Józsué 1; 3-6; 23 és 24.

Mózes halála után Józsué lett Izrael vezetője, hogy bevezesse őket az ígéret földjére. Ő volt Mózes helyettese a pusztai vándorlás idejének legnagyobb részében. Látta Isten csodálatos dolgait, amelyeket Mózes által cselekedett, és jól ismerte a nép állapotát. Egyike volt a 12 kémnek, akiket kiküldtek az ígéret földjének kikémlelésére, és egyik volt a kettő közül, aki hűségesen beszámolt annak gazdagságáról, és bátorította a népet, hogy higgyen az Úr erejében, és vegye birtokába. Józsué való volt e fontos tisztségre. Az Úr megígérte neki, hogy vele lesz, amiképpen vele volt Mózessel, hogy Kánaánt könnyű győzelemmel elfoglalhatja, feltéve, hogy hűségesen megőrzi parancsolatait, Józsué aggódott, hogyan tudja végrehajtani megbízatását, hogy a népet bevezesse Kánaánba, de az Úrnak e bátorítása eloszlatta félelmét.

Józsué megparancsolta Izrael gyermekeinek, hogy készüljenek fel egy háromnapos utazásra, és hogy minden hadviselő férfi szálljon harcba. „Azok pedig feleltek Józsuénak mondván: Mindent megcselekszünk, amit parancsoltál nekünk, és ahova küldesz minket, oda megyünk. Amint Mózesre hallgattunk, éppen úgy hallgatunk majd terád, csak legyen veled az Úr, a te Istened, amiképpen vele volt Mózessel. Mindenki, aki ellene szegül a te szódnak és nem hallgat a te beszédedre mindabban, amit parancsolsz neki, megölettessék. Csak légy bátor és erős.” (Józs. 1:16–18)

Az izraeliták csodálatos módon keltek át a Jordánon. „Józsué pedig mondta a népnek: Tisztítsátok meg magatokat, mert holnap az Úr csudákat cselekszik köztetek. A papoknak is szólt Józsué, mondván: Vegyétek fel a frigyládát, és menjetek át a nép előtt. Felvették azért a frigyládát, és mentek a nép előtt. Az Úr pedig mondta Józsuénak: E napon kezdelek téged felmagasztalni az egész Izrael szemei előtt, hogy megtudják, hogy amiképpen vele voltam Mózessel, te veled is veled leszek.” (Józs. 3:5–7)

A papoknak a nép előtt kellett menniük, és vinniük kellett a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblát. Amikor lábukat rátették a Jordán szélére, a vizek felülről szétváltak, és a papok a frigyládát hordozva előre haladtak. A frigyláda Isten jelenlétének jelképe volt, és a héber sereg követte azt. A papok félúton parancsot kaptak, hogy álljanak meg a folyó medrében, amíg Izrael serege átvonul. Ezen a helyen Izraelnek akkor élő nemzedéke meggyőződött arról, hogy a Jordán hullámai ugyanazon hatalomnak engedtek, mint amelynek megnyilvánulását atyáik 40 évvel ezelőtt látták a Vöröstengeren. Most a Jordánon keltek át mint hadviselő férfiak, teljesen felvértezve a harcra.

Miután Izrael egész serege átkelt a Jordánon, Józsué megparancsolta a papoknak, hogy jöjjenek fel a folyó medréből. A szövetség ládáját hordozó papok mihelyt feljöttek a folyó medréből és a szárazföldön álltak, a Jordán vize összecsapott mint azelőtt, és elözönlötte partjait. Ez a rendkívüli csoda azért történt, hgoy megnövelje az izraeliták hitét. Az Úr azért, hogy e rendkívüli csodát soha el ne felejtsék, utasította Józsuét, hogy parancsolja meg tekintélyes férfiaknak, minden törzsből egynek, hgoy vegyenek ki köveket a folyó medréből, arról a helyről, ahol a papok álltak, miközben a héberek átvonultak. Vállukon ki is vitték a köveket, és emlékművet emeltek belőlük Gilgálban, hgoy emlékezetükben tartsák azt a tényt, hogy Izrael száraz lábban vonult át a Jordánon. Amikor a papok feljöttek a folyóból, Isten elvette hatalmas kezét, és a vizek vízeséshez hasonlóan zúdultak vissza medrükbe.

