Apostolok cselekedetei 5:12-42.

Az apostolok nagy hatalommal folytatták az irgalmasság munkáját a betegek gyógyítása és a keresztre feszített és feltámadott Megváltó hirdetése által. Az egyház létszáma állandóan növekedett keresztség által, de egy olyan egyén sem mert csatlakozni hozzájuk, aki nem egyesítette szívét a hívőkkel Krisztusban. Tömegek sereglettek Jeruzsálembe, és elhozták betegeiket és azokat, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Sok beteget kitettek az utcára, amikor Péter és János arra haladt el, hogy árnyékuk rávetődjön és meggyógyuljanak. A feltámadott Megváltó hatalma valóban rászállt az apostolokra, akik jeleket és csodákat műveltek, úgyhogy a hívők száma naponta növekedett.

Ezek a dolgok nagyon megzavarták a papokat, különösen a közöttük levő sadduceusokat. Ők látták, ha az apostoloknak megengedik, hogy hirdessék a feltámadott Megváltót, és csodákat műveljenek nevében, akkor tanaikat, amelyek szerint a halottak nem támadnak fel, mindenki meg fogja vetni, és hamarosan kipusztulnak. (?) A farizeusok viszont azt látták, hogy az apostolok tanításai alá fogják ásni a zsidó szertartásokat, és a ceremoniális áldozatokat hatástalanná teszik. Előbbi törekvéseik hiábavalók voltak az igehirdetők elnyomására, de most határozottan érezték, hogy le kell csillapítaniuk az általuk előidézett izgalmat.

Az apostolokat letartóztatták, börtönbe vetették, és összehívták a sanhedrint (a zsidó tanácsot), hogy esetüket kivizsgálják. A tanács kiegészítésére számos tanult embert hívtak össze, és együtt tanácskoztak, mit tegyenek ezekkel a rendbontókkal. „Hanem az Úrnak angyala éjszaka megnyitotta a tömlöc ajtaját, és kihozta őket, mondván: Menjetek el, és felállván, hirdessétek a templomban a népnek ez életnek minden beszédét! Azok pedig ezt hallván, bementek jó reggel a templomba és tanítotnek ez életnek minden beszédét! Azok pedig ezt hallván, bementek jó reggel a templomba és tanítottak.” (Ap. csel. 5:19–21)

Amikor az apostolok megjelentek a hívők között, és elmondták, hogyan vezette át őket az angyal a börtönt őrző katonák csapatán, és hogyan parancsolta meg nekik, hogy folytassák munkájukat, amelyet a papok és főemberek félbeszakítottak, a testvérek örömmel és csodálkozással teltek el.

A tanácsban levő papok és főemberek eldöntötték, hogy az apostolokat zendüléssel, Ananiás és Safira meggyilkolásával fogják vádolni, valamint a papok tekintélye elleni összeesküvéssel, és megölik őket. Abban bíztak, hogy a csőcseléket sikerül fellázítaniuk, amely kézbe veszi majd az ügyet, és úgy bánik el az apostolokkal, mint Jézussal. Tudták azonban azt is, hogy sokan azok közül, akik nem fogadták el Krisztus tanításait, beleuntak a zsidó méltóságok önkényes rendeleteibe, és határozott változást kívántak. Ha ezeknek az embereknek az érdeklődése felébred, és megragadja őket az apostolok hite, elfogadják Jézust Messiásnak, attól féltek, hogy az egész nép dühe a papok ellen irányul, és felelősségre vonják őket Krisztus meggyilkolásáért. Elhatározták, hogy ennek megakadályozására erélyes rendszabályokat foganatosítanak. Végül is elküldtek a foglyokért, hogy eléjük hozzák őket. De meglepetéssel hallgatták a hírt, hogy habár a börtön ajtajait gondosan elreteszelve találták, és az őrök előttük álltak, a foglyokat sehol sem találták.

Nemsokára azután a következő hírt kapták: „Ímé, ama férfiak, akiket a tömlöcbe vetettetek, a templomban állnak és tanítják a népet.” (Ap. csel. 5:25) Habár a tanítványok csodálatosan megszabadultak, nem menekültek meg a kihallgatástól és a börtöntől. Krisztus megmondta nekik, amikor még velük volt: „Ti pedig vigyázzatok magatokra: mert törvényszékekre adnak át titeket.” (Mk. 13:9) Isten megajándékozta őket gondoskodásának jeleivel és jelenlétének biztosításával azáltal, hogy elküldte hozzáajándékozta őket gondoskodásának jeleivel és jelenlétének biztosításával azáltal, hogy elküldte hozzájuk angyalát. Most rajtuk volt a sor, hogy szenvedjenek azért a Jézusért, akit hirdettek. A nép úgy fellelkesedett azon, amit látott és hallott, hogy a papok és főemberek tudták, lehetetlen őket felingerelni az apostolok ellen.

