4 Mózes 20.

Az Úr ismét a pusztába vitte Izrael népét, ugyanazon helyre, ahol próbára tette őket Egyiptomból való kijövetelük után nemsokára. Vizet fakasztott számukra a sziklából, amely azóta folyt. Mielőtt újra a sziklához érkeztek, az Úr elállította azon élő folyam folyását, hogy ismét próbára tegye a népet, meglássa, elviselik-e hitük próbáját vagy újra zúgolódnak ellene.

Amikor a héberek szomjaztak és nem találtak vizet, türelmetlenkedtek, és nem emlékeztek Isten hatalmára, amely által csaknem negyven évvel ezelőtt vizet fakasztott a sziklából. Ahelyett, hogy bíztak volna Istenben, Mózesre és Áronra panaszkodtak, és így szóltak hozzájuk: „Vajha haltunk volna meg, amikor meghaltak a mi atyánkfiai az Úr előtt.” (IV. Móz. 20:3) Vagyis, azt kívánták, hogy azok között lettek volna, akik elpusztultak az Úr előtt Kóré, Dáthán és Abirán lázadásakor.

Haragosan kérdezték: „Mért hoztátok fel az Úr gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi és a mi barmaink? És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok fel bennünket, holott nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma és ivóvíz sincsen.

Elmentek azért Mózes és Áron a gyülekezet színe elől, a gyülekezet sátorának nyílása elé, és arcukra borultak, és megjelent nekik az Úr dicsősége. És szólt az Úr Mózesnek mondván: Vedd ezt a vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te és Áron, a te atyádfia és szóljatok íme e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet, és fakassz vizet nekik e kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és az ő barmaiknak. Vette azért Mózes azt a vesszőt az Úrnak színe elől, amint megparancsolta neki.” (IV. Móz. 20:4–9)

„És összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a k őszikla elé, és mondta nékik: Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet? És felemelte Mózes az ő kezét, és megütötte a kősziklát az ő vesszejével két ízben; és sok víz ömlött ki, és ivott a gyülekezet és az ő barmai. És mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nekem, hogy megdicsőíttetek volna engem Izrael fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be e közösséget a földre, amelyet adtam nékik.” (IV. Móz. 20:10–12)

Mózes itt vétkezett, mert elgyengült a népnek ellene és az Úr parancsolatai ellen való zúgolódása miatt. Vette a vesszőt, és ahelyett, hogy szólt volna a sziklának, amiképpen Isten megparancsolta, rásújtott kétszer a kősziklára e szavakkal: „Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” (IV. Móz. 20:10) Itt meggondolatlanul szólt. Nem mondta, hogy Isten most ismét bizonyítékát fogja adni hatalmának, és vizet fog adni e kősziklából. Nem tárta eléjük Isten hatalmát és dicsőségét, amely újra vizet fog fakasztani a kősziklából, és ezért nem dicsőítette meg Őt a nép előtt. E hibája miatt Isten nem engedte meg Mózesnek, hogy bevezesse a népet az ígéret földjére.

Ebben az esetben szükség volt Isten hatalmának kinyilvánítására, azért Mózesnek és Áronnak fel kellett volna használnia az alkalmat, hogy kedvező benyomást tegyenek a népre. Mózes azonban a nép zúgolódása miatt felingerlődve, türelmetlenségében és haragjában így szólt: „Halljátok meg most ti, lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” (IV. Móz. 20:10) Szavaival valójában megengedte, hogy a nép zúgolódjon, mintha igazuk lett volna, amikor azzal vádolták, hogy ő vezette ki őket Egyiptomból. Isten nagyobb törvényszegést megbocsátott a népnek, mint Mózesnek ez a tévedése, de népe vezetőjének bűnét nem tekinthette úgy, mint azokét, akiket vezetett. Az Úr nem enyhíthette Mózes bűnét, hogy megengedje az ígéret földjére való bemenetelét.