Amikor az emoreusok és kanaániták királyai meghallották, hgoy az Úr megállította a Jordán vizét Izrael gyermekei előtt, szívük megolvadt a félelemtől. Az izraeliták megölték Moáb két királyát. Csodálatos átkelésük a Jordán megáradt, haragos hullámain a legnagyobb félelemmel töltötte el őket. Józsué ekkor körülmetélte az egész népet, akik a pusztában születtek. E szertartás után megtartották a húsvétot Jerikó síkságain. „”És mondta az Úr Józsuénak: Ma fordítottam el rólatok Egyiptom gyalázatát.” (Józs. 5:9)

A pogány nemzetek gyalázták az Urat és népét, mivel a héberek nem vették birtokukba Kánaánt, amelyet örökölniük kellett volna nemsokára Egyiptomból való kijövetelük után. Ellenségeik ujjongtak, mivel oly sokáig vándoroltak a pusztában, és kérkedve szóltak Isten ellen, hogy nem tudta őket bevinni Kánaán földjére. Most szárazon mentek át a Jordánon, azért ellenségeik többé nem gyalázhatták őket.

A manna egészen eddig hullott, de most, amikor az izraeliták kezdték birtokukba venni Kánaánt, és ettek az ország gyümölcséből, többé nem volt rá szükségük, ezért megszűnt a manna hullás.

Józsué visszavonult Izrael seregeitől, hogy elmélkedjen és imádkozzon, miközben látott egy hatalmas termetű férfiút, harci ruhába öltözve, kivont karddal a kezében. Józsué nem ismerte fel benne Izrael seregének egyik harcosát sem, azonban ellenségéhez sem hasonlított. Buzgóságában e szavakkal szólította meg őt: „Közülünk való vagy-e te, vagy ellenségeink közül? Az pedig mondta: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem. És leborult Józsué a földre arccal, és meghajtotta magát, és mondta néki: Mit szól az én Uram az ő szolgájának? És mondta az Úr seregének fejedelme Józsuénak: Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent a hely, amelyen állsz. És úgy cselekedett Józsué.” (Józs. 5: 13–15)

Ez a személy nem közönséges angyal volt, hanem Jézus Krisztus, aki a hébereket vezette a pusztában, éjjel tűzoszlopba, nappal felhőoszlopba burkolózva. A helyet jelenléte szentté tette, azért Józsué parancsot kapott, vesse le saruit.

Az Úr ekkor kioktatta Józsuét, hogy foglalja el Jerikót. Minden hadviselő férfi parancsot kapott, hogy járja körül a várost minden nap egyszer, hat napon át, a hetedik napon pedig hétszer járják körül Jerikót.

„Előhívta azért Józsué, a Nun fia a papokat, és mondta nekik: Vegyétek fel a frigyládát, hét pap pedig vigyen hét kos-szarvból való kürtöt az Úr ládája előtt. A népnek pedig mondta: Menjetek el, és kerüljétek meg a várost, a fegyveresek pedig menjenek az Úr ládája előtt. És úgy lett, amint mondta Józsué a népnek. A hét pap ugyanis, akik a kos-szarvból való hét kürtöt vitték, az Úr előtt ment, és kürtölt a kürtökkel, az Úrnak frigyládája pedig utánuk ment.

A fegyveresek pedig előttük mentek a kürtölő papoknak, és a köznép követte a ládát, menvén és kürtölvén kürtökkel. A népnek pedig parancsolt Józsué, mondván: Ne kiáltsatok, hangotokat se hallassátok, és szó se jöjjön ki szátokból addig a napig, amíg azt mondom néktek: Kiáltsatok, és akkor kiáltsatok. Körüljárták azért az Úrnak ládájával a várost, egyszer megkerülvén; azután visszatértek a táborba, és az éjszakát a táborban töltötték.” (Józs. 6:6–11)

A héber sereg tökéletes rendben menetelt. Elől a hadviselő férfiak válogatott serege haladt, harci ruhába öltözve, de most nem azért, hogy karjaik ügyességét gyakorolják, hanem hogy higgyenek és engedelmeskedjenek a kapott utasításoknak. Azután a hét pap következett trombitával. Utánuk Isten frigyládája haladt, amely aranytól csillogott, és dicsfény lebegte körül. A frigyládát a papok vitték, szent tisztségüket kifejező, gazdag, jellegzetes ruhákba öltözve. Izrael hatalmas serege tökéletes rendben követte őket, minden törzs az ő saját zászlója alatt. Így járták körül a várost Isten frigyládájával. Egy hang sem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépései és a trombiták hangja zengett a dombokon át, és visszhangzott Jerikó városán.

Az elítélt város őrállói kíváncsian és riadtan figyelték a sereg minden mozdulatát, és jelentették feljebbvalóiknak. Nem értették, mit jelent ez a látványosság. Némelyek nevettek azon a gondolaton, hogy ilyen módon be lehet venni a várost; mások szent félelemmel teltek el, amikor szemlélték a frigyláda ragyogását, a papok méltóságteljes és ünnepélyes megjelenését, Izraelnek őket követő seregét, amelynek élén Józsué haladt. Még emlékeztek rá, hogy 40 évvel azelőtt ketté vált előttük a Vörös-tenger, és nemrég száraz lábbal keltek át a Jordánon. Túlságosan rettegtek ahhoz, hogy gúnyolódjanak. Gondosan bezárták a város kapuit, amelyeket hatalmas harcosok őriztek.

