Ebben az időben új császár lépett Németország trónjára: V. Károly. Róma kiküldöttei siettek kifejezni jókívánságaikat, és rábírni az uralkodót arra , hogy vegye igénybe hatalmát a reformáció ellen. Másrészről Szászország fejedelme, akinek V. Károly nagy részben köszönhette koronáját, kérte őt, hogy ne tegyen lépéseket Luther ellen addig, amíg ki nem hallgatják.

Most minden párt a német államok gyűlésére irányította figyelmét, amely Wormsban jött össze nemsokára V. Károly trónra lépése után. E nemzeti tanácskozás alkalmával fontos politikai kérdéseket és érdekeket kellett megvitatni, de ezek csak kis jelentőségűeknek tűntek fel a wittenbergi szerzetes ügyéhez képest.

V. Károly előzőleg utasította a választófejedelmet, hogy hozza magával Luthert a törvényhozó testület ülésére, és biztosította őt, hogy a reformátor védelmet fog kapni minden jogtalanság ellen, és szabadon tárgyalhat valamelyik illetékes személlyel a vitatott kérdésekről. Luther vágyott megjelenni a fejedelem előtt.

Barátai megrettentek és nyugtalankodtak. Ismerték az ellene fennálló előítéletet és ellenségeskedést, azért attól féltek, hogy nem tartják majd tiszteletben a neki adott védlevelet. Kérték, ne veszédést, azért attól féltek, hogy nem tartják majd tiszteletben a neki adott védlevelet. Kérték, ne veszélyeztesse életét. Luther azonban így válaszolt: „A pápa hívei nem Wormsba érkezésemet kívánják, hanem elítéltetésemet és halálomat. Nem számít. Ne értem imádkozzatok, hanem Isten igéjének diadaláért.”

Végre Luther a tanács előtt állt. A császár elfoglalta trónját. A birodalom legkiválóbb személyiségei vették körül. Ember még sohasem jelent meg tiszteletre méltóbb gyülekezet előtt, mint amely előtt Luther Mártonnak kellett számot adnia hitéről.

Már puszta megjelenésének ténye is az igazság győzelmének jele volt, hogy egy olyan férfi felett, akit a pápa már elítélt, egy másik bíróság hozzon ítéletet, ami valóban a pápaság legfelsőbb tekintélyének megtagadása volt. A pápa a reformátort kiátkozta, a társadalomból kiközösítette, mégis védellyének megtagadása volt. A pápa a reformátort kiátkozta, a társadalomból kiközösítette, mégis védelmet nyert, és meghallgatták a nemzet legmagasabb méltóságai. Róma hallgatást parancsolt neki, azonlyének megtagadása volt. A pápa a reformátort kiátkozta, a társadalomból kiközösítette, mégis védelmet nyert, és meghallgatták a nemzet legmagasabb méltóságai. Róma hallgatást parancsolt neki, azonmet nyert, és meghallgatták a nemzet legmagasabb méltóságai. Róma hallgatást parancsolt neki, azonban beszélnie kellett a kereszténység minden részéből összegyűltek ezrei előtt. Luther nyugodtan, békésen, mégis nagyszerű bátorsággal és nemességgel állt a föld nagyjai előtt Isten tanújaként. Letompított, alázatos hangon adta meg válaszát, hevesség vagy szenvedély nélkül. Magatartása szerény és tiszteletteljes volt, mégis olyan bizakodást és örömet sugárzott, amely meglepte a gyülekezetet.

Azok, akik makacsul bezárták szemüket a világosság előtt, és elhatározták, hogy őket nem győzi meg az igazság, haragra gerjedtek Luther szavainak ereje miatt. Amikor beszédét abbahagyta, a gyűlés szónoka hangosan kijelentette: „Nem feleltél a feltett kérdésre… Adj világos, határozott választ! Viszszavonod-e tanaidat vagy sem?” A reformátor így felelt: „Miután legtiszteletreméltóbb felséged és nagy méltóságod kívánja meg tőlem, hogy tiszta, határozott és egyszerű választ adjak, megteszem a következőkben: Nem vethetem alá hitemet sem a pápáknak, sem a tanácsnak, mert világos, hogy gyakran tévedtek és egymásnak ellentmondtak. Ha azért nem győznek meg a Szentírás bizonyságtételével vagy a legvilágosabb érveléssel, vagy az általam idézett szakaszok segítségével, és így nem tárják lelkiismeretem elé – amelyet Isten igéje kötelez – nem tudom és nem fogom visszavonni állításomat, mert bizonytalan, veszélyes dolog egy kereszténynek a lelkiismerete ellen beszélni. Itt állok, mást nem tehetek, Isten engem úgy segéljen, Ámen.”