Ekkor elment a felügyelő a poroszlókkal, előhozatta az apostolokat erőszak nélkül. Féltek ugyanis a néptől, hogy megkövezi őket. A tanács elé állva, a főpap megkérdezte: „Nem megparancsoltuk-e néktek parancsolattal, hogy ne tanítsatok ebben a névben? És ímé betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mi reánk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” (Ap. csel. 5:27–28) Most nem merték vállalni Jézus megölésének szégyenét, mint amikor az aljas csőcseléket e kiáltásra ingerelték: „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon.” (Mt. 27:25)

Péter és a többi apostol úgy védekezett, mint az előző kihallgatáson: „Felelvén pedig Péter és az apostolok, mondták: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.” (Ap. csel. 5:29) Istentől küldött angyal szabadította meg őket a börtönből, aki megparancsolta nekik, hogy tanítsanak a templomban. Utasításait követve engedelmeskedtek az isteni parancsnak, amelyet cselekedniük kell tovább is, bármi áron. Majd Péter folytatta: „A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megöltetek. Őt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől, és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, akik néki engednek.” (Ap. csel. 5:30–32)

A Szentlélek ihletése volt az apostolokon, úgyhogy a vádolók vádlottakká lettek, Krisztus meggyilkolásával vádolva a papokat és főembereket, akik a tanácsot alkották. . A zsidók annyira feldühödtek ezen, hogy elhatározták, minden további vizsgálat és a római tisztviselők tekintélye nélkül kezükbe veszik a törvénykezést, és halálra ítélték a foglyokat. Már bűnösök voltak Jézus véréért, és most mohón meg akarták mártani kezüket az apostolok vérében is. Jelen volt azonban egy tanult, magas állású férfi, aki világos értelmével felismerte, hogy ez az erőszakos lépés rettenetes következményekkel járna. Isten támasztotta ezt a férfit saját tanácsukban, hogy meggátolja a papok és főemberek erőszakosságát.

Gamáliel, a tanult farizeus és doktor, nagyon híres ember, a végsőkig óvatos természetű volt, aki mielőtt a foglyok érdekében beszélt, megkérte a tanácsot, hogy távolítsák el őket. Ekkor nagy megfontoltsággal és nyugalommal mondta: „Izrael férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni! Mert ez időnek előtte felkelt Theudás, azt mondván, hogy ő valaki, kihez mintegy négyszáz embernyi tömeg csatlakozott; ő megöletett, és mindnyájan, akik csak követték őt, eloszlottak és semmivé lettek. Ezután felkelt ama Galileus Júdás az összeírás idején, és sok népet maga után csábított: ez is elveszett; és mindazok, akik őt követték, szétszórattak. Mostanra nézve is monga után csábított: ez is elveszett; és mindazok, akik őt követték, szétszórattak. Mostanra nézve is mondom néktek, álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik: mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz. Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok.” (Ap. csel. 5:35–39)

A papok kénytelenek voltak belátni e nézet észszerűségét. Kénytelenek voltak egyetérteni vele, azért bár nagyon kellemetlenül, de mégis elengedték a foglyokat, miután botokkal megverték őket, és ismételten megparancsolták nekik, hogy többé ne beszéljenek Jézus nevében, mert különben életükkel fizetnek vakmerőségükért. „Ők annakokáért örömmel mentek el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűntek meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust.” (Ap. csel. 5:41–42)

Az apostolok üldözői nagyon megzavarodtak, amikor látták, hogy képtelenek legyőzni Krisztus tanúbizonyságait, akiknek annyi hitük és bátorságuk volt, hogy Krisztusért való gyalázatukat dicsőségnúbizonyságait, akiknek annyi hitük és bátorságuk volt, hogy Krisztusért való gyalázatukat dicsőséggé, fájdalmukat pedig örömmé változtatták, mert Ő minden megaláztatást és szenvedést eltűrt előttük. Így e bátor tanítványok tovább is merészen tanítottak nyilvánosan és titokban, a magánházakban lakók kérésére, akik nem merték nyíltan megvallani hitüket a zsidóktól való félelmükben.