2 Mózes 5:1-12:28.

Izrael gyermekei sok évig voltak az egyiptomiak rabszolgaságában. Csak néhány család ment le Egyiptomba, azonban nagy sokasággá lettek. Mivel bálványimádás vette körül őket, sokan közülük elvesztették az igaz Isten ismeretét, elfelejtették törvényét, és egyesültek az egyiptomiakkal a nap, hold és a csillagok imádásában, állatok, szobrok és emberi kezek munkájának imádásában.

Izrael gyermekeinek környezetében minden igyekezett elfelejtetni velük az élő Istent. Azonban voltak a héberek között olyanok, akik megőrizték az igaz Istennek, az ég és föld Teremtőjének ismeretét. Ők bánkódtak, amikor látták, hogy gyermekeik naponta szemlélik, sőt belevegyülnek a körülöttük élő nép utálatos bálványimádásba és meghajolnak a fából és kőből készített egyiptomi istenek előtt, és áldozatot mutatnak be ezen érzéketlen tárgyaknak. A hűségesek bánkódtak és gyötrelmükben felkiáltottak Istenhez az egyiptomiak igájából való szabadulásáért, hogy vigye ki őket Egyiptomból, hogy megszabaduljanak a bálványimádástól és az őket körülvevő megrontó befolyástól.

Azonban a héberek közül sokan inkább akartak maradni a rabszolgaságban. Nem akartak egy új országba menni, hogy szembeszálljanak az utazással járó nehézségekkel. Az Úr azért nem szabadította meg őket mindjárt a fáraó előtt mutatott jelek és csodák első megnyilatkozása alkalmával. Felhasználta az eseményeket, hogy azok még jobban kifejlesszék a fáraó zsarnoki szellemét, és kinyilváníthassa hatalmas erejét az egyiptomiaknak és népének, felébressze bennük a vágyat Egyiptom elhagyására, hogy Isten szolgálatát válasszák.

Habár az izraeliták közül sokan megromlottak a bálványimádás által, a hűségesek azonban szilárdan álltak. Nem rejtették el hitüket, hanem nyíltan megvallották az egyiptomiak előtt, hogy az egyedüli igaz Istent szolgálják. Elmondták Isten létezésének és hatalmának bizonyítékait a teremtéstől fogva. Az egyiptomiak alkalmat nyertek arra, hogy megismerkedjenek a héberek hitével és Istenével. Megpróbálták eltántorítani Istennek igaz imádóit és bosszankodtak, amikor ez nem sikerült nekik sem fenyegetés, sem jutalom ígérete, sem kegyetlen bánásmódjuk által.

Az utolsó két király, aki elfoglalta Egyiptom trónját, zsarnok volt és kegyetlenül bánt a héberekkel. Izrael vénei igyekeztek bátorítani a nép lankadó hitét. Utaltak az Ábrahámnak tett ígéretre, és Józsefnek közvetlenül halála előtt mondott prófétai szavaira, amelyek által előre megjövendölte Egyiptomból való szabadulásukat. Némelyek hallgattak rájuk és hittek, mások szomorú állapotukra tekintettek és nem tudtak remélni.

Az egyiptomiak tudomást szereztek Izrael fiainak várakozásáról és kigúnyolták szabadulásukba vetett reménységüket, és csúfolódva beszéltek Istenük hatalmáról. Utaltak helyzetükre mint népre, amely csak egy rabszolganemzet és csúfolódva mondták nekik: Ha Istenetek olyan igazságos és kegyelmes és hatalma van az egyiptomiak istenei felett, miért nem tesz benneteket szabad néppé? Miért nem nyilvánítja ki nagyságát és erejét és miért nem magasztal fel titeket?

Az egyiptomiak ekkor felhívták a figyelmet saját népükre, akik a maguk által választott isteneket imádták, amiket az izraeliták hamis isteneknek neveztek. Ujjongva mondták, hogy az ő isteneik sikert adtak nekik, ellátták őket étellel, ruházattal és nagy gazdagsággal, és kezükbe adták az izraelitákat is, hogy szolgáljanak nekik. Ujjongva mondták, hogy hatalmuk van arra, hogy elnyomják őket és elvegyék életüket is, hogy ne legyenek nép többé. Kinevették azt az elgondolásukat, hogy a héberek valamikor megszabadulnak rabszolgaságukból.

