Pál apostol a Thessalonikabeliekhez írt második levelében előre megmondta a nagy hitehagyást, amely a pápai hatalom megalapításának következtében fellép. Kijelentette, hogy Krisztus napja „nem jön el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia. Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát… Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne, csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia.” (II. Thess. 2:3–4, 7) Már abban a korai időszakban látta, hogy tévelygések lopóznak be a gyülekezetbe, amelyek előkészítik majd a pápaság kialakulásának útját.

Eleinte apránként, alattomosan és csendesen, majd nyíltan növekedett erőben, és jutott uralomra az emberek lelkében a gonoszság titka, és vitte előre ámító, istenkáromló művét. A pogányság szokásai majdnem észrevétlenül lopóztak be a keresztény egyházba. A megalkuvás és alkalmazkodás szellemét egy ideig visszatartották a heves üldözések, amelyeket az egyház eltűrt a pogányságtól. De minden üldözés megszűnt, és a kereszténység bejutott a királyok udvariba és palotáiba. Félretette Krisztusnak és apostolainak egyszerűségét, a pogány papok és fejedelmek fényűzéséért és büszkeségéért, és Isten követelményeit emberi hagyományokkal és elméletekkel helyettesítették. Konstantin császár névleges megtérése a IV. század elején nagy örömet szerzett, de vele együtt a világ az igazság ruháiba öltözve bevonult az egyházba. A romlottság műve gyorsan haladt előre. A látszólag legyőzött pogányság győzött. Szelleme uralta a gyülekezetet. Tanait, szertartásait és babonáit becsempészték Krisztus állítólazött. Szelleme uralta a gyülekezetet. Tanait, szertartásait és babonáit becsempészték Krisztus állítólagos követőinek hitébe és istentiszteletébe.

A pogányság és kereszténység között létrejött kiegyezés következménye volt a jövendölésben előre kijelentett bűn emberének kifejlődése, aki „ellene volt és fölébe emeli magát Istennek.” A hamis hitvallásának ezen óriási kiterjedésű rendszere Sátán hatalmának mesterműve, erőfeszítéseinek emlékvallásának ezen óriási kiterjedésű rendszere Sátán hatalmának mesterműve, erőfeszítéseinek emlékműve, hogy trónra üljön, és saját akarata szerint kormányozza a földet.

Sátán rábírta az egyházat, hogy a nyereség és világi dicsőség céljáért a nagy emberek kegyét és támogatását keresse, és így elutasítva Krisztust rávette őket, hogy alattvalói hűséget esküdjenek Sátán képviselőjének, a római püspöknek.

A római katolikus egyháznak egyik alapvető tanítása az, hogy a római pápa Krisztus egyetemes egyházának látható feje, aki a világ minden részében levő papok és püspökök feletti legfőbb hatalommal van felruházva, sőt mi több, a pápa az istenség címeit követeli magának.

Sátán jól tudta, hogy a Szentírás arra képesíti az embereket, hogy felismerjék csalásait és ellenálljanak hatalmának. Maga a világ Megváltója is ellená llt hatalmának igéje által. Krisztus Sátánnak minjanak hatalmának. Maga a világ Megváltója is ellená llt hatalmának igéje által. Krisztus Sátánnak minden támadásánál az örök igazság pajzsát emelte fel e szavakkal: „Meg van írva.” Az ellenség minden sugallatával szemben az ige bölcsességével és hatalmával szállt szembe. Az emberek feletti uralmának fenntartása és pápai tekintélyének megalapozása végett tudatlanságban kellett őket tartani a Szentírás felől. A Biblia felmagasztalja Istent, és az embert a valódi helyére állítja, azért szent igazságait el kellett titkolni, és el kellett nyomni. Ezt a következtetést fogadta el a római egyház. A Biblia terjesztését évszázadokon át betiltották. Az embereknek megtiltották olvasását, és azt is, hogy házukban tartsák, és a lelkiismeretlen papok és prelátusok úgy magyarázták tanítását, és azt is, hogy házukban tartsák, és a lelkiismeretlen papok és prelátusok úgy magyarázták tanításait, hogy támogassa vakmerő állításaikat. Így a pápát majdnem egyetemesen elismerték Isten földi helyettesének, és az egyház és állam feletti legfelsőbb tekintéllyel ruházták fel.