Így ez az igaz ember Isten igéjének biztos alapján állt. Arca mennyei fénytől sugárzott. Jellemének nagysága és tisztasága, szívbéli békessége és öröme mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, amikor bizonyságot tett a tévelygés hatalma ellen, és tanúskodott annak a hitnek a felsőbbrendűségéről, amely leságot tett a tévelygés hatalma ellen, és tanúskodott annak a hitnek a felsőbbrendűségéről, amely legyőzi a világot.

Sziklaszilárdan állt, miközben a világi hatalmasságok leghevesebb hullámai hasztalanul ostromolták. Szavainak egyszerű ereje, félelem nélküli magatartása, nyugodt, kifejezésteljes tekintete, rendítták. Szavainak egyszerű ereje, félelem nélküli magatartása, nyugodt, kifejezésteljes tekintete, rendíthetetlen elszántságát fejezte ki, és minden szava mély benyomást tett a gyülekezetre. Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet rábírni sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel, hogy engedjen Róma parancsának.

Luther bizonyságtétele által Krisztus olyan hatalommal és nagyszerűséggel beszélt, hogy egy ideig áhítattal és csodálkozással töltötte el ellenségeit és barátait egyaránt. Isten Lelke jelen volt ezen a tanácsülésen, és befolyásolta a birodalom vezetőinek szívét. Több fejedelem nyíltan elismerte Luther ügyének igazságát. Sokan meggyőződtek az igazságról, de sok személynél nem volt tartós a nyert benyomás. Volt egy másik osztály is, amely abban az időben nem fejezte ki meggyőződését, de kutatta a Szentírást, és később nagy bátorsággal nyilatkozott a reformációról.

Frigyes választófejedelem szorongással tekintett Luthernek a birodalmi gyűlés előtti megjelenésére, és mély megindultsággal hallgatta beszédét. Örült a doktor bátorságának és szilárd magatartásának, és büszke volt rá, hogy ő a védője. Összehasonlította az egymás ellen küzd ő pártokat, és látta, hogy a pápák, királyok és prelátusok bölcsességét semmivé tette az igazság ereje. A pápaság olyan vereséget szenvedett, amelyet meg fognak érezni minden korszakban, meg fog érezni minden nemzet.

Ha a reformátor csak egyetlen egy pontban engedett volna, Sátán és serege győzött volna. De megingathatatlan szilárdsága volt az egyház felszabadulásának eszköze, egy új és jobb korszak kezdete. Ennek az egy embernek a befolyása, aki a vallási dolgokban önállóan mert gondolkodni és cselekedni, hatott a világra az egyházra nemcsak a saját korában, hanem az összes elkövetkezendő nemzedékek idejére is. Szilárd hite, hűsége erősíteni fogja az idők végéig mindazokat, akik hasonló tapasztalaton mennek át. Isten ereje és fensége felette állt az emberek tanácsának, és felülmúlta Sátán hatalmas erejét.

Láttam, hogy Luther lelkes és buzgó volt. Rettenthetetlen bátorsággal dorgálta a bűnt és védelmezte az igazságot. Nem törődött a gonosz emberekkel és ördögökkel, mert tudta, hogy Ő áll mellette, aki hatalmasabb mindezeknél. Luther lelkesedéssel, bátorsággal és vakmerőséggel bírt, azért abban a veszélyben forgott, hogy szélsőségbe esik. Isten azonban mellé adta Melanchtont, aki éppen ellenkező természetű volt, hogy segítse a reformáció munkájának véghezvitelében. Melanchton félénk, bátortalan, óvatos volt, és nagyon türelmes. Isten szerette őt. Nagy biblia-ismerettel rendelkezett, és kiváló ítélőképességgel és bölcsességgel. Isten ügye iránti szeretete hasonló volt Lutheréhez. E két ember szívét az Úr forrasztotta össze. Elválaszthatatlan barátok voltak. Luther nagy segítségére volt Melanchtonnak, amikor a veszélyben félt és lassú volt. Melanchton viszont Luthernek jelentett nagy támaszt, amikor az a veszély fenyegette, hogy túl hirtelenné válik.