A fáraó kérkedett azzal, hogy szeretné látni, Izrael Istene meg tudja szabadítani őket kezükből. Ezek a szavak Izrael fiai közül sokaknak hitét kioltották. Nagyon soknak tűnt fel előttük az, amit a király és tanácsosai mondtak. Tudták, hogy rabszolgaként bánnak velük és el kell szenvedniük a robotmestereknek és fejedelmeknek olyan fokú elnyomását, amit csak rájuk rónak. Fiúgyermekeikre vadásztak és leöldösték őket. Saját életük is teher volt számukra, habár hitték és imádták a menny Istenét.

Ekkor összehasonlították állapotukat az egyiptomiakéval, akik egyáltalán nem hittek az élő Istenben, akinek hatalmában állt megtartani vagy elveszíteni. Némelyek bálványokat, kő- és faszobrokat imádtak, míg mások a napot, holdat és a csillagokat, mégis szerencsések és gazdagok voltak. A héberek közül némelyek azt gondolták, hogy ha Isten minden isten felett áll, akkor nem hagyná őket egy bálványimádó nemzet rabszolgaságában.

Isten hűséges szolgái azonban megértették, hogy Isten azért engedte meg, hogy Egyiptomba menjenek, mert hűtlenek lettek Istenhez mint nép, és összeházasodtak a többi nemzetekkel, akik bálványimádásra vezették őket. Határozottan megmondták testvéreiknek, hogy Isten nemsokára felviszi őket Egyiptomból, és letöri róluk az elnyomás igáját.

Eljött az idő, amikor Isten felelni akart elnyomott népének imáira, hogy felvigye őket Egyiptomból hatalmának olyan nagy mértékű megnyilvánulásával, hogy az egyiptomiak kénytelenek lesznek elismerni, hogy a héberek Istene, akit ők megvetettek, minden isten felett áll. Most megbünteti majd őket bálványimádásukért és büszkeségükért, mivel az ő élettelen isteneik kegyeivel kérkedtek. Isten megdicsőíti nevét, hogy a többi nemzet is megismerje hatalmát, és reszkessenek hatalmas tetteitől, és hogy az ő népe is elforduljon a bálványozástól, amikor szemléli csodálatos tetteit, és tiszta istentisztelettel szolgáljon neki.

Amikor Isten megszabadította Izrael népét Egyiptomból, világosan megmutatta népe iránti megkülönböztetett kegyelmét az egyiptomiak előtt. Isten alkalmasnak látta az időt, hogy ítéletét végrehajtsa a fáraón, hogy szomorú tapasztalataiból ismerje meg, miután másképpen nem akart meggyőződni róla, hogy Isten hatalma minden más isten felett áll, hogy nevét az egész földön kinyilatkoztassa és minden nemzetnek példaszerű és szemléltető bizonyítékát adja isteni hatalmának és igazságának. Isten szándéka az volt, hogy hatalmának ezen megnyilvánulásai megerősítsék népe hitét és utódaik is állhatatosan egyedül Őt imádják, aki olyan kegyelmes csodákat művelt érdekükben.

Mózes kijelentette a Fáraónak – miután megkövetelte a néptől, hogy szalma nélkül csináljon téglákat –, hogy Isten, akiről kérkedve kijelentette, hogy nem ismeri Őt, kényszeríteni fogja őt, hogy engedjen követeléseinek és elismerje legfőbb uralkodói tekintélyét.

Az a csoda, hogy a pálca kígyóvá változott és a folyó vízzé, nem indította meg a fáraó szívét, hanem csak növelte az izraeliták iránti gyűlöletét. A varázslók cselekedete elhitette vele, hogy e csodákat varázslás által cselekedték, habár bőséges bizonyítéka volt, hogy nem így állt a helyzet, amikor a békák csapása eltávozott. Isten eltüntethette volna a békákat, de nem tette, hogy a király és az egyiptomiak ne mondhassák, hogy varázslat eredményei voltak, hasonlóan a varázslók műveihez. A békák megdöglöttek és utána halmokba gyűjtötték őket. Láthatták hulláikat, amelyek megfertőzték a levegőt. Ez alkalommal a király és minden egyiptomi bizonyítékot szerezhetett, amit haszontalan bölcselkedésük nem tudott megcáfolni, hogy e cselekedet nem varázslat, hanem a menny Istenének ítélete.

A varázslók nem tudtak tetveket előhozni. Isten nem engedte meg, hogy akár saját szemük előtt vagy az egyiptomiak szeme előtt megjelenjenek, hogy előidézzék a tetvek csapásait. Isten el akarta tüntetni a fáraó elől a hitetlenségnek minden mentségét. Még a varázslókat is arra kényszerítette, hogy kijelentsék: „Ez Isten ujja!”