Miután a tévelygés felfedőjét a Szentírást eltávolították, Sátán a saját akar ata szerint munkálkodott. A jövendölés kijelentette, hogy a pápaság „véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt” (Dn. 7:25) E munka elvégzését gyorsan kellett megkísérelni. Hogy meggyőzzék a pogányokat a bálványimádás helyettesítéséről, és így elősegítsék a kereszténység névleges elfogadását, a képek és ereklyék imádását fokozatosan vezették be a keresztény egyházba. Néhány általános zsinat végül megalapozta a pápai bálványimádás ezen rendszerét. Róma, hogy teljessé tegye szentségtörő munkáját, Isten törvényéből kivéste a második parancsolatot, a faragott képek imádásának tilalmát, azért a tizedik parancsolatot kettéosztotta, hogy megőrizze számukat.

A pogányság iránti engedékenység lelkülete a menny tekintélyének további megvetése felé nyitotta meg az utat. Sátán lábbal taposta a negyedik parancsolatot, a szombatot is, és megkísérelte, hogy félretegye az ősrégi szombatot, azt a napot, amelyet Isten megáldott és megszentelt, hogy helyette azt az ünnepet magasztalja fel, amelyet a pogányok a „Nap isten” tiszteletre méltó napjaként ünnepeltek. Eleinte ezt a változtatást titokban akarták végrehajtani. Az els ő évszázadokban az igazi szombatot az egész kereszténység megtartotta. Féltékenyen őrizték Isten tiszteletét. Hitték, hogy az Ő törvénye változhatatlan, azért buzgón megőrizték előírásainak szentségét. Sátán azonban nagy ravaszsággal muntozhatatlan, azért buzgón megőrizték előírásainak szentségét. Sátán azonban nagy ravaszsággal munkálkodott eszközei által, hogy elérje célját. Azért, hogy az emberek figyelmét felhívják a vasárnapra, Krisztus feltámadásának emlékére rendelt ünneppé tették, és istentiszteleteket tartottak azon a napon. Mégis inkább pihenőnapnak nyilvánították, és a szombatot még mindig szentül megtartották.

Konstantin császár még pogány korában kibocsátott egy rendeletet, amelyben megparancsolta a vasárnap általános megtartását az egész római birodalomban. Áttérése után is a vasárnap makacs védője maradt, és pogány rendeletét ekkor az új hit érd ekében megerősítette. Az e nap iránt tanúsított tisztelet azonban még nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza a keresztényeket, hogy a valódi szombatot tekintsék az Úr napjának, azért újabb lépéseket kellett tenniük. A hamis szombatot egyenlő fokra kellett emelni az igazival. Néhány évvel Konstantin rendeletének kiadása után Róma püspöke a vasárnapot az „Úrnak napja” elnevezéssel ruházta fel. Így fokozatosan arra vezette az embereket, hogy bizonyos mértékben szentnek tekintsék. Az eredeti szombatot azonban még mindig megtartották.

Az őscsaló ezzel még nem fejezte be munkáját. Elhatározta, hogy zászlaja alá gyűjti a keresztény világot, és helyettese, a büszke főpap által gyakorolja hatalmát, aki Krisztus képviselőjének vallotta magát. Félig megtért pogányok, becsvágyó prelátusok és világszerető egyháztagok által hajtotta végre célját. Időnként nagy zsinatokat tartottak, amelyeken összegyűltek az egyházi méltóságok az egész világból. A szombatot, amelyet Isten rendelt, majdnem minden zsinaton egy kicsit lejjebb nyomták, míg a vasárnapot ennek megfelelően feljebb emelték. Végül e pogány ünnepet úgy tisztelték mint isteni intézményt, a bibliai szombatot pedig zsidó maradványnak nyilvánították, és megtartóit átkozottaknak bélyegezték meg.

A nagy hitszegőnek sikerült fölébe emelnie magát „mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik.” (II. Tim. 2:4) Megmerte változtatni az Isten törvényének azon egyetlen előírását, amely az egész emberiséget félreérthetetlenül az igaz és élő Istenhez utasítja. A negyedik parancsolat, a szombat parancsa kinyilatkoztatja Istent, mint az ég és föld Teremtőjét, ezáltal megkülönbözteti minden hamis istentől. Az Úr a teremtés emlékére szentelte meg a hetedik napot, a szombatot, nyugalomnapul az emberiség számára. Arra szánta, hogy állandóan az emberek elméjében tartsa az élő Islomnapul az emberiség számára. Arra szánta, hogy állandóan az emberek elméjében tartsa az élő Istent mint létük forrását, tiszteletük és imádatuk tárgyát. Sátán igyekszik az emberiséget elfordítani Isten iránti alattvalói hűségüktől, azért erőfeszítéseit különösen azon parancsolat ellen irányítja, amely Istenre mint Teremtőre utal.

