1 Mózes 6; 7; 8 és 9:8-17.
Séth utódait Isten fiának, Kain utódait ember fiának hívták. Amikor Isten fiai összekeveredtek az emberek gyermekeivel, megromlottak. A velük való összeházasodással feleségük befolyása által elvesztették rendkívüli szent jellemüket, és egyesültek Kain fiaival bálványimádásukban. Sokan semmibe vették Isten jellemét, és nem tisztelték parancsolatait. Voltak azonban néhányan, akik igazságosan cselekedtek, akik félték és tisztelték Teremtőjüket. Noé és családja is ezen kevés igazak közé tartozott.
Az emberek gonoszsága olyan nagy volt és olyan félelmetesen megnövekedett, hogy Isten bánkódott azon, hogy embert teremtett a földre, mert látta, hogy mily nagy az emberben a rossz és hogy szíve tele van rosszindulattal.
Több mint száz évvel a vízözön előtt Isten egy angyalt küldött a hűséges Noéhoz, és tudatta vele, hogy többé nem kegyelmez a megromlott emberiségnek. De nem akarta őket tudatlanságban hagyni szándéka felől. Ki akarta oktatni Noét, hogy hűséges prédikátorrá tegye, hogy figyelmeztesse a világot közelgő pusztulására, hogy a föld lakóinak nincs mentségük. Megbízta Noét, hogy prédikáljon a népnek, és egy bárkát kellett készítenie Isten utasítása szerint saját magának és családjának megmentésére. De nemcsak prédikálni kellett, hanem a bárka építésének példája által mindenkit meg kellett győznie, hogy elhiggyék azt, amit hirdet.
Noé és családja nem egyedül félte Isten, és nem egyedül engedelmeskedett neki. De Noé volt valamennyiük között a legkegyesebb és legszentebb a földön. Csak az ő életét őrizte meg Isten, hogy végrehajtsa az Ő akaratát, és bárkát építve figyelmeztesse a világot a közelgő ítéletre. Matuzsálem Noé nagyapja a vízözön évéig élt. Mások is elhitték Noé prédikálását, és segítettek neki a bárka építésében de meghaltak mielőtt a vízözön eljött a földre. Noé prédikálása és a bárka építésének példája által kárhoztatta a világot.
Isten mindenkinek alkalmat adott arra, hogy bűnbánatot tartsanak, és megtérjenek. Nem hittek azonban Noé prédikálásában. Kicsúfolták figyelmeztetéseit, és kigúnyolták a szárazföldön lévő hatalmas hajót. Noénak nem sikerült, hogy megjavítsa embertársait. De több mint száz évig kitartott azon törekvésében, hogy az embereket bűnbánatra és Istenhez való megtérésre bírja. A bárkára mért minden kalapácsütés egy prédikáció volt a néphez. Noé utasítást adott, prédikált, dolgozott, miközben az emberek csodálkozva szemlélték és fanatikusnak tartották.
Isten megadta Noénak a bárka pontos méreteit, és építésére vonatkozólag részletes utasítást adott. A bárka sok tekintetben nem úgy készült, mint a hajó, hanem mint a ház, amelynek alapja hasonló a csónakéhoz, amely a vízen úszik. Három emelet magas volt, és a tetején lévő ablakon keresztül kapott világosságot. Oldalán volt az ajtaja. A különféle állatok befogadására szolgáló fülkéket úgy csinálták, hogy a tetőn lévő ablakon át valamennyire világosság áradt. A bárka ciprusfából és akácfából készült, amely évszázadok múlva sem korhadt el. Nagyon tartós építmény volt, amelyet emberi bölcsesség nem tudott volna kitalálni. Isten volt a tervezője és Noé az épít őmestere.
Habár Noé minden tőle telhetőt megtett, hogy munkáját aprólékosan elvégezze, egymaga úgy sem tudott volna ellenállni a vihar erejének, amit Isten akart hozni a földre haragjának hevében. Az épület befejezése lassan haladt. Minden gerenda pontosan beillett a helyére, minden eresztéket bekentek szurokkal. Mindazt, amit az emberek megtehettek, megtettek, hogy tökéletes munkát végezzenek, de mindezek után is csak Isten tudta megőrizni az építményt csodálatos erejével a haragos, feltornyosuló hullámokon.
