísértették, hogy eltérjen az igaz útról, áthágja Isten törvényét, és hűtlen legyen gazdájához, szilárdan ellenállt, és bizonyítékát adta az istenfélelem felemelő erejének, gazdája feleségének adott válaszában. Miután hivatkozott gazdája iránt érzett nagy bizalmára, kijelentette: „Hogyan is követhetném el azt a nagy gonoszságot, és vétkezném az Isten ellen?” (I. Móz. 39:6) Nem engedte rábeszélni magát, hogy eltérjen az igazság ösvényétől, és lábbal tapossa Isten törvényét rábeszélés vagy fenyegetés által.

Amikor panaszt emeltek ellene és egy aljas bűnnel hamis vád alá helyezték, nem esett kétségbe. Ártatlanságának és igazának tudatában bízott Istenben, aki mindeddig támogatta őt, nem hagyta el. Megbilincselték és sötét börtönben őrizték. Isten azonban ezt a szerencsétlenséget is áldásra változtatta. Kedvessé tette őt a börtönfelügyelő előtt, aki hamarosan Józsefre bízta a rabok felügyeletét.

Itt egy példa áll mindazok előtt, akik élni fognak a földön. Habár kísértéseknek lehetnek kitéve, mindig fel kell ismerniük, hogy közel a segítség, azért saját maguk lesznek a hibásak, ha nem találnak védelmet. Isten lesz igen bizonyos segítségük, Lelke pedig pajzsuk. Habár a leghevesebb kísértés veszi körül majd őket, rendelkezésükre áll egy forrás, amelyet igénybe vehetnek, és ellenállhatnak.

Milyen heves támadás érte József erkölcsi tisztaságát. A kísértés olyan befolyásból eredt, amely a legvalószínűbb volt, hogy félrevezeti. Mégis milyen készségesen és szilárdan ellenállt. Szenvedett erényessége és feddhetetlensége miatt, mivel az, aki el akarta csábítani, megbosszulta erényességét, amelyet nem tudott megrontani. Befolyására börtönbe vetették őt, és ocsmány bűnnel vádolták. József itt azért szenvedett, mert nem akarta feladni feddhetetlenségét. Hírnevét és érdekeit azonban Isten kezébe tette le. Bár egy ideig eltűrte szenvedéseit, hogy előkészítsék egy fontos tisztség betöltésére; mégis Isten féltve őrizte őt, hogy egy gonosz vádoló által befeketített hírneve később felragyogjon az Isten által legjobbnak látott időben. Isten még a börtönt is felemelkedésének útjává tette. Az erény idejében meghozza jutalmát. Az a pajzs, amely József szívét megvédte, Isten félelme volt, és ez arra indította, hogy hűséges legyen urához, igazságos gazdájához és igaz Istenéhez.

Habár Józsefet felmagasztalták, hogy uralkodjon az egész ország felett, nem felejtette el Istent. Tudta, hogy idegen egy idegen országban, ahol elkülönítve élt atyjától és testvéreitől, és ez gyakran elszomorította, de szilárdan hitte, hogy Isten keze kormányozza életét, hogy oly fontos tisztségre emelte őt. Állandóan Istentől függve hűséggel végezte hivatali kötelességét, mint Egyiptom kormányzója.

József Istennel járt. Nem engedte, hogy rábírják az igaz ösvény elhagyására és Isten törvényének áthágására csábítás vagy fenyegetés által. Önuralmát, az ellenkezésekben tanúsított türelmét és megingathatatlan hűségét feljegyezték mindazoknak áldására, akik azután élnek a földön. Amikor testvérei beismerték bűneiket József előtt, készségesen megbocsátott nekik, és megmutatta a jótékonyság és szeretet cselekedetei által, hogy ne m táplált haragos érzéseket korábbi kegyetlen magatartásuk miatt.

Izrael gyermekei nem voltak rabszolgák. Sohasem adták el barmaikat, földjeiket és önmagukat élelemért a fáraóknak, mint sokan tették az egyiptomiak közül. Kaptak egy földrészt, ahol lakhattak juhnyájaikkal és barmaikkal azon szolgálatokért, am elyeket József tett az országnak. A Fáraó értékelte országa ügyeinek vezetését, különösen az Egyiptomot ért hosszú éhség idejére való előkészületet, valamint az egész birodalom József bölcs vezetésének köszönheti felvirágzását, azért hálájának jeléül így szólt Józsefhez: „Egyiptom földje ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttük arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé.” (I. Móz. 47:6)

Egyiptom királya nem követelt adót József atyjától és testvéreitől, sőt megengedte Józsefnek, hogy bőségesen ellássa őket élelemmel. A király így szólt főembereihez: Vajon nem tartozunk Józsefnek és Istenének a gondoskodásáért, hogy bőségesen ellátott bennünket élelemmel? Nem az ő bölcsessége által kerültünk ilyen bőségbe? Miközben más országok elvesztek, nekünk bőségünk volt. Bölcsessége nagyon gazdaggá tette birodalmunkat.