A protestánsok most azt hangoztatják, hogy Krisztusnak vasárnap történt feltámadása keresztény szombattá tette a vasárnapot. De bizonyítékuk nincs a Szentírásból. Krisztus és az apostolok nem részesítették ilyen tiszteletben a vasárnapot. A vasárnap megünneplése mint keresztény intézmény „a gonoszság titkában” találja eredetét, amely már Pál apostol idejében megkezdte munkáját. Hol és mikor fogadta örökbe az Úr a pápaságnak e gyermekét? Milyen érvényes okot hozhatnának fel a szombat megváltoztatására, amelyről a Szentírás hallgat?

A VI. században a pápaság szilárdan megalapozódott. Hatalmának székhelyét a birodalmi városban, Rómában erősítette meg, és Róma püspökét az egész egyház fejedelmének nyilvánították. A poban, Rómában erősítette meg, és Róma püspökét az egész egyház fejedelmének nyilvánították. A pogányság helyet adott a pápaságnak. A sárkány „adta az ő erejét annak (fenevadnak), és az ő királyiban, Rómában erősítette meg, és Róma püspökét az egész egyház fejedelmének nyilvánították. A pogányság helyet adott a pápaságnak. A sárkány „adta az ő erejét annak (fenevadnak), és az ő királyigányság helyet adott a pápaságnak. A sárkány „adta az ő erejét annak (fenevadnak), és az ő királyiszékét és nagy hatalmat.” (Jel. 13:2) Most azután bekövetkezett a Dániel és János által megjövendölt pápai elnyomás 1260 éve. (lásd: Dn. 7:25; Jel. 13:5–7) A keresztényeknek választaniuk kellett: vagy feladják feddhetetlenségüket és elfogadják a pápai szertartásokat és istentiszteleti rendet, vagy életüket börtönök celláiban töltik el vagy kínpadon, máglyán vagy a hóhér bárdja által halnak meg. Most teljesedtek be János szavai: „Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket ti közületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.” (Lk. 21:16–17) Az üldözések nagyobb dühhel törtek rá a hűségesekre, mint bármikor azelőtt, és a világ egy nagy csatatérré vált. Krisztus egyháza évszázadokon át a visszavonultságban és homályban talált menedéket. Így szól a próféta: „Az asszony pedig elfutott a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt 1260 napig.” (Jel. 12:6)

A római egyház hatalomra jutása jelezte a sötétség korszakának kezdetét. Amint hatalma növekedett, a sötétség fokozódott. A Krisztusba vetett hitet igazi alapjáról, Krisztusról áthelyezték a római pápára. Ahelyett, hogy Isten fiára bízták volna bűneik megbocsátását és örök üdvösségüket, az emberek a pápára, prelátusokra és papokra néztek, s tekintéllyel ruházták fel őket. Arra tanították őket, hogy közbenjárójuk a pápa, és az emberek csak általa közeledhetnek Istenhez, és hogy Isten helyét tölti be értük, azért feltétlenül engedelmeskedniük kell neki. Ezen követelménytől való elhajlás elegendő okot szolgáltatott arra, hogy a legszigorúbb testi és lelki büntetést szabják ki a vétkezőkre.

Így az emberek gondolatait elterelték Istentől esendő, tévedő, kegyetlen emberekre, sőt mi több, magára a sötétség fejedelmére, aki hatalmát általuk gyakorolta. A bűn a szentség álruháiba öltözött. Ha a Szentírást háttérbe szorítják, és az ember a legfelsőbbnek tekinti magát, akkor csak csalást, rászedést és aljas bűnöket fogunk látni. Az emberi törvények és hagyományok felemelésével megszilárszedést és aljas bűnöket fogunk látni. Az emberi törvények és hagyományok felemelésével megszilárdult a romlottság, amely Isten törvénye félretevésének mindenkori következménye.

Ezek a napok a veszedelem napjai voltak Krisztus egyháza számára. A hűséges zászlóhordozók valóban kevesen voltak. Habár az igazság nem maradt tanúbizonyságok nélkül, időnként mégis úgy látszott, mintha a tévelygés és babona egészen győzedelmeskednék, és az igaz vallást száműzték volna a földről. Az evangéliumot szem elől tévesztették, de a vallási formaságok megszaporodtak, és az embereket szigorú rendelkezésekkel terhelték meg.

Nemcsak arra tanították őket, hogy a pápára tekintsenek mint közbenjárójukra, hanem arra is, hogy bűneikre saját cselekedeteik által igyekezzenek engesztelést szerezni. Hosszú zarándoklatok, a vezeklés cselekedetei, az ereklyék imádata, templomok, szentségtartók és oltárok építése, nagy összegek fizetése az egyháznak, ilyen és hasonló cselekedetek végrehajtását parancsolták meg nekik, hogy kiengeszteljék Isten haragját, biztosítsák kegyét, mintha Isten emberekhez lenne hasonló vagy csekélységek miatt megharagudna, hogy ajándékkal vagy a vezeklés cselekedeteivel kellene Őt kiengesztelni.