Egy nagy sokaság látszólag elfogadta Noé figyelmeztetéseit, de mégsem fordult teljesen Istenhez igaz bűnbánattal. Bizonyos próbaidőt kaptak, amely alatt megvizsgálták és kipróbálták őket. De nem állták ki a próbát. A rajtuk uralkodó elfajulás legyőzte őket, és végül csatlakoztak azokhoz, akik romlottságukban kinevették és kigúnyolták a hűséges Noét. Nem akartak szabadulni bűneiktől, hanem továbbra is többnejűségben éltek, és folytatták romlott szenvedélyeik kielégítését.
Próbaidejük nemsokára végéhez közeledett. Ekkor a világ hitetlen, gúnyolódó lakói Isten erejének különleges jelét látták. Noé hűségesen követte az Istentől kapott utasításokat. A bárkát befejezték pontosan Isten utasításai szerint. Rendkívüli nagy mennyiségű eledelt raktároztak el ember és állat számára. Amikor ezt elvégezték, Isten megparancsolta a hűséges Noénak: „Menj be te és egész házadnépe a bárkába, mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.” (I. Móz. 7:1)
Az Úr angyalokat küldött, hogy összegyűjtsék az erd őkből és mezőkről az állatokat, amelyeket teremtett. Angyalok haladtak az állatok előtt, amelyek követték őket kettesével, hímek és nőstények, a tiszta állatok pedig hetesével páronként. Ezek az állatok a legvadabbtól a legszelídebbig és legártatlanabbig békésen és ünnepélyesen vonultak be a bárkába. Az eget mindenféle madarak fellege borította, amelyek páronként a bárka felé repültek hímek és nőstények, míg a tiszta állatokból hét pár. A világ csodálkozva szemlélte őket, néhányan félelemmel. Lázadásuk azonban annyira megkeményítette őket, hogy Isten hatalmának ezen legszembetűnőbb megnyilatkozása is csak pillanatnyi hatást tett rájuk. Hét napon keresztül vonultak be a bárkába ezek az állatok, és Noé elrendezte őket a számukra elkészített helyeken.
Amikor az ítéletre megérett emberiség látta, hogy a nap dicsőségesen fénylik és a föld majdnem édeni szépségébe öltözött, felébredő félelmüket zajos mulatságokkal űzték el, és erőszakos cselekedeteikkel láthatólag kihívták magukra Isten haragjának kitöltését.
Most már minden kész volt a bárka bezárásához, amelyet azonban Noé nem tudott elvégezni belülről. A gúnyolódó sokaság egy angyalt látott leszállni a mennyből, villámláshoz hasonlóan, ragyogó öltözetben, aki bezárta az erős külső ajtót, és azután újra felrepült a mennybe.
Noé és családja már hét napja tartózkodott a bárkában, mielőtt az eső esni kezdett a földre. Ez idő alatt berendezkedtek a hosszú ott tartózkodásra, amíg víz borítja majd a földet. A hitetlen sokaság e napokat istenkáromló mulatságokkal töltötte el. Azt gondolták, hogy mivel Noé jövendölése nem teljesedett be azonnal a bárkába való bevonulása után, csalás áldozata lett, és lehetetlen, hogy a világ vízözön által pusztuljon el. Ezt megelőzően még nem volt eső a földön. Ködpára szállt fel a vizekből, amely éjjel harmatként leszállt, és megelevenítette a növényzetet, és virágzásba borította őket.
Habár az emberek látták Isten hatalmának ünnepélyes megnyilatkozását, hogy az állatok természetellenes módon elhagyták az erdőket, mezőket és bevonultak a bárkába, és Isten angyala ragyogó öltözetben és félelmetes fenségében leszállt a mennyből és bezárta az ajtót, mégis megkeményítették szívüket, folytatták dőzsölésüket és az isteni hatalom megnyilatkozásának kigúnyolását.