Az Úr itt félreérthetetlen bizonyítékát adta népének, hogy nem Mózes volt az, aki csodálatos szabadulást szerzett számukra, amikor kihozta őket egyiptomi szolgaságukból, hanem az a hatalmas Angyal, aki előttük járt minden utazásukban, és akiről így szólt: „Íme, én Angyalt bocsátok el teelőtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságotokat, mert az én nevem van őbenne.” (II. Móz. 23:20–21)

Mózes magának adta a dicsőséget, amely Istennek járt, azért kellett Istennek azt cselekednie az ő esetében, amely örökre elégtételt ad a lázadó Izraelnek, hogy nem Mózes vezette ki őket Egyiptomból, hanem Isten maga. Az Úr bízta rá Mózesre a nép vezetésének terhét, miközben a hatalmas Angyal előttük ment minden utazásukban, és irányította vándorlásukat. Mivel olyan könnyen elfelejtették, hogy Isten vezette ki őket Angyal által, és embernek tulajdonították azt, amit egyedül Istennek hatalma tudott véghezvinni, azért megkísértette és próbára tette őket, hogy meglássa, engedelmeskednek-e neki. De minden próbában kudarcot vallottak. Ahelyett, hogy hittek volna Istenben, és elismerték volna Őt, aki telehintette ösvényüket hatalmának bizonyítékaival, gondoskodásának és szeretetének feltűnő jeleivel, mégis kételkedtek benne. Egyiptomból való kijövetelüket Mózesnek tulajdonították, és azzal vádolták, hogy ő az oka minden szenvedésüknek. Mózes rendkívüli türelemmel viselte makacsságukat. Egy alkalommal mégis azzal fenyegették, hogy megkövezik őt.

Az Úr örökre el akarta távolítani azt a gondolatot a nép elméjéből azáltal, hogy megtiltotta Mózesnek, hogy belépjen az ígéret földjére. Az Úr nagyon felmagasztalta Mózest. Kijelentette neki az Ő nagy dicsőségét is. Felvitte őt a hegyre szent közelségébe és leereszkedett hozzá, hogy úgy beszéljen hozzá, mint ember szokott barátjával. Kijelentette Mózesnek és általa a népnek az ő akaratát, rendeléseit és törvényét. Mivel így felmagasztalta és megtisztelte őt Isten, azért ezáltal tévedése is szigorúbb elbírálás alá esett. Mózes megtért bűnéből, és nagyon megalázta magát Isten előtt. Elmondta egész Izrael előtt bűne miatti szomorúságát. Nem rejtette el bűnének következményét, hanem elmondta nekik, hogy azért nem vezetheti be őket az ígéret földjére, mert nem adta meg Istennek a dicsőséget. Ekkor megkérdezte őket, az ő bűne oly nagy volt, hogy Isten nem tehette jóvá, akkor hogyan tekint az ő ismételt zúgolódásukra, amikor Mózest vádolják Istennek bűneik miatti rendkívüli meglátogatásáért, büntetőítéleteikért.

Mózes meg akarta engedni, hogy a nép azt a benyomást táplálja magában, hogy ő fakasztott vizet a kősziklából, amikor az Úr nevét kellett volna megdicsőíteni a nép előtt. Az Úr rendezni akarta a dolgot a néppel, hogy megértsék, Mózes csak egy ember volt, aki egy nála nagyobb személynek, magának Isten fiának utasításait követte. Ebben minden kétség nélkül akarta hagyni őket. „Akinek sokat adtak, attól sokat is követelnek.” (?) Mózes nagy kegyben részesült azáltal, hogy rendkívüli módon szemlélhette Isten fenségét. Isten gazdag bőségben közölte vele világosságát és dicsőségét. Arca azt a dicsőséget sugározta a népre, amelyet az Úr árasztott rá. Mindenkit a kapott kiváltság szerint fognak megítélni, az elnyert világosság és áldások arányában.

A jó emberek hibái – akiknek általános magatartása különben követésre méltó – különösen sértik Istent. Sátánnak örömöt szereznek, aki csúfolja Istennek angyalait az Ő kiválasztott eszközeinek gyengeségeiért, és alkalmat adnak a gonoszoknak arra, hogy fellázadjanak Isten ellen. Az Úr maga vezette Mózest sajátos módon, és kijelentette neki dicsőségét, ahogyan senki másnak ezen a földön. Mózes természeténél fogva türelmes ember volt, de erősen megnyerte Isten kegyelmét, és alázatosan imádkozott, hogy bölcsességet nyerjen a mennyből. Isten megerősítette őt, és legyőzte türelmetlenségét, úgyhogy Isten a föld legszelídebb emberének nevezte őt.

Áron meghalt a Hór hegyén, mert az Úr megmondta, hogy nem mehet be az ígéret földjére, mivel Mózessel együtt vétkezett, amikor Meribánál vizet fakasztottak a kősziklából. Mózes és Áron fiai eltemették Áront a hegyen, hogy a nép ne essék abba a kísértésbe, hogy túl fényes szertartással temessék el, és a bálványozás bűnébe essenek.