„És meghalt József és minden atyjafia és az egész nemzedék. Izrael fiai pedig szaporák voltak. Szaporodtak és sokasodtak és igen elhatalmasodtak úgy, hogy megtelt velük az ország. Közben új király támadt Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte. És mondta az ő népének: Ímé Izrael fiainak népe több és hatalmasabb nálunk, nosza bánjunk okosan vele, és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát, és ellenünk harcoljon, és az országból kimenjen.” (II. Móz. 1:6–10)

Ez az új egyiptomi király megtudta, hogy Izrael fiai nagy szolgálatot tettek az országnak. Sokan közülük tehetségesek és értelmesek voltak, azért nem akarták elveszíteni munkájukat. Az új király besorozta Izrael fiait azok közé, akik eladták magukat rabszolgaként juhaikkal, barmaikkal együtt a királyságnak.

„Rendeltek azért föléjük robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építettek a fáraónak gabonatartó városokat: Pithomot és Ramszeszt. De minél jobban sanyargatták, annál jobban sokasodott és terjeszkedett, és féltek Izrael fiaitól. Pedig kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izrael fiait. És kemény munkával keserítették életüket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájukkal, amelyeket kegyetlenül dolgoztattak velük.” (II. Móz. 1:11–14)

Asszonyaikat is mezei munka végzésére kényszerítették, mintha rabszolgák lettek volna. Számuk azonban mégsem csökkent. Amikor a királyok és a fejedelmek látták, hogy számuk állandóan nő, együtt tanácskoztak, hogy kényszerítik őket minden nap bizonyos mennyiségű munka elvégzésére. Azt gondolták, hogy a kemény munkával megfékezik őket, de haragudtak, mert nem tudták lecsökkenti számukat, és nem tudták megsemmisíteni független szellemüket.

Mivel nem tudták keresztülvinni céljukat, megkeményítették szívüket, és még tovább mentek. A király megparancsolta, hogy a fiúgyermekeket öljék meg mindjárt születésük pillanatában. Ezen dolog értelmi szerzője Sátán volt. Ő tudta, hogy szabadítónak kell támadnia a héberek közül, hogy megszabadítsa őket az elnyomatás alól. Azt gondolta, hogy ha a királyt rá tudja bírni, hogy megsemmisítse a fiúgyermekeket, akkor meghiúsítja Isten célját. A szülésznők azonban félték Istent, és nem cselekedtek Egyiptom királyának parancsa szerint, hanem életben tartották a fiúgyermekeket.

A szülésznők nem merték meggyilkolni a héber fiúgyermekeket, és mivel nem engedelmeskedtek a király parancsának, az Úr megáldotta őket. A király nagyon megharagudott, amikor értesült, hogy nem engedelmeskedtek parancsának. Ekkor parancsát még sürgősebbé tette, és kiterjesztette. Meghagyta egész népének, hogy szigorúan ügyeljenek arra, hogy „minden fiút, aki születik Egyiptomban, vessetek a folyóba, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” (II. Móz. 1:22)

Mózes akkor született, amikor ez a kegyetlen rendelet törvényerőre emelkedett. Anyja mindaddig rejtegette őt, amíg biztonsággal megtehette, majd sásból egy kis kosarat készített, bekente szurokkal, hogy a víz ne menjen be a kis bárkába, és a víz szélére helyezte. Közben nővérének látszólagos közömbösséggel ott kellett várakoznia a víz körül. Aggódva várta, mi lesz kis testvérével. Az angyalok is őrködtek, hogy baj ne érje a kis gyámoltalan csecsemőt, akit egy szerető szívű anya tett oda, és könnyek között elmondott imájában Isten gondviselésére bízta.