A nyolcadik napon azonban fekete felhők gyülekeztek az égen. A mennydörgések és a cikázó villámok felvillanása kezdték megrettenteni az embereket és az állatokat. A felhőkből megeredt az eső, amit még sohasem látták, és szívük megtelt ijedelemmel. Az állatok eszeveszett félelemmel futkostak, és nyüszítő hangjuk úgy tűnt fel, mintha saját sorsukat s az ember végzetét nyöszörögték volna. A vihar hatalmassá nőtt, mialatt a víz úgy ömlött az égből, mint egy óriási vízesés. A folyók kiléptek medrükből, és a vizek a völgyekbe zúdultak. A nagy mélységek forrásai is feltörtek. A vízsugarak leírhatatlan erővel törtek fel a földből, és a hatalmas sziklákat több száz láb magasba dobták fel a levegőbe, amelyek azután mélyen a földbe fúródtak.
Az emberek először kezük munkájának pusztulását szemlélték. Ragyogó épületeiket, szépen elrendezett kertjeiket és ligeteiket, ahol bálványaikat elhelyezték, megsemmisítették az ég villámai. Romjaik mindenüvé szétszóródtak. Oltárokat emeltek a ligetekben és ott áldoztak bálványaiknak, amelyeken emberáldozatokat is bemutattak. Ezeket utálta Isten, azért haragjában lerontotta őket szemük előtt, és megremegtette őket az élő Istennek, az ég és föld Teremtőjének hatalma, és tudtukra adta, hogy ezek az undok ságaik és rettenetes bálványáldozataik okozták pusztulásukat.
A vihar hevessége növekedett, és az elemek háborgásába belevegyült az emberek üvöltése, akik megvetették Isten tekintélyét. A fák, épületek, sziklák a föld minden irányában szétrepültek. Az emberek és állatok félelme leírhatatlan volt. Maga Sátán is kénytelen volt ott lenni a háborgó elemek között, és remegett életéért. Gyönyörködött abban, hogy uralja az emberi fajt, és azt kívánta volna, hogy éljenek és gyakorolják utálatosságaikat és fokozzák a menny Istene elleni lázadásukat. Átkokat szólt Isten ellen. Kegyetlenséggel és igazságtalansággal vádolta Őt. Az emberek közül sokan Sátánhoz hasonlóan káromolták Istent, és ha sikerült volna lázadásuk, lerántották volna Őt igazságának trónjáról.
Miközben egyesek káromolták és átkozták Teremtőjüket, mások őrjöngtek a félelemtől és a bárka felé nyújtva kezüket bebocsátásért könyörögtek. Ez azonban lehetetlen volt. Isten zárta be az ajtót, az egyetlen bejáratot. Noét bezárta a bárkába, az istenteleneket pedig kizárta. Csak az Úr nyithatta ki az ajtót. Bűnbánatuk és esdeklésük már késő volt. Meg kellett tudniuk, hogy van egy élő Isten, aki hatalmasabb az embereknél, akivel dacoltak, akit káromoltak. Megtörten könyörögtek hozzá, de fülét nem nyitotta meg kiáltásukra. Némelyek kétségbeesésükben megpróbáltak erőszakkal betörni a bárkába, de az erős építmény ellenállt támadásuknak. Mások a bárkába kapaszkodtak, de a tomboló hullámok elragadták őket, vagy a minden irányban szétszóródó sziklák és fák sodorták le őket.
Azok, akik könnyen vették Noé figyelmeztetését, és kinevették az igazság hűséges prédikátorát, túl későn tértek meg hitetlenségükből. A bárka hevesen himbálózott, hánykolódott a vízben. A benne levő állatok nagy hangzavarral fejezték ki vad félelmüket, mégis az elemek tombolása, a hullámok háborgása ellenére a szétszórt fák és sziklák között a bárka biztonságban haladt. Hatalmas erejű angyalok irányították, és őrizték meg a bajtól. A bárka megőrzése a 40 napon és 40 éjjelen át tartó félelmetes vihar minden pillanatában a Mindenható hatalmának csodája volt.