Ezután a légyrajok csapása következett. Ezek nem olyan legyek voltak, amelyek az év némely szakában ártalmatlanul bosszantanak bennünket. Az Egyiptomra hozott legyek nagyok és mérgesek voltak. Csípésük nagyon fájdalmas volt emberre és állatra egyaránt. Isten elkülönítette népét az egyiptomiaktól és nem engedte, hogy a legyek megjelenjenek vidékükön.

Az Úr azután dögvészt küldött barmaikra és ugyanakkor megőrizte a héberek barmait úgy, hogy egy sem pusztult el közülük. Azután a kelések csapása jött emberre és állatra és a varázslók sem tudták tőle megvédeni önmagukat. Az Úr később a tűzzel elegyített jégeső csapását küldte Egyiptomra, villámlás és dörgés közepette. Minden csapás idejét előre kijelentette, ne mondhassák, hogy véletlenül történt. Az Úr megmutatta az egyiptomiaknak, hogy az egész föld a héberek Istenének uralma alatt áll, hogy a mennydörgés, jégeső és vihar is az Ő szavának engedelmeskedik. Fáraó, a büszke király, aki egyszer azt kérdezte: „Kicsoda az Úr, hogy engedelmeskedjek az ő szavának?” megalázta magát e szavakkal: „Vétkeztem… az Úr igazságos, azonban én és az én népem gonoszok vagyunk.” (II. Móz. 9:27) Kérte Mózest, járjon közben Istennél, hogy szűnjék meg a rettenetes mennydörgés és villámlás.

Ezután az Úr a rettenetes sáskák csapását küldte rájuk. A király inkább a csapást választotta, de mégsem engedelmeskedett Istennek. Bűnbánat nélkül szemlélte, hogy egész országát ezek a rettenetes ítéletek sújtják. Ekkor az Úr sötétséget küldött Egyiptomra. Az emberek nemcsak a világosságot nélkülözték, hanem a levegő is nagyon nyomasztó volt úgy, hogy nehezen tudtak lélegezni. A héberek levegője azonban tiszta volt és lakásukban világosság fénylett.

Isten még egy rettenetes csapást hozott Egyiptomra, amely súlyosabb volt az előzőknél. A király és a bálványimádó papok mindvégig ellenálltak Mózes kérésének. A nép most azt követelte, hogy engedjék meg a héberek eltávozását Egyiptomból. Mózes beszélt a fáraóval, Egyiptom népével és az izraelitákkal is az utolsó csapás természetéről és hatásáról. Az az éjszaka olyan rettenetes volt az egyiptomiak részére, és oly dicsőséges volt Isten népe számára a húsvét intézményének ünnepélyes rendelkezése.

Az egyiptomi király és bálványimádó népe számára nagyon nehéz volt engedelmeskedni a menny Istene követeléseinek. Egyiptom királya nagyon vonakodva engedelmeskedett. A legsúlyosabb szenvedésekben is csak egy kicsit akart engedelmeskedni, de amikor a szenvedések elmúltak, mindent visszavont, amit megadott. Így egyik csapás a másik után zúdult Egyiptomra és a fáraó még sem engedelmeskedett, hanem Isten haragjának rettenetes meglátogatása kényszerítette őt megadásra. A király akkor is kitartott volna lázadásában, ha Egyiptom elpusztul.

Mózes és Áron megmondta előre a fáraónak minden csapás természetét és hatását, amely be fog következni, ha nem bocsátja el Izraelt. Fáraó mindenkor látta, hogy a csapások úgy következnek be, ahogyan előre megmondták, de mégsem akart engedelmeskedni. Először csak azt akarta megengedni, hogy Egyiptom földjén áldozzanak Istennek, de amikor Isten haragja sújtotta Egyiptomot, akkor megengedte, hogy a férfiak egyedül elmehetnek. Miután Egyiptomot majdnem teljesen megsemmisítették a sáskák, akkor megengedték, hogy feleségeik és gyermekeik is elmehetnek, de nem akarták elengedni a barmaikat. Mózes ekkor közölte velük, hogy Isten angyala megöli elsőszülött gyermekeiket.

Minden csapás közelebbről érintette őket és súlyosabb lett és ennek a csapásnak még rettenetesebbnek kellett lennie az előzőknél. Azonban a büszke király rendkívül haragos volt és nem alázta meg magát. Amikor pedig az egyiptomiak látták a nagy előkészületeket, amelyeket az izraeliták tettek azon borzalmas éjszakára, kigúnyolták az ajtófélfáikra tett vér jelét.