Az évszázadok a tévelygés állandó előrehaladásáról tanúskodtak a Róma által hirdetett tantételek következtében. Már a pápaság megalapítása előtt figyelmet szenteltek a pogány bölcsészek tanításainak, és befolyást gyakoroltak a gyülekezetben. Sokan, akik megtérteknek vallották magukat, még mindig ragaszkodtak pogány bölcseletük elveihez, és nemcsak önmaguk tanulmányozták ezeket, hanem másokra is ráerőltették, mint annak eszközét, hogy kiterjeszthessék hatásukat a pogányokra. Ily módon súlyos tévelygéseket hoztak be a keresztény hitbe. Ezek közül kiemelkedik az ember természetes halhatatlanságának és a halálban való öntudatának tantétele. Erre a tanra alapozta Róma a szentek segítségül hívását és szűz Mária imádását. Ebből eredt az örök gyötrelem tévtana a teljes megátalkodottak részére, amit korán behoztak a pápai hitvallásba.

Így előkészítették az utat még más pogány tanok bevezetésére is, amelyet Róma purgatóriumnak, tisztítótűznek nevezett, és arra használt fel, hogy megfélemlítse a hiszékeny, babonás tömeget. Ezen tévtan által megerősítették az örök gyötrelem helyének létesítését, ahol az olyanok lelke szenvedte el bűneinek büntetését, akik nem érdemeltek örök kárhozatot, azért onnan bemehettek a mennybe, bűneiktől való megtisztulásuk után.

Más cselszövésre is szükség volt ahhoz, hogy Róma hasznot húzhasson híveinek bűnéből és félelméből. Erről gondoskodtak a pénzen megvásárolható bűnbocsánat tana révén. A múlt, jelen és jövő bűneinek teljes megbocsátását, a megérdemelt szenvedések és büntetések elengedését ígérték meg azoknak, akik részt vesznek a pápa háborúiban, hadjárataiban, amelyeket földi uralmának kiterjesztése érdekében indított, hogy megbüntesse ellenségeit vagy kiirtsa azokat, akik meg merték tagadni szellemi felsőbbségét. Az embereket arra is oktatták, hogy az egyháznak fizetett pénz által megszabadulhatnak bűneiktől, és kiszabadíthatják a gyötrő lángokban vergődő elhunyt barátaik lelkét. Ilyen eszközökkel töltötte meg pénzszekrényeit Róma, és tartja fenn Krisztus állítólagos képviselőinek nagyságát, fényűzését és erkölcsi romlottságát, holott Jézusnak nem volt hol fejét lehajtania.

Az úrvacsora bibliai rendeltetését helyettesítették a bálványozó miseáldozattal. A római katolikus papok azt állítják, hogy lélektelen szemfényvesztésükkel az egyszerű kenyeret és bort Krisztus tényleges testévé és vérévé változtatják. Istenkáromló vakmerőségükkel nyíltan vallják, hogy hatalmukban áll „megteremteni teremtőjüket”. Minden keresztényt ől halálbüntetés terhe mellett megkívánták, hogy megvallják ezen szörnyű, égbekiáltó eretnekségben való hitüket. Azokat, akik ezt megtagadták, máglyán égették el.

A papság dele a világ éjféle volt. A Szentírás majdnem ismeretlen volt nemcsak a nép, hanem a papok előtt is. A pápai vezetők a régi farizeusokhoz hasonlóan gyűlölték a világosságot, amely kinyilvánította volna bűneiket. Isten törvényét, az igazság mértékegységét eltávolították, mert így korlátlan hatalmat gyakorolhattak, és gátlás nélkül cselekedhették a bűnt. Csalás, kicsapongás és erkölcstelenség uralkodott. Az emberek nem riadtak vissza semmiféle gonoszságtól, ami által világi gazdagságot vagy állást nyerhetnek el. A pápák és prelátusok palotái a legádázabb kicsapongások helyei voltak. Némelyek az uralkodó pápák közül olyan gonoszságokat követtek el, hogy a világi fejedelmek meg akarták őket fosztani egyházi méltóságuktól, mert túlontúl szörnyetegek voltak ahhoz, hogy eltűrjék őket trónjukon. Évszázadokon át nem haladt a tudományos művelődés, a művészet, a kultúra. Erkölcsi és szellemi bénulás sújtotta a kereszténységet.