A viharnak kitett állatok az emberekhez rohantak, az emberek társaságát keresve, mintha segítséget vártak volna tőlük. Némelyek hatalmas állatokra kötözték magukat és gyermekeiket, tudva, küzdeni fognak életükért, és a legmagasabb helyekre fognak felkapaszkodni, hogy megmeneküljenek az emelkedő víztömegtől. A vihar dühe nem csökkent, a víz gyorsabban növekedett, mint azelőtt. Némelyek magas fákra erősítették magukat a föld legmagasabb pontjain, de a fákat gyökerestől kitépte a vihar, és sebesen vitte a levegőben és úgy tűnt fel, mintha bevetették volna őket a sziklákkal és földdel együtt a sistergő, kavargó hullámokba. Az emberek és állatok a legmagasabb helyekre menekültek, míg végül valamennyien együtt zuhantak bele a tajtékzó hullámokba, amelyek majdnem elérték a föld legmagasabb pontját. Végül a vizek elérték a legmagasabb helyeket is, és az emberek és állatok elvesztek a vízözön által.
Noé és családja aggódva figyelték a vizek növekedését. Szerettek volna újra kimenni a földre. Ekkor Noé egy hollót bocsátott ki, amely azonban újra visszajött, elrepült és visszarepült a bárkához. Noé nem kapta meg a kívánt hírt, ekkor egy galambot bocsátott ki, amely nem találva nyugvóhelyet, újra visszatért a bárkába. Hét nap múlva ismét elküldte a galambot, és amikor az olajágat hozott csőrében, nagy öröm fogta el családját, amely oly sokáig volt bezárva a bárkába.
Noé nem feledkezett meg Istenről, aki oly kegyelmesen megőrizte őt, hanem azonnal oltárt emelt, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és megáldozta égőáldozatul az oltáron, és kifejezte háláját Isten iránt, hogy csodálatosan megőrizte őket. Noé áldozata édes illatként szállt fel Istenhez, aki elfogadta az áldozatot és megáldotta Noét és családját. Itt egy tanítás áll mindazok számára, akik élni fognak a földön, hogy Isten kegyelmének és szeretetének minden irántuk való megnyilatkozásáért mindannyiuk első cselekedete az legyen, hogy hálás köszönettel és alázatos imádattal forduljanak felé.
Az embert pedig, hogy ne féljen a gyülekező felhőktől és a lehulló esőtől, és hogy ne éljen állandó rettegésben egy másik vízözöntől félve, Isten kegyelemesen bátorította Noét és családját ezen ígérettel: „Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van. Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben, Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, amely a földön van.” (I. Móz. 9: 11– 14, 16)
Milyen leereszkedés Isten részéről! Milyen részvét a tévelygő ember iránt, hogy a szép, sokszínű szivárványt helyezi a felhőkbe a nagy Istennek az emberrel kötött szövetsége jeléül! Ez a szivárvány bizonyítéka annak a ténynek, hogy Isten vízözön által pusztította el a föld lakóit nagy gonoszságuk miatt. Az Ő célja az volt, hogy amikor a későbbi nemzedékek gyermekei látják az ívet a felhőben és megkérdezik ennek az egeket átívelő dicsőséges szivárványnak az okát, szüleik meg tudják magyarázni nekik a régi világnak vízözön általi pusztulását, mivel az emberek átadták magukat a különböző gonoszságoknak és hogy a Mindenható kezei hajlították meg a szivárvány ívét és helyezték el jelül a felhőbe, hogy többé sohase hoz vízözönt a földre.
E felhőkbe helyezett jelkép erősítse mindnyájunk hitét és vessük bizalmunkat Istenbe, mert e szivárvány Isten kegyelmének és jóságának jele az ember iránt, hogy habár kihívták Isten haragját és özönvíz által semmisítette meg a földet, kegyelme mégis körülveszi a földet. Amikor Isten letekint a felhőben levő szivárványívre, azt mondja, hogy megemlékezik. Nem akarja, hogy ezt úgy értsük, hogy Ő feledékeny, hanem saját nyelvén beszél az emberhez, hogy jobban megértse Őt.