Izrael seregei hat napig tették meg körmenetüket a város körül. A hetedik napon hétszer járták körül a várost. A népnek most is megparancsolták, mint rendesen, hogy legyen csendben. Csak a trombirül a várost. A népnek most is megparancsolták, mint rendesen, hogy legyen csendben. Csak a trombiták hangja hallatszott. A népnek figyelnie kellett, mert amikor a trombiták hosszabban szólnak majd, akkor mindnyájuknak hangosan kell kiáltaniuk, mivel Isten nekik adta a várost. „És történt a hetedik napon, hogy felkeltek, mihelyt a hajnal feljött, és megkerülték a várost a szokott módon hétszer. Csak ezen a napon kürtöltek a papok a kürtökkel, Józsué pedig mondta a népnek: Kiáltsatok, mert néktek adta az Úr a várost! És legyen a város maga és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve; csak a parázna Ráháb maradjon életben, ő és mindazok, akik vele vannak házában, mert elrejtette a követeket, akiket küldöttünk. Mindazonáltal ti óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, hogy miután neki szentelitek, el ne vegyetek a teljesen neki szentelt dolgokból, hogy Izrael táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt, hanem mivel minden ezüst- és arany- meg réz- és vasedény az Úrnak van szentelve, az Úrnak kincse közé jusson. Kiáltott azért a nép, mihelyt kürtöltek a kürtökkel. Történt ugyanis, hogy amint meghallotta a nép a kürtnek szavát, kiáltott a nép nagy kiáltással, és leszakadt a kőfal magától és felment a nép a városba, kiki az előtte való helyen, és bevették a várost.” (Józs. 6:15–20)

Isten meg akarta mutatni az izraelitáknak, hogy Kánaán bevételét nem tulajdoníthatják maguknak. Az Úr seregének fejedelme, vezére győzte le Jerikót. Ő és angyalai vonultak fel a harcra. Krisztus megparancsolta a mennyei seregeknek, hogy rontsák le Jerikó falait, hogy előkészítsék Józsué és Izrael seregeinek bevonulását. Ezen rendkívüli csoda által Isten nemcsak megerősítette népe hitét hatalel seregeinek bevonulását. Ezen rendkívüli csoda által Isten nemcsak megerősítette népe hitét hatalmában, amellyel leigázta ellenségeit, hanem megdorgálta előbbi hitetlenségükért is.

Jerikó dacolt Izrael seregei és a menny Istene ellen. Amikor látták, hogy Izrael serege minden nap körüljárja egyszer a várost, megrettentek, de erős védelmükre, szilárd magas falaikra tekintettek, és biztonságban érezték magukat; hitték, hogy képesek ellenállni minden támadásnak. Amikor azonban erős falaik hirtelen meginogtak, és rettenetes robajjal leomlottak, a leghangosabb mennydörgés dörejéhez hasonlóan, megbénultak a félelemt ől, úgy hogy képtelenek voltak ellenállást kifejteni.

Józsué szent jellemét szennyfolt nem csúfította el. Bölcs vezető volt, aki életét egészen odaszentelte Istennek. Mielőtt meghalt, összegyűjtötte a héber sereget, és Mózes példáját követve, összefoglalta pusztai utazásuk élményeit, és Istennek irántuk tanúsított kegyelmes bánásmódját. Ekkor ékesszóló beszédet intézett hozzájuk. Elmondta nekik, hogy Moáb királya harcolt ellenük, és felszólította Bálámot, hogy átkozza meg őket, azonban Isten nem hallgatta meg Bálámot, azért „áldva áldott titeket”. Azután így szólt hozzájuk: „Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak, válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok, akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, amíg túl voltak a folyóvízen, akár az emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok, én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.

A nép pedig felelt és mondta: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneket ! Sőt inkább az Úr a mi Istenünk az, aki felhozott minket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és aki ezeket a nagy jeleket tette a mi szemeink előtt és megtartott minket minden utunkban, amelyen jártunk és mindama népek között, amelyek között általjöttünk.” (Józs. 24:15–17)

A nép megújította a szövetséget Józsuéval. Így szóltak hozzá: „Mi is szolgálunk az Úrnak, mert ő a mi Istenünk!” (Józs. 24:18) Józsué beírta a szövetség szavait egy könyvtekercsbe, amely a Mózesnek adott törvényeket és végzéseket tartalmazta. Egész Izrael szerette és becsülte Józsuét, és halálát nagyon megsiratták.