Melanchton előrelátó óvatossága gyakran elhárította a bajt, amely érte volna a művet, ha a munkát teljesen Lutherre hagyták volna. Megláttam Isten bölcsességét, hogy ezt a két férfit választotta ki a reformáció művének előrevitelére.

Mialatt Luther megnyitotta a bezárt Bibliát Németország népe előtt, Tyndalt Isten Lelke ugyanerre ösztökélte Angliában. A Szentírást szorgalmasan tanulmányozta és félelem nélkül hirdette az igazságról való meggyőződését. Hangsúlyozta, hogy minden tant alá kell vetni a Szentírás vizsgálatának. Buzgalma azonban felébresztette a pápa híveinek ellenállását. Egy tanult katolikus doktor, aki vitába szállt vele, így kiáltott fel: „Jobb lenne számunkra, ha Isten törvénye nélkül lennénk, mint pápa nélkül!” Tyndal így válaszolt: „Én ellenszegülök a pápának és minden törvényének, és ha Isten megőrzi életemet még sokáig, akkor egy ekét hajtó földműves fiú jobban fogja ismerni a Szentírást, mint ti.”

Elhatározott szándékát, hogy az újszövetségi Szentírást a nép kezébe adja saját nyelvén, most megerősítette, és azonnal hozzákezdett a Szentírásnak angol nyelvre való lefordításához. De úgy tetszett, mintha egész Anglia felsorakozott volna ellene, azért elhatározta, hogy Németországban keres védelmet. Itt kezdte meg az angol újszövetségi Szentírás kinyomtatását. Az Újszövetség 300 példányát nemsokára befejezték, amit ugyanabban az évben még másik kiadás követett.

Végül vértanúhalállal pecsételte meg hitét, de az általa készített lelki fegyverek más katonákat készítettek elő arra, hogy századokon át küzdjenek tovább az igazságért egészen napjainkig.

Skóciában az evangélium hirdetője Knox János volt. Ez az igazszívű reformátor nem félt az emberektől. A körülötte fellángoló vértanúság tüzei csak arra szolgáltak, hogy buzgóságát növeljék. Bár a zsarnok bárdját fenyegetően emelte feje fölé, megállta helyét, és hatalmas ütéseket osztogatott, hogy lerombolja a bálványozást. Így kitartva célja mellett, imádkozva küzdötte végig az Úr harcait mindaddig, amíg Skócia szabaddá vált.

Angliában Latimer hirdette a szószékről, hogy a Bibliát a nép nyelvén kellene olvasni. Így szólt: „A Szentírás szerzője maga Isten, azért ezen írás részesül szerz őjének hatalmában és örökkévalóságában. Nincs király, császár, hatósági személy és uralkodó,… aki ne volna köteles engedelmeskedni… Isten szent igéjének. Ne térjünk mellékutakra, hanem Isten igéje irányítson bennünket. Ne járjunk… ősatyáink után, és ne keressük azt, amit ők cselekedtek, hanem azt cselekedjük, amit nekik is tenniük kellett volna.”

Barnes és Frith, Tyndal hű barátai is felkeltek az igazság védelmére, akiket Ridleyék és Krammer követtek. Az angol reformáció ezen vezetői tanult férfiak voltak, és közülük többet nagyra értékeltek buzgalmukért és jámborságukért a római egyházban. A pápasággal való szembehelyezkedésük onnan eredt, hogy ezek a férfiak ismerték a szentszék tévelygését.

Az a magasztos alapelv, amelyhez Tyndal, Frith, Latimer és Ridley tartották magukat, a Szentírás isteni tekintélye és mindenre való „elegendősége” volt. Visszautasították a pápák, zsinatok, atyák és királyok vélt tekintélyét, hogy uralkodjanak az emberek lelkiismeretén a vallás dolgaiban. A Biblia volt a zsinórmértékük, amelynek alárendeltek minden tant és minden igényt. Ezeket a szent embereket az Istenben és igéjében való hitük tartotta fenn, amikor életüket feláldozták a máglyán.