Ezek az angyalok irányították a fáraó lányának lépteit a folyóhoz, közel ahhoz a helyhez, ahol a kis ártatlan feküdt. Figyelmét felkeltette a különös kis kosár, azért egyik várakozó szolgálólányát odaküldte, hogy hozza el neki. Amikor eltávolította az egyszerűen készített kosár fedelét, egy gyönyörű kis csecsemőt látott, és „íme egy síró fiú. És könyörült rajta.” (II. Móz. 2:6) Tudta, hogy egy gyengéd héber anya folyamodott ehhez az egyszerű eszközhöz, hogy megmentse hőn szeretett gyermeke életét, és azonnal elhatározta, hogy az ő fia lesz. Ekkor Mózes nővére azonnal előlépett és megkérdezte: „Elmenjek-e, és hívjak-e egy szoptatós héber asszonyt a héber asszonyok közül, hogy szoptassa neked a gyermeket? És a fára leánya mondta neki, eredj el.” (II. Móz. 2:7–8)

Mózes nővére örömmel sietett anyjához, elbeszélte a boldogító hírt, és gyorsan elkísérte őt a fáraó leányához, ahol rábízták a gyermeket anyjára, és bőséges fizetést kapott saját gyermeke felneveléséért. Az édesanya hálásan kezdte meg biztos és boldogító munkáját. Hitte, hogy Isten őrizte meg gyermeke életét. Hűségesen felhasználta a drága alkalmat, hogy gyermekét hasznos életre nevelje. Sokkal gondosabban tanította őt, mint többi gyermekét, mert hitte, hogy Isten valami nagy munkára őrizte meg. Hűséges tanítása által beleoltotta fiatal értelmébe Isten félelmét, az igazság és az igazságosság szeretetét.

De itt nem állt meg fáradozásában, hanem komolyan imádkozott Istenhez fiáért, hogy őrizze meg minden ártó befolyástól. Megtanította arra, hogy hajoljon meg Isten el őtt, imádkozzon az élő Istenhez, aki egyedül képes őt meghallgatni, és segíthet rajta minden szükségében. Igyekezett meggyőzni gyermekét a bálványimádás bűnös voltáról. Tudta, hogy Mózes nemsokára kikerül befolyása alól, mert át kell őt adnia királyi anyjának, ahol olyan befolyások érik, amelyek hitetlenné akarják majd tenni az ég és a föld Teremtőjének létezése iránt.

A szüleitől kapott tanítások megerősítették értelmét, és meg is óvták attól, hogy megrontsa a bűn, és hogy büszke legyen az udvari élet fénye és túlzásai közepette. Tiszta elméje és értelmes szíve volt, és sohasem felejtette el az ifjúságában kapott kegyes befolyásokat. Édesanyja nevelte őt ameddig csak tudta, de amikor körülbelül 12 éves korát elérte, kénytelen volt elválni tőle, és akkor a fáraó leányának gyermeke lett.

Sátán itt vereséget szenvedett. Amikor felingerelte a fáraót, hogy megölje a héber csecsemőket, azt gondolta, meghiúsítja Isten szándékait, és megsemmisíti azt, akit Isten eszközül akar használni népe szabadítására. De Isten éppen azt a rendeletet használta fel, amely halálra szánta a héber gyermekeket, hogy Mózest a királyi családba helyezze, ahol olyan előnyökhöz jutott, hogy tanult emberré vált, és kiváló képesítést nyert arra, hogy kivezesse népét Egyiptomból.

A fáraó fogadott unokáját fel akarta emelni a trónra, azért olyan nevelést adott neki, hogy az egyiptomi hadsereg élén álljon és harcba vezesse őket. A fáraó serege nagyon kedvelte Mózest és nagyon tisztelte, mivel a hadműveleteket rendkívül bölcsességgel és ügyességgel vezette. „Mózest kitanították az egyiptomiak minden bölcsességére és hatalmas volt beszédben és cselekedetben.” (Apcs. 7:22) Az egyiptomiak Mózest figyelemre méltó jellemnek tekintették.

Angyalok közölték Mózessel, hogy az Úr kiválasztotta őt Izrael megszabadítására. Izrael népének vezetőivel szintén angyalok tudatták, hogy elközeledett szabadulásuk ideje és az Úr Mózest fogja felhasználni e munka elvégzésére. Mózes azt gondolta, hogy Izrael fiait háború által szabadítja meg, hogy ő áll majd a héberek seregének élére, és háborút indít az egyiptomi sereg ellen, és úgy szabadítja meg testvéreit az elnyomatás igája alól. Mózes ezt tartotta szem előtt, vigyázott arra, hogy vonzalma ne fejlődjék ki túlságosan örökbefogadó anyja és a fáraó iránt, hogy ezáltal ne nehezítse meg a maga számára Isten akaratának szabadon való követését.

Az Úr megőrizte Mózest az őt körülvevő romlott befolyás káros hatásától. Sohasem felejtettel el az igazság elveit, amelyeket ifjúságában elfogadott istenfélő szüleitől. Amikor az udvari élettel járó romlott befolyással szemben a leginkább volt szüksége védelemre, akkor hozták meg gyümölcsüket az ifjú korában kapott tanítások. Mindig Isten félelmében élt. Testvérei iránti szeretete olyan erős, a héber hit iránti megbecsülése olyan nagy volt, hogy nem akarta eltitkolni származását azért a megtiszteltetésért, hogy a trón örököse lesz.

Mózes negyven éves volt, amikor „kiment az ő atyjafiaihoz, és látta nehéz munkájukat, és látta, hogy egy egyiptomi férfi ütött egy héber férfit az ő atyafiai közül. Midőn ide-oda tekintett, és látta, hogy senki sincs ott, agyonütötte az egyiptomit, és elrejtette azt a homokba. Másnap is kiment, és íme két héber férfi veszekedett. És mondta annak, aki bűnös volt: Miért vered a te atyádfiait? Az pedig mondta: Kicsoda tett téged főemberré és bíróvá mirajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megölted az egyiptomit? Mózes pedig megfélemlett és mondta: Bizony kitudódott a dolog. A fáraó is meghallotta ezt a dolgot, és Mózest halálra kerestette, de Mózes elfutott a fáraó elől, és Midián földén lakott.” (II. Móz. 2:11–15) Az Úr irányította életét és otthont talált Jethrónál, aki imádta Istent. Pásztor volt és Midián papja. Leányai gondozták nyájait. Jethró azonban nemsokára Mózes gondjaira bízta nyájait, aki feleségül vette Jethró leányát, és Midiánban maradt negyven évig.

Mózes elhirtelenkedve ölte meg az egyiptomit. Azt gondolta, Izrael fiai megértik, hogy Isten különös gondviselése rendelte őt szabadításukra. Istennek szándéka azonban nem az volt, hogy háború által szabadítsa meg Izrael gyermekeit, mint ahogyan Mózes gondolta, hanem saját hatalmas ereje által, hogy egyedül Neki adják a dicsőséget. Isten Mózesnek azt a cselekedetét, hogy megölte az egyiptomit, felhasználta céljának keresztülvitelére. Gondviselése által vitte be Mózest az egyiptomi királyi családba, ahol alapos kiképzést nyert és még sem volt előkészítve Isten számára, hogy rábízhassa azt a nagy munkát, amelynek elvégzésére kijelölte őt. Mózes nem hagyhatta el azonnal a királyi udvart és a szenvedélyes szokásokat, amelyeket beleneveltek, mint a király unokájába, hogy az Úr különleges munkáját végezze. Időre volt szüksége, hogy tapasztalatokat szerezzen és kiképzést nyerjen a bajokban és szegénységben. Mialatt visszavonultságban élt, az Úr elküldte angyalait, hogy különleges oktatásban részesítsék jövőjére nézve. Itt jobban megtanulta az önuralom és al ázat nagy leckéit. Őrizte Jethró juhait, és miközben szerény kötelességét végezte mint pásztor, Isten előkészítette őt, hogy népének, Izraelnek lelki pásztora legyen.

Mózes a pusztában terelte nyájait és Isten hegyéhez, a Hórebhez érkezett, „megjelent néki az Úr angyala tűznek lángjában, a csipkebokor közepéből.” (II. Móz. 3:2) „Az Úr pedig mondta: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban van, és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre… Mivel hát íme feljutott hozzám az Izrael fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, amellyel nyomorgatták őket az Egyiptombeliek: Most azért eredj, elküldelek téged a fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izrael fiait Egyiptomból.” (II. Móz. 3:7–10)

Az idő végül elérkezett, amikor Isten ki akarta cserélni Mózes pásztorbotját Isten pálcájára, amelyet Ő hatalmassá akart tenni jelek és csodák által, hogy megszabadítsa népét az elnyomástól és megszabadítsa őket az ellenség üldözésétől.

Mózes elvállalta, hogy elvégzi küldetését. Először meglátogatta apósát és megszerezte beleegyezését a maga és családja számára, hogy visszatérjenek Egyiptomba. Nem merte megmondani a fáraó számára kapott üzenetét Jethrónak, nehogy megtagadja feleségének és gyermekeinek elbocsátását ilyen veszélyes küldetésbe. Az Úr megerősítette őt és eltávolította félelmét, így szólván hozzá: „Eredj, térj vissza Egyiptomba; mert meghaltak mindazok a férfiak, akik téged halálra kerestek.” (II. Móz